What you're doing, right now, at this very moment, is killing you. More than cars or the Internet or even that little mobile device we keep talking about, the technology you're using the most almost every day is this, your tush. Nowadays people are sitting 9.3 hours a day, which is more than we're sleeping, at 7.7 hours. Sitting is so incredibly prevalent, we don't even question how much we're doing it, and because everyone else is doing it, it doesn't even occur to us that it's not okay. In that way, sitting has become the smoking of our generation.
Amit önök most csinálnak, ebben a pillanatban, az a halálukat fogja okozni. Ennek oka az a dolog, amit az autóknál, az internetnél vagy a folyton emlegetett mobileszközöknél is gyakrabban használunk mindannyian, ez pedig a fenekünk. Manapság az emberek naponta átlagosan 9,3 órán át ülnek, ami több, mint az alvással töltött 7,7 óra. Az ülés olyannyira hihetetlenül megszokott, hogy fel se merül bennünk, hogy mennyi időt töltünk vele. És mivel mindenki más is ül, eszünkbe se jut, hogy ez esetleg nem jól van így. Bizonyos értelemben az ülés lett számukra az, ami az előző generációk számára a dohányzás volt.
Of course there's health consequences to this, scary ones, besides the waist. Things like breast cancer and colon cancer are directly tied to our lack of physical [activity], Ten percent in fact, on both of those. Six percent for heart disease, seven percent for type 2 diabetes, which is what my father died of. Now, any of those stats should convince each of us to get off our duff more, but if you're anything like me, it won't.
Ennek persze egészségügyi következményei vannak, mégpedig sokkal ijesztőbbek, mint a derékbőség. Az olyan betegségeknek, mint a mellrák vagy a vastagbélrák, közvetlen kiváltó oka a fizikai aktivitás hiánya. E kettőnek például az esetek tíz százalékában. A szívbetegségek hat százalékában, a 2-es típusú cukorbetegségnek pedig hét százalékában. Megjegyzem, az édesapám halálát is ez utóbbi okozta. E statisztikák bármelyike meg kéne győzzön bennünket arról, hogy gyakrabban emeljük fel alsófelünket, de valamiért ezt mégsem tesszük.
What did get me moving was a social interaction. Someone invited me to a meeting, but couldn't manage to fit me in to a regular sort of conference room meeting, and said, "I have to walk my dogs tomorrow. Could you come then?" It seemed kind of odd to do, and actually, that first meeting, I remember thinking, "I have to be the one to ask the next question," because I knew I was going to huff and puff during this conversation. And yet, I've taken that idea and made it my own. So instead of going to coffee meetings or fluorescent-lit conference room meetings, I ask people to go on a walking meeting, to the tune of 20 to 30 miles a week. It's changed my life.
Ami engem mozgásra bírt, az egy társasági esemény volt. Meghívtak egy értekezletre, de valamiért nem jött össze a megszokott, konferenciatermi értekezlet, ezért az illető azt mondta: "Holnap le kell vinnem a kutyát sétálni. Velem tudna tartani?" Ez elsőre elég furcsán hangzott, és emlékszem, a találkozón arra gondoltam: "A következő kérdést nekem kell feltennem", mert tudtam, hogy egész beszélgetés alatt levegőért fogok kapkodni. De mégis elfogadtam a javaslatot, sőt, az ötletet később magamévá is tettem. És a kávézós, vagy a neonfényes, konferenciatermi értekezletek helyett sétálós megbeszélésekre kezdtem hívni az embereket, akár heti 30-40 kilométert is megtéve e közben. Ettől teljesen megváltozott az életem.
But before that, what actually happened was, I used to think about it as, you could take care of your health, or you could take care of obligations, and one always came at the cost of the other. So now, several hundred of these walking meetings later, I've learned a few things.
Pedig korábban, mielőtt ez megtörtént volna, mindig azt hittem, hogy az ember vagy az egészségével törődik, vagy a kötelezettségeivel, és az egyik mindig csak a másik rovására történhet meg. Mára azonban, több száz ilyen sétálós megbeszélés során, megtanultam pár dolgot.
First, there's this amazing thing about actually getting out of the box that leads to out-of-the-box thinking. Whether it's nature or the exercise itself, it certainly works.
Az első, hogy itt van ez a csodás dolog, kilépés az iroda falai közül a szabadba, aminek eredménye a gondolatok szabad szárnyalása. Akár a természet, akár a testmozgás miatt, mindenesetre működik.
And second, and probably the more reflective one, is just about how much each of us can hold problems in opposition when they're really not that way. And if we're going to solve problems and look at the world really differently, whether it's in governance or business or environmental issues, job creation, maybe we can think about how to reframe those problems as having both things be true. Because it was when that happened with this walk-and-talk idea that things became doable and sustainable and viable.
A második, és valószínűleg szemléletesebb dolog az, hogy mennyire vagyunk képesek a problémákat elsőre nem magától értetődő szemszögből nézni. És ha problémák megoldásakor másként nézünk a világra, legyen szó akár kormányzati, akár üzleti, környezetvédelmi vagy munkahelyteremtési kérdésekről, akkor meglehet, hogy sikerül olyan megközelítést találni, amivel két legyet üthetünk egy csapásra. Amikor elkezdtem ezt a sétálós-megbeszélős technikát használni, a dolgok elkezdtek elvégezhetőkké, fenntarthatókká és élhetőkké válni.
So I started this talk talking about the tush, so I'll end with the bottom line, which is, walk and talk. Walk the talk. You'll be surprised at how fresh air drives fresh thinking, and in the way that you do, you'll bring into your life an entirely new set of ideas.
Az előadást a fenékkel kezdtem, és most azzal zárom, hogy e testrészünk felemelésével, életminőségünkön is emelhetünk. Ne feledjék: "sétálj és beszélj!" Ne csak beszéljenek róla! Csodálkozni fognak, hogy a friss levegő mennyi friss gondolatot hoz magával, és hogy eközben, mennyi új ötlettel színesedik az életük.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)