What are you doing on this stage in front of all these people?
Mit keresel ezen a színpadon ennyi ember előtt?
(Laughter)
(Nevetés)
Run!
Menekülj!
(Laughter)
(Nevetés)
Run now.
Menekülj, most rögtön!
That's the voice of my anxiety talking. Even when there's absolutely nothing wrong, I sometimes get this overwhelming sense of doom, like danger is lurking just around the corner.
Ezt mondja bennem a félelem hangja. Még ha nincs is semmi baj, néha rám tör az érzés, hogy valami szörnyűség fog történni, mintha közvetlen veszély leselkedne rám.
You see, a few years ago, I was diagnosed with generalized anxiety and depression -- two conditions that often go hand in hand. Now, there was a time I wouldn't have told anybody, especially not in front of a big audience. As a black woman, I've had to develop extraordinary resilience to succeed. And like most people in my community, I had the misconception that depression was a sign of weakness, a character flaw. But I wasn't weak; I was a high achiever. I'd earned a Master's degree in Media Studies and had a string of high-profile jobs in the film and television industries. I'd even won two Emmy Awards for my hard work. Sure, I was totally spent, I lacked interest in things I used to enjoy, barely ate, struggled with insomnia and felt isolated and depleted. But depressed? No, not me.
Tudják, néhány éve generalizált szorongást diagnosztizáltak nálam, és depressziót – a két betegség gyakran jár együtt. Volt idő, amikor senkinek sem mondtam volna el, főleg nem nagyobb hallgatóságnak. Fekete bőrű nőként rendkívüli akaraterőre volt szükségem az érvényüléshez. Mint a legtöbb embernek a környezetemben, nekem is az volt a tévhitem, hogy a depresszió a gyengeség jele, jellemhiba. De én nem voltam gyenge; egyre csak meneteltem előre. Egyetemi diplomát szereztem média szakon, és kitűnő állásaim voltak a film- és tévéiparban. Két Emmy-díjat is nyertem megfeszített munkával. Persze teljesen kimerültem, már nem érdekelt, ami korábban örömet szerzett, alig ettem, álmatlanságban szenvedtem, elszigeteltnek és kifacsartnak éreztem magam. De hogy depressziós lennék? Nem, én nem.
It took weeks before I could admit it, but the doctor was right: I was depressed. Still, I didn't tell anybody about my diagnosis. I was too ashamed. I didn't think I had the right to be depressed. I had a privileged life with a loving family and a successful career. And when I thought about the unspeakable horrors that my ancestors had been through in this country so that I could have it better, my shame grew even deeper. I was standing on their shoulders. How could I let them down? I would hold my head up, put a smile on my face and never tell a soul.
Két hétig képtelen voltam beismerni, de az orvosnak igaza volt: depressziós voltam. Mégsem beszéltem a diagnózisról senkinek. Túlságosan szégyelltem magam . Úgy gondoltam, nincs jogom depressziósnak lenni. Kiváltságos életem van, szerető család vesz körül, sikeres vagyok a szakmámban. És ha az elmondhatatlan borzalmakra gondoltam, amelyeket felmenőim éltek át ebben az országban, hogy nekem jobb legyen, még inkább szégyelltem magam. Megalapozták a jövőmet. Hogyan okozhatnék nekik csalódást? Büszkén felemeltem a fejemet, mosolyt raktam az arcomra, és senkinek sem szóltam.
On July 4, 2013, my world came crashing in on me. That was the day I got a phone call from my mom telling me that my 22-year-old nephew, Paul, had ended his life, after years of battling depression and anxiety. There are no words that can describe the devastation I felt. Paul and I were very close, but I had no idea he was in so much pain. Neither one of us had ever talked to the other about our struggles. The shame and stigma kept us both silent.
2013. július 4-én minden egy csapásra összeomlott. Aznap jött a hívás anyukámtól, hogy 22 éves unokaöcsém, Paul véget vetett életének, a depresszióval és szorongással évekig tartó küzdelme után. Leírhatatlan a fájdalom, amit éreztem, teljesen összetörtem. Paul és én közel álltunk egymáshoz, de nem tudtam, hogy ilyen beteg volt. Egyikünk sem beszélt küzdelmeiről a másiknak. A szégyen és a megbélyegzés némaságra késztetett minket.
Now, my way of dealing with adversity is to face it head on, so I spent the next two years researching depression and anxiety, and what I found was mind-blowing. The World Health Organization reports that depression is the leading cause of sickness and disability in the world. While the exact cause of depression isn't clear, research suggests that most mental disorders develop, at least in part, because of a chemical imbalance in the brain, and/or an underlying genetic predisposition. So you can't just shake it off.
Nos, ha engem csapás ér, szembenézek vele, így a következő két évet a depresszió és szorongás kutatásával töltöttem, és döbbenetes, amit megtudtam. A WHO jelentése szerint a betegségek és fogyatékosságok kialakulásának fő okozója világszerte a depresszió. Bár pontos oka egyelőre nem ismert, a kutatás eredményei azt sugallják, hogy a legtöbb mentális betegség legalábbis részben, az agy kémiai egyensúlyhiánya, és/vagy genetikai hajlam miatt alakul ki. Tehát nem tudjuk csak úgy lerázni.
For black Americans, stressors like racism and socioeconomic disparities put them at a 20 percent greater risk of developing a mental disorder, yet they seek mental health services at about half the rate of white Americans. One reason is the stigma, with 63 percent of black Americans mistaking depression for a weakness. Sadly, the suicide rate among black children has doubled in the past 20 years.
A fekete amerikaiak esetében a rasszizmus és a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség is stresszforrást jelent, körükben 20%-kal magasabb a mentális betegségek kialakulásának kockázata, mégis fele olyan arányban keresik fel a mentálhigiénés szakrendelést, mint a fehér amerikaiak. Az egyik ok a megbélyegzés: a fekete amerikaiak 63%-a összetéveszti a depressziót a gyengeséggel. Sajnálatos módon, az öngyilkossági arány a fekete bőrű gyerekek körében duplájára nőtt az elmúlt 20 évben.
Now, here's the good news: seventy percent of people struggling with depression will improve with therapy, treatment and medication. Armed with this information, I made a decision: I wasn't going to be silent anymore. With my family's blessing, I would share our story in hopes of sparking a national conversation.
Most jön a jó hír: a depresszióval küzdők 70%-án segít a terápia, orvosi és gyógyszeres kezelés. Ezzel az információval felfegyverkezve döntést hoztam: többé nem fogok hallgatni. Családom áldásával megosztom történetünket, abban a reményben, hogy a téma társadalmi kérdéssé válik.
A friend, Kelly Pierre-Louis, said, "Being strong is killing us." She's right. We have got to retire those tired, old narratives of the strong black woman and the super-masculine black man, who, no matter how many times they get knocked down, just shake it off and soldier on. Having feelings isn't a sign of weakness. Feelings mean we're human. And when we deny our humanity, it leaves us feeling empty inside, searching for ways to self-medicate in order to fill the void. My drug was high achievement.
Egyik barátnőm, Kelly Pierre-Louis mondta: "A küzdőerőnk megöl minket." Igaza van. Ideje szakítani az elavult, régi berögződésekkel az erős fekete nőkről és a szupererős fekete férfiakról, akik, mindegy hányszor ütik ki őket, mindig felkelnek és küzdenek tovább. Az, hogy érzéseink vannak, nem a gyengeség jele. Azt jelenti, hogy emberek vagyunk. Ha megtagadjuk emberségünket, végül kiüresedünk, és öngyógyító módszereket keresünk, hogy betöltsük az űrt. A teljesítmény megszállottja voltam.
These days, I share my story openly, and I ask others to share theirs, too. I believe that's what it takes to help people who may be suffering in silence to know that they are not alone and to know that with help, they can heal. Now, I still have my struggles, particularly with the anxiety, but I'm able to manage it through daily mediation, yoga and a relatively healthy diet.
Ma már őszintén elmesélem, ami velem történt, és azt kérem, mások is osszák meg történetüket. Hiszem, hogy ez kell ahhoz, hogy segítsünk a némán szenvedőknek, hogy megtudják, nincsenek egyedül, és hogy tudják, segítséggel meggyógyulhatnak. Saját küzdelmem még ma is tart, különösen a szorongással, de tudom kezelni napi meditációval, jógával és aránylag egészséges étrenddel.
(Laughter)
(Nevetés)
If I feel like things are starting to spiral, I make an appointment to see my therapist, a dynamic black woman named Dawn Armstrong, who has a great sense of humor and a familiarity that I find comforting. I will always regret that I couldn't be there for my nephew. But my sincerest hope is that I can inspire others with the lesson that I've learned.
Ha nagyon összejönnek a problémák, bejelentkezem a terapeutámhoz, aki energikus, fekete bőrű nő, Dawn Armstrongnak hívják, és nagyszerű humora van, közvetlensége pedig megnyugtat. Mindig bánni fogom, hogy nem lehettem támasza az unokaöcsémnek. De őszintén remélem, hogy a történetemből levont tanulsággal bátorságot adhatok másoknak.
Life is beautiful. Sometimes it's messy, and it's always unpredictable. But it will all be OK when you have your support system to help you through it. I hope that if your burden gets too heavy, you'll ask for a hand, too.
Az élet szép. Néha kaotikus és mindig kiszámíthatatlan. De minden rendben lesz, ha egy támogatási rendszer ott áll önök mellett. Remélem, ha túl nehéz terhet kell cipelniük, önök is kérnek segítséget .
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)