It was October 13, 2012, a day that I will never forget. I was on my bike, pushing up what seemed like a never-ending barren hill. And it wasn't just any hill: it was a 15-mile climb up to a town called Hawi on the Big Island of Hawaii. And it wasn't just any ride: it was at the Ironman World Championship. I can still feel my muscles burning. I was struggling, tired and dehydrated, as I could feel the heat emanating from the asphalt, measuring almost 98 degrees. I was near the halfway point of the bike portion of one of the most prestigious, longest, single-day endurance race events in the world.
Azt a napot, 2012. október 13-át soha nem fogom elfelejteni. Felfelé tekertem egy hegyre, ami úgy tűnt, sosem ér véget. Nem akármilyen hegy volt ám: 24 kilométeres emelkedő egy Hawi nevű községig a Hawaii Nagy Szigeten. És maga az út sem volt semmi: az Ironman Világbajnokság része volt. Még most is hasogatnak az izmaim. Kínlódtam, fáradt voltam és kiszáradtam, ahogy felém csapott a forróság, ami a csaknem 37 celsius fokos aszfaltból gőzölgött. Nagyjából a kerékpáros táv felénél jártam, a világ egyik leghíresebb, leghosszabb, egész napos versenyén.
Every year, during my childhood, I watched this very race on TV in our family living room. I sat next to my dad on our 1970s-style orange and brown sofa, and I remember being in utter awe at how these athletes pushed themselves to their limit in this grueling race. And just so you don't get the wrong idea, my family members weren't just spectators. They were incredibly athletic, and I always participated from the sidelines, cheering on my three siblings or handing out water at local races. I remember wanting so badly to be able to compete, but I couldn't.
Gyerekkoromban minden évben megnéztem ezt a versenyt a tévében, családunk nappalijában. Apám mellett ültem a hetvenes évek stílusát tükröző narancs-barna kanapén, és emlékszem, teljesen ledermedtem azon, ahogy ezek a sportolók teljesítőképességük határán küzdöttek ezen a gyötrelmes versenyen. Persze, könnyen kitalálhatják, családom tagjai nem pusztán nézők voltak. Hihetetlenül sportosak voltak, én is mindig ott ültem a partvonalon, éljenezve három testvéremet, vagy vizet osztottam a helyi versenyeken. Emlékszem, annyira szerettem volna én is részt venni ezeken, de nem tehettem.
Even though I couldn't play sports, I decided to be active in my community. I volunteered at the local hospital in high school. In college, I interned at the White House, studied abroad in Spain and backpacked through Europe all by myself with my leg braces and crutches. Upon graduating, I moved to New York City for a job in management consulting, earned an MBA, got married and now have a daughter.
Ha nem is sportolóként, de úgy döntöttem, aktív közösségi életet akarok élni. Gimnazista éveimben önkénteskedtem a helyi kórházban. Főiskolás koromban a Fehér Házban voltam gyakornok, Spanyolországban tanultam, és egyedül végigjártam Európát hátizsákkal, lábszárrögzítővel és mankóval. A diploma után New Yorkba költöztem, vezetői tanácsadó lettem, MBA [üzletvitel mester] diplomát szereztem, férjhez mentem, és született egy kislányunk.
(Applause)
(Taps)
At age 28, I was introduced to the sport of hand-cycling, and then triathlon, and by luck, I met Jason Fowler, an Ironman World Champion, at a camp for athletes with disabilities. And like me, he competed in a wheelchair. And with his encouragement, at age 34, I decided to go after Kona. The Kona, or Hawaii Ironman is the oldest Iron-distance race in the sport, and if you're not familiar, it's like the Super Bowl of triathlon. And the Ironman, for a wheelchair athlete like me, consists of a 2.4-mile open-water swim in the Pacific Ocean, a 112-mile hand cycle ride in lava fields -- now, that sounds exotic, but it's not as scenic as it sounds, and it's pretty desolate -- and then you top it off with a marathon, or a 26.2-mile run in 90-degree heat using a racing wheelchair. That's right, it's a total distance of 140.6 miles using just your arms in less than 17 hours. No female wheelchair athlete had ever completed the race because of the strict, seemingly impossible cutoff times. And so there I was, putting it all out on the line. And when I finally reached the top of that 15-mile climb, I was discouraged. There was no way I was going to make that swim in my time limit of 10 and a half hours, because I was almost two hours off pace. I had to make the agonizing decision to quit. I removed my timing chip, and I handed it over to a race official. My day was done.
28 évesen megtanultam a kézzel hajtott kerékpározást, aztán triatlonozni kezdtem, és egy fogyatékkal élő sportolóknak szervezett edzőtáborban találkoztam Jason Fowlerrel, egy Ironman világbajnokkal. Ő is kerekesszékben versenyzett, akárcsak én. Az ő bátorítására 34 évesen elhatároztam, hogy utánajárok a Konának. A Kona, vagyis a Hawaii Ironman a legrégebbi Iron távolsági verseny a sport történetében, ha esetleg nem ismernék, a triatlon Szuperkupája. Az Ironman egy kerekesszékes sportolónak, mint én, 3,8 kilométer nyílt vízi úszást jelent a Csendes-óceánban, 180 kilométer kézihajtású kerékpározást lávamezőkön – egzotikusan hangzik, de annyira nem festői, viszont igencsak magányos – aztán megfejeljük egy maratonnal, vagyis 42 kilométer futással 32 fokos hőségben, verseny-kerekesszéket hajtva. Így igaz, végül 226 kilométert tettem meg, csak a karomat használva, kevesebb mint 17 óra alatt. Korábban egyetlen kerekesszékes női sportoló sem tudta teljesíteni, a szigorú, látszólag teljesíthetetlen szintidők miatt. Így hát ott voltam, mindent beleadtam, amit csak tudtam. Végül, amikor felértem a csúcsra a 25 kilométeres emelkedő után, elbátortalanodtam. Lehetetlennek tűnt, hogy a maradék tíz és fél órás időn belül teljesítsem az úszást, ugyanis két órás késésben voltam. Meg kellett hoznom a gyötrelmes döntést, hogy feladom. Levettem az időmérő chipet, és átadtam egy szervezőnek. Véget ért a napom.
My best friend Shannon and my husband Shawn were waiting at the top of Hawi to drive me back to town. And on my way back to town, I began to cry. I had failed. My dream of completing the Ironman World Championship was crushed. I was embarrassed. I felt like I'd messed up. I worried about what my friends, my family and people at work would think of me. What was I going to put on Facebook?
Legjobb barátnőm, Shannon, és a férjem, Shawn, a Hawi csúcson vártak, hogy visszavigyenek a városba. A visszafelé vezető úton sírva fakadtam. Elbuktam. Összeomlott az álmom, hogy teljesítem az Ironman Világbajnokságot. Összezavarodtam. Úgy éreztem, mindent elrontottam. Nyomasztott, hogy mit fognak gondolni a barátaim, a családom, a munkatársaim. Mit fogok posztolni a Facebookra?
(Laughter)
(Nevetés)
How was I going to explain to everyone that things didn't go the way I had assumed or planned?
Hogyan magyarázzam el mindenkinek, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna?
A few weeks later I was talking to Shannon about the Kona "disaster," and she said this to me: "Minda, big dreams and goals can only be realized when you're ready to fail." I knew I had to put that failure behind me in order to move forward, and it wouldn't be the first time that I had faced insurmountable odds.
Néhány hét múlva beszélgettem Shanonnal a Kona "katasztrófáról", és ő azt mondta: "Minda, a nagy álmok, célok megvalósulásához készen kell állni a kudarcra." Tudtam, csak úgy léphetek előre, ha magam mögött hagyom a kudarcot, és nem ez volt az első eset, hogy leküzdhetetlennek tűnt valami.
I was born in Bombay, India, and just before my first birthday, I contracted polio, which left me paralyzed from the hips down. Unable to care for me, my birth mother left me at an orphanage. Fortunately, I was adopted by an American family, and I moved to Spokane, Washington just shortly after my third birthday. Over the next few years, I underwent a series of surgeries on my hips, my legs and my back that allowed me to walk with leg braces and crutches.
Bombayben születtem, Indiában, még nem voltam egy éves, amikor gyermekbénulást kaptam, és csípőtől lefelé végleg megbénultam. Szülőanyám nem tudott ellátni, ezért árvaházba adott. Szerencsémre egy amerikai család örökbe fogadott, a washingtoni Spokane-ba költöztem nem sokkal a harmadik születésnapom után. Aztán néhány évig számos műtéten estem át, műtötték a csípőmet, lábaimat és a hátamat, így lábszárrögzítővel és mankóval járni is megtanultam.
As a child, I struggled with my disability. I felt like I didn't fit in. People stared at me all the time, and I was embarrassed about wearing a back brace and leg braces, and I always hid my chicken legs under my pants. As a young girl, I thought thick, heavy braces on my legs did not look pretty or feminine. Among my generation, I am one of the very few individuals in the US who are living with paralysis by polio today. Many people who contract polio in developing countries do not have access to the same medical care, education, or opportunities like I have had in America. Many do not even live to reach adulthood. I have the humbling knowledge that, had I not been adopted, I most certainly wouldn't be in front of you today. I may not even be alive.
Gyerekkoromban sokat küszködtem a fogyatékommal. Úgy éreztem, kilógok. Az emberek folyton megbámultak, szégyelltem a háthevederemet, a lábszárrögzítőimet, és mindig nadrágba bújtattam pipaszár lábaimat. Kamaszlányként az zavart, hogy az ormótlan pántok a lábamon egyáltalán nem csinosak, nem nőiesek. Nemzedékemben egy vagyok azon kevesek közül, akik ma az Egyesült Államokban polio miatt lebénultak. A fejlődő országokban sokan szenvednek e betegségtől, nekik nem jut olyan orvosi ellátás, sem oktatás, sem lehetőségek, mint nekem itt Amerikában. Sokan meg sem érik a felnőttkort. Megalázó arra gondolnom, hogy ha nem fogadtak volna örökbe, valószínűleg nem lennék most itt önök előtt. Talán már nem is élnék.
All of us, in our own lives, may face seemingly insurmountable goals. I want to share with you what I learned when I tried again.
Életünk során mindannyian szembesülünk leküzdhetetlen akadályokkal. Hadd osszam meg önökkel, amit megtanultam, amikor újra nekigyürkőztem.
One year after my first attempt, on a sunny Saturday morning, my husband Shawn dumped me into the ocean at the Kona Pier and, with 2,500 of my closest friends and competitors, we started swimming as that cannon went off promptly at 7am. I focused on one stroke at a time, staying in between bodies, counting my strokes -- one, two, three, four -- and lifting my head to sight every so often just so I wouldn't get too off track. And when I finally reached the shoreline, Shawn picked me up, and he carried me out of the water. I was so stunned and thrilled when Shawn had told me I had managed a one-hour-and-43-minute swim time.
Az első próbálkozás után egy évvel egy napsugaras szombat reggelen a férjem, Shawn a konai mólóról bedobott az óceánba, és amint eldördült az ágyú, pontban hét órakor úszni kezdtünk, 2500-an, a legjobb barátaim és más versenyzők. Egyszerre csak egy tempóra koncentráltam, a többi test közt fennmaradva számoltam a tempókat – egy, két, há', négy – és gyakran emelgettem ki a fejem, hogy körülnézzek, nehogy elkavarodjak. Amikor végre partot értem, Shawn megfogta a kezem, és kiemelt a vízből. Elképedtem és izgatott lettem, amikor Shawn elmondta, hogy 1 óra 43 perc alatt sikerült leúsznom a távot.
On to the bike segment. I had eight hours and 45 minutes to complete the 112-mile bike course. I broke up the course in seven- to 10-mile segments in my mind just to reduce the enormity of the race. The first 40 miles, they clipped by as we benefited from a little tail wind. By 4pm, I had made it to mile 94, and I did the math and I realized I was in serious time jeopardy because I had 18 miles to go and less than 90 minutes, and that included a few sizable hill climbs. I was stressed out, and I was scared that I wasn't going to make that time cutoff again. At this point, I pushed my internal voice aside that said, "This hurts. Quit." And I told myself, "Minda, you better focus. Focus on what you can control, and that is your attitude and your effort." I resolved to be OK being uncomfortable, and I told myself, "Push harder, forget about the pain, and keep that laser focus."
Nézzük a kerékpáros versenyszámot. 8 óra 45 percem volt arra, hogy teljesítsem a 180 kilométeres távot. A fejemben 11-16 kilométeres szakaszokra bontottam, hogy enyhítsem a táv ijesztő nagyságát. Az első 64 kilométer könnyen ment, kapóra jött nekünk egy kis hátszél. Délután négyre megtettem 150 kilométert, osztottam-szoroztam, rájöttem, komoly késésben vagyok, mert még hátravan 29 kilométer, nem egészen másfél óra alatt, néhány méretes hegymászást is beleszámítva. Ideges lettem, attól féltem, nem fogok beérni időben. Ekkor félretoltam a belső hangomat, ami azt súgta: "Ez fáj. Add fel." Azt mondtam magamnak: "Minda, inkább koncentrálj. Arra, amit tudsz irányítani, ez pedig a hozzáállásod és az igyekezeted." Úgy döntöttem, elfogadom a kényelmetlenségeket, és így biztattam magam: "Hajts keményebben, ne törődj a fájdalommal, ne téveszd szem elől a célt!"
For the next 90 minutes, I cranked as though my life depended on it. And when I rolled into town, I heard on the loudspeaker, "Minda Dentler is one of the last competitors to make the bike cutoff." I did it!
A következő 90 percben úgy felpörögtem, mintha az életem múlt volna rajta. És amikor begördültem a városba, meghallottam a hangosbemondót: "Minda Dentler az egyik utolsó versenyző, aki még időn belül célba ért." Megcsináltam!
(Applause)
(Taps)
By only three minutes.
Csak három percen múlt.
(Laughter)
(Nevetés)
It was 5:27pm, and I had been racing for 10-and-a-half hours. The first 10 miles of the run went pretty quickly, as I was so excited to finally pass people with my three wheels to their two feet. The sun quickly went down, and I found myself pulling up to the bottom of Palani hill, looking straight into a half-mile hill that looked like Mt. Everest at mile 124 of the race. My friends and family were ready at their stations to talk me up that hill. I was struggling, tired, desperately gripping those rims just so I wouldn't tip backwards. When I finally reached the top of that hill, I turned left onto a very lonely 15-mile stretch onto the Queen K Highway, totally exhausted. I pressed on, focusing on one push at a time. By 9:30pm, I made that final right-hand turn onto Ali'i Drive. I heard the crowd's roar, and I was overcome with emotion.
Délután 5:27 volt, tíz és fél órán át versenyben voltam. A futás első 16 kilométere egész jól ment, hisz olyan izgatott voltam, hogy végül leelőztem másokat, én három keréken, ők két lábon. A nap gyorsan lement, egyszercsak látom ám, hogy a Palani-hegy aljához kaptatok fel, előttem egy 800 méteres hegy, mintha a Mount Everest lenne a verseny kétszázadik kilométerénél. Barátaim és családom már készen állva vártak, hogy a hegyről beszéljenek velem. Fáradt voltam, elcsigázott, kétségbeesetten kapaszkodtam a hajtókarikákba, nehogy visszacsússzak. Amikor végre feljutottam a csúcsra, a végkimerülés határán balra fordultam, egy elhagyatott, 24 kilométeres szakaszra, ami a Queen K Highwayre vitt. Egyszerre csak egy hajtásra koncentráltam, így folytattam. Este fél tízkor elértem az utolsó jobbkanyarhoz, ami az Ali'i Drive-ra vezet Hallottam a tömeg moraját, és szétáradt bennem az izgalom.
I crossed that finish line.
Áthajtottam a célvonalon.
(Applause)
(Taps)
(Applause ends)
(Taps vége)
And my final time was 14 hours and 39 minutes. For the first time in the 35-year history, a female wheelchair athlete completed the Ironman World Championship.
Egyéni teljes versenyidőm 14 óra 39 perc volt. Az Ironman Világbajnokság 35 éves történetében először teljesítette az egész versenyt egy kerekesszékes sportolónő.
(Applause)
(Taps)
(Applause ends)
(Taps vége)
And it wasn't just any female athlete. It was me.
És ez nem akármilyen sportolónő volt. Ez én voltam.
(Laughter)
(Nevetés)
A paralyzed orphan from India. Against all odds, I achieved my dream, and through this very personal commitment to myself, I slowly realized that completing the Ironman was about more than conquering Kona. It was about conquering polio and other disabling but preventable diseases, not only for myself, but for the millions of children who have been and still will be afflicted by vaccine-preventable diseases. Today, we are closer than ever to eliminating one of those diseases everywhere in the world.
Egy indiai mozgássérült árva. Minden esélytelenség ellenére beteljesítettem álmomat, és e nagyon személyes, magamnak tett fogadalom során lassan rájöttem, hogy az Ironman teljesítése többet jelent a Kona legyőzésénél. A gyermekbénulást győztem le, és más fogyatékosságot okozó, ám megelőzhető betegségeket, nemcsak magamért, hanem több millió gyermekért, akiket olyan betegségek sújtottak és sújtanak, amik oltással megelőzhetők. Még soha nem kerültünk ilyen közel ahhoz, hogy véget vessünk az egyik ilyen kórnak a világ minden táján.
In the mid-1980s, polio once paralyzed more than 350,000 children a year in more than 125 countries. That amounted to a staggering 40 cases an hour. By contrast, so far this year, the last endemic countries have reported a total of only 12 cases. Since 1988, more than 2.5 billion children have been immunized against polio, and an estimated 16 million children, who otherwise would have been paralyzed like me, are walking. Despite this incredible progress, we know that until it's eradicated, polio remains a very real threat, especially to children in the poorest communities of the world. It can reemerge in some of the most remote and dangerous places, and from there, it can spread.
A nyolcvanas években a polio évente több mint 350 ezer gyermeket bénított meg több mint 125 országban. Ez azt jelenti: óránként negyven eset – döbbenetes. Ezzel szemben az idén az utolsó járvány sújtotta országból csak 12 esetet jelentettek. 1988 óta több mint 2,5 milliárd gyermeket oltottak be gyermekbénulás ellen, és becslések szerint 16 millió gyermek, aki egyébként lebénult volna, akárcsak én, tud járni. A hihetetlen fejlődés ellenére tudjuk, hogy míg gyökeresen ki nem irtják, a polio nagyon is valós veszélyt jelent, főleg a világ legszegényebb falvaiban élő gyermekek számára. Egyes félreeső és veszélyes helyeken bármikor újra felütheti a fejét, és onnan szétterjedhet világszerte.
And so this is my new Ironman: to end polio. And I am reminded every day, when I look at my two-and-a-half-year-old daughter Maya. She is able to climb a ladder in the park, push her scooter or kick a ball across the grass. Almost everything that I see her do at her age reminds me of what I could not do at that age. And when she was two months old, I took her to get her first polio vaccine. And when the doctor came in the room to prepare the shot, I asked him if I could take a picture to document the moment. When we left the room, I could feel my eyes welling up with tears. I cried the entire way home. It was in that moment that I realized that my daughter's life would be very different from mine. She will never be faced with the crippling disability of polio, because a vaccine was available, and I chose to get her immunized. She can do anything she wants, as can each of you.
Ez tehát az új Ironmanem: felszámolni a gyermekbénulást. És ez minden nap eszembe jut, valahányszor ránézek két és fél éves kislányomra, Mayára. Létrára mászik a parkban, tolja a kismotorját, labdát rúg a füvön. Szinte bármi, amit képes a korának megfelelően megtenni, arra emlékeztet, amit én akkor nem tudtam megtenni. Két hónapos korában elvittem őt az első polio-oltásra. Amikor az orvos belépett, hogy előkészítse az injekciót, megkértem őt, hadd örökítsem meg a pillanatot egy fotóval. Amikor kimentünk a rendelőből, éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Egész úton hazafelé sírtam. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a kislányom élete mennyire más lesz, mint az enyém. Sosem kell elviselnie a polio okozta bénulást, mert az oltás elérhető volt, és úgy döntöttem, beoltatom őt. Bármit megtehet, amit csak akar, ahogy önök is, mindannyian.
(Laughter)
(Nevetés)
Now I'd like to leave you all with one question: what is your Ironman?
Végül egy kérdést tennék csak fel: Mi az Ironman az önök életében?
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)