I grew up in Europe, and World War II caught me when I was between seven and 10 years old. And I realized how few of the grown-ups that I knew were able to withstand the tragedies that the war visited on them -- how few of them could even resemble a normal, contented, satisfied, happy life once their job, their home, their security was destroyed by the war. So I became interested in understanding what contributed to a life that was worth living. And I tried, as a child, as a teenager, to read philosophy and to get involved in art and religion and many other ways that I could see as a possible answer to that question. And finally I ended up encountering psychology by chance.
Európában nőttem fel, és a II. világháború héttől tíz éves koromig tartott. Megfigyeltem, hogy a néhány meglévő felnőtt ismerőseim közül milyen kevesen vészelték át a háború viszontagságait, és milyen kevesen voltak képesek közülük normális, elégedett, és boldog életet élni, a munkájuk, az otthonuk, a biztonságuk elvesztése után, melyet megsemmisített a háború. Így elkezdtem az iránt érdeklődni, meg szerettem volna érteni, hogy mitől válik egy élet érdemessé arra, hogy megéljük? Megpróbáltam. Gyerekként, tinédzserként filozófiát olvastam, és művészettel, vallással foglalkoztam, és más utakat is megjártam, csak hogy választ találjak erre a kérdésre. Végül véletlenül belebotlottam a pszichológiába.
I was at a ski resort in Switzerland without any money to actually enjoy myself, because the snow had melted and I didn't have money to go to a movie. But I found that on the -- I read in the newspapers that there was to be a presentation by someone in a place that I'd seen in the center of Zurich, and it was about flying saucers [that] he was going to talk. And I thought, well, since I can't go to the movies, at least I will go for free to listen to flying saucers. And the man who talked at that evening lecture was very interesting. Instead of talking about little green men, he talked about how the psyche of the Europeans had been traumatized by the war, and now they're projecting flying saucers into the sky. He talked about how the mandalas of ancient Hindu religion were kind of projected into the sky as an attempt to regain some sense of order after the chaos of war. And this seemed very interesting to me. And I started reading his books after that lecture. And that was Carl Jung, whose name or work I had no idea about.
Egy svájci síközpontban voltam, egy garas nélkül de szórakozni akartam, mert a hó elolvadt. Nem volt pénzem mozira, de találtam egy, olvastam az újságban, hogy lesz egy előadás Zurich központjában, és az előadó repülő csészealjakról fog beszélni. Én meg arra gondoltam, hogy ha már nem tudok moziba menni, legalább ingyen meghallgatom a csészealjakat. A férfi, aki azon az estén az előadást tartotta, nagyon érdekes volt. Ahelyett, hogy kis zöld emberekről beszélt volna, az európai emberek lelkéről beszélt, hogy mennyire traumatizálta őket a háború és ennek hatására repülő csészealjakat vetítettek ki az égre, mint ahogyan az ősi Hindu vallásban is mandalákat vetítettek ki az égre, hogy így próbálják visszanyerni a rend valamilyen fajta formáját a háború miatt kialakult káosz után. Ezt nagyon érdekesnek találtam. El is kezdtem olvasni az előadó könyveit ez után az előadás után. Az előadó pedig Carl Jung volt, akinek a munkásságáról akkor mit sem tudtam.
Then I came to this country to study psychology and I started trying to understand the roots of happiness. This is a typical result that many people have presented, and there are many variations on it. But this, for instance, shows that about 30 percent of the people surveyed in the United States since 1956 say that their life is very happy. And that hasn't changed at all. Whereas the personal income, on a scale that has been held constant to accommodate for inflation, has more than doubled, almost tripled, in that period. But you find essentially the same results, namely, that after a certain basic point -- which corresponds more or less to just a few 1,000 dollars above the minimum poverty level -- increases in material well-being don't seem to affect how happy people are. In fact, you can find that the lack of basic resources, material resources, contributes to unhappiness, but the increase in material resources does not increase happiness.
Aztán eljöttem ebbe az országba pszichológiát tanulni és próbáltam megérteni a boldogság effajta gyökereit. Sok ember állt elő ezzel a tipikus eredménnyel és ezek variációjával. És ez például azt mutatja, hogy az 1956 óta az Egyesült Államokbak készült felmérések szerint az emberek 30%-a vallja, hogy nagyon boldogan él. És ez semmit nem változott. Míg a jövedelem - azt a skálát tekintve, mely konstans maradt az inflációt kiegyensúlyozandó - ezalatt több mint a duplájára, majdnem a triplájára nőtt. De alapvetően ugyanerre az eredményre jut mindenki, nevezetesen, hogy egy bizonyos alapszint fölött, mely többé-kevésbé csupán egy pár ezer dollárral van a szegénységi küszöb fölött, az anyagi javak növekedése nem befolyásolja az emberek boldogságának fokát. Valójában az alap erőforrások és anyagi javak hiánya hozzájárul a boldogtalanság érzetéhez, ám az anyagi javak növekedésével nem növekszik a boldogság érzete.
So my research has been focused more on -- after finding out these things that actually corresponded to my own experience, I tried to understand: where -- in everyday life, in our normal experience -- do we feel really happy? And to start those studies about 40 years ago, I began to look at creative people -- first artists and scientists, and so forth -- trying to understand what made them feel that it was worth essentially spending their life doing things for which many of them didn't expect either fame or fortune, but which made their life meaningful and worth doing.
Így tehát, miután rátaláltam ezekre a dolgokra, melyek valójában a saját tapasztalataimmal is egybevágnak, azt próbáltam megérteni, arra összpontosítottam a kutatásaimban, hogy kiderítsem, hogy hol van az a pont, vagy állapot, mikor a mindennapokban, a hétköznapi életünkban boldognak érezzük magunkat. Mindez úgy indult, hogy úgy 40 évvel ezelőtt elkezdtem kreatív embereket figyelni. Kezdetben művészeket, tudósokat, hasonló kvalitású embereket, és próbáltam megérteni, hogy mi miatt érzik hogy érdemes feltenni az életüket olyan elfoglaltságokra, melyek nem hoznak nekik sem hírnevet sem vagyont, ellenben megéri a fáradtságot, mert értelmet ad az életüknek.
This was one of the leading composers of American music back in the '70s. And the interview was 40 pages long. But this little excerpt is a very good summary of what he was saying during the interview. And it describes how he feels when composing is going well. And he says by describing it as an ecstatic state.
Ő itt az amerikai zenei élet egyik vezető zeneszerzője volt a ’70-es években. A vele készült interjú 40 oldalas lett, de ez a rövid kivonat nagyon jól összefoglalja mindazt, ami az interjú alatt elhangzott. Azt írja le, hogy milyen érzés az mikor a zeneszerzés jól megy. Az extázis állapotát idézi meg a leírásában.
Now, "ecstasy" in Greek meant simply to stand to the side of something. And then it became essentially an analogy for a mental state where you feel that you are not doing your ordinary everyday routines. So ecstasy is essentially a stepping into an alternative reality. And it's interesting, if you think about it, how, when we think about the civilizations that we look up to as having been pinnacles of human achievement -- whether it's China, Greece, the Hindu civilization, or the Mayas, or Egyptians -- what we know about them is really about their ecstasies, not about their everyday life. We know the temples they built, where people could come to experience a different reality. We know about the circuses, the arenas, the theaters. These are the remains of civilizations and they are the places that people went to experience life in a more concentrated, more ordered form.
A görög eredetű 'extázis' kifejezés korábban szimplán 'kívül levés'-t jelentett, azaz olyan állapotot, amelyben magunkon kívül kerülünk. Később alapvetően egy mentális állapot megfelelőjévé vált, amikor azt érzi az ember, hogy nem a mindennapi rutinját csinálja. Tehát az extázis alapvetően azt jelenti, hogy az ember egy alternatív valóságot él meg. Ez érdekes, ha belegondolunk. Mikor arra gondolunk, hogy a civilizációk, melyeket az emberi teljesítőképesség csúcspontjának tekintünk, legyen az Kína, Görögország, a Hindu civilizáció, vagy a Mayák, vagy Egyiptom – valójában amit tudunk róluk, az az ő extázisuk, nem pedig a hétköznapjaik. Ismerjük a templomokat, melyeket építettek, hogy az emberek megtapasztalhassák ezt az alternatív valóságot. Ismerjük a cirkuszokat, az arénákat és a színházakat, ezek a civilizáció olyan maradványai, ahol az emberek az életet egy koncentráltabb, rendezettebb formában tapasztalhatták meg.
Now, this man doesn't need to go to a place like this, which is also -- this place, this arena, which is built like a Greek amphitheatre, is a place for ecstasy also. We are participating in a reality that is different from that of the everyday life that we're used to. But this man doesn't need to go there. He needs just a piece of paper where he can put down little marks, and as he does that, he can imagine sounds that had not existed before in that particular combination. So once he gets to that point of beginning to create, like Jennifer did in her improvisation, a new reality -- that is, a moment of ecstasy -- he enters that different reality. Now he says also that this is so intense an experience that it feels almost as if he didn't exist. And that sounds like a kind of a romantic exaggeration. But actually, our nervous system is incapable of processing more than about 110 bits of information per second. And in order to hear me and understand what I'm saying, you need to process about 60 bits per second. That's why you can't hear more than two people. You can't understand more than two people talking to you.
Ennek az embernek nem kell ilyen helyekre mennie ez itt, ez az aréna is, melyet a görög amfiteátrum mintájára építettek, az extázis egyik otthona. Mi mindannyian egy olyan valóság részesei vagyunk, mely különbözik a hétköznapok megszokottságától. Ennek az embernek azonban nincs szüksége ilyen helyekre. Neki egyszerűen egy darab papírra van szüksége, melyre rárajzolhatja a kis jeleit, és ahogy ezt teszi, el tud képzelni olyan hangokat, melyek azelőtt nem léteztek abban a bizonyos kombinációban. Tehát mikor arra a pontra jut, hogy elkezdjen megteremteni egy alternatív valóságot, ahogy Jennifer tette az improvizációjában, az a pillanat maga az extázis. Belép ebbe az alternatív valóságba. Azt is elmondta, hogy ez az élmény annyira intenzív, hogy olyan mintha ő maga megszűnne létezni. Ez egy eléggé romantikus túlzásnak hangzik. De valójában az idegrendszerünk képtelen másodpercenként 110 bitnyi információnál többet feldolgozni. Hogy engem halljanak és megértsenek, úgy 60 bitet kell feldolgozniuk másodpercenként. Ezért van az, hogy nem tudunk egyszerre két embernél többre figyelni. Ha két embernél több beszél egyszerre, nem értjük mit mondanak.
Well, when you are really involved in this completely engaging process of creating something new, as this man is, he doesn't have enough attention left over to monitor how his body feels, or his problems at home. He can't feel even that he's hungry or tired. His body disappears, his identity disappears from his consciousness, because he doesn't have enough attention, like none of us do, to really do well something that requires a lot of concentration, and at the same time to feel that he exists. So existence is temporarily suspended. And he says that his hand seems to be moving by itself. Now, I could look at my hand for two weeks, and I wouldn't feel any awe or wonder, because I can't compose. (Laughter)
Nos, amikor valakit ennyire lefoglal valami újnak a megalkotása, mint ahogy ezt az embert teszi, akkor nincs kapacitása hogy azzal foglalkozzon, hogy figyelje a teste működését vagy az otthoni problémáin rágódjon. Még azt sem érzi, hogy éhes vagy fáradt. A teste megszűnik létezni, mint ahogy az identitása is törlődik a tudatából, mert nincs kapacitása arra, ahogy egyikőnknek sincs, hogy rendkívül jól csináljon meg valamit, ami rengeteg koncentrációt és figyelmet követel és közben azt is érezze, hogy ő maga létezik. Tehát ilyenkor a létezés átmenetileg szünetel. Azt is mondja, hogy ilyenkor a keze mintha magától mozogna. Hát én magam két hétig nézhetném a kezem egyfolytában és nem éreznék semmiféle ámulatot vagy csodálatot, mert nem tudok komponálni.
So what it's telling you here is that obviously this automatic, spontaneous process that he's describing can only happen to someone who is very well trained and who has developed technique. And it has become a kind of a truism in the study of creativity that you can't be creating anything with less than 10 years of technical-knowledge immersion in a particular field. Whether it's mathematics or music, it takes that long to be able to begin to change something in a way that it's better than what was there before. Now, when that happens, he says the music just flows out. And because all of these people I started interviewing -- this was an interview which is over 30 years old -- so many of the people described this as a spontaneous flow that I called this type of experience the "flow experience." And it happens in different realms.
Amit ebben a részben nem látunk, de az interjú egy másik részéből kiderül, hogy nyilvánvalóan ez a fajta automatikus és spontán folyamat, melyet körülírt ez az ember, csak olyasvalakivel történhet meg, aki nagyon jól képzett és kialakult technikája van. Egyfajta közhellyé vált a kreativitás tanulmányozásában, hogy legalább 10 év intenzív gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki megalkosson valami újat a saját területén. Legyen az matematika, vagy zene, ennyi időre van szükség ahhoz, hogy valami fejlődjön, jó irányban változzon, hogy jobb legyen mint korábban volt. Mikor ez megtörténik, azt mondja a muzsika áramlatként szinte kifolyik belőle. És mivel nagyon sokan azok közül, akiket meginterjúvoltam és ez 30 évvel ezelőtt történt, úgy írták le ezt az állapotot mint egy spontán áramlatot, elneveztem ezt az élményt ‘flow élménynek’, ‘áramlat élménynek’, mely különféle helyzetekben történik.
For instance, a poet describes it in this form. This is by a student of mine who interviewed some of the leading writers and poets in the United States. And it describes the same effortless, spontaneous feeling that you get when you enter into this ecstatic state. This poet describes it as opening a door that floats in the sky -- a very similar description to what Albert Einstein gave as to how he imagined the forces of relativity, when he was struggling with trying to understand how it worked. But it happens in other activities. For instance, this is another student of mine, Susan Jackson from Australia, who did work with some of the leading athletes in the world. And you see here in this description of an Olympic skater, the same essential description of the phenomenology of the inner state of the person. You don't think; it goes automatically, if you merge yourself with the music, and so forth.
Egy költő például így írja le ezt az állapotot. Ez az egyik tanítványomtól származik, aki vezető írókat és költőket interjúvolt meg az Egyesült Államokban. Ez is ugyanazt a könnyed, spontán érzést írja le, melyet akkor érzünk, mikor az extázis állapotába kerülünk. Ez a költő úgy írja le azt az állapotot, mint egy égen lebegő ajtó megnyitását, mely nagyon hasonlit Albert Einstein megfogalmazásához, melyben azt taglalja hogy is képzelte el a relativitás erőit, mikor azzal kűzdött hogy megpróbálta értelmezni azokat. De ugyanez történik más tevékenységek során is. Ez például egy másik tanítványom, Susan Jackson Ausztráliából, aki a világ néhány legkiemelkedőbb sportolójával dolgozott. Ahogy látják, egy olimpiai korcsolyázó is lényegében ugyanazt fogalmazza meg mikor az ember belső állapotának jelenségéről beszél. Nem gondolnánk hogy ez automatikusan bekövetkezik, mikor eggyé válunk a zenével, vagy bármi mással.
It happens also, actually, in the most recent book I wrote, called "Good Business," where I interviewed some of the CEOs who had been nominated by their peers as being both very successful and very ethical, very socially responsible. You see that these people define success as something that helps others and at the same time makes you feel happy as you are working at it. And like all of these successful and responsible CEOs say, you can't have just one of these things be successful if you want a meaningful and successful job. Anita Roddick is another one of these CEOs we interviewed. She is the founder of Body Shop, the natural cosmetics king. It's kind of a passion that comes from doing the best and having flow while you're working.
Ez a legújabb “Jó Üzlet” című könyvemben is megjelenik tulajdonképpen, melyben néhány ügyvezető igazgatót interjúvoltam meg, akiket a kollégáik jelöltek mint sikeres, etikus, és társadalmilag felelős embert. Ezek az emberek olyasvalamiként definiálják a sikert, amely arról szól hogy segítünk másokon miközben magunk is élvezzük amit csinálunk. És ahogy ezek a sikeres és felelős vezetők mondják, nem elég csupán egy összetevő ezek közül ahhoz, hogy sikeresek legyünk, ha jelentőségteljes és sikeres munkát akarunk. Anita Roddick, egy másik meginterjúvolt vezető. Ő a Body Shop megalkotója, a kozmetika, a természetes kozmetikumok királynője. Ez egyfajta szenvedély, mely abból épül, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból és átéljük a flow érzését miközben dolgozunk.
This is an interesting little quote from Masaru Ibuka, who was at that time starting out Sony without any money, without a product -- they didn't have a product, they didn't have anything, but they had an idea. And the idea he had was to establish a place of work where engineers can feel the joy of technological innovation, be aware of their mission to society and work to their heart's content. I couldn't improve on this as a good example of how flow enters the workplace.
Ez egy érdekes idézet Masaru Ibukától, aki abban az időben kezdte megalapítani a Sony-t, pénz és termék nélkül. Kezdetben nem volt semmilyen termékük, semmi egyebük, csak egy ötletük. Az ötlet pedig az volt, hogy kialakítanak egy helyet, ahol a mérnökök képesek megélni a technológiai innováció örömét, miközben tudatában vannak a társadalmi küldetésüknek és szívvel-lélekkel dolgoznak. Nem tudok jobb példát arra, hogy hogyan működik a flow a munkahelyen.
Now, when we do studies -- we have, with other colleagues around the world, done over 8,000 interviews of people -- from Dominican monks, to blind nuns, to Himalayan climbers, to Navajo shepherds -- who enjoy their work. And regardless of the culture, regardless of education or whatever, there are these seven conditions that seem to be there when a person is in flow. There's this focus that, once it becomes intense, leads to a sense of ecstasy, a sense of clarity: you know exactly what you want to do from one moment to the other; you get immediate feedback. You know that what you need to do is possible to do, even though difficult, and sense of time disappears, you forget yourself, you feel part of something larger. And once the conditions are present, what you are doing becomes worth doing for its own sake.
Mikor tanulmányokat készítünk, kollégáimmal a világ minden tájáról, több mint 8000 interjút készítettünk olyan emberekkel – a dominikai papoktól elkezdve, vak apácákon és himalájai hegymászókon keresztül a navajo pásztorokig – akik élvezik a munkájukat. Úgy tűnik, hogy a kultúrától, oktatástól vagy bármi mástól függetlenül hét olyan feltétel van, mely megjelenik a flow állapotában. Ott van a koncentráció, mely miután intenzívvé vált extázishoz vezet és egy olyan fajta határozottsághoz, mikor világossá válik, és pontosan tudja az ember, hogy mit akar tenni egyik pillanatról a másikra és azonnali visszajelzést is kap. Tudja, hogy az amit tennie kell lehetséges, mégha nehéz is. Az idő megszűnik létezni, saját magáról is megfeledkezik az ember, és úgy érzi, hogy valami hatalmasabbnak a része. Mikor ezek a feltételek jelen vannak, azt amit az ember tesz megéri csupán a cselekvés öröméért tenni.
In our studies, we represent the everyday life of people in this simple scheme. And we can measure this very precisely, actually, because we give people electronic pagers that go off 10 times a day, and whenever they go off you say what you're doing, how you feel, where you are, what you're thinking about. And two things that we measure is the amount of challenge people experience at that moment and the amount of skill that they feel they have at that moment. So for each person we can establish an average, which is the center of the diagram. That would be your mean level of challenge and skill, which will be different from that of anybody else. But you have a kind of a set point there, which would be in the middle.
A tanulmányainkban az emberek hétköznapi életét ezzel az egyszerű sémával reprezentáljuk. Ez valójában nagyon pontosan mérhető, mert a vizsgált alanyokat egy elektronikus csipogóval látjuk el, amely naponta tízszer szólal meg, és mikor jelez, az alanyok feljegyzik hogy éppen mit is csinálnak abban a pillanatban, hogy érzik magukat, hol vannak és mire gondolnak. A két ismérv amit vizsgálunk: a kihívás mértéke, melyet az alany az adott pillanatban megél, és a készségek mértéke, melyet adott pillanatban az alany magáénak érez. Így minden alanynak fel tudunk állítani egy átlagot, amely a diagram közepe. Ez az alany képességeinek és az őt érintő kihívások erősségének átlagos szintje, mely mindenkinél különbözik. De mindenkinél van egy alap pont, amelyet középre helyezünk.
If we know what that set point is, we can predict fairly accurately when you will be in flow, and it will be when your challenges are higher than average and skills are higher than average. And you may be doing things very differently from other people, but for everyone that flow channel, that area there, will be when you are doing what you really like to do -- play the piano, be with your best friend, perhaps work, if work is what provides flow for you. And then the other areas become less and less positive.
Ha tudjuk mi az alap pont, elég pontosan meg tudjuk állapítani hogy mikor kerül a flow állapotába egy ember, mégpedig akkor, ha a mind a kihívások szintje, mind a készségek szintje az átlagosnál magasabb. Előfordulhat, hogy valaki valamit egészen másképp csinál mint a többiek, de a flow csatornába akkor vannak, abban a részben ott, amikor azt csinálják, amit igazán szeretnek csinálni, zongorázni, a legjobb baráttal lenni, vagy talán dolgozni, ha a munka flow élményt okoz. Ekkor a többi rész kevésbé lesz pozitív.
Arousal is still good because you are over-challenged there. Your skills are not quite as high as they should be, but you can move into flow fairly easily by just developing a little more skill. So, arousal is the area where most people learn from, because that's where they're pushed beyond their comfort zone and to enter that -- going back to flow -- then they develop higher skills. Control is also a good place to be, because there you feel comfortable, but not very excited. It's not very challenging any more. And if you want to enter flow from control, you have to increase the challenges. So those two are ideal and complementary areas from which flow is easy to go into.
Az Izgalom még jó, mert ilyenkor túlzottan nagy a kihívás. A készségek szintje még nem kellően magas, de könnyen flow állapotba kerülhet az ember ha kicsit fejleszti az adott készséget. Az izgalom tehát az az állapot, melyből a legtöbb ember tanul, hiszen itt feszíti magát a komfort zónán kívülre, és éri el a flow állapotát, készségeinek fejlesztésével. A Kontroll is egy jó hely, mert itt az ember kényelmesen érzi magát ám kevésbé izgatott. Nincs meg a kellő kihívás. Ahhoz, hogy a kontroll érzetből a flow állapotába kerüljön az ember, növelnie kell a kihívás mértékét. Tehát ez a két állapot ideális, alternatív mezők, melyekből a flow könnyen elérhető.
The other combinations of challenge and skill become progressively less optimal. Relaxation is fine -- you still feel OK. Boredom begins to be very aversive and apathy becomes very negative: you don't feel that you're doing anything, you don't use your skills, there's no challenge. Unfortunately, a lot of people's experience is in apathy. The largest single contributor to that experience is watching television; the next one is being in the bathroom, sitting. Even though sometimes watching television about seven to eight percent of the time is in flow, but that's when you choose a program you really want to watch and you get feedback from it.
A kihívás és készségek mértékének további kombinációi egyre kevésbé optimálisak. Az Ellazultság rendben van, még jól érzi magát az ember. Az Unalom mezejében kedvetlenné válik az ember, a Fásultság pedig már nagyon negatív az ember úgy érzi semmit nem csinál, nem használja a készségeit, nincs semmiféle kihívás. Sajnos számos ember tapasztalatai a Fásultság mezejében találhatóak. E tapasztalásokhoz leginkább a televíziózás járul hozzá, ezt követi a sorban a fürdőben – a nagydolog végzésével – töltött idő. Ennek ellenére a televízió nézés 7-8%-a flow állapotban történik, ilyenkor azonban olyan műsort nézünk, amit igazán nézni akarunk és melyből visszajelzést kapunk.
So the question we are trying to address -- and I'm way over time -- is how to put more and more of everyday life in that flow channel. And that is the kind of challenge that we're trying to understand. And some of you obviously know how to do that spontaneously without any advice, but unfortunately a lot of people don't. And that's what our mandate is, in a way, to do.
A kérdés tehát, melyet meg szeretnénk válaszolni – és már régen kifutottam az időből – az, hogy hogyan helyezzünk minél több hétköznapi élményt ebbe a flow mezőbe. Ez az a kihívás, melyet meg szeretnénk érteni. És nyilván néhányan Önök közül maguktól is nagyon jól tudják erre a választ mindenféle tanács nélkül, de sajnos sokan nem így vannak ezzel. Mi ezt tekintjük a küldetésünknek.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(taps)