I want to talk today about how reading can change our lives and about the limits of that change. I want to talk to you about how reading can give us a shareable world of powerful human connection. But also about how that connection is always partial. How reading is ultimately a lonely, idiosyncratic undertaking.
Arról fogok beszélni, hogy az olvasás hogyan változtathat életünkön, és e változás korlátairól. Arról, hogy az olvasással hogyan lehetünk képesek megalkotni a mély emberi összetartozás közös világát. Viszont annak az összetartozásnak a tökéletlenségéről is. Hogy az olvasás végül magányos, idegenséggel teli folyamat marad.
The writer who changed my life was the great African American novelist James Baldwin. When I was growing up in Western Michigan in the 1980s, there weren't many Asian American writers interested in social change. And so I think I turned to James Baldwin as a way to fill this void, as a way to feel racially conscious. But perhaps because I knew I wasn't myself African American, I also felt challenged and indicted by his words. Especially these words: "There are liberals who have all the proper attitudes, but no real convictions. When the chips are down and you somehow expect them to deliver, they are somehow not there." They are somehow not there. I took those words very literally. Where should I put myself?
A szerző, aki megváltoztatta életemet, az afroamerikai regényíró, James Baldwin volt. Az 1980-as évek Western Michiganében, fiatalabb koromban, kevés ázsia-amerikai írót érdekelt a társadalmi változás. Ezért James Baldwinhoz nyúltam, hogy kitöltsem ezt az űrt, tudatában legyek a rasszoknak. Mivel pedig én magam nem voltam afroamerikai, szavai felelősségérzetet és bűntudatot keltettek bennem. Főleg ezek a szavak: "Vannak liberálisok, akikben minden kellő jó szándék megvan, de nincs valódi meggyőződésük. Amikor szorul a hurok, és elvárnánk tőlük, hogy kiálljanak, valahogy eltűnnek." Valahogy eltűnnek. Ezeket a szavakat szó szerint vettem. Hová tegyem magam?
I went to the Mississippi Delta, one of the poorest regions in the United States. This is a place shaped by a powerful history. In the 1960s, African Americans risked their lives to fight for education, to fight for the right to vote. I wanted to be a part of that change, to help young teenagers graduate and go to college. When I got to the Mississippi Delta, it was a place that was still poor, still segregated, still dramatically in need of change.
A Mississippi-deltát választottam, az Egyesült Államok egyik legszegényebb régióját, ezt a történelmi erők formálta helyet. Az 1960-as években afroamerikaik életüket kockáztatták az oktatásért, a szavazati jog megszerzéséért. Részese akartam lenni a változásnak, hogy fiatal tinédzsereket segíthessek a továbbtanulásban. Amikor a Mississippi-deltához érkeztem, még mindig szegény, fajilag elkülönített, és drasztikus változásokért kiáltó hely volt.
My school, where I was placed, had no library, no guidance counselor, but it did have a police officer. Half the teachers were substitutes and when students got into fights, the school would send them to the local county jail.
Az iskolának, ahová kihelyeztek, nem volt könyvtára, iskolai tanácsadója, de rendőrbiztosa igen. A tanárok fele csak helyettesített, ha pedig a diákok verekedtek, az iskola a megyei börtönbe küldte őket.
This is the school where I met Patrick. He was 15 and held back twice, he was in the eighth grade. He was quiet, introspective, like he was always in deep thought. And he hated seeing other people fight. I saw him once jump between two girls when they got into a fight and he got himself knocked to the ground. Patrick had just one problem. He wouldn't come to school. He said that sometimes school was just too depressing because people were always fighting and teachers were quitting. And also, his mother worked two jobs and was just too tired to make him come. So I made it my job to get him to come to school. And because I was crazy and 22 and zealously optimistic, my strategy was just to show up at his house and say, "Hey, why don't you come to school?" And this strategy actually worked, he started to come to school every day. And he started to flourish in my class. He was writing poetry, he was reading books. He was coming to school every day.
Ebben az iskolában ismertem meg Patrickot. Tizenöt éves volt, kétszer bukott, nyolcadikba járt. Csendes, befelé forduló, mindig mélyen a gondolataiba merülő. Nem bírta nézni, ahogy mások verekednek. Láttam egyszer, amint odaugrott két egymásnak eső lányhoz, akik aztán leverték a földre. Particknak csak egy baja volt. Nem járt iskolába. Szerinte az iskola túlságosan lehengerlő az állandó verekedések és a tanárok felmondása miatt. Illetve anyjának két munkája volt, akinek így nem volt kedve noszogatni. Én pedig kitűztem célul, hogy rábírom a bejárásra. Mivel 22 voltam, eltökélt és lelkes optimista, azt terveztem, hogy egyszerűen beállítok hozzá ezekkel a szavakkal: "Gyere az iskolába!" Tervem pedig bejött. Elkezdett bejárni, minden nap. Az osztályomban pedig remekelt. Verseket írt, könyveket olvasott. Egy napot sem hagyott ki.
Around the same time that I had figured out how to connect to Patrick, I got into law school at Harvard. I once again faced this question, where should I put myself, where do I put my body? And I thought to myself that the Mississippi Delta was a place where people with money, people with opportunity, those people leave. And the people who stay behind are the people who don't have the chance to leave. I didn't want to be a person who left. I wanted to be a person who stayed. On the other hand, I was lonely and tired. And so I convinced myself that I could do more change on a larger scale if I had a prestigious law degree. So I left.
Nagyjából ez idő tájt, amikor sikerült közelebb kerülnöm Patrickhoz, felvettek a Harward jogi karára. Most pedig újra megkérdeztem magamtól, hová tegyem magam, hová tegyem magam fizikailag? Azon gondolkodtam, hogy a Mississippi-deltából, akiknek pénze volt, akinek lehetőségei voltak, mind lelépett. Akik pedig ott maradtak, azoknak nem volt esélyük lelépni. Nem akartam az lenni, aki lelép. Az akartam lenni, aki marad. Másrészről egyedül voltam és kimerült. Tehát meg kellett győzzem magam, hogy elismert jogi diplomával nagyobb fokú változást érhetnék el. Szóval leléptem.
Three years later, when I was about to graduate from law school, my friend called me and told me that Patrick had got into a fight and killed someone. I was devastated. Part of me didn't believe it, but part of me also knew that it was true. I flew down to see Patrick. I visited him in jail. And he told me that it was true. That he had killed someone. And he didn't want to talk more about it. I asked him what had happened with school and he said that he had dropped out the year after I left. And then he wanted to tell me something else. He looked down and he said that he had had a baby daughter who was just born. And he felt like he had let her down. That was it, our conversation was rushed and awkward.
Három év múlva, amikor már majdnem végeztem a jogi karon, barátom felhívott és elmesélte, hogy Patrick verekedés közben megölt valakit. A hír letarolt. Egyik felem nem hitte el, a másik viszont tudta, hogy igaz. Odarepültem, hogy láthassam. Meglátogattam a börtönben. Igazat adott a hírnek, hogy megölt valakit, de nem akart róla többet beszélni. Kérdeztem tőle, az iskolában mi történt, elmondta, hogy kirúgták abban az évben, amikor leléptem. Majd elterelte a témát valami másra. Lenézett és közölte velem, hogy épp lánya született. És úgy érezte, cserben hagyta őt. Aztán ennyi; beszélgetésünk siettetett és kínos volt.
When I stepped outside the jail, a voice inside me said, "Come back. If you don't come back now, you'll never come back." So I graduated from law school and I went back. I went back to see Patrick, I went back to see if I could help him with his legal case. And this time, when I saw him a second time, I thought I had this great idea, I said, "Hey, Patrick, why don't you write a letter to your daughter, so that you can keep her on your mind?" And I handed him a pen and a piece of paper, and he started to write.
Amikor kijöttem a börtönből, egy hang megszólalt bennem: "Gyere vissza, ha most nem jössz, soha nem is fogsz." Így ahogy végeztem jogon, visszamentem. Visszamentem Patrickhoz, hogy megnézzem, segíthetem-e valahogy az ügyét. Második találkozásunkkor úgy gondoltam, közlöm vele remek ötletem: "Patrick, írhatnál a lányodnak, ezzel tudathatnád vele, hogy nem felejtetted el. Tollat és papírt adtam a kezébe, majd írni kezdett.
But when I saw the paper that he handed back to me, I was shocked. I didn't recognize his handwriting, he had made simple spelling mistakes. And I thought to myself that as a teacher, I knew that a student could dramatically improve in a very quick amount of time, but I never thought that a student could dramatically regress. What even pained me more, was seeing what he had written to his daughter. He had written, "I'm sorry for my mistakes, I'm sorry for not being there for you." And this was all he felt he had to say to her. And I asked myself how can I convince him that he has more to say, parts of himself that he doesn't need to apologize for. I wanted him to feel that he had something worthwhile to share with his daughter.
De amint megláttam a visszaadott papírt ledöbbentem. Nem ismertem fel a kézírását, egyszerű helyesírási hibákat vétett. Mint tanár, azon gondolkoztam, hogy tudtam, a tanuló nagyon rövid idő alatt drámai fejlődésen mehet keresztül, de azt nem hittem volna, hogy ugyanúgy vissza is eshet. Amit pedig még jobban fájó volt látni, hogy mindezt a lányának írta. Ez állt levelében: "Sajnálom, amit elkövettem, Sajnálom, hogy nem vagyok melletted." Úgy érezte, ez minden amit közölne vele. Majd azon töprengtem, mivel bírhatnám rá, hogy itt nincs vége, beszélhetne arról a feléről, aminek nem kell bocsánatot kérni. Azt akartam, hogy érezze, vannak olyan értékei, amelyeket megoszthat lányával.
For every day the next seven months, I visited him and brought books. My tote bag became a little library. I brought James Baldwin, I brought Walt Whitman, C.S. Lewis. I brought guidebooks to trees, to birds, and what would become his favorite book, the dictionary. On some days, we would sit for hours in silence, both of us reading. And on other days, we would read together, we would read poetry.
A következő hét hónap minden napján könyvekkel megrakodva látogattam meg. Vászontáskámból kis könyvtár lett. Volt benne James Baldwin, Walt Whitman és C.S. Lewis. Voltak ismeretterjesztők fákról, madarakról, és ami végül kedvence lett, a szótár. Voltak napok, amikor órákig csendben olvastunk egymás mellett. Voltak olyanok is, hogy együtt olvastunk, verseket.
We started by reading haikus, hundreds of haikus, a deceptively simple masterpiece. And I would ask him, "Share with me your favorite haikus." And some of them are quite funny. So there's this by Issa: "Don't worry, spiders, I keep house casually." And this: "Napped half the day, no one punished me!" And this gorgeous one, which is about the first day of snow falling, "Deer licking first frost from each other's coats." There's something mysterious and gorgeous just about the way a poem looks. The empty space is as important as the words themselves.
Haikuval kezdtünk, rengeteget olvastunk belőlük, mesterkélten egyszerű remekművek. Kérdezgettem tőle, "Melyik a kedvenc haikud?" Néhányuk egészen vicces. Itt van egy Isszától: "Ne ijedj meg, pók! Ritkán állok neki a takarításnak." Vagy ez: "Átszundikáltam a fél napot, de senki meg nem büntetett." Ez a gyöngyszem pedig az első hóesésről szól: "Őzek lenyalják az első havat egymásnak bundájáról." Valami rejtelmet és gyönyörűséget kelt már a versek puszta kinézete is. Az üres tér, csakolyan fontos, mint maguk a szavak.
We read this poem by W.S. Merwin, which he wrote after he saw his wife working in the garden and realized that they would spend the rest of their lives together. "Let me imagine that we will come again when we want to and it will be spring We will be no older than we ever were The worn griefs will have eased like the early cloud through which morning slowly comes to itself" I asked Patrick what his favorite line was, and he said, "We will be no older than we ever were." He said it reminded him of a place where time just stops, where time doesn't matter anymore. And I asked him if he had a place like that, where time lasts forever. And he said, "My mother." When you read a poem alongside someone else, the poem changes in meaning. Because it becomes personal to that person, becomes personal to you.
W.S Mervintől azt a verset olvastuk, amelyet azután írt, hogy kertben dolgozó feleségét figyelte, miközben ráébred, hogy hátralévő életük együtt fogják tölteni. "Ne fossz meg a visszatérés gondolatától hogy ha akarunk itt leszünk és tavasz lesz Tovább öregségünk már nem öregszik Az elnyűtt gyász lefoszlik mint a korai felhő amelyet apránként vet le magáról a reggel" A kérdésemre, hogy melyik a kedvenc sora, ezt válaszolta: "Tovább öregségünk már nem öregszik." Azt mondta, olyan helyet idéz fel benne, ahol megáll az idő, ahol az idő többé nem számít. Kérdésemre pedig, hogy tud-e ilyen helyet, ahol örökké tart minden, azt válaszolta: "Anyám." Amikor valakivel együtt olvasunk verset, a vers jelentése megváltozik. Személyessé válik mindkét fél számára.
We then read books, we read so many books, we read the memoir of Frederick Douglass, an American slave who taught himself to read and write and who escaped to freedom because of his literacy. I had grown up thinking of Frederick Douglass as a hero and I thought of this story as one of uplift and hope. But this book put Patrick in a kind of panic. He fixated on a story Douglass told of how, over Christmas, masters give slaves gin as a way to prove to them that they can't handle freedom. Because slaves would be stumbling on the fields. Patrick said he related to this. He said that there are people in jail who, like slaves, don't want to think about their condition, because it's too painful. Too painful to think about the past, too painful to think about how far we have to go.
Aztán könyveket olvastunk, rengeteget, olvastuk Frederick Douglass, amerikai rabszolga emlékiratát, aki magát írásra, olvasásra tanította, és aki műveltségével váltotta ki szabadságát. Frederick Douglass számomra mindig is hős volt, életútjára úgy tekintettem, mint ami felemel és reményt ad. De a könyv egyfajta szorongást keltett Patrickban. Megragadt benne Douglasnak az az elbeszélése, amikor karácsonykor a rabszolgákat ginnel kínálja uruk, így mutatva rá, hogy a szabadsággal nem tudnak megbirkózni. Merthogy a rabszolgák dülöngélnének a földeken. Patricknak ez ismerős volt. Mondta, hogy a börtönben egyesek, akár a rabszolgák, nem mernek belegondolni helyzetükbe, túl fájdalmas volna nekik. Túl fájdalmas a múltra gondolni, arra, hogy mi minden van még hátra.
His favorite line was this line: "Anything, no matter what, to get rid of thinking! It was this everlasting thinking of my condition that tormented me." Patrick said that Douglass was brave to write, to keep thinking. But Patrick would never know how much he seemed like Douglass to me. How he kept reading, even though it put him in a panic. He finished the book before I did, reading it in a concrete stairway with no light.
Kedvenc sora ez volt: "Történjen bármi, akármi, szabadulj a gondolattól! Helyzetem örökös gondolata volt minden gyötrődésem forrása." Patrick szerint Douglass bátor volt, hogy tovább írt, gondolkodott. De Patrick sose gondolná, hogy ő olyan volt nekem, mint Douglass. Hogyan folytatta az olvasást, még ha az szorongást is keltett. Előttem végzett a könyvvel, amit egy lámpa nélküli beton lépcsőházban olvasott.
And then we went on to read one of my favorite books, Marilynne Robinson's "Gilead," which is an extended letter from a father to his son. He loved this line: "I'm writing this in part to tell you that if you ever wonder what you've done in your life ... you have been God's grace to me, a miracle, something more than a miracle."
Aztán folytatta egyik kedvenc könyvemmel, a "Gilead"-dal, Marilynne Robinsontól, amely egy elnyújtott levél, amit az apa a fiának szánt. Imádta ezt a pár sort: "Részben azért írom ezt neked, hogy elmondjam, ha azon tűnődsz, életedben mit követtél el ... Isten áldása voltál számomra, csoda, valamivel több mint csoda."
Something about this language, its love, its longing, its voice, rekindled Patrick's desire to write. And he would fill notebooks upon notebooks with letters to his daughter. In these beautiful, intricate letters, he would imagine him and his daughter going canoeing down the Mississippi river. He would imagine them finding a mountain stream with perfectly clear water. As I watched Patrick write, I thought to myself, and I now ask all of you, how many of you have written a letter to somebody you feel you have let down? It is just much easier to put those people out of your mind. But Patrick showed up every day, facing his daughter, holding himself accountable to her, word by word with intense concentration.
A nyelvében volt valami, a szeretet, a vágyakozás, a szólam, amitől fellobbant az írás utáni vágya. Rengeteg füzetet írt tele lányához szóló levelekkel. Ezekben a szép, kusza levelekben elképzelte kettőjüket, amint eveznek a Mississippi folyón, amint ketten rábukkannak egy kristálytiszta hegyi patakra. Miközben figyeltem, ahogy ír, azon gondolkoztam, és most mindenkitől megkérdezném, mennyien írtak levelet olyan valakihez, akit úgy éreztek, cserbenhagytak? Sokkal könnyebb csakúgy félretenni őket. De Patrick mindennap jelentkezett lánya előtt, mint aki felelősséggel tartozik érte, minden szavával magához szorítva őt.
I wanted in my own life to put myself at risk in that way. Because that risk reveals the strength of one's heart. Let me take a step back and just ask an uncomfortable question. Who am I to tell this story, as in this Patrick story? Patrick's the one who lived with this pain and I have never been hungry a day in my life. I thought about this question a lot, but what I want to say is that this story is not just about Patrick. It's about us, it's about the inequality between us. The world of plenty that Patrick and his parents and his grandparents have been shut out of. In this story, I represent that world of plenty. And in telling this story, I didn't want to hide myself. Hide the power that I do have.
Szeretnék életemben én is hasonló kockázatot vállalni. Mert az ilyen kockázat kimutatja a szív erejét. De mielőtt folytatnánk, feltennék egy zavarba ejtő kérdést. Hogy jövök én elmondani mindezt Patrick történetében? Ő volt, aki együtt élt a fájdalommal, míg én az életemben sohasem éheztem. Rengeteget gondolkoztam ezen, de amit mondani akarok, hogy ez nem csak Patrickról szól. Rólunk is, a köztünk lévő egyenlőtlenségről. A jólét világágról, amiből Patrick, szülei és nagyszülei ki lettek zárva. Ebben a történetben a jólét világát képviselem. Ebben a történetben nem elrejteni akarom magam. Elrejteni a hatalmat, amim van.
In telling this story, I wanted to expose that power and then to ask, how do we diminish the distance between us? Reading is one way to close that distance. It gives us a quiet universe that we can share together, that we can share in equally.
Ebben a történetben ezt a hatalmat akarom bemutatni, majd megkérdezni, hogyan mossuk el a köztünk lévő különbségeket? Az olvasással halványíthatjuk. Békés univerzumában közösen osztozhatunk, egyenlő mértékben.
You're probably wondering now what happened to Patrick. Did reading save his life? It did and it didn't. When Patrick got out of prison, his journey was excruciating. Employers turned him away because of his record, his best friend, his mother, died at age 43 from heart disease and diabetes. He's been homeless, he's been hungry.
Talán most azon tűnődnek, hogyan alakult Patrick sorsa. Az olvasás megmentette életét? Igen is, meg nem is. Amikor Patrick kijött a börtönből, gyötrelmes út állt előtte. A munkáltatók előélete miatt visszautasították, legjobb barátja, anyja 43 évesen szív- és cukorbetegségben meghaltak. Étel és fedél nélkül volt.
So people say a lot of things about reading that feel exaggerated to me. Being literate didn't stop him form being discriminated against. It didn't stop his mother from dying. So what can reading do? I have a few answers to end with today.
Mondanak mindenfélét az olvasásról, amit én túlzásnak érzek. Attól még, hogy művelt volt még diszkriminálták. Attól még anyja ugyanúgy haldoklott. Akkor mégis mire jó az olvasás? Befejezésképp álljon itt néhány válasz.
Reading charged his inner life with mystery, with imagination, with beauty. Reading gave him images that gave him joy: mountain, ocean, deer, frost. Words that taste of a free, natural world. Reading gave him a language for what he had lost. How precious are these lines from the poet Derek Walcott? Patrick memorized this poem. "Days that I have held, days that I have lost, days that outgrow, like daughters, my harboring arms."
Az olvasás belső életét rejtéllyel, képzelőerővel szépséggel töltötte el. Az olvasásban örömet adó képekre talált: hegy, óceán, szarvas, fagy. Szavakban érződő szabad természetet. Az olvasás nyelvet adott cserébe azért, amit elvesztett. Mekkora értékkel bírnak a költő, Derek Walcott sorai? Patrick megtanulta ezt a verset. "Napok, amiket megtartottam, napok, amiket elvesztettem, napok, amik mint a lányaim, kinőttek menedéket adó karjaim közül."
Reading taught him his own courage. Remember that he kept reading Frederick Douglass, even though it was painful. He kept being conscious, even though being conscious hurts. Reading is a form of thinking, that's why it's difficult to read because we have to think. And Patrick chose to think, rather than to not think. And last, reading gave him a language to speak to his daughter. Reading inspired him to want to write. The link between reading and writing is so powerful. When we begin to read, we begin to find the words. And he found the words to imagine the two of them together. He found the words to tell her how much he loved her.
Az olvasás bátorságra nevelte. Emlékezzünk rá, hogy tovább olvasta Frederick Douglasst, még ha az fájdalmas is volt. Tudatos maradt, még ha az szenvedéssel is járt. Az olvasás egyfajta gondolkodás. Olvasni nehéz, mert gondolkodnunk kell. Patrick a gondolkodást választotta a nem gondolkodás helyett. Végül az olvasással elsajátított nyelven a lányához szólhatott. Az olvasás írásra ösztönözte. Az olvasás és írás közti kapcsolat nagyon erőteljes. Amikor elkezdett olvasni, új szavakat fedezett fel, amikkel képes volt kettőjüket együtt elképzelni, olyan szavakat, amikkel ki tudta fejezni szeretetét.
Reading also changed our relationship with each other. It gave us an occasion for intimacy, to see beyond our points of view. And reading took an unequal relationship and gave us a momentary equality. When you meet somebody as a reader, you meet him for the first time, newly, freshly. There is no way you can know what his favorite line will be. What memories and private griefs he has. And you face the ultimate privacy of his inner life. And then you start to wonder, "Well, what is my inner life made of? What do I have that's worthwhile to share with another?"
Az olvasás a mi kapcsolatunkat is megváltoztatta. Közelebb kerültünk egymáshoz, hogy eltávolodjunk saját nézőpontunktól. Az olvasással egy egyenlőtlen kapcsolat ideiglenesen egyenlővé vált. Ha valakit olvasóként ismerünk meg, először látjuk, frissen, újonnan. Semmiképp sem mondható meg, melyik lesz a kedvenc idézete. Milyen emlékei és egyéni kínlódásai vannak. A végsőkig elzárt belső életével állunk szemben. Majd azon tűnődünk, "Vajon az én belső életem mi adja? Mi van bennem, amit érdemes lenne megosztanom másokkal?"
I want to close on some of my favorite lines from Patrick's letters to his daughter. "The river is shadowy in some places but the light shines through the cracks of trees ... On some branches hang plenty of mulberries. You stretch your arm straight out to grab some." And this lovely letter, where he writes, "Close your eyes and listen to the sounds of the words. I know this poem by heart and I would like you to know it, too."
Zárásképpen Patricknak lányához írott leveleinek egyik kedvenc sorát idézném: "A folyót néhány helyen homály fedi, de a fák résein keresztülszűrődik a fény ... Néhány ágon tömkeleg eper csüng. Karjaid kinyújtod, hogy magadhoz végy néhány szemet." Ezt abból a gyönyörű levélből, ahol írja, "Hunyd le a szemed és figyeld, amint csengenek a szavak. Ezt a verset fejből tudom, és szeretném, hogy ha te is tudnád."
Thank you so much everyone.
Nagyon köszönöm mindenkinek.
(Applause)
(Taps)