To kick the bucket, bite the dust, cash in your chips, check out, depart, expire, launch into eternity ... These are all euphemisms we use in humor to describe the one life event we are all going to experience: death. But most of us don't want to acknowledge death, we don't want to plan for it, and we don't want to discuss it with the most important people in our lives.
Feldobja a talpát, fűbe harap, jobblétre szenderül, beadja a kulcsot, kinyiffan, elpatkol, örök nyugovóra tér... Ilyen kifejezésekkel enyhítjük humorosan annak az életeseménynek a leírását, amit mindannyian megtapasztalunk: a halált. Ám legtöbben tudomást sem akarunk venni a halálról, nem akarunk készülni rá, beszélni sem akarunk róla a számunkra legfontosabb emberekkel.
I grew up in an Australian community where people got old or sick and passed away, and only the adults attended the funeral. My parents would come home looking sad and drained, but they didn't discuss it with us. So I was ignorant to death and of the grieving process. At 15, I got my invitation. A dear neighbor who was like an aunt to me died suddenly of a heart attack, and I attended my first funeral and did my first reading. I didn't know the tightness in my chest and the dryness in my mouth was normal. The celebrant got some of the facts wrong, and it made me really angry. He talked about how she loved knitting. Knitting.
Egy ausztrál faluban nőttem fel, ahol az emberek megöregedtek, vagy betegségtől haltak meg, és csak a felnőttek jártak temetésre. A szüleim szomorúan és kimerülten jöttek haza, de nem beszéltek velünk a témáról. Így semmit nem tudtam a halálról, sem a gyász folyamatáról. 15 évesen találkoztam vele először igazán. Egy kedves szomszéd, akár a nagynéném lett volna, hirtelen meghalt szívrohamban, akkor voltam először temetésen, és ez volt az első gyászbeszédem. Nem tudtam, hogy a szorítás a mellkasomban és a szám kiszáradása normális. A búcsúztató valamit rosszul mondott, ettől dühbe gurultam. Arról beszélt, hogy a szomszédunk mennyire szeretett kötni. Kötni.
(Laughter)
(Nevetés)
He didn't mention that, at 75, she still mowed her own lawn, built an amazing fish pond in her front yard and made her own ginger beer. I'm pretty sure "keen knitter" isn't what she would have chosen for her eulogy.
Nem említette, hogy 75 évesen még maga nyírta a pázsitot, tündéri halastavat épített az udvarán, és gyömbérsört főzött. Biztosan tudom, hogy a "hobby kötő" nem az a kifejezés, amit elfogadott volna méltatására.
(Laughter)
(Nevetés)
I believe if we discuss death as part of day-to-day living, we give ourselves the opportunity to reflect on our core values, share them with our loved ones, and then our survivors can make informed decisions without fear or regret of having failed to honor our legacy.
Hiszem, hogy ha hétköznapi szinten beszélgetünk a halálról, lehetővé tesszük, hogy reagáljunk legfőbb értékeinkre, megosszuk ezeket a szeretteinkkel, aztán a túlélők tájékozott döntéseket hozhatnak, nem kell félni, sem azon bánkódni, hogy rosszul adják meg a végtisztességet.
I am blessed to lead a wonderful, culturally diverse team, and in the last 12 months, we've lost five parents, including my own father, and most recently, a former colleague who died at 41 from bowel cancer. We started having open and frank conversations about what we were experiencing. We talked about the practical stuff, the stuff no one prepares you for: dealing with government agencies, hospitals, nursing homes, advanced care directives, funeral directors and extended family members,
Szerencsés vagyok, hogy csodálatos, kulturálisan sokszínű csapatot vezetek, de az elmúlt tizenkét hónapban öt szülőt vesztettünk el, köztük az édesapámat, és nemrég halt meg egy korábbi kollégám 41 évesen vastagbélrákban. Először nyíltan és őszintén kezdtünk beszélgetni arról, hogy mit éltünk át. Megbeszéltük a gyakorlati tudnivalókat, amikre senki nem készít fel: intézni a hivatalos ügyeket, a kórházat, idősek otthonát, élő végrendeletet, temetkezési vállalkozókat, és a népes rokonságot,
(Laughter)
(Nevetés)
making decisions about coffins, headstones, headstone wording, headstone font size, all while sleep-deprived.
koporsót választani, sírkövet, a sírkő feliratát, azon a betűk méretét, mindezt kialvatlanul.
We also discussed some of the issues triggered by our various cultural backgrounds, and we realized there can be some significant differences in how we honor the passing of a loved one.
Olyan témákat is érintettünk, melyek eltérő kulturális hátterünkkel kapcsolatosak, és rájöttünk, jelentős eltérések lehetnek abban, ahogy a végtisztességet megadjuk.
A great example of this is "Sorry Business," practiced by Aboriginal and Torres Strait Islander people. During Sorry Business, family members will take on specific roles and responsibilities, protocols such as limiting the use of photographs, saying the name of the deceased, and holding a smoking ceremony are all a sign of respect and allow for a peaceful transition of the spirit. These customs can be a complete contrast to those we might practice in Western cultures, where we would honor the memory of a loved one by talking about them and sharing photographs.
Remek példa erre a "Sorry Business" [Közös gyászmunka], az ausztrál őslakosok és a Torres-szigetek népének gyakorlata. A Sorry Business idején a családtagoknak meghatározott feladatokat és felelősséget kell vállalni, vannak szabályok, például tilos az elhunytról képet mutatni, nem szabad kimondani a nevét, és füstölő szertartást rendeznek, mindez a tisztelet jele, ezek segítik elő, hogy a lélek békében távozhasson. E szokások szöges ellentétben állnak a mi nyugati temetkezési szokásainkkal, hiszen mi úgy őrizzük elhunyt szeretteink emlékét, hogy beszélünk róluk, és megosztjuk a képeiket.
So my lesson from this last year is, life would be a lot easier to live if we talked about death now, while we're healthy. For most of us, we wait until we are too emotional, too ill or too physically exhausted -- and then it's too late. Isn't it time we started taking ownership of our finale on this earth?
Tavaly tehát azt tanultam meg, hogy sokkal könnyebb lenne úgy élni az életet, ha addig beszélnénk a halálról, míg egészségesek vagyunk. Többnyire addig várunk, míg túl feldúltak leszünk, túl betegek, vagy testileg túl kimerültek – és akkor már túl késő. Ideje lenne végre saját kezünkbe venni földi életünk fináléját, nem?
So let's get going. Do you know what you want when you die? Do you know how you want to be remembered? Is location important? Do you want to be near the ocean or in the ocean?
Vágjunk hát bele. Önök tudják, mit akarnak, ha meghalnak? Hogyan emlékezzenek önökre? Fontos a helyszín? Az óceán közelében szeretnének lenni, vagy az óceánban?
(Laughter)
(Nevetés)
Do you want a religious service or an informal party, or do you want to go out with a bang, literally, in a firework?
Vallásos szertartást akarnak, vagy kötetlen bulit, esetleg felhajtás nélkül akarnak távozni, szó szerint elfüstölődve?
(Laughter)
(Nevetés)
When it comes to death, there's so much to discuss, but I want to focus on two aspects: why talking about and planning your death can help you experience a good death, and then reduce the stress on your loved ones; and how talking about death can help us support those who are grieving.
Ha a halál szóba kerül, oly sok mindent mondhatunk, de két szempontot hadd emeljek ki: segíthet jól meghalni, ha a sajátunkról beszélünk és megtervezzük, itt maradt szeretteink terheit is csökkentjük ezzel; és ahogy beszélünk róla, az segíthet a gyászolók támogatásában is.
So let's start with planning. How many of you have a will? Put your hand up. Oh, this is fantastic. In Australia, 45 percent of adults over the age of 18 do not have a legal will. You're a little bit above average. This is a startling statistic given that writing a will can actually be quite simple and inexpensive. So I started asking my friends and neighbors and was really surprised to learn many of them don't have a will, and some couples don't realize they need individual wills. The usual explanation was, well, it's all going to go to my partner anyway.
Kezdjük a tervezéssel. Van-e végrendeletük? Tegye fel a kezét, akinek van. Ó, ez fantasztikus. Ausztráliában a nagykorúak 45 százalékának nincs törvényes végrendelete. Önök itt átlag felettiek. Ez ijesztő statisztika, tekintve, hogy ennek megírása egészen egyszerű és olcsó. Kérdezgetni kezdtem barátaimat, szomszédaimat, és meglepődtem, mikor kiderült, a legtöbbnek nincs végrendelete, a pároknak pedig eszébe sem jut, hogy egyéni végrendeletük legyen. A szokásos magyarázat az volt, hogy úgyis minden a páromra száll majd.
So keep in mind that laws vary from state to state and country to country, but this is what happens in New South Wales if you die without leaving a legal will. Firstly, a suitable administrator must be appointed by the Supreme Court of New South Wales. Chances are this is someone who would never have met the deceased. That person is then responsible for arranging your funeral, collecting assets and distributing them after paying debts and taxes. And one of those debts will be the bill for their services. This is not someone who would have known you want the four-foot wooden giraffe in your living room to go to the person who helped you carry it halfway across the world, and yes, that's in my will.
Ne felejtsék el, a törvény államonként változik, minden országban más és más, de Új-Dél-Walesben a következő történik azzal, aki törvényes végrendelet nélkül hal meg. Először is, az állam Legfelsőbb Bírósága kinevez egy megfelelő ügyintézőt. Nagy valószínűséggel olyat, aki soha nem ismerte az elhunytat. Az ő felelőssége lesz a temetés intézése, a vagyon összeírása és elosztása, a költségek és adók kifizetése után. A költségekbe beletartozik ennek a szolgáltatásnak a díja is. Ez az ügyintéző nem tudhatja, hogy ön a nappaliban álló fa-zsiráfszobrot annak szánja, aki segített önnek végighurcolni a fél világon, és igen, ez van az én végrendeletemben.
(Laughter)
(Nevetés)
If you die leaving a spouse or a domestic partner, then chances are they will receive your estate, but if you are single, it's far more complicated, as parents, siblings, half-siblings and dependents all come into play. And did you know that if you make a regular donation to charity, that charity may have grounds to make a claim on your estate? The most important thing to know is the bigger your estate, the more complicated that will will be, and the more expensive that bill. So if you don't have a will, I ask you ... when else in your life have you willingly given money to the government when you didn't have to?
Ha ön után házastárs vagy élettárs marad özvegyen, esélyes, hogy ő örökli az ingatlant, de ha ön egyedülálló, akkor ez sokkal bonyolultabb, mivel a szülők, testvérek, féltestvérek és hozzátartozóik, mind szóba jöhetnek. És azt tudják-e, hogy ha rendszeresen adományoznak karitatív szervezeteknek, az a szervezet jogot formálhat az önök ingatlanjára? A legfontosabb tudnivaló, hogy minél nagyobb az ingatlan, annál bonyolultabb lesz a végrendelet, és annál drágább lesz a számla. Ha tehát nincs végrendeletük, megkérdezem: életükben mikor adtak önként pénzt az államnak úgy, hogy nem volt kötelező?
(Laughter)
(Nevetés)
I lost my father in February to a progressive lung disease. When dad knew his death was imminent, he had three clear wishes. He wanted to die at home; he wanted to die surrounded by family; and he wanted to die peacefully, not choking or gasping for air. And I'm pleased to say that my family were able to support dad's wishes, and he achieved his goals, and in that sense, he had a good death. He had the death he planned for. Because dad wanted to die at home, we had to have some pretty tough conversations and fill out a lot of paperwork. The questions on the forms cover everything from resuscitation to organ donation. Dad said, "Take whatever organs you can use." This was upsetting to my mum, as my dad's health was deteriorating rapidly, and it was no longer the right time to talk about organ donation.
Februárban súlyos tüdőbetegségben meghalt az édesapám. Amikor megtudta, hogy közel a halál, három világos óhaja volt. Otthon akart meghalni, családja körében, és békésen, nem fuldokolva, nem hörögve. És elégedetten mondhatom, családom teljesítette apám kérését, úgy történt, ahogy kívánta, ilyen értelemben szép halála volt. Úgy halt meg, ahogy eltervezte. Mivel apa otthon akart meghalni, túl kellett esnünk pár kemény beszélgetésen, és rengeteg papírt ki kellett töltenünk. Az űrlapok kérdései mindenről szóltak, újraélesztéstől a szervadományozásig. Apa azt mondta: "Vigyék minden szervemet, amit használni tudnak." Anyámat ez felbosszantotta, mivel apa egészsége rohamosan romlott, és már túl voltunk azon, hogy szervadományozásról csevegjünk.
I believe we need to discuss these issues when we are fit and healthy, so we can take the emotion out of it, and then we can learn not just what is important, but why it's important.
Szerintem akkor kell ezt tisztázni, mikor még erősek, egészségesek vagyunk, így nem visel meg minket érzelmileg, aztán nemcsak azt tanulhatjuk meg, hogy mi fontos, hanem azt is, hogy miért az.
So as part of my journey, I started engaging my family and friends to find out their thoughts on death, and how they wanted to be remembered. I discovered you can host a "Death Over Dinner," or a "Death Cafe," which is a great, casual way to introduce the topic ...
Így hát utam részeként elkezdtem bevonni családomat és barátaimat abba, hogy mit jelent nekik a halál, és mit szeretnének, hogyan búcsúztassák őket. Felfedeztem, hogy itt szoktak "Halál Vacsorát" vagy "Halál Kávéházat" is rendezni, ami remek, alkalmi módszer arra, hogy bevezessék a témát...
(Laughter)
(Nevetés)
and gain some wonderful insight.
és csodás felismerésekre jussanak.
(Laughter)
(Nevetés)
Did you know that your body has to be legally disposed of, and you can't just be shoved off a cliff or set fire to in the backyard?
Tudták, hogy a holttestükről törvényesen kell rendelkezni, nem lehet csak úgy szikláról szétszórni, vagy elégetni a hátsó udvaron?
(Laughter)
(Nevetés)
In Australia, you have three options. The two most common are burial and cremation, but you can also donate your body to science. And I am pleased to report that innovation has touched the world of corpse disposal.
Ausztráliában három lehetőség van. A két leggyakoribb a temetés és a hamvasztás, de felajánlhatják holttestüket a tudománynak is. És örömmel jelenthetem, a holttestekről szóló rendelkezés világa is képes megújulásra.
(Laughter)
(Nevetés)
You can now opt for an eco-funeral. You can be buried at the base of a tree in recycled cardboard or a wicker basket, and for those who love the ocean, there are eco-friendly urns that will dissolve at sea. Personally, I plan to be cremated, but given that I get seasick, I can think of nothing worse than having my ashes flung into a huge ocean swell. I've actually bought a plot in the rose garden next to my dad. I call it my investment property.
Ökotemetést is kérhetünk. Temetkezhetünk fa tövébe lebomló kartondobozban vagy vesszőkosárban, akik pedig szeretik az óceánt, környezetbarát urnában oldódhatnak fel a tengerben. Jómagam hamvasztást szeretnék, de tekintve, hogy tengeribeteg vagyok, annál rémesebbet el sem tudok képzelni, mint hogy a hamvaimat hatalmas óceáni hullámsírba vessék. Vettem egy sírhelyet közel apámhoz a rózsakertben. Ez az én befektetési célú ingatlanom.
(Laughter)
(Nevetés)
But sadly, there's no tax deduction.
De sajnos nincs rá adókedvezmény.
(Laughter)
(Nevetés)
So if you plan for your death, then your survivors will know how to experience a healthy bereavement without fear or guilt of having failed to honor your legacy. As part of my research, I've been to seminars, read books and talked to palliative care nurses. And I've come to understand as a consequence of not talking about death, we don't know how to be around grief. And on the flip side, if we talk about death more, we will become more comfortable with the emotions we experience around grief.
Ha tehát megtervezik a halálukat, akkor a hozzátartozóik tudni fogják, hogyan gyászoljanak egészségesen, nem lesz bűntudatuk amiatt, hogy nem adták meg a végtisztességet. Kutatásom részeként szemináriumokra jártam, könyveket olvastam, palliatív nővérekkel beszélgettem. És végül megértettem, ha nem beszélünk a halálról, az azzal jár, hogy nem tudjuk, hogyan gyászoljunk. Visszafelé is igaz, ha többet beszélünk a halálról, jobban tudjuk kezelni a gyász során átélt érzelmeinket.
I discovered, this year, it's actually a privilege to help someone exit this life, and although my heart is heavy with loss and sadness, it is not heavy with regret. I knew what dad wanted, and I feel at peace knowing I could support his wishes. My dad's last 24 hours were in a peaceful coma, and after days of around-the-clock care, we had time to sit, hold his hand, and say goodbye. He passed away on a Monday morning just before breakfast, and after the doctor came and we waited for the funeral home, I went into the kitchen, and I ate a big bowl of porridge. When I told some of my friends this, they were really shocked. "How could you eat at a time like that?" Well, I was hungry.
Idén rájöttem, tulajdonképpen kiváltság segíteni valakinek, aki halálán van, és bár a szívem megszakad a veszteségtől és a bánattól, legalább bűntudat nem húzza le. Tudtam, mit akar apám, és békességgel tölt el a tudat, hogy segíthettem megvalósítani óhajait. Utolsó 24 óráját békésen kómában töltötte, és az egész napos ápolás mellett volt időnk leülni, megfogni a kezét, és elbúcsúzni tőle. Hétfő reggel ment el, reggeli előtt, aztán jött az orvos, vártuk a halottszállítót, kimentem a konyhába, megettem egy nagy tányér zabkását. Amikor ezt elmondtam a barátaimnak, valósággal megdöbbentek. "Hogy tudtál ilyenkor enni?" Nos, éhes voltam.
(Laughter)
(Nevetés)
You see, grief impacted my sleep and my ability to concentrate, but it never impacted my stomach. I was always hungry.
Tudják, a gyász megzavarta alvásomat, koncentrációs zavarokkal is küszködtem, de az emésztésemet nem befolyásolta. Örökké éhes voltam.
(Laughter)
(Nevetés)
It's different for all of us, and it's really important that we acknowledge that. So if we don't talk about our death and the death of loved ones, how can we possibly support a friend, a colleague, a neighbor who is grieving? How do we support someone who has lost someone suddenly, like an accident or suicide? We tend to avoid them ... not because we don't care, because we don't know what to say. We know as a friend we can't fix it, we can't take away that pain, so we say things to fill that awkward silence, sometimes things we regret saying. Examples would be: "At least he isn't suffering anymore." "At least you've got your memories." "At least you don't have to pay for hospital parking anymore."
Mindannyian másképp éljük meg, és valóban fontos, hogy ennek tudatában legyünk. Ha tehát nem beszélünk a halálunkról, sem a szeretteink haláláról, hogyan jelenthetnénk támaszt barátunknak, kollégánknak, szomszédunknak, amikor gyászolnak? Hogy segíthetnénk bárkinek, aki hirtelen elveszítette valakijét balesetben vagy öngyilkosságban? Hajlamosan vagyunk kerülni őket... nem mintha nem érdekelnének, hanem mert nem tudjuk, mit mondjunk. Tudjuk, hogy barátként nem tudunk megoldást adni, nem vehetjük el a fájdalmukat, ezért mindenfélét fecsegünk, hogy kitöltsük a süket csöndet, néha olyat mondunk, amit meg is bánunk. Például: "Legalább már nem szenved tovább." "Legalább megőrzöd az emlékeidben." "Legalább nem kell többé fizetned a kórházi parkolót."
(Laughter)
(Nevetés)
Really, we don't need to say anything. We just need to be. Be patient, be understanding, and be a listener. And if you can't be any of those things, then please, be the person who makes the lasagna, the curry or the casserole, because your offerings will be greatly appreciated.
Valójában nem kell semmit mondaniuk. Csak velük kell lenniük. Legyenek türelmesek, legyenek megértőek, és hallgassák meg őket. És ha ezek közül egyikre sem képesek, akkor legalább főzzenek lasagnát, curryt vagy valami egytálételt, nagyra fogják értékelni ezt a felajánlásukat is.
(Laughter)
(Nevetés)
I've been to 10 funerals in the last year, one of which I helped arrange. They ran the full gamut: a very solemn Greek Orthodox service, four Catholic requiem masses and a garden party where I made a toast while scattering my friend's ashes around her garden with a soup ladle.
Tavaly tíz temetésen voltam, az egyiket segítettem megszervezni. Minden volt, ami csak elképzelhető: az egyiken egy fennkölt görög ortodox szolgálat, négy katolikus gyászmise és egy kerti parti, ahol pohárköszöntőt mondtam, miközben merőkanállal szórtam szét barátom hamvait a kertben.
(Laughter)
(Nevetés)
I have carried, kissed, written on and toasted coffins with a shot of ouzo. I have worn all black, all color and a party dress. Despite the vast differences in sendoff, despite me being at times out of my comfort zone doing something I've never done before, I drew comfort from one thing -- knowing that this is what each person would have wanted.
Vittem, megpusziltam, ráírtam, és ouzós poharamat emeltem a koporsókra. Volt, hogy színfeketébe öltöztem, máskor minden más színbe és partiruhába. A hatalmas külsődleges különbségek ellenére, annak ellenére, hogy olykor kikerültem a konformzónámból, mert valami olyat tettem, amit azelőtt soha, egy dolog mindig biztonságot nyújtott: tudtam, hogy ez így tetszene az illetőknek.
So what do I want? Well, I like to be organized, so I have the will, I'm a registered organ donor, and I have my investment property. All that is left is planning my sendoff, a big party, lots of champagne, color, laughter, and of course, music to remember me by.
No de mit akarok én? Nos, én szeretem a szervezettséget, tehát van végrendeletem, regisztrált szervadományozó vagyok, és van befektetési ingatlanom. Már csak a búcsúztatóm van hátra, nagy buli legyen, rengeteg pezsgővel, színek, kacagás, és természetesen zene, ezekkel emlékezzenek meg rólam.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)