Billy Pilgrim can’t sleep because he knows aliens will arrive to abduct him in one hour.
Billy Pilgrim nem tud aludni, mert tudja, hogy egy órán belül űrlények fognak érkezni és elrabolják.
He knows the aliens are coming because he has become “unstuck” in time, causing him to experience events out of chronological order. Over the course of Kurt Vonnegut’s Slaughterhouse-five, he hops back and forth between a childhood trip to the Grand Canyon, his life as a middle-aged optometrist, his captivity in an intergalactic zoo, the humiliations he endured as a war prisoner, and more.
Azért tudja, hogy jönnek, mert "kívül került" az időn, és ezért nem időrendi sorrendben érzékeli az eseményeket. Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényében oda-vissza ugrál az eseményekben: gyerekkori kirándulás a Grand Canyonban, élete középkorú látszerészként, fogsága egy csillagközi állatkertben, megaláztatások, melyeket hadifogolyként szenvedett el, és így tovább.
The title of Slaughterhouse-five and much of its source material came from Vonnegut’s own experiences in World War II. As a prisoner of war, he lived in a former slaughterhouse in Dresden, where he took refuge in an underground meat locker while Allied forces bombed the city. When he and the other prisoners finally emerged, they found Dresden utterly demolished.
Az ötös számú vágóhíd, mint cím és a regény forrásanyagának nagy része Vonnegut saját II. világháborús élményeiből ered. Drezdában, egy egykori mészárszék épületében tartották hadifogságban, ahol egy föld alatti hústárolóban talált menedéket, míg a szövetséges erők a várost bombázták. Amikor végül társaival előjöttek, látták, hogy Drezda teljesen megsemmisült.
After the war, Vonnegut tried to make sense of human behavior by studying an unusual aspect of anthropology: the shapes of stories, which he insisted were just as interesting as the shapes of pots or spearheads. To find the shape, he graphed the main character’s fortune from the beginning to the end of a story. The zany curves he generated revealed common types of fairy tales and myths that echo through many cultures. But this shape can be the most interesting of all.
A háború után Vonnegut megpróbált értelmet keresni az emberi viselkedésben úgy, hogy az antropológia egy szokatlan vetületét tanulmányozta: a történetek formáját, amely szerinte ugyanolyan érdekes, mint egy váza vagy lándzsahegy formája. Hogy megtalálja a formát, grafikonon ábrázolta a főszereplő sorsát a történet elejétől a végéig. A fura vonalak, amelyeket így létrehozott, olyan mese- és mítosztípusokat adtak ki, melyek számos kultúrában megjelennek. De ez a forma lehet a legérdekesebb mind közül.
In a story like this, it’s impossible to distinguish the character’s good fortune from the bad. Vonnegut thought this kind of story was the truest to real life, in which we are all the victims of a series of accidents, unable to predict how events will impact us long term. He found the tidy, satisfying arcs of many stories at odds with this reality, and he set out to explore the ambiguity between good and bad fortune in his own work.
Egy olyan történetben, mint ez, lehetetlenség megkülönböztetni a szereplők jó szerencséjét a rossztól. Vonnegut szerint ez a fajta történet tükrözi leginkább a valóságot, amelyben mindannyian véletlenek sorozatának áldozatai vagyunk, és nem tudjuk megjósolni, hosszútávon hogyan lesznek ránk hatással az események. Rájött, hogy sok rendezett ívű történet elüt ettől a valóságtól, és saját munkáiban vállalkozott arra, hogy feltárja a jó és rossz szerencsében rejlő kétértelműséget.
When Vonnegut ditched clear-cut fortunes, he also abandoned straightforward chronology. Instead of proceeding tidily from beginning to end, in his stories “All moments, past, present and future always have existed, always will exist.” Tralfamadorians, the aliens who crop up in many of his books, see all moments at once. They “can see where each star has been and where it is going, so that the heavens are filled with rarefied, luminous spaghetti.” But although they can see all of time, they don’t try to change the course of events.
Amikor Vonnegut szakított a jól behatárolható sorsábrázolással, az időrendiség betartását is elhagyta. Történeteiben nem rendezetten halad az elejétől a végéig, hiszen: "minden pillanat, a múlt, a jelen és jövő mindig is létezett és létezni fog." A tralfamadoriak azok az űrlények, akik számos könyvében felbukkannak, minden pillanatot egyszerre látnak. "Látják, merre jártak a csillagok, és azt is, hogy merre tartanak, így hát számukra az eget vékony, világító spagettiszálak szövik át." Bár látják az időt teljes egészében, nem próbálják megváltoztatni az események folyását.
While the Trafalmadorians may be at peace with their lack of agency, Vonnegut’s human characters are still getting used to it. In The Sirens of Titan, when they seek the meaning of life in the vastness of the universe, they find nothing but “empty heroics, low comedy, and pointless death.” Then, from their vantage point within a “chrono-synclastic infundibulum,” a man and his dog see devastating futures for their earthly counterparts, but can’t change the course of events. Though there aren’t easy answers available, they eventually conclude that the purpose of life is “to love whoever is around to be loved.”
Míg a trafalmadoriak békésen megvannak ebben a tétlenségben, Vonnegut emberi karakterei még csak most kezdenek hozzászokni. A Titán szirénjeiben, amikor a szereplők az élet értelmét keresik a mérhetetlen világűrben, nem találnak mást, csak "üres hősködést, alpári bohóckodást és értelmetlen halált". Majd egy "krono-szinklasztikus infundibulum" adta helyzeti előnyből egy ember és a kutyája látják földi megfelelőik lesújtó jövőjét, de nem tudnak beavatkozni az események menetébe. Habár nincsenek egyszerű válaszok, a végkövetkeztetés az, hogy az élet célja, "szeressük azt, aki a közelünkben szerethető".
In Cat’s Cradle, Vonnegut’s characters turn to a different source of meaning: Bokonism, a religion based on harmless lies that all its adherents recognize as lies. Though they’re aware of Bokonism’s lies, they live their lives by these tenets anyway, and in so doing develop some genuine hope. They join together in groups called Karasses, which consist of people we “find by accident but […] stick with by choice”— cosmically linked around a shared purpose. These are not to be confused with Granfalloons, groups of people who appoint significance to actually meaningless associations, like where you grew up, political parties, and even entire nations. Though he held a bleak view of the human condition, Vonnegut believed strongly that “we are all here to help each other get through this thing, whatever it is." We might get pooped and demoralized, but Vonnegut interspersed his grim assessments with more than a few morsels of hope. His fictional alter ego, Kilgore Trout, supplied this parable: two yeast sat “discussing the possible purposes of life as they ate sugar and suffocated in their own excrement. Because of their limited intelligence, they never came close to guessing that they were making champagne.” In spite of his insistence that we’re all here to fart around, in spite of his deep concerns about the course of human existence, Vonnegut also advanced the possibility, however slim, that we might end up making something good. And if that isn’t nice, what is?
Vonnegut Macskabölcsőjének szereplői más forrását találják meg az értelemnek: a bokononizmust, mely olyan ártalmatlan hazugságokon alapuló vallás, mely hazugságokról, minden hívő elismeri, hogy azok. Bár mindenki tisztában van a bokononizmus hazugságaival, ettől függetlenül ezen elvek szerint élik életüket, és ez egyfajta őszinte reményt ébreszt bennük. Karasznak nevezett csoportokat alkotnak, melyek olyan emberekből állnak, "akik véletlenül találkoznak, de saját akaratukból maradnak együtt" – kozmikusan köti össze őket egy közös cél. Ez nem összetévesztendő a nagybömbbel, azzal a csoporttal, akik értelmetlen szempontokat jelölnek meg fontosként, mint például, hol nőttek fel, milyen párthoz vagy nemzetiséghez tartoznak. Habár Vonnegut az ember helyzetéről borúlátóan vélekedett, mélyen hitte, "azért vagyunk itt, hogy segítsük egymást, hogy túljussunk ezen, bármi legyen is ez." Lehet, hogy belefáradunk és elkedvetlenedünk, de gyászos meglátását Vonnegut pár morzsányi reménnyel vegyítette. Regénybeli alteregója, Kilgore Trout, a következő példázatot adja: két élesztőgomba üldögél és beszélgetnek az élet lehetséges céljairól, miközben cukrot esznek, és saját ürülékükben fulladoznak. "Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak." Annak ellenére, hogy szerinte azért vagyunk itt, hogy lopjuk a napot, valamint az emberiség létezésével kapcsolatos aggodalmai ellenére, Vonnegut megelőlegezi annak lehetőségét is, bár nem túl erőteljesen, hogy végül még valami jót is tehetünk. És ha ez nem kedves tőle, akkor mi az?