I was a blue-eyed, chubby-cheeked five-year-old when I joined my family on the picket line for the first time. My mom made me leave my dolls in the minivan. I'd stand on a street corner in the heavy Kansas humidity, surrounded by a few dozen relatives, with my tiny fists clutching a sign that I couldn't read yet: "Gays are worthy of death." This was the beginning.
Pufók arcú, kék szemű ötéves voltam, amikor először tüntetni mentem a családommal. Édesanyám kérésére a babáimat a kisbuszban hagytam. Néhány tucatnyi rokon körében álltam egy utcasarkon, a párás kansas-i levegőben, egy olyan táblát szorongatva, amit még nem tudtam elolvasni. "Halál a melegekre." Így kezdődött.
Our protests soon became a daily occurrence and an international phenomenon, and as a member of Westboro Baptist Church, I became a fixture on picket lines across the country. The end of my antigay picketing career and life as I knew it, came 20 years later, triggered in part by strangers on Twitter who showed me the power of engaging the other.
A tiltakozásaink mindennapossá váltak, nemzetközi jelenséggé, és a Westboro Baptista Egyház tagjaként az egész országban a tüntetések szerves részévé váltam. A melegellenes tüntetőkarrierem és az addigi életem vége húsz év múlva jött el, részben azért, mert ismeretlenek a Twitteren megmutatták az egymásra figyelés erejét.
In my home, life was framed as an epic spiritual battle between good and evil. The good was my church and its members, and the evil was everyone else. My church's antics were such that we were constantly at odds with the world, and that reinforced our otherness on a daily basis. "Make a difference between the unclean and the clean," the verse says, and so we did. From baseball games to military funerals, we trekked across the country with neon protest signs in hand to tell others exactly how "unclean" they were and exactly why they were headed for damnation. This was the focus of our whole lives. This was the only way for me to do good in a world that sits in Satan's lap. And like the rest of my 10 siblings, I believed what I was taught with all my heart, and I pursued Westboro's agenda with a special sort of zeal.
Otthon az élet a jó és a rossz között zajló spirituális harc volt. A jó: az egyház és tagjai, a rossz pedig mindenki más. Az egyházam bolondériái miatt mindig szemben álltunk a világgal, és ez nap mint nap megerősítette a kívülállásunkat. "Tegyetek különbséget a tisztátalan és a tiszta között", mondja a Biblia, és ezt is tettük. Baseball-meccsektől a katonai temetésekig jártuk az országot neonszínű táblákkal a kezünkben, hogy kifejezzük pontosan mennyire "tisztátalanok" is, és miért is vár rájuk örök kárhozat. Ez volt az életünk középpontja. Csak így tudtam jót tenni ezzel a Sátán markában lévő világgal. És csak úgy, mint mind a 10 testvérem, teljes szívemmel hittem mindabban, amire tanítottak, és buzgón hajtottam a Westboro szekerét.
In 2009, that zeal brought me to Twitter. Initially, the people I encountered on the platform were just as hostile as I expected. They were the digital version of the screaming hordes I'd been seeing at protests since I was a kid. But in the midst of that digital brawl, a strange pattern developed. Someone would arrive at my profile with the usual rage and scorn, I would respond with a custom mix of Bible verses, pop culture references and smiley faces. They would be understandably confused and caught off guard, but then a conversation would ensue. And it was civil -- full of genuine curiosity on both sides. How had the other come to such outrageous conclusions about the world?
2009-ben ez a hév a Twitterre vitt. Kezdetben az emberek, akikkel ott találkoztam pont olyan ellenségesek voltak, mint vártam. Ők voltak a gyerekkoromban tüntetéseken látott üvöltő tömeg digitális megtestesülései. De az online civakodás közben különös dologra figyeltem fel. Valaki rábukkant a profilomra a szokásos dühvel és megvetéssel, amire bibliai versek, popkulturális utalások és szmájlik elegyével válaszoltam. Ez érthetően váratlanul érte őket és összezavarodtak, de kibontakozott egy beszélgetés. Egy civilizált beszélgetés -- tele őszinte érdeklődéssel mindkét oldalon. Hogy alakulhatott ki a másikban ennyi felháborító vélemény a világról?
Sometimes the conversation even bled into real life. People I'd sparred with on Twitter would come out to the picket line to see me when I protested in their city. A man named David was one such person. He ran a blog called "Jewlicious," and after several months of heated but friendly arguments online, he came out to see me at a picket in New Orleans. He brought me a Middle Eastern dessert from Jerusalem, where he lives, and I brought him kosher chocolate and held a "God hates Jews" sign.
Néha a beszélgetés átszűrődött a valóságba is. Emberek, akikkel Twitteren harcoltam eljöttek találkozni velem, amikor a városukban tüntettünk. Az egyik ilyen embert Davidnek hívták. Egy "Jewlicious" ["Finom Zsidó"] nevű blogot írt, és néhány hónapnyi heves, de barátságos online vita után eljött megnézni engem egy new orleans-i tüntetésen. Hozott egy közel-keleti desszertet az otthonából, Jeruzsálemből, és én vittem neki kóser csokoládét miközben egy "Isten gyűlöli a zsidókat" táblát tartottam.
(Laughter)
(Nevetés)
There was no confusion about our positions, but the line between friend and foe was becoming blurred. We'd started to see each other as human beings, and it changed the way we spoke to one another.
Nem volt kétséges, melyik oldalon is állunk, de a vonal barát és ellenség között kezdett elmosódni. Emberként láttuk a másikat, és ez megváltoztatta, ahogyan egymással beszéltünk.
It took time, but eventually these conversations planted seeds of doubt in me. My friends on Twitter took the time to understand Westboro's doctrines, and in doing so, they were able to find inconsistencies I'd missed my entire life. Why did we advocate the death penalty for gays when Jesus said, "Let he who is without sin cast the first stone?" How could we claim to love our neighbor while at the same time praying for God to destroy them? The truth is that the care shown to me by these strangers on the internet was itself a contradiction. It was growing evidence that people on the other side were not the demons I'd been led to believe.
Időbe telt, de végül ezek a beszélgetések ültették el bennem a kételyt. A barátaim a Twitteren időt szántak rá, hogy megértsék a Westboro doktrínát, és ezzel rátaláltak azokra az inkonzisztenciákra, amikre én egész életemben nem. Miért támogatjuk a melegek halálbüntetését, ha Jézus azt mondta, "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Hogyan állíthatjuk, hogy szeretjük felebarátainkat, ha közben arra kérjük Istent, hogy pusztítsa el őket? Az a törődés, amivel ezek az ismeretlenek az interneten felém fordultak, már önmagában ellentmondásos volt. Ez bizonyítéka volt annak, hogy az emberek a másik oldalon nem azok a démonok, aminek leírták őket.
These realizations were life-altering. Once I saw that we were not the ultimate arbiters of divine truth but flawed human beings, I couldn't pretend otherwise. I couldn't justify our actions -- especially our cruel practice of protesting funerals and celebrating human tragedy. These shifts in my perspective contributed to a larger erosion of trust in my church, and eventually it made it impossible for me to stay.
E felismerések megváltoztatták az életem. Mikor láttam, hogy nem az isteni igazság döntőbírái vagyunk, hanem esendő emberi lények, nem tudtam tovább úgy tenni. Nem tudtam elfogadni a tetteinket -- különösen azt a kegyetlenséget, hogy temetéseken tüntetünk és emberi tragédiákat ünneplünk. A nézőpontom változása hozzájárult az egyházba vetett bizalmam megrendüléséhez, és végső soron ellehetetlenítette, hogy maradjak.
In spite of overwhelming grief and terror, I left Westboro in 2012. In those days just after I left, the instinct to hide was almost paralyzing. I wanted to hide from the judgement of my family, who I knew would never speak to me again -- people whose thoughts and opinions had meant everything to me. And I wanted to hide from the world I'd rejected for so long -- people who had no reason at all to give me a second chance after a lifetime of antagonism. And yet, unbelievably, they did.
Hatalmas gyász és rettegés közepette 2012-ben otthagytam a Westborot. A kilépést követő napokban bénító kényszert éreztem a bujkálásra. El akartam bújni a családom bírálata elől, akikről tudtam, hogy többé nem állnak szóba velem -- akiknek a véleménye addig a mindenséget jelentette. És el akartam bújni a világ elől, amit olyan sokáig elutasítottam -- akiknek nem volt rá okuk, hogy adjanak egy második esélyt az addigi életem ellenségessége után. És mégis, hihetetlen módon megtették.
The world had access to my past because it was all over the internet -- thousands of tweets and hundreds of interviews, everything from local TV news to "The Howard Stern Show" -- but so many embraced me with open arms anyway. I wrote an apology for the harm I'd caused, but I also knew that an apology could never undo any of it. All I could do was try to build a new life and find a way somehow to repair some of the damage. People had every reason to doubt my sincerity, but most of them didn't. And -- given my history, it was more than I could've hoped for -- forgiveness and the benefit of the doubt. It still amazes me.
A múltam fent volt az interneten, mindenki hozzáférhetett több ezer tweethez és több száz interjúhoz, helyi TV-hírekben és a "Howard Stern Show"-ban, de mégis annyian tárt karokkal fogadtak. Bocsánatot kértem az általam okozott fájdalomért, de tudtam, hogy semmilyen bocsánatkérés nem tudja visszacsinálni, amit tettem. Annyit tehettem, hogy új életet kezdek, és megpróbálom valahogy csökkenteni a károkat. Minden ok megvolt arra, hogy kételkedjenek az őszinteségemben, de a legtöbben nem tették. És -- a korábbiak alapján több volt, mint amit várhattam -- megbocsátottak, és nem kételkedtek. A mai napig lenyűgöz.
I spent my first year away from home adrift with my younger sister, who had chosen to leave with me. We walked into an abyss, but we were shocked to find the light and a way forward in the same communities we'd targeted for so long. David, my "Jewlicious" friend from Twitter, invited us to spend time among a Jewish community in Los Angeles. We slept on couches in the home of a Hasidic rabbi and his wife and their four kids -- the same rabbi that I'd protested three years earlier with a sign that said, "Your rabbi is a whore." We spent long hours talking about theology and Judaism and life while we washed dishes in their kosher kitchen and chopped vegetables for dinner. They treated us like family. They held nothing against us, and again I was astonished.
Az első évemet az otthonomtól távol a húgommal töltöttem, aki velem együtt lépett ki. Mikor kisétáltunk semmibe, csodálattal láttuk a fényt és az előttünk álló utat azokban a közösségekben, amit olyan sokáig támadtunk. David, a "Jewlicious" barátom a Twitterről meghívott minket, hogy látogassuk meg a los angeles-i zsidó közösséget. Egy hászid rabbi, a felesége és négy gyermekük otthonában aludtunk a kanapén -- azén a rabbién, aki ellen három éve tiltakoztam azzal a táblával, hogy "A rabbid egy szajha." Órákat beszélgettünk mosogatás közben teológiáról, judaizmusról, és az életről a kóser konyhájukban, és zöldségszeletelés közben. Családtagként kezeltek minket. Nem haragudtak ránk, és ezzel ismét teljesen lenyűgöztek.
That period was full of turmoil, but one part I've returned to often is a surprising realization I had during that time -- that it was a relief and a privilege to let go of the harsh judgments that instinctively ran through my mind about nearly every person I saw. I realized that now I needed to learn. I needed to listen.
Viharos időszak volt, de mindig visszatértem ahhoz a meglepő felfedezéshez, amire akkoriban jöttem rá -- megkönnyebbülés és kiváltság volt megszabadulni a kemény előítéletektől amik ösztönösen átfutottak az agyamon amikor találkoztam valakivel. Rájöttem, hogy tanulnom kell. Meg kell hallgatnom másokat.
This has been at the front of my mind lately, because I can't help but see in our public discourse so many of the same destructive impulses that ruled my former church. We celebrate tolerance and diversity more than at any other time in memory, and still we grow more and more divided. We want good things -- justice, equality, freedom, dignity, prosperity -- but the path we've chosen looks so much like the one I walked away from four years ago. We've broken the world into us and them, only emerging from our bunkers long enough to lob rhetorical grenades at the other camp. We write off half the country as out-of-touch liberal elites or racist misogynist bullies. No nuance, no complexity, no humanity. Even when someone does call for empathy and understanding for the other side, the conversation nearly always devolves into a debate about who deserves more empathy. And just as I learned to do, we routinely refuse to acknowledge the flaws in our positions or the merits in our opponent's. Compromise is anathema. We even target people on our own side when they dare to question the party line. This path has brought us cruel, sniping, deepening polarization, and even outbreaks of violence. I remember this path. It will not take us where we want to go.
Mostanában sokszor eszembe jut, mert nem tudom nem észrevenni hogyan enged a közbeszéd a korábbi egyházam pusztító ösztöneinek. Minden korábbinál jobban ünnepeljük a toleranciát és a sokféleséget, és mégis egyre inkább táborokra oszlunk. Vágyunk a jóra -- igazságra, egyenlőségre, szabadságra, méltóságra, jólétre -- de az általunk választott út egyre jobban hasonlít arra, amit négy éve elhagytam. Vagyunk mi, és vannak ők, és csak addig hagyjuk el a lövészárkainkat amíg verbális gránátokat dobunk az ellenfelünkre. A fél országot leírjuk magunkban, mint tudatlan liberális elitet, vagy mint erőszakos, rasszista nőgyűlölőket. Nüansz, komplexitás vagy emberség nélkül. És ha valaki együttérzést és megértést kér a másik oldaltól, a beszélgetés csak abba torkollik, hogy ki is érdemel belőle többet. Mint ahogy nekem tanították, ösztönösen elutasítjuk a saját álláspontunk hibáit, vagy az ellenfelünk igazát. A kompromisszum szitokszó. Megbélyegezzük, aki a mi oldalunkon áll, de meg meri kérdőjelezni az irányzatot. Kegyetlen, sunyi, és egyre mélyebbé váló polarizációt látunk, és fel-felbukkanó erőszakot. Emlékszem erre az útra. Nem oda jutunk rajta, ahová szeretnénk.
What gives me hope is that we can do something about this. The good news is that it's simple, and the bad news is that it's hard. We have to talk and listen to people we disagree with. It's hard because we often can't fathom how the other side came to their positions. It's hard because righteous indignation, that sense of certainty that ours is the right side, is so seductive. It's hard because it means extending empathy and compassion to people who show us hostility and contempt. The impulse to respond in kind is so tempting, but that isn't who we want to be. We can resist. And I will always be inspired to do so by those people I encountered on Twitter, apparent enemies who became my beloved friends. And in the case of one particularly understanding and generous guy, my husband. There was nothing special about the way I responded to him. What was special was their approach. I thought about it a lot over the past few years and I found four things they did differently that made real conversation possible. These four steps were small but powerful, and I do everything I can to employ them in difficult conversations today.
De reményt ad az, hogy még tudunk rajta változtatni. A jó hír az, hogy a válasz egyszerű, a rossz pedig az, hogy nehéz megtenni. Beszélnünk kell és meghallgatni azokat, akikkel nem értünk egyet. Nehéz, mert sokszor nem tudjuk felfogni hogy gondolhatja a másik azt, amit. Nehéz, mert nagyon vonzó a jogos felháborodás érzete, a tudat, hogy az igazság a mi oldalunkon van. Nehéz, mert együttérzéssel és empátiával kell fordulnunk azokhoz, akik ellenségesek és megvetőek velünk. Nagy a kísértés, hogy mi is így reagáljunk, de nem így akarunk élni. Ellen tudunk állni neki. Mindig inspirálni fog az a sok ember, akivel a Twitteren találkoztam, látszólagos ellenségek akik jó barátaimmá váltak. És egy különösen megértő és nagylelkű férfi képében a férjemmé is. Semmi különös nem volt abban, ahogy neki válaszoltam. Az ő hozzáállásuk volt különleges. Sokat gondolkodtam rajta az elmúlt pár évben, és arra jutottam, hogy négy dolog tette lehetővé a valós párbeszédet köztünk. Négy apró, de hatásos lépés, amit ma is minden erőmmel próbálok bevetni nehéz beszélgetésekben.
The first is don't assume bad intent. My friends on Twitter realized that even when my words were aggressive and offensive, I sincerely believed I was doing the right thing. Assuming ill motives almost instantly cuts us off from truly understanding why someone does and believes as they do. We forget that they're a human being with a lifetime of experience that shaped their mind, and we get stuck on that first wave of anger, and the conversation has a very hard time ever moving beyond it. But when we assume good or neutral intent, we give our minds a much stronger framework for dialogue.
Az első: ne feltételezz rosszindulatot. A Twitteres barátaim rájöttek, hogy hiába voltak a szavaim aggresszívek és sértőek, őszintén hittem benne, hogy jót cselekszem. A rosszindulat feltételezése azonnal ellehetetleníti, hogy tényleg megértsük, miért hisz és cselekszik úgy a másik, ahogy. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy ők is emberek, saját élettapasztalattal a hátuk mögött, és megelégszünk a düh első hullámaival, a beszélgetés pedig nem tud túljutni ezen a ponton. De ha jóindulatot, vagy közömbösséget feltételezünk, jobban el tudjuk helyezni a másik mondanivalóját.
The second is ask questions. When we engage people across ideological divides, asking questions helps us map the disconnect between our differing points of view. That's important because we can't present effective arguments if we don't understand where the other side is actually coming from and because it gives them an opportunity to point out flaws in our positions. But asking questions serves another purpose; it signals to someone that they're being heard. When my friends on Twitter stopped accusing and started asking questions, I almost automatically mirrored them. Their questions gave me room to speak, but they also gave me permission to ask them questions and to truly hear their responses. It fundamentally changed the dynamic of our conversation.
A második: kérdezni kell. Ha ideológiai határvonalakon át beszélgetünk egymással, akkor a kérdezés segít átlátni a nézőpontjaink közötti különbségeket. Ez azért fontos, mert nem tudunk hatásosan érvelni ha nem értjük, hogy pontosan miért is gondolja ezt a másik, és mert lehetőséget ad a másik félnek a mi álláspontunk hibáira rámutatni. De a kérdéseknek más haszna is van; azt mutatja, hogy meghallgatjuk a másikat. Amikor a twitterezők abbahagyták a vádaskodást, és elkezdtek faggatni, automatikusan így cselekedtem én is. A kérdéseik nem csak beszélni engedtek, de felhatalmaztak arra, hogy én is kérdezhessek tőlük és tényleg meghalljam a válaszaikat. Alapjaiban változtatta meg a beszélgetéseink dinamikáját.
The third is stay calm. This takes practice and patience, but it's powerful. At Westboro, I learned not to care how my manner of speaking affected others. I thought my rightness justified my rudeness -- harsh tones, raised voices, insults, interruptions -- but that strategy is ultimately counterproductive. Dialing up the volume and the snark is natural in stressful situations, but it tends to bring the conversation to an unsatisfactory, explosive end. When my husband was still just an anonymous Twitter acquaintance, our discussions frequently became hard and pointed, but we always refused to escalate. Instead, he would change the subject. He would tell a joke or recommend a book or gently excuse himself from the conversation. We knew the discussion wasn't over, just paused for a time to bring us back to an even keel. People often lament that digital communication makes us less civil, but this is one advantage that online conversations have over in-person ones. We have a buffer of time and space between us and the people whose ideas we find so frustrating. We can use that buffer. Instead of lashing out, we can pause, breathe, change the subject or walk away, and then come back to it when we're ready.
A harmadik: maradj nyugodt. Ehhez türelmesnek kell lenni, és gyakorolni, de fontos dolog. A Westboronál nem figyeltem arra, hogy a beszédem módja hatással van másokra. Úgy éreztem, a gorombaságomat -- az erős hangvételt, kiabálást, sértegetést, közbeszólást -- igazolja, hogy a jó oldalon állok de ez a stratégia végső soron kontraproduktív. Természete, hogy stresszes helyzetben hangosabbá és cinikusabbá válnunk, de ez általában gyorsan, és nem túl kielégítően zárja le a beszélgetést. Mikor a férjem még csak egy ismeretlen twitterező volt, a beszélgetéseink gyakran váltak szúróssá, de nem engedtük elfajulni. A férjem inkább témát váltott. Elmesélt egy viccet, ajánlott egy könyvet, vagy udvariasan lezárta a beszélgetést. Tudtuk, hogy a vita még nem ért véget, csak szünetet tartunk, amíg minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Felmerül, hogy a digitális kommunikáció miatt udvariatlanok vagyunk, de van egy nagy előnye a személyes beszélgetéssel szemben. Időben és térben is távol vagyunk azoktól, akiknek az ötletei felkavarnak. Kihasználhatjuk ezt a távolságot. Felcsattanás helyett vehetünk egy nagy levegőt, megváltoztathatjuk a témát, vagy kiléphetünk, hogy nyugodtan térjünk vissza.
And finally ... make the argument. This might seem obvious, but one side effect of having strong beliefs is that we sometimes assume that the value of our position is or should be obvious and self-evident, that we shouldn't have to defend our positions because they're so clearly right and good that if someone doesn't get it, it's their problem -- that it's not my job to educate them. But if it were that simple, we would all see things the same way. As kind as my friends on Twitter were, if they hadn't actually made their arguments, it would've been so much harder for me to see the world in a different way. We are all a product of our upbringing, and our beliefs reflect our experiences. We can't expect others to spontaneously change their own minds. If we want change, we have to make the case for it.
És végül... érvelni kell. Ez nyilvánvalónak tűnhet, de az erős meggyőződés mellékhatása a feltételezés, hogy az álláspontunk értéke nyilvánvaló, vagy az kellene, hogy legyen, és nem szükséges megvédeni az egyértelműen helyes és jó álláspontunkat, amit ha valaki nem ért meg, az az ő problémája -- nem a mi feladatunk felnyitni a szemüket. De ha ilyen egyszerűen menne, mind ugyanúgy gondolkodnánk. Bármilyen kedvesek is voltak a twitterezők, ha nem kezdtek volna el érvelni, nehezebb lett volna a világot más fényben látnom. A neveltetésünk termékei vagyunk, a meggyőződéseink élményekből fakadnak. Nem várhatjuk el, hogy a másik spontán megváltoztassa a véleményét. Ha változást akarunk, érvelni is tudnunk kell érte.
My friends on Twitter didn't abandon their beliefs or their principles -- only their scorn. They channeled their infinitely justifiable offense and came to me with pointed questions tempered with kindness and humor. They approached me as a human being, and that was more transformative than two full decades of outrage, disdain and violence. I know that some might not have the time or the energy or the patience for extensive engagement, but as difficult as it can be, reaching out to someone we disagree with is an option that is available to all of us. And I sincerely believe that we can do hard things, not just for them but for us and our future. Escalating disgust and intractable conflict are not what we want for ourselves, or our country or our next generation.
A twitteres barátaim nem az elveiket vagy a hitüket adták fel -- csak a megvetésüket. A végletekig érthető megbántottságukat kedvességgel és humorral enyhített, de szúrós kérdésekbe oltották. Emberi lényként kezeltek, és ez többet változtatott rajtam mint két évtizednyi düh, lenézés és erőszak. Tudom, hogy sokunknak nincs ideje, ereje, vagy türelme hosszasan érvelni, de bármilyen nehéz is tud lenni, mindannyiunknak adott a lehetőség, hogy közelítsünk azokhoz, akikkel nem értünk egyet. És őszintén hiszek benne, hogy meg tudjuk lépni, nem csak miattuk, hanem magunk és a jövőnk miatt is. Az undor és a konfliktusok makacs gerjesztése nem az, amire vágyunk magunk felé, az országunkban, vagy a következő generációban.
My mom said something to me a few weeks before I left Westboro, when I was desperately hoping there was a way I could stay with my family. People I have loved with every pulse of my heart since even before I was that chubby-cheeked five-year-old, standing on a picket line holding a sign I couldn't read. She said, "You're just a human being, my dear, sweet child." She was asking me to be humble -- not to question but to trust God and my elders. But to me, she was missing the bigger picture -- that we're all just human beings. That we should be guided by that most basic fact, and approach one another with generosity and compassion.
Néhány héttel a kilépésem előtt mondott valamit édesanyám, amikor kétségbeesetten a családommal szerettem volna maradni. Azzal a családommal, akiket minden szívdobbanásommal imádtam, pufók arcú és kék szemű ötéves korom óta, táblával a kezemben a tüntetéseiken. Azt mondta: Csak egy ember vagy, drága gyermekem. Arra kért, hogy legyek alázatos, ne kérdőjelezzem meg Istent és a nálam idősebbeket, hanem higgyek nekik. De szerintem ő nem látta a teljes képet -- hogy mi mind csak emberek vagyunk. Hogy ez alapján kellene élnünk az életünket, és nagylelkűséggel, megértéssel közelíteni egymáshoz.
Each one of us contributes to the communities and the cultures and the societies that we make up. The end of this spiral of rage and blame begins with one person who refuses to indulge these destructive, seductive impulses. We just have to decide that it's going to start with us.
Mindannyian hozzájárulunk a közösségeinkhez, kultúránkhoz, társadalmunkhoz. A düh és hibáztatás spiráljának megállítása egy emberrel kezdődik, aki nem hajlandó engedni ezeknek a vonzó, pusztító ösztönöknek. Csak el kell döntenünk, hogy mi leszünk ez az egy ember.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)