She wrote: "When I become famous, I will tell everyone that I know a hero named Marlon Peterson."
A lány azt írta: "Amikor majd híres leszek, mindenkinek elmesélem, hogy ismerek egy Marlon Peterson nevű hőst."
Heroes rarely look like me. In fact, I'm what garbage looks like. No, not the most appealing way to open a talk or start a conversation, and perhaps you have some questions going through your head about that. Why would this man say such a thing about himself? What does he mean? How can someone view him as a hero when he sees himself as garbage?
Egy hős általában nem így néz ki. Igazából a söpredék néz ki így, ahogy én. Előadást vagy beszélgetést lehet megnyerőbben is kezdeni, s talán erről kérdés is merül föl önökben. Miért beszél így magáról ez a férfi? Mit akar ezzel? Hogy lehet, hogy valaki hősnek tartja, miközben ő söpredéknek látja önmagát?
I believe we learn more from questions than we do from answers. Because when we're questioning something, we're invested in taking in some sort of new information, or grappling with some sort of ignorance that makes us feel uncomfortable. And that's why I'm here: to push us to question, even when it makes us uncomfortable.
Úgy gondolom, többet tanulunk a kérdésekből, mint a válaszokból. Amikor megkérdőjelezünk valamit, valamiféle új infó befogadására szánjuk el magunkat, vagy arra, hogy legyőzzük a tudatlanságot, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat. Ezért vagyok itt: hogy kérdezésre szólítsak fel, még ha az kényelmetlen érzés.
My parents are from Trinidad and Tobago, the southernmost island in the Caribbean. Trinidad is also home to the only acoustic instrument invented in the 20th century: the steel pan. Deriving from the African drums and evolving from the genius of one of the ghettos in Trinidad, a city called Laventille, and the disregard of the American military ... Well, I should tell you, America, during WWII, had military bases set up in Trinidad, and when the war ended, they left the island littered with empty oil drums -- their trash. So people from Laventille repurposed the old drums left behind into the full chromatic scale: the steel pan. Playing music now from Beethoven to Bob Marley to 50 Cent, those people literally made music out of garbage.
Szüleim Trinidad és Tobagóról származnak, a Karib-tenger legdélibb szigetországából. Trinidadról származik az egyetlen olyan akusztikus hangszer is, amelyet a 20. században találtak fel: a stíldob. Ez az afrikai doboktól eredeztethető hangszer, amely Trinidad egyik gettójának, Laventille-nek a zsenijéből és az amerikai hadsereg nemtörődömségéből született. Fontos elmondanom, hogy a II. világháborúban az USA-nak katonai bázisai voltak Trinidadon, s amikor a háború véget ért, az amerikaiak rengeteg olajoshordót hagytak maguk után – a szemetüket. Laventille lakói a hordóknak új felhasználási módot találtak, amely a teljes kromatikus hangsort lefedi: ez lett a stíldob. Ma Beethovent, Bob Marleyt és 50 Centet egyaránt játszanak stíldobon – a trinidadiak szó szerint a szemétből csináltak zenét.
Twelve days before my 20th birthday, I was arrested for my role in a violent robbery attempt in lower Manhattan. While people were sitting in a coffee shop, four people were shot. Two were killed. Five of us were arrested. We were all the products of Trinidad and Tobago. We were the "bad immigrants," or the "anchor babies" that Trump and millions of Americans easily malign. I was discarded, like waste material -- and justifiably so to many. I eventually served 10 years, two months and seven days of a prison sentence. I was sentenced to a decade of punishment in a correctional institution. I was sentenced to irrelevance -- the opposite of humanity.
12 nappal a 20. születésnapom előtt letartóztattak, mert rablótámadásban vettem részt Manhattan déli részén. Egy kávézóban üldögélők közül négy embert lövés ért. Ketten meghaltak. Ötünket letartóztatták. Mindannyian Trinidad és Tobago származékai voltunk. Mi voltunk a "rossz bevándorlók", vagy "horgonygyerekek", akiket Trump és milliónyi amerikai szívesen ócsárol. Félredobtak mint selejtes anyagot – sokak szerint jogosan. Végül 10 évet, két hónapot és hét napot töltöttem börtönben. Évtizednyi fegyházbüntetésre ítéltek. Mellőzöttségre ítéltek, – ami az emberség ellentéte.
Interestingly, it was during those years in prison that a series of letters redeemed me, helped me move beyond the darkness and the guilt associated with the worst moment of my young life. It gave me a sense that I was useful. She was 13 years old. She had wrote that she saw me as a hero. I remember reading that, and I remember crying when I read those words.
Érdekes módon, a börtönben töltött évek alatt történt, hogy egy sor levél megváltást hozott, és segített túllépnem a sötétségen és a bűntudaton, amely fiatal énem legrosszabb pillanatához kötődött. Hasznosnak érezhettem magam. A levelezőtárs lány 13 éves volt. Azt írta, hősként tekint rám. Emlékszem, sírva fakadtam, amikor e szavakat elolvastam.
She was one of over 50 students and 150 letters that I wrote during a mentoring correspondence program that I co-designed with a friend who was a teacher at a middle school in Brooklyn, my hometown. We called it the Young Scholars Program. Every time those young people shared their stories with me, their struggles, every time they drew a picture of their favorite cartoon character and sent it to me, every time they said they depended on my letters or my words of advice, it boosted my sense of worthiness. It gave me a sense of what I could contribute to this planet. It transformed my life.
Ez a több mint 150 levél egyike volt, amelyet ötvennél több diákkal váltottam mentoráló levelezési program keretében. A programot egy barátommal terveztük, aki középiskolai tanár volt Brooklynban, a szülővárosomban. Úgy hívtuk: Fiatal Tudósok Programja. Valahányszor a fiatalok megosztották velem történeteiket, küzdelmeiket, valahányszor lerajzolták s elküldték nekem kedvenc rajzfilm-figurájukat, valahányszor azt írták: szükségük van a leveleimre vagy a tanácsaimra, megnőtt a saját értékembe vetett hitem. Ráébresztettek, hogyan tehetek valami hasznosat ezen a bolygón. Megváltoztatták az életem.
Because of those letters and what they shared with me, their stories of teen life, they gave me the permission, they gave me the courage to admit to myself that there were reasons -- not excuses -- but that there were reasons for that fateful day in October of 1999; that the trauma associated with living in a community where guns are easier to get than sneakers; that the trauma associated with being raped at gunpoint at the age of 14; that those are reasons for me why making that decision, that fatal decision, was not an unlikely proposition.
Leveleik s a velem megosztott kamasztörténeteik arra biztattak, arra bátorítottak, hogy beismerjem magamnak: mentség ugyan nincs, de voltak okai annak, ami azon a végzetes 1999. októberi napon történt; a traumának köze van a környezetemhez, ahol könnyebb fegyverhez jutni, mint cipőhöz; a traumához is, hogy 14 éves koromban fegyvert fogtak rám és megerőszakoltak; hogy ezek olyan okok, amelyek igenis valószínűbbé tették, hogy olyan döntést, olyan végzetes döntést hoztam.
Because those letters mattered so much to me, because writing and receiving and having that communication with those folks so hugely impacted my life, I decided to share the opportunity with some friends of mine who were also inside with me. My friends Bill and Cory and Arocks, all in prison for violent crimes also, shared their words of wisdom with the young people as well, and received the sense of relevancy in return. We are now published writers and youth program innovators and trauma experts and gun violence prevention advocates, and TED talkers and --
E levelek oly sokat jelentettek nekem, megírni s megkapni őket, és kapcsolatban lenni az emberekkel – olyannyira hatott az életemre, hogy eldöntöttem, mesélek a lehetőségről velem raboskodó pár barátomnak. Barátaim, Bill, Cory és Arocks, szintén erőszakos bűntettek miatt ültek, s ők is megosztották bölcsességüket a fiatalokkal, és ebből úgy érezhették, hogy számítanak. Ma már írók vagyunk, ifjúsági programok fejlesztői, traumaszakértők, szószólók a fegyveres erőszak ellen, TED-előadók és –
(Laughter)
(Nevetés)
and good daddies. That's what I call a positive return of investment.
és jó apák. Ezt nevezem én jó befektetésnek.
Above all else, what building that program taught me was that when we sow, when we invest in the humanity of people no matter where they're at, we can reap amazing rewards.
Legfőképpen azt tanultam ebből az ifjúsági programból, hogy ha magot vetünk, ha bizalmat vetünk az emberségbe, bármilyen helyzetben legyen is valaki, csodás aratást élvezhetünk.
In this latest era of criminal justice reform, I often question and wonder why -- why is it that so many believe that only those who have been convicted of nonviolent drug offenses merit empathy and recognized humanity? Criminal justice reform is human justice. Am I not human? When we invest in resources that amplify the relevancy of people in communities like Laventille or parts of Brooklyn or a ghetto near you, we can literally create the communities that we want.
A büntetőjog-reform mostani időszaka alatt gyakran teszem fel a kérdést: Miért hiszik oly sokan, hogy csak az erőszakmentes drogügyekért elítéltek érdemlik meg az együttérzést és az emberségük felismerését? A büntetőjog reformja emberi jogi reform. Én talán nem vagyok ember? Ha az a cél, hogy az emberek fontosnak érezhessék magukat, pl. Laventille-ben, Brooklyn egyes részein vagy bármely gettóban, hozzuk létre a kívánatos közösségeket!
We can do better. We can do better than investing solely in law enforcement as a resource, because they don't give us a sense of relevancy that is at the core of why so many of us do so many harmful things in the pursuit of mattering. See, gun violence is just a visible display of a lot of underlying traumas. When we invest in the redemptive value of relevancy, we can render a return of both personal responsibility and healing. That's the people work I care about, because people work.
Többre vagyunk képesek. Nemcsak rendfenntartó szervekbe ölhetünk erőforrásokat, mert attól az emberek nem fogják úgy érezni, hogy számítanak, márpedig sokszor ez a háttere annak, hogy bűnt követünk el, miközben csak azt szeretnénk, ha számítanánk. A fegyveres erőszak a mélyben megbúvó traumák kifejeződése. Ha azon dolgozunk, hogy az emberek úgy érezzék, számítanak, személyes felelősségvállalás és gyógyulás lehet a jutalmunk. Az emberekkel végzett munka fontos nekem, mert emberek végzik a munkát.
Family, I'm asking you to do the hard work, the difficult work, the churning work of bestowing undeserved kindness upon those who we can relegate as garbage, who we can disregard and discard easily. I'm asking myself.
Arra kérem a családokat, tegyék meg, amit oly nehéz megtenni, bánjanak kedvesen azokkal is, akik nem érdemelték ki, akiket söpredéknek tekintünk, akiket oly könnyen mellőzünk és lökünk félre. Ezt kérem én is magamtól.
Over the past two months, I've lost two friends to gun violence, both innocent bystanders. One was caught in a drive-by while walking home. The other was sitting in a café while eating breakfast, while on vacation in Miami. I'm asking myself to see the redemptive value of relevancy in the people that murdered them, because of the hard work of seeing the value in me. I'm pushing us to challenge our own capacity to fully experience our humanity, by understanding the full biography of people who we can easily choose not to see, because heroes are waiting to be recognized, and music is waiting to be made.
Az elmúlt két hónap során két barátom lett fegyveres erőszak áldozata: ártatlan járókelők voltak. Egyikük egy autós lövöldöző célpontja lett hazafelé tartva. Másikuk egy kávézóban reggelizett, amikor Miamiban nyaralt. Kérem magamtól, hogy meglássam, hogyan érezhetnék magukat fontosnak az emberek, akik megölték őket, mert ugyanilyen nehéz munka bennem meglátni a jót. Arra szólítok mindenkit, hogy állítsuk kihívás elé magunkat, hogy teljesen átéljük emberségünket, azáltal, hogy megértjük azok életútját, akiket oly könnyű mellőzni, mert vannak hősök, akik arra várnak, hogy felfedezzék őket, és van zene, ami eljátszásra vár.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)