Thank you so much. I am a journalist. My job is to talk to people from all walks of life, all over the world. Today, I want to tell you why I decided to do this with my life and what I've learned. My story begins in Caracas, Venezuela, in South America, where I grew up; a place that to me was, and always will be, filled with magic and wonder. Frоm a very young age, my parents wanted me to have a wider view of the world. I remember one time when I was around seven years old, my dad came up to me and said, "Mariana, I'm going to send you and your little sister..." - who was six at the time - "...to a place where nobody speaks Spanish. I want you to experience different cultures." He went on and on about the benefits of spending an entire summer in this summer camp in the United States, stressing a little phrase that I didn't pay too much attention to at the time: "You never know what the future holds." Meanwhile, in my seven-year-old mind, I was thinking, we were going to get to summer camp in Miami. (Laughter) Maybe it was going to be even better, and we were going to go a little further north, to Orlando, where Mickey Mouse lived. (Laughter) I got really excited. My dad, however, had a slightly different plan. Frоm Caracas, he he sent us to Brainerd, Minnesota. (Laughter) Mickey Mouse was not up there, (Laughter) and with no cell phone, no Snapchat, or Instagram, I couldn't look up any information. We got there, and one of the first things I noticed was that the other kids' hair was several shades of blonde, and most of them had blue eyes. Meanwhile, this is what we looked like. The first night, the camp director gathered everyone around the campfire and said, "Kids, we have a very international camp this year; the Atencios are here from Venezuela." (Laughter) The other kids looked at us as if we were from another planet. They would ask us things like, "Do you know what a hamburger is?" Or, "Do you go to school on a donkey or a canoe?" (Laughter) I would try to answer in my broken English, and they would just laugh. I know they were not trying to be mean; they were just trying to understand who we were, and make a correlation with the world they knew. We could either be like them, or like characters out of a book filled with adventures, like Aladdin or the Jungle Book. We certainly didn't look like them, we didn't speak their language, we were different. When you're seven years old, that hurts. But I had my little sister to take care of, and she cried every day at summer camp. So I decided to put on a brave face, and embrace everything I could about the American way of life. We later did what we called "the summer camp experiment," for eight years in different cities that many Americans haven't even heard of. What I remember most about these moments was when I finally clicked with someone. Making a friend was a special reward. Everybody wants to feel valued and accepted, and we think it should happen spontaneously, but it doesn't. When you're different, you have to work at belonging. You have to be either really helpful, smart, funny, anything to be cool for the crowd you want to hang out with. Later on, when I was in high school, my dad expanded on his summer plan, and from Caracas he sent me to Wallingford, Connecticut, for the senior year of high school. This time, I remember daydreaming on the plane about "the American high school experience" - with a locker. It was going to be perfect, just like in my favorite TV show: "Saved by the Bell." (Laughter) I get there, and they tell me that my assigned roommate is eagerly waiting. I opened the door, and there she was, sitting on the bed, with a headscarf. Her name was Fatima, and she was Muslim from Bahrain, and she was not what I expected. She probably sensed my disappointment when I looked at her because I didn't do too much to hide it. See, as a teenager, I wanted to fit in even more, I wanted to be popular, maybe have a boyfriend for prom, and I felt that Fatima just got in the way with her shyness and her strict dress code. I didn't realize that I was making her feel like the kids at summer camp made me feel. This was the high school equivalent of asking her, "Do you know what a hamburger is?" I was consumed by my own selfishness and unable to put myself in her shoes. I have to be honest with you, we only lasted a couple of months together, because she was later sent to live with a counselor instead of other students. I remember thinking, "Ah, she'll be okay. She's just different." You see, when we label someone as different, it dehumanizes them in a way. They become "the other." They're not worthy of our time, not our problem, and in fact, they, "the other," are probably the cause of our problems. So, how do we recognize our blind spots? It begins by understanding what makes you different, by embracing those traits. Only then can you begin to appreciate what makes others special. I remember when this hit me. It was a couple months after that. I had found that boyfriend for prom, made a group of friends, and practically forgotten about Fatima, until everybody signed on to participate in this talent show for charity. You needed to offer a talent for auction. It seemed like everybody had something special to offer. Some kids were going to play the violin, others were going to recite a theater monologue, and I remember thinking, "We don't practice talents like these back home." But I was determined to find something of value. The day of the talent show comes, and I get up on stage with my little boom box, and put it on the side and press "Play," and a song by my favorite emerging artist, Shakira, comes up. And I go, "Whenever, wherever, we're meant to be together," and I said, "My name is Mariana, and I'm going to auction a dance class." It seemed like the whole school raised their hand to bid. My dance class really stood out from, like, the 10th violin class offered that day. Going back to my dorm room, I didn't feel different. I felt really special. That's when I started thinking about Fatima, a person that I had failed to see as special, when I first met her. She was from the Middle East, just like Shakira's family was from the Middle East. She could have probably taught me a thing or two about belly dancing, had I been open to it. Now, I want you all to take that sticker that was given to you at the beginning of our session today, where you wrote down what makes you special, and I want you to look at it. If you're watching at home, take a piece of paper, and write down what makes you different. You may feel guarded when you look at it, maybe even a little ashamed, maybe even proud. But you need to begin to embrace it. Remember, it is the first step in appreciating what makes others special. When I went back home to Venezuela, I began to understand how these experiences were changing me. Being able to speak different languages, to navigate all these different people and places, it gave me a unique sensibility. I was finally beginning to understand the importance of putting myself in other people's shoes. That is a big part of the reason why I decided to become a journalist. Especially being from a part of the world that is often labeled "the backyard," "the illegal aliens," "third-world," "the others," I wanted to do something to change that. It was right around the time, however, when the Venezuelan government shut down the biggest television station in our country. Censorship was growing, and my dad came up to me once again and said, "How are you going to be a journalist here? You have to leave." That's when it hit me. That's what he had been preparing me for. That is what the future held for me. So in 2008, I packed my bags, and I came to the United States, without a return ticket this time. I was painfully aware that, at 24 years old, I was becoming a refugee of sorts, an immigrant, the other, once again, and now for good. I was able to come on a scholarship to study journalism. I remember when they gave me my first assignment to cover the historic election of President Barack Obama. I felt so lucky, so hopeful. I was, like, "Yes, this is it. I've come to post-racial America, where the notion of us and them is being eroded, and will probably be eradicated in my lifetime." Boy, was I wrong, right? Why didn't Barack Obama's presidency alleviate racial tensions in our country? Why do some people still feel threatened by immigrants, LGBTQ, and minority groups who are just trying to find a space in this United States that should be for all of us? I didn't have the answers back then, but on November 8th, 2016, when Donald Trump became our president, it became clear that a large part of the electorate sees them as "the others." Some see people coming to take their jobs, or potential terrorists who speak a different language. Meanwhile, minority groups oftentimes just see hatred, intolerance, and narrow-mindedness on the other side. It's like we're stuck in these bubbles that nobody wants to burst. The only way to do it, the only way to get out of it is to realize that being different also means thinking differently. It takes courage to show respect. In the words of Voltaire: "I may not agree with what you have to say, but I will fight to the death to defend your right to say it." Failing to see anything good on the other side makes a dialogue impossible. Without a dialogue, we will keep repeating the same mistakes, because we will not learn anything new. I covered the 2016 election for NBC News. It was my first big assignment in this mainstream network, where I had crossed over from Spanish television. And I wanted to do something different. I watched election results with undocumented families. Few thought of sharing that moment with people who weren't citizens, but actually stood the most to lose that night. When it became apparent that Donald Trump was winning, this eight-year-old girl named Angelina rushed up to me in tears. She sobbed, and she asked me if her mom was going to be deported now. I hugged her back and I said, "It's going to be okay," but I really didn't know. This was the photo we took that night, forever ingrained in my heart. Here was this little girl who was around the same age I was when I went to camp in Brainerd. She already knows she is "the other." She walks home from school in fear, every day, that her mom can be taken away. So, how do we put ourselves in Angelina's shoes? How do we make her understand she is special, and not simply unworthy of having her family together? By giving camera time to her and families like hers, I tried to make people see them as human beings, and not simply "illegal aliens." Yes, they broke a law, and they should pay a penalty for it, but they've also given everything for this country, like many other immigrants before them have. I've already told you how my path to personal growth started. To end, I want to tell you how I hit the worst bump in the road yet, one that shook me to my very core. The day, April 10th, 2014, I was driving to the studio, and I got a call from my parents. "Are you on the air?" they asked. I immediately knew something was wrong. "What happened?" I said. "It's your sister; she's been in a car accident." It was as if my heart stopped. My hands gripped the steering wheel, and I remember hearing the words: "It is unlikely she will ever walk again." They say your life can change in a split second. Mine did at that moment. My sister went from being my successful other half, only a year apart in age, to not being able to move her legs, sit up, or get dressed by herself. This wasn't like summer camp, where I could magically make it better. This was terrifying. Throughout the course of two years, my sister underwent 15 surgeries, and she spent the most of that time in a wheelchair. But that wasn't even the worst of it. The worst was something so painful, it's hard to put into words, even now. It was the way people looked at her, looked at us, changed. People were unable to see a successful lawyer or a millennial with a sharp wit and a kind heart. Everywhere we went, I realized that people just saw a poor girl in a wheelchair. They were unable to see anything beyond that. After fighting like a warrior, I can thankfully tell you that today my sister is walking, and has recovered beyond anyone's expectations. (Applause) Thank you. But during that traumatic ordeal, I learned there are differences that simply suck, and it's hard to find positive in them. My sister's not better off because of what happened. But she taught me: you can't let those differences define you. Being able to reimagine yourself beyond what other people see, that is the toughest task of all, but it's also the most beautiful. You see, we all come to this world in a body. People with physical or neurological difficulties, environmentally impacted communities, immigrants, boys, girls, boys who want to dress as girls, girls with veils, women who have been sexually assaulted, athletes who bend their knee as a sign of protest, black, white, Asian, Native American, my sister, you, or me. We all want what everyone wants: to dream and to achieve. But sometimes, society tells us, and we tell ourselves, we don't fit the mold. Well, if you look at my story, from being born somewhere different, to belly dancing in high school, to telling stories you wouldn't normally see on TV, what makes me different is what has made me stand out and be successful. I have traveled the world, and talked to people from all walks of life. You know what I've learned? The single thing every one of us has in common is being human. So take a stand to defend your race, the human race. Let's appeal to it. Let's be humanists, before and after everything else. To end, I want you to take that sticker, that piece of paper where you wrote down what makes you different, and I want you to celebrate it today and every day, shout it from the rooftops. I also encourage you to be curious and ask, "What is on other people's pieces of paper?" "What makes them different?" Let's celebrate those imperfections that make us special. I hope that it teaches you that nobody has a claim on the word "normal." We are all different. We are all quirky, and unique, and that is what makes us wonderfully human. Thank you so much. (Applause)
Nagyon szépen köszönöm! Újságíró vagyok. Különböző életpályájú emberekkel beszélgetek a világ minden részéről. Ma szeretném elmesélni nektek, miért döntöttem úgy, hogy ezt szeretném csinálni, és mit tanultam belőle. A történetem a dél-amerikai Venezuelában, Caracasban kezdődik, ahol felnőttem. Ez a hely számomra mindig is csodás és varázslatos volt, és örökké az is marad. A szüleim már gyerekkoromtól kezdve arra törekedtek, hogy egy szélesebb világképet kapjak. Emlékszem, hétéves lehettem, amikor édesapám így jött oda hozzám: ''Mariana! Egy olyan helyre utaztok majd a húgoddal – aki akkor hatéves volt –, ahol senki nem tud spanyolul. Szeretném, hogy más kultúrákat is megismerjetek.'' És csak mondta és mondta, miért érdemes egy teljes nyarat ebben az egyesült államokbeli nyári táborban töltenünk. Közben elejtett egy rövid mondatot, melynek akkor nem tulajdonítottam nagy jelentőséget: ''Soha nem tudhatod, mit hoz a jövő." Eközben a kis hétéves fejemmel azt hittem, hogy biztos Miamiba megyünk táborozni. (Nevetés) Sőt, lehet, hogy még ennél is jobb lesz: még északabbra, Orlandóba fogunk menni, Miki egér hazájába! (Nevetés) Nagyon izgatott lettem. Azonban édesapámnak egy kicsit más terve volt. Caracasból Brainerdbe, Minnesota államba küldött minket! (Nevetés) Miki egér nem ott élt, (Nevetés) és mobiltelefon, Snapchat és Instagram híján nem is találtam a helyről semmilyen információt. Odaértünk, és az első dolog, amire felfigyeltem, hogy az ottani gyerekek haja szőkés árnyalatú volt, és a legtöbbjüknek kék volt a szeme. Mi pedig így néztünk ki. Az első este a táborvezető összehívott minket a tábortűznél, és azt mondta: ''Gyerekek! Nagyon nemzetközire sikeredett ez évben a táborunk: Fogadjátok szeretettel az Atencio lányokat Venezuelából!" (Nevetés) A többiek úgy néztek ránk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Olyanokat kérdeztek: "Tudjátok, mi az a hamburger?'' vagy "Szamáron vagy kenuval mentek iskolába?" (Nevetés) Tört angolságommal próbáltam válaszolni, de ők csak nevettek. Tudom, hogy nem gonoszságból tették: csak próbálták megérteni, hogy kik vagyunk, és elhelyezni bennünket az ő világukon belül. Lehettünk olyanok, mint ők, vagy éppen kalandregényhősök, például az Aladdin vagy a Dzsungel könyve szereplői. Ami biztos, hogy a külsőnk nem hasonlított, nem beszéltük a nyelvüket sem, tehát különbözőek voltunk. Hétéves korban ez fáj. De nekem a kishúgomra kellett vigyáznom, aki a tábor minden napján sírva fakadt. Úgy döntöttem, hogy pozitívan állok a helyzethez, és minden fellelhetőt megtanulok az amerikai életstílusról. Később ''táborkísérlet'' címen nyolc évig jártunk olyan városokban, melyekről a legtőbb amerikai még csak nem is hallott. Legjobban azokra a pillanatokra emlékszem, amikor végre valakivel egy hullámhosszra kerültem. Barátra találni különleges ajándék volt. Mindenki azt szeretné, ha értékelnék és elfogadnák, és azt hisszük, ennek spontán kell történnie. Pedig nem! Amikor más vagy, mint a többiek, tenned kell azért, hogy elfogadjanak. Segítőkésznek, viccesnek, okosnak és minden másnak is lenned kell, hogy bekerülhess az áhított társaságba. Később, amikor középiskolás lettem, édesapám továbbcsiszolta a tervét: Caracasból Connecticut államba, Wallingfordba küldött, hogy ott végezzem el az utolsó középiskolai évemet. Jól emlékszem, ahogy a repülőn az igazi amerikai középiskola élményéről álmodtam, iskolai szekrénnyel együtt. "Tökéletes lesz! Olyan, mint a kedvenc tv-műsoromban, a "Saved by the bell''-ben!" (Nevetés) Ahogy odaértem, máris szóltak, hogy a leendő szobatársam már nagyon vár. Kinyitottam az ajtót, és ő ott ült az ágyon fejkendőben. Fatimának hívták, muzulmán lány volt Bahrainból. Nem egy ilyen lányra számítottam. Valószínűleg látta a csalódottságomat, amikor ránéztem, mert nem rejtettem véka alá. Tinédzserként még jobban be akartam illeszkedni. Népszerű akartam lenni, esetleg találni egy udvarlót a bálra, és úgy éreztem, Fatima az utamban áll szégyenlősségével és szigorú ruházkodási szabályaival. Nem vettem észre, hogy ugyanúgy viselkedtem vele, mint ahogy azok a gyerekek velem a táborban, középiskolás kiadásban, hiszen ugyanúgy megkérdeztem tőle: ''Te tudod, mi az a hamburger?'' Elvesztem a saját önzőségemben, és nem tudtam a helyzetébe képzelni magam. Az igazat megvallva csak egy pár hónapot töltöttünk együtt, mert később a diákok helyett egy nevelővel kellett laknia. Emlékszem, ahogy azt gondoltam: ''Á, nem lesz semmi baja! Egyszerűen csak különbözik tőlünk.'' Amikor valakit különbözőnek bélyegzünk meg, azzal kivetkőztetjük őt emberi mivoltából. Ő más, mint mi. És ő nem a mi problémánk, kár is áldozni rá az időnkből. Viszont valójában pont ez a kívülállóság a problémáink eredete. Hogyan ismerhetjük fel a vakfoltjainkat? Ehhez először azt kell megértenünk, hogy bennünket mi tesz mássá, majd el kell fogadnunk ezeket a jellemvonásainkat. Csak ezután sikerülhet értékelni a körülöttünk lévők másságát. Emlékszem, nálam ez mikor jött el. Néhány hónappal később történt. Már volt udvarlóm a bálra, már volt baráti köröm, és már szinte teljesen elfelejtkeztem Fatimáról. Egy nap jelentkeztünk egy adománygyűjtő tehetségkutató műsorba, ahol műsorszámokat bocsájtottak árverésre. Úgy tűnt, mindenkinek volt egyedi felajánlása. Néhányan hegedültek, mások színházi monológot adtak elő. Emlékszem, nagyon töprengtem: "Mi nem csinálunk ilyeneket odahaza!" De elhatároztam, hogy én is kitalálok valamit. Eljött a tehetségkutató műsor napja. Felléptem a színpadra a kis magnómmal, letettem magam mellé, elindítottam a zenét, és megszólalt a kedvenc előadóm, Shakira dala: (Énekel) "Whenever, wherever, we're meant to be together", és bemutatkoztam: "Mariana vagyok, és a táncórámat ajánlom fel az árverésre!" Szinte az egész iskola ajánlatot tett. A táncórám igazán felemelő volt az aznapi tizedik hegedűdarab után. A szobámba menet nem éreztem magam másnak. Különlegesnek éreztem magam. Ekkor jutott eszembe Fatima, akit nem sikerült különlegesnek látnom az első találkozásunkkor. A Közel-Keletről jött, ahogyan Shakira családja is. Valószínűleg tudott volna tanítani egy-két dolgot a hastáncról is, ha nyitott lettem volna rá. Most pedig szeretném, ha elővennétek a cetlit, melyet az előadás elején kaptatok, s melyre leírtátok, benneteket mi tesz különlegessé, és szeretném, ha ránéznétek. Ha a tévé előtt ültök, vegyetek elő egy papírt, és jegyezzétek le, titeket mi tesz mássá. Lehet, hogy a leírtak tartózkodóvá tesznek, kicsit szégyenlitek, vagy épp büszkének érzitek magatokat tőlük, de mindenképpen el kell fogadjátok jellemzőiteket. Ne feledjétek, ez az első lépés mások különbözőségeinek értékelése felé. Amikor hazamentem Venezuelába, elkezdtem megérteni, hogy a tapasztalataim mennyire megváltoztattak. Az, hogy több nyelven tudtam beszélni, és el tudtam igazodni a különböző helyek és emberek között, különleges érzékenységgel ruházott fel. Végre elkezdtem megérteni, mennyire fontos átérezni mások helyzetét. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy az újságírás mellett döntöttem. Főleg, mert a világ egyik megbélyegzett részéből származom: a hátsó udvarból. Illegális bevándorlóknak, harmadik világbelinek, másnak neveznek minket. Szerettem volna tenni valamit, hogy ez megváltozzon. Ez pont abban az időszakban történt, amikor a venezuelai kormány beszüntette az ország legnagyobb tv-csatornájának működését. A cenzúra egyre nagyobb méretet öltött. Édesapám odajött hozzám és megkérdezte: "Hogyan is tudnál itt újságíróvá válni? El kell menned innen!" Hirtelen mindent tisztán láttam. Mindig is erre készített fel. Ezt tartogatta számomra a jövő. 2008-ban összepakoltam, és az Egyesült Államokba jöttem, ezúttal egyirányú jeggyel a zsebemben. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy 24 évesen egyfajta menekült, bevándorló lettem, újra különböztem; de most végérvényesen. Sikerült ösztöndíjjal újságírást tanulnom, és emlékszem az első megbízásomra: Barack Obama elnök történelmi megválasztásáról tudósítottam. Szerencsésnek éreztem magam, nagyon bizakodó voltam. "Igen! Ez az! – gondoltam. – Én a már nem rasszista Amerikába érkeztem, ahol az »én« és az »ők« fogalma összemosódni látszik, és talán még az én életemben teljesen el is fog tűnni." Mekkorát tévedtem, ugye? Obama elnöksége miért nem enyhítette országunkban a faji feszültségeket? Miért érzik ennyien fenyegetve magukat a bevándorlók, az LMBTQ közösség és más kisebbségek által, amikor ők csak próbálják megtalálni a helyüket az Egyesült Államokban, mely mindannyiunké kellene legyen? Akkor még nem ismertem a válaszokat, de 2016. november 8-án, amikor Donald Trump lett az elnökünk, megértettem, hogy választópolgárok nagy része szemében ők voltak "a mások". Néhányuk szerint elhalásszák előlük a munkát, mások idegen nyelvet beszélő, potenciális terroristákat látnak bennük. Eközben a kisebbségi csoportok szemében ez gyakran gyűlöletnek, intoleranciának és szűklátókörűségnek tűnik. Mintha egy buborékban ragadtunk volna, amit senki nem akar kipukkasztani. Ennek egyedüli módja, a kivezető út az, hogy felismerjük: a különbözőség eltérő gondolkozásmóddal is jár. A tisztelet kimutatásához bátorságra van szükség. Voltaire szavaival élve: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” Ha nem vagyunk képesek meglátni a másikban a jót, a párbeszéd ellehetetlenedik. Párbeszéd nélkül folyamatosan elkövetjük ugyanazokat a hibákat, hiszen nem tanulunk meg semmi újat! 2016-ban az NBC News-nak tudósíthattam a választásokról. Ennél a mainstream hálózatnál ez volt az első nagy megbízásom. A spanyol tévétől kerültem át hozzájuk, és szerettem volna valami újszerűt alkotni. A választási eredményhirdetést iratokkal nem rendelkező családokkal néztem végig. Keveseknek jutott eszébe megosztani ezt a pillanatot azokkal, akik nem voltak állampolgárok, és akiknek mégis a legtöbb vesztenivalója volt akkor. Amikor Donalt Trump győzelme nyilvánvalóvá vált, egy Angelina nevű nyolcéves kislány könnyek közt futott oda hozzám. Zokogva kérdezte tőlem, vajon deportálni fogják-e az édesanyját. Átöleltem és annyit feleltem: "Minden rendben lesz!" Azonban valójában fogalmam sem volt erről. Ez a kép, amit akkor éjjel készítettük, örökre beleivódott a szívembe. Ez a kislány körülbelül annyi idős volt, mint én, amikor a brainerdi táborba mentem. Ő már tudta, milyen másnak lenni. Az iskolából hazafelé minden nap attól retteg, hogy bármikor elvihetik az édesanyját. Hogyan képzelhetnénk magunkat Angelina helyzetébe? Hogyan értethetnénk meg vele, hogy ő különleges, és nem méltatlan arra, hogy a családját együtt tudhassa? Azzal, hogy a kamerámon keresztül bemutattam őt és más hasonló családokat, az a célom, hogy a nézők emberi lényekként, és ne illegális idegenekként tekintsenek rájuk. Igen, törvényt szegtek, amiért bírságot kellene fizetniük, de emellett mindent hátrahagytak ezért az országért, ahogyan előttük sok más bevándorló. Azt már elmeséltem, hogyan kezdődött a személyes fejlődésemhez vezető útam. Azt is szeretném megosztani, hogy az utam mely akadályát vettem a legnehezebben. Ez az akadály rettenetesen megrázott: 2014. április 10-e volt. Épp a stúdióba tartottam, amikor a szüleim hívtak telefonon: ''Levegőn vagy?'' – kérdezték. Rögtön tudtam, hogy valami baj van. "Mi történt?" – kérdeztem. "A húgodról van szó. Autóbalesetet szenvedett." Úgy éreztem, mindjárt megáll a szívem. Szorítottam a kormányt, és csak visszhangzott a fejemben: "Nem valószínű, hogy valaha járni fog." Azt mondják, hogy az élet megváltozhat egy másodperc töredéke alatt is. Akkor ott az enyémmel ez történt. A mindig sikeres jobbik felem, a húgom, aki csak egy évvel fiatalabb nálam, nem tudja mozgatni a lábait, nem tud felülni vagy magától felöltözni. És ez nem egy nyári táborban történt, ahol mindezt jobbá varázsolhattam. Rémisztő volt. A következő két évben 15 műtéten esett át, és ez idő alatt szinte végig kerekesszékben ült. De nem is ez volt a legrosszabb. A legrosszabb dolog annyira fáj, hogy a mai napig nehéz szavakba öntenem: Ahogy az emberek ránéztek, ahogy kettőnkre néztek: Másképp! Az emberek már nem a sikeres ügyvédet látták a húgomban, s nem vették észre benne az éles elméjű, kedves szívű Y generációs lányt. Bárhová mentünk, az emberek egy szegény, kerekesszékes lányt láttak. Nem tudtak e mögé látni. Hősies küzdelmének köszönhetően szerencsére elmondhatom, hogy a húgom ma újra jár, és minden várakozást felülmúlva felépült. (Taps) Köszönöm! E traumatikus megpróbáltatás közepette megtanultam, hogy létezik olyan "másság", ami egyszerűen csapás, amiben nehéz pozitívumot találni. Nem vált a testvérem hasznára, ami vele történt, de a húgom megtanított arra, hogy nem engedhetjük, hogy a különbözőségeink határozzanak meg minket. Önmagunk maradni az emberek véleményétől függetlenül az összes közül legkeményebb feladat, de mindeközben a legszebb is. Mindannyian testben érkezünk erre a világra. A fizikai vagy idegrendszeri nehézségekkel rendelkezők, a környezetük által kiközösített közösségek, bevándorlók, fiúk, lányok, a lányként öltözködni vágyó fiúk, az arcukat kendővel elfedő nők, nők, akik szexuális erőszak áldozatai, a tiltakozásuk jeléül letérdelő sportolók, feketék, fehérek, ázsiaiak, az amerikai őslakosok, a testvérem, te vagy én; mindannyian egyet akarunk: álmodni és megvalósítani. De néha a társadalom és mi is bemagyarázzuk magunknak, hogy nem illünk bele a gépezetbe. Nos, ha végiggondoljuk a történetemet, azt, hogy máshol születtem, a középiskolai hastáncot, a szokatlan tv-riportokat; pont az tett sikeressé és különlegessé, amiben más voltam. Beutaztam a világot, s rengeteg különböző életpályájú embert ismertem meg. Tudjátok, mit tanultam meg mindebből? Az egyetlen közös jellemzőnk az, hogy mindannyian emberi lények vagyunk. Ezért álljatok ki, és védjétek meg a saját fajotokat, az embert! Tegyetek érte! Mindenek előtt és felett, legyünk humanisták! Végül szeretném, ha elraknátok azt a darab papírt, melyre felírtátok a különlegességeiteket. Szeretném, ha ezeket minden nap megünnepelnétek, és a háztetőről kürtölnétek szét a világnak. Kíváncsiskodjatok, engedjetek teret olyan kérdéseknek, mint: "Mi van a többiek papírján?" "Őket miben különböznek?" Ünnepeljük a minket különlegessé tevő tökéletlenségeinket! Remélem, hogy ez segít nektek megérteni, hogy senki sem lehet "normális". Mindannyian mások, mindannyian furcsák és különbözőek vagyunk, és ez formál minket varázslatosan emberekké. Köszönöm szépen! (Taps)