In the northwest corner of the United States, right up near the Canadian border, there's a little town called Libby, Montana, and it's surrounded by pine trees and lakes and just amazing wildlife and these enormous trees that scream up into the sky. And in there is a little town called Libby, which I visited, which feels kind of lonely, a little isolated. And in Libby, Montana, there's a rather unusual woman named Gayla Benefield. She always felt a little bit of an outsider, although she's been there almost all her life, a woman of Russian extraction. She told me when she went to school, she was the only girl who ever chose to do mechanical drawing. Later in life, she got a job going house to house reading utility meters -- gas meters, electricity meters. And she was doing the work in the middle of the day, and one thing particularly caught her notice, which was, in the middle of the day she met a lot of men who were at home, middle aged, late middle aged, and a lot of them seemed to be on oxygen tanks. It struck her as strange. Then, a few years later, her father died at the age of 59, five days before he was due to receive his pension. He'd been a miner. She thought he must just have been worn out by the work. But then a few years later, her mother died, and that seemed stranger still, because her mother came from a long line of people who just seemed to live forever. In fact, Gayla's uncle is still alive to this day, and learning how to waltz. It didn't make sense that Gayla's mother should die so young. It was an anomaly, and she kept puzzling over anomalies. And as she did, other ones came to mind. She remembered, for example, when her mother had broken a leg and went into the hospital, and she had a lot of x-rays, and two of them were leg x-rays, which made sense, but six of them were chest x-rays, which didn't. She puzzled and puzzled over every piece of her life and her parents' life, trying to understand what she was seeing. She thought about her town. The town had a vermiculite mine in it. Vermiculite was used for soil conditioners, to make plants grow faster and better. Vermiculite was used to insulate lofts, huge amounts of it put under the roof to keep houses warm during the long Montana winters. Vermiculite was in the playground. It was in the football ground. It was in the skating rink. What she didn't learn until she started working this problem is vermiculite is a very toxic form of asbestos. When she figured out the puzzle, she started telling everyone she could what had happened, what had been done to her parents and to the people that she saw on oxygen tanks at home in the afternoons. But she was really amazed. She thought, when everybody knows, they'll want to do something, but actually nobody wanted to know. In fact, she became so annoying as she kept insisting on telling this story to her neighbors, to her friends, to other people in the community, that eventually a bunch of them got together and they made a bumper sticker, which they proudly displayed on their cars, which said, "Yes, I'm from Libby, Montana, and no, I don't have asbestosis." But Gayla didn't stop. She kept doing research. The advent of the Internet definitely helped her. She talked to anybody she could. She argued and argued, and finally she struck lucky when a researcher came through town studying the history of mines in the area, and she told him her story, and at first, of course, like everyone, he didn't believe her, but he went back to Seattle and he did his own research and he realized that she was right. So now she had an ally. Nevertheless, people still didn't want to know. They said things like, "Well, if it were really dangerous, someone would have told us." "If that's really why everyone was dying, the doctors would have told us." Some of the guys used to very heavy jobs said, "I don't want to be a victim. I can't possibly be a victim, and anyway, every industry has its accidents." But still Gayla went on, and finally she succeeded in getting a federal agency to come to town and to screen the inhabitants of the town -- 15,000 people -- and what they discovered was that the town had a mortality rate 80 times higher than anywhere in the United States. That was in 2002, and even at that moment, no one raised their hand to say, "Gayla, look in the playground where your grandchildren are playing. It's lined with vermiculite." This wasn't ignorance. It was willful blindness. Willful blindness is a legal concept which means, if there's information that you could know and you should know but you somehow manage not to know, the law deems that you're willfully blind. You have chosen not to know. There's a lot of willful blindness around these days. You can see willful blindness in banks, when thousands of people sold mortgages to people who couldn't afford them. You could see them in banks when interest rates were manipulated and everyone around knew what was going on, but everyone studiously ignored it. You can see willful blindness in the Catholic Church, where decades of child abuse went ignored. You could see willful blindness in the run-up to the Iraq War. Willful blindness exists on epic scales like those, and it also exists on very small scales, in people's families, in people's homes and communities, and particularly in organizations and institutions. Companies that have been studied for willful blindness can be asked questions like, "Are there issues at work that people are afraid to raise?" And when academics have done studies like this of corporations in the United States, what they find is 85 percent of people say yes. Eighty-five percent of people know there's a problem, but they won't say anything. And when I duplicated the research in Europe, asking all the same questions, I found exactly the same number. Eighty-five percent. That's a lot of silence. It's a lot of blindness. And what's really interesting is that when I go to companies in Switzerland, they tell me, "This is a uniquely Swiss problem." And when I go to Germany, they say, "Oh yes, this is the German disease." And when I go to companies in England, they say, "Oh, yeah, the British are really bad at this." And the truth is, this is a human problem. We're all, under certain circumstances, willfully blind. What the research shows is that some people are blind out of fear. They're afraid of retaliation. And some people are blind because they think, well, seeing anything is just futile. Nothing's ever going to change. If we make a protest, if we protest against the Iraq War, nothing changes, so why bother? Better not to see this stuff at all. And the recurrent theme that I encounter all the time is people say, "Well, you know, the people who do see, they're whistleblowers, and we all know what happens to them." So there's this profound mythology around whistleblowers which says, first of all, they're all crazy. But what I've found going around the world and talking to whistleblowers is, actually, they're very loyal and quite often very conservative people. They're hugely dedicated to the institutions that they work for, and the reason that they speak up, the reason they insist on seeing, is because they care so much about the institution and want to keep it healthy. And the other thing that people often say about whistleblowers is, "Well, there's no point, because you see what happens to them. They are crushed. Nobody would want to go through something like that." And yet, when I talk to whistleblowers, the recurrent tone that I hear is pride. I think of Joe Darby. We all remember the photographs of Abu Ghraib, which so shocked the world and showed the kind of war that was being fought in Iraq. But I wonder who remembers Joe Darby, the very obedient, good soldier who found those photographs and handed them in. And he said, "You know, I'm not the kind of guy to rat people out, but some things just cross the line. Ignorance is bliss, they say, but you can't put up with things like this." I talked to Steve Bolsin, a British doctor, who fought for five years to draw attention to a dangerous surgeon who was killing babies. And I asked him why he did it, and he said, "Well, it was really my daughter who prompted me to do it. She came up to me one night, and she just said, 'Dad, you can't let the kids die.'" Or I think of Cynthia Thomas, a really loyal army daughter and army wife, who, as she saw her friends and relations coming back from the Iraq War, was so shocked by their mental condition and the refusal of the military to recognize and acknowledge post-traumatic stress syndrome that she set up a cafe in the middle of a military town to give them legal, psychological and medical assistance. And she said to me, she said, "You know, Margaret, I always used to say I didn't know what I wanted to be when I grow up. But I've found myself in this cause, and I'll never be the same." We all enjoy so many freedoms today, hard-won freedoms: the freedom to write and publish without fear of censorship, a freedom that wasn't here the last time I came to Hungary; a freedom to vote, which women in particular had to fight so hard for; the freedom for people of different ethnicities and cultures and sexual orientation to live the way that they want. But freedom doesn't exist if you don't use it, and what whistleblowers do, and what people like Gayla Benefield do is they use the freedom that they have. And what they're very prepared to do is recognize that yes, this is going to be an argument, and yes I'm going to have a lot of rows with my neighbors and my colleagues and my friends, but I'm going to become very good at this conflict. I'm going to take on the naysayers, because they'll make my argument better and stronger. I can collaborate with my opponents to become better at what I do. These are people of immense persistence, incredible patience, and an absolute determination not to be blind and not to be silent. When I went to Libby, Montana, I visited the asbestosis clinic that Gayla Benefield brought into being, a place where at first some of the people who wanted help and needed medical attention went in the back door because they didn't want to acknowledge that she'd been right. I sat in a diner, and I watched as trucks drove up and down the highway, carting away the earth out of gardens and replacing it with fresh, uncontaminated soil. I took my 12-year-old daughter with me, because I really wanted her to meet Gayla. And she said, "Why? What's the big deal?" I said, "She's not a movie star, and she's not a celebrity, and she's not an expert, and Gayla's the first person who'd say she's not a saint. The really important thing about Gayla is she is ordinary. She's like you, and she's like me. She had freedom, and she was ready to use it." Thank you very much. (Applause)
Az USA északnyugati szegletében, a kanadai határ közelében, van egy kis montanai város, Libby. Fenyvesek és tavak veszik körül fantasztikus élővilággal -- a fák az eget súrolják. Ez a Libby nevű városka, amelyben jártam, eléggé félreeső, egy kissé elszigetelt. Ebben a montanai Libbyben él egy különös asszony, akit Gayla Benefieldnek hívnak. Mindig is kívülállónak érezte magát egy kissé, noha majdnem az egész életét ott töltötte el -- egy asszony, orosz gyökerekkel. Elmondta, hogy az iskolában ő volt az egyetlen lány, aki valaha is a műszaki rajzot választotta. Később, felnőttként, abból élt, hogy házról házra járva leolvasta a fogyasztásmérőket -- a gázt és a villanyt. A munkáját nap közben végezte, és valami megragadta a figyelmét, nevezetesen az, hogy sok olyan férfit talált otthon fényes nappal, akik még csak középkorúak voltak vagy jó ötvenesek, és sokan közülük oxigénpalackból lélegeztek. Ezt nagyon különösnek találta. Aztán, pár évvel később, az apja meghalt -- 59 évesen, öt nappal azelőtt, hogy megkapta volna a nyugdíját. Az apja bányász volt. Arra gondolt, hogy bizonyára a nehéz munka őrölte fel. De aztán, néhány év múlva, az anyja is meghalt, amit még különösebbnek talált, mert az anyja olyan családból származott, ahol a rokonok alig akartak meghalni. Ami azt illeti, Gayla nagybátyja a mai napig életben van, és éppen keringőzni tanul. Gaylának nem fért a fejébe, hogy halhatott meg az anyja ilyen fiatalon. Ez anomália volt, és az anomáliák elgondolkoztatták. Miközben ezen rágódott, további dolgok jutottak az eszébe. Például az, hogy amikor az anyjának eltört a lába, a kórházban sok röntgenfelvételt csináltak róla -- kettőt a lábáról, ami érthető volt, de hat mellkasfelvétel volt, amit nem tudott a helyére tenni. Úgyhogy tovább törte a fejét a saját életén és a szüleién, s próbálta értelmezni a történéseket. Elgondolkodott a városon is. A városban volt egy vermikulitbánya. A vermikulitot talajjavításra használták, hogy jobban fejlődjenek a növények. A vermikulit jó hőszigetelő: hatalmas mennyiségben építették be a tetőkbe, hogy a házak tartsák a meleget a hosszú montanai telek során. Vermikulit volt a játszóterekben is. Volt a futballpálya talajában. És volt a korcsolyapályán is. Miközben a problémán agyalt, megtudott valami fontosat: a vermikulit egy nagyon toxikus fajtája az azbesztnek. [A fordító megjegyzése: A vermikulit ásvány nem azbesztféle, és nem is toxikus. A Libbyben bányászott vermikulit azonban toxikus azbesztszennyeződést is tartalmazott.] Miután összerakosgatta a kirakós elemeit, mindenkinek elmesélte, mi történt a szüleivel és azokkal, akiket oxigénpalackkal látott, amikor nap közben felkereste otthonaikat. És valami nagyon különöset tapasztalt. Arra számított, hogy ha beavat másokat, mindenki tenni akar a baj ellen, ám tudni sem akartak róla. Ellenkezőleg: olyan bosszantónak érezték, hogy újra és újra előadja a meséjét a szomszédainak, barátainak és a közösség többi tagjának, hogy végül egy páran összeálltak, és lökhárító-matricát ragasztottak ki az autóikra, melyen büszkén hirdették: "Igen: a montanai Libbyből vagyok, és nem: nem szenvedek azbesztózisban!" De Gaylát nem lehetett megállítani. Folytatta a kutatást. Az internet hajnala kapóra jött neki. Beszélt mindenkivel, akit csak elért. Csak érvelt és érvelt, míg végül szerencsével járt: egy kutató érkezett a városba, aki a térségben lévő bányák történetével foglalkozott. Neki is elmesélte a történetet. Először persze, ő sem hitt neki, ahogy a többiek, de aztán visszament Seattle-be, ahol saját kutatásba fogott, és rájött, hogy Gaylának igaza volt. És ezzel lett egy szövetségese. Ám az emberek továbbra sem akartak tudni a dologról. Így reagáltak: "Ha igazán veszélyes lenne, valaki szólt volna." "Ha tényleg ettől haltak volna meg az emberek, az orvosok megmondták volna." Az egyik munkás ezt mondta: "Nem akarok áldozat lenni. Nem lehetek áldozat, és különben is, az iparban mindig vannak balesetek." De Gayla nem hagyta annyiban, és végül elérte, hogy az egyik szövetségi ügynökség a városba jöjjön, és megvizsgálja a város lakosságát -- 15 000 embert. Az jött ki a szűrésből, hogy Libbyben a halálozási ráta 80-szor akkora, mint az USA más területein. [A fordító megjegyzése: Az előadó valószínűleg a tüdőrákban elhunytak arányára gondolt 1000 lakosra vetítve.] 2002-t írtak már akkor, de senki sem szólt: "Nézd már, Gayla, a játszótér, ahol az unokáid játszanak, vermikulittal van borítva!" Ez nem tudatlanság volt, hanem szándékos vakság. A szándékos vakság (willful blindness) jogi szakkifejezés az USA-ban. Ha létezik információ, amelyről tudhatnál, sőt tudnod kéne, de valahogy úgy intézed, hogy mégse tudj róla, akkor a törvény szándékos vakságot állapít meg az esetedben. Mert úgy döntöttél, hogy ne tudj a dologról. A szándékos vakság nagyon elterjedt manapság. Szándékos vakságot tapasztalunk a bankok esetében, amikor ezrével adnak el jelzáloghitelt olyanoknak, akik ezt nem engedhetnék meg maguknak. Tele voltak vele a bankok, amikor a kamatokat manipulálták: mindenki tudta, mi megy a háttérben, de mindenki gondosan figyelmen kívül hagyta. Szándékos vakságot tapasztalhattunk a Katolikus Egyházban, ahol a gyermekmolesztálás évtizedeken át folyt anélkül, hogy szembesültek volna vele. A szándékos vakság az iraki háborúhoz vezető folyamatban is felismerhető. A szándékos vakság nemcsak ilyen nagyban létezik, hanem egész kicsiben is: családokban, otthonokban és közösségekben; és mindenekelőtt szervezetekben és intézményekben. Vállalatok esetében a szándékos vakságot ilyen kérdésekkel szokták vizsgálni: "Vannak olyan témák a munkával kapcsolatban, amelyet az emberek félnek felvetni?" Amikor a kutatók ilyen tanulmányokat készítettek amerikai cégeknél, az emberek 85 százaléka válaszolt igennel. Az emberek nyolcvanöt százaléka tudja, hogy baj van, de egyik sem szólal meg. Jómagam is elvégeztem ezt a kutatást Európában, ugyanazokat a kérdéseket téve fel, és pontosan ugyanezt az arányt kaptam. Nyolcvanöt százalékot. Ez jó sok hallgatást jelent. És jó sok vakságot. És az a legérdekesebb az egészben, hogy amikor svájci cégeknél járok, azt mondják nekem: "Ez egy tipikus svájci probléma." Németországban ezt mondják: "Hát igen, ez német betegség." Ha pedig angliai cégeket látogatok, ezt kapom: "Na igen, a britek igazán rosszak ezen a téren." Az igazság pedig az, hogy ez egy általános emberi probléma. Bizonyos körülmények között, mindannyian szándékos vakságban szenvedünk. A kutatások azt mutatják, hogy egyesek a félelemtől vakok. Ők a megtorlástól félnek. Mások azért vakok, mert úgy vannak vele, hogy látni hiábavaló. Úgysem változik semmi. Ha tiltakozunk, például az iraki háború miatt, semmi sem változik. Akkor meg mire az egész? Jobb, ha nem látunk semmit! És a visszatérő motívum, amellyel találkozom, ez: "Az a helyzet, hogy akik meglátnak mindent, azok a whistleblowerek, a (közérdekű) bejelentők. És jól tudjuk, mi lesz ezekkel." A leleplezőket sajátos mitológia övezi. Mindenekelőtt őrültnek tartják őket. Ugyanakkor én azt tapasztaltam az utazásaim során, hogy a bejelentők vagy leleplezők, akikkel beszéltem, igazából lojális és gyakran kifejezetten konzervatív emberek. Nagy odaadás jellemzi őket az intézmény iránt, melyben dolgoznak, és csak azért emelik fel a szavukat, azért nem engednek a látásból, mert nagyon is törődnek az intézményükkel, és azt akarják, hogy az egészséges maradjon. Gyakran mondanak effélét is a bejelentőkkel kapcsolatban: "Nincs az egésznek értelme, mert az ember látja, mi történik velük. Eltiporják őket. Ki akar ilyen sorsra jutni?" És hogy, hogy nem, amikor bejelentőkkel beszélek, büszkeséget érzek a hangjukból. Eszembe jut Joe Darby. Mindannyian emlékszünk Abu Ghraib fotóira, amelyek megrázták a világot, megmutatva, milyen is volt az iraki háború. De vajon emlékszik-e valaki Joe Darbyra, az engedelmes, jó katonára, aki megtalálta, és átadta azokat a fényképeket ezzel a szöveggel: "Tudják, én nem az a fajta fickó vagyok, aki beárul másokat, de mindennek van határa. A tudatlanság áldás, mondják, de ez elfogadhatatlan." Beszélgettem Steve Bolsinnal, egy brit orvossal, aki öt évig harcolt azért, hogy felhívja a figyelmet egy veszedelmes sebészre, aki miatt kisbabák haltak meg. Megkérdeztem tőle, mért csinálta. Ezt válaszolta: "Nos, valójában a lányom adta a lökést. Egyik este odajött hozzám, és csak ennyit mondott: 'Apa, nem hagyhatod, hogy még több kicsi halljon meg.'" És eszembe jut Cynthia Thomas, egy igazán lojális katonafeleség, katona apával. Amikor meglátta az iraki háborúból visszatérő barátait és rokonait, annyira megrázta azok lelki állapota, és a sereg ellenállása, hogy elismerje és elfogadja a poszttraumatikus stressz szindrómát, hogy a katonai város közepén nyitott egy kávézót, hogy jogi, pszichológiai és orvosi segítséget nyújtson nekik. Amikor találkoztunk, ezt mondta nekem: "Tudod, Margaret, mindig azt mondtam, nem tudom, mi akarok lenni, ha nagy leszek. De ebben az ügyben magamra találtam, és már nem leszek ugyanaz, aki voltam." Annyi szabadságot élvezünk manapság, nehezen kivívott szabadságokat: az írás és a publikálás cenzort nem félő szabadságát, egy olyan szabadságét, mely nem létezett még, amikor utoljára jártam Magyarországon; a szavazás szabadságát, melyért, különösen a nőknek, olyan keményen meg kellett küzdeniük; a különböző etnikumokhoz és kultúrákhoz tartozók jogát, és a szexuális orientációét, hogy mindenki úgy éljen, ahogy akar. De a szabadság nem létezik, ha nem élünk vele. A whistleblowerek, a vészharang megszólaltatói, a Gayla Benefieldek élnek a megszerzett szabadsággal. És készen állnak rá, és tudják: "Igen, lesznek viták, és igen, lesz egy csomó veszekedés a szomszédokkal, a kollégákkal és a barátaimmal, de nagyon jól fogom kezelni ezt a konfliktust. Kiállok az ellenkezőkkel, mert erősítik az érvelésemet. Együttműködöm az ellenfeleimmel, hogy jobb legyek abban, amit csinálok." Ezek az emberek roppant állhatatosak, hihetetlenül kitartók és abszolút eltökéltek abban, hogy ne legyenek vakok és némák. Amikor a montanai Libbyben jártam, meglátogattam az azbesztózisklinikát, amelyet Gayla Benefield hozott létre, és ahova eleinte a betegek egy része, aki segítséget akart és gyógyulást keresett, a hátsó ajtón ment be, mert nem akarta beismerni, hogy Gaylának volt igaza. Beültem egy büfébe, és néztem, ahogy a teherautók föl-le járnak az úton: földet szállítottak el a kertekből, és friss, szennyezetlen talajjal helyettesíttették a régit. Magammal vittem az akkor 12 éves lányomat, mert nagyon szerettem volna, ha találkozik Gaylával. "Miért?" -- kérdezte. -- "Mért olyan nagy szám?" "Nem éppen mozisztár" -- feleltem --, "nem is egy celeb és nem szakértője semminek. Nem is egy szent, és ezt ő is tudja. De Gaylában épp az a legfontosabb, hogy olyan, mint mások. Mint te, meg én. Megvolt a szabadsága, és kész volt élni vele." Nagyon köszönöm! (Taps)