So have you ever wondered what it would be like to live in a place with no rules? That sounds pretty cool.
Elgondolkoztak már azon, milyen lehet olyan helyen élni, ahol nincsenek semmilyen szabályok? Ez elég jól hangzik.
(Laughter)
(Nevetés)
You wake up one morning, however, and you discover that the reason there are no rules is because there's no government, and there are no laws. In fact, all social institutions have disappeared. So there's no schools, there's no hospitals, there's no police, there's no banks, there's no athletic clubs, there's no utilities.
Arra ébrednek egy reggel, hogy azért nincsenek szabályok, mert nincs kormány, és nincsenek törvények. Sőt, az összes közösségi intézmény is eltűnt. Nincs iskola, nincs kórház, nincs rendőrség, nincsenek bankok, sportegyesületek, közművek sincsenek.
Well, I know a little bit about what this is like, because when I was a medical student in 1999, I worked in a refugee camp in the Balkans during the Kosovo War. When the war was over, I got permission -- unbelievably -- from my medical school to take some time off and follow some of the families that I had befriended in the camp back to their village in Kosovo, and understand how they navigated life in this postwar setting.
Van valami képem, hogy milyen is az, mert 1999-ben, a koszovói háború alatt egy menekülttáborban dolgoztam orvostanhallgatóként Amikor vége volt a háborúnak, szinte hihetetlen, de megkaptam az évhalasztási engedélyt az egyetemtől, hogy visszakísérhessek néhány családot, amelyeket a táborban ismertem meg, a falujukba, Koszovóba, és megértsem, hogyan alakítják életüket a háború utáni körülmények között.
Postwar Kosovo was a very interesting place because NATO troops were there, mostly to make sure the war didn't break out again. But other than that, it was actually a lawless place, and almost every social institution, both public and private, had been destroyed. So I can tell you that when you go into one of these situations and settings, it is absolutely thrilling ... for about 30 minutes, because that's about how long it takes before you run into a situation where you realize how incredibly vulnerable you are.
Érdekes volt a háború utáni Koszovó: ott voltak a NATO-csapatok, hogy fel ne lángoljanak újra a harcok, de ettől eltekintve törvények nélküli hely volt. Szinte minden közintézmény – állami vagy magán – megsemmisült. Elmondhatom, ilyen helyzetbe kerülni, ilyen körülmények közé, csuda izgalmas..., kb. 30 percig. Nagyjából ennyi idő alatt belefut az ember valami olyan szituációba, amiben ráébred, mennyire kiszolgáltatott.
For me, that moment came when I had to cross the first checkpoint, and I realized as I drove up that I would be negotiating passage through this checkpoint with a heavily armed individual who, if he decided to shoot me right then and there, actually wouldn't be doing anything illegal. But the sense of vulnerability that I had was absolutely nothing in comparison to the vulnerability of the families that I got to know over that year.
Számomra ez akkor jött el, amikor át kellett menjek az első ellenőrzőponton, és azzal szembesültem, hogy egy állig felfegyverzett egyénnel kéne szót értenem az áthaladáskor, aki, ha úgy dönt, akár le is puffanthat, és akkor még csak nem is tett semmi illegálisat De az én kiszolgáltatottság-érzetem semmiség volt az egy év alatt megismert családokéhoz képest.
You see, life in a society where there are no social institutions is riddled with danger and uncertainty, and simple questions like, "What are we going to eat tonight?" are very complicated to answer. Questions about security, when you don't have any security systems, are terrifying. Is that altercation I had with the neighbor down the block going to turn into a violent episode that will end my life or my family's life?
Amelyik társadalomban nem működnek a közintézmények, az élet tele van veszéllyel és bizonytalansággal, és még az olyan egyszerű kérdésekre is, mint hogy mit eszünk ma, nagyon nehéz választ találni. A biztonság intézményei nélkül bármi kérdés sokkoló lehet a biztonsággal kapcsolatban. Vajon a múltkori vitám az utcán, a szomszéddal erőszakká fajul, és az életembe, vagy a családom életébe kerül?
Health concerns when there is no health system are also terrifying. I listened as many families had to sort through questions like, "My infant has a fever. What am I going to do?" "My sister, who is pregnant, is bleeding. What should I do? Who should I turn to?" "Where are the doctors, where are the nurses? If I could find one, are they trustworthy? How will I pay them? In what currency will I pay them?" "If I need medications, where will I find them? If I take those medications, are they actually counterfeits?" And on and on. So for life in these settings, the dominant theme, the dominant feature of life, is the incredible vulnerability that people have to manage day in and day out, because of the lack of social systems.
Az egészségi problémák szintén rémisztők, amikor nem működik az egészségügy. Számtalan családról hallottam, hogy ilyen kérdésekkel szembesültek: "Lázas a gyerek. Mit csináljak vele?" "A nővérem várandós, vérzik. Mit kéne tennem? Kihez fordulhatok?" "Hol találok orvost, hol találok egy nővért? Ha találok valakit, megbízhatok benne? Hogyan fizetem ki? Milyen valutában?" "Ha gyógyszerre van szükségem, hol találok? Ha megszereztem, nem hamisítvány-e vajon?" És folytathatnám. Ilyen körülmények között minden a hihetetlen kiszolgáltatottság körül forog, ez uralja az életet nap mint nap, mert hiányzik a szociális rendszer.
And it actually turns out that this feature of life is incredibly difficult to explain and be understood by people who are living outside of it. I discovered this when I left Kosovo. I came back to Boston, I became a physician, I became a global public health policy researcher. I joined the Harvard Medical School and Brigham and Women's Hospital Division of Global Health. And I, as a researcher, really wanted to get started on this problem right away. I was like, "How do we reduce the crushing vulnerability of people living in these types of fragile settings? Is there any way we can start to think about how to protect and quickly recover the institutions that are critical to survival, like the health system?" And I have to say, I had amazing colleagues. But one interesting thing about it was, this was sort of an unusual question for them. They were kind of like, "Oh, if you work in war, doesn't that mean you work on refugee camps, and you work on documenting mass atrocities?" -- which is, by the way, very, very, very important.
És kiderül, hogy az élet ilyen apró részleteit hihetetlenül nehéz elmagyarázni, megértetni olyanokkal, akik nem részesei. Ezt akkor fedeztem fel, amikor eljöttem Koszovóból. Visszamentem Bostonba, orvos lettem, a világ közegészségügyi problémáival foglalkozó kutató, A Harvard orvosi karán dolgoztam és a Brigham and Women's Hospital Division of Global Health-ben. Kutatóként rögtön valami ilyen problémával akartam kezdeni: "Hogyan mérsékeljük az ilyen bizonytalanságban élők kiszolgáltatottságának reménytelenségét? Miképp védjük meg és támasszuk fel gyorsan a túléléshez nélkülözhetetlen intézményeket, mint pl. az egészségügyi rendszer?" Azt kell mondjam, nagyszerű munkatársaim voltak. Különös, hogy ez a kérdés szokatlan volt számukra. Valahogy így álltak hozzá: "Háborúban dolgozni nem azt jelenti, hogy menekülttáborokban dokumentálni a tömeges atrocitásokat?" Ez persze valóban nagyon fontos.
So it took me a while to explain why I was so passionate about this issue, until about six years ago. That's when this landmark study that looked at and described the public health consequences of war was published. They came to an incredible, provocative conclusion. These researchers concluded that the vast majority of death and disability from war happens after the cessation of conflict. So the most dangerous time to be a person living in a conflict-affected state is after the cessation of hostilities; it's after the peace deal has been signed. It's when that political solution has been achieved. That seems so puzzling, but of course it's not, because war kills people by robbing them of their clinics, of their hospitals, of their supply chains. Their doctors are targeted, are killed; they're on the run. And more invisible and yet more deadly is the destruction of the health governance institutions and their finances.
Eltartott egy darabig elmagyarázni, hogy miért szívügyem a téma. Így volt ez egészen hat évvel ezelőttig. Ekkor megjelent az a feltűnést keltő munka, ami áttekintette és leírta a háború közegészségügyi következményeit. Hihetetlen és nyugtalanító következtetésre jutott. A kutatók azt találták, hogy a halálesetek és háborús sérülések nagy többsége már a konfliktusok végeztével történik. Tehát egy konfliktus-sújtotta országban a legveszélyesebb időszak az egyénnek az ellenségeskedés utáni, amikor a békeszerződést már aláírták, amikor a politikai megoldást már elérték. Ez olyan rejtélyesnek tűnik, de nem az; a háború azzal öl, hogy megfosztja az embereket a klinikáktól, a kórházaiktól. az ellátóhálózatuktól. Orvosaikat megtámadták, megölték, elmenekültek. Kevésbé látható, de még végzetesebb a pusztítás az egészségügyi irányítás intézményeiben és finanszírozásukban.
So this is really not surprising at all to me. But what is surprising and somewhat dismaying, is how little impact this insight has had, in terms of how we think about human suffering and war. Let me give you a couple examples.
Mindez egyáltalán nem meglepő számomra. De ami mégis meglepett és megijesztett valamiképp, hogy mennyire kevéssé befolyásolja ez azt, ahogyan az emberi szenvedésről és a háborúról gondolkodunk. Hadd mondjak néhány példát.
Last year, you may remember, Ebola hit the West African country of Liberia. There was a lot of reporting about this group, Doctors Without Borders, sounding the alarm and calling for aid and assistance. But not a lot of that reporting answered the question: Why is Doctors Without Borders even in Liberia? Doctors Without Borders is an amazing organization, dedicated and designed to provide emergency care in war zones. Liberia's civil war had ended in 2003 -- that was 11 years before Ebola even struck. When Ebola struck Liberia, there were less than 50 doctors in the entire country of 4.5 million people. Doctors Without Borders is in Liberia because Liberia still doesn't really have a functioning health system, 11 years later.
2014-ben, talán emlékeznek, Ebola-sújtotta a nyugat-afrikai Libériát. Sok riport foglalkozott az Orvosok Határok Nélkül csoporttal, amint a vészharangot kongatják és segítséget kérnek. De közülük már kevesebb adott választ a kérdésre: miért pont Libériában van az Orvosok Határok Nélkül? Az Orvosok Határok Nélkül remek szervezet; arra és úgy vannak kialakítva, hogy háborús övezetben segítséget nyújtsanak sürgős esetekben. Libériában a polgárháború 2003-ban befejeződött, ez 11 évvel az Ebola kitörése előtt történt. Amikor az Ebola kitört Libériában, az országban 50-nél kevesebb orvos jutott 4,5 millió emberre. Az Orvosok Határok Nélkül azért van ott, mert Libériának még most, 11 évvel később sincs működő egészségügyi rendszere.
When the earthquake hit Haiti in 2010, the outpouring of international aid was phenomenal. But did you know that only two percent of that funding went to rebuild Haitian public institutions, including its health sector? From that perspective, Haitians continue to die from the earthquake even today.
A 2010-es haiti földrengéskor hihetetlen mértékű nemzetközi segély érkezett. De tudják, hogy e segélynek mindössze 2%-át fordították Haiti közintézményeinek újjáépítésére, beleértve az egészségügyi ágazatot is? Ha így nézzük, Haiti lakói még ma is belehalnak a földrengésbe.
I recently met this gentleman. This is Dr. Nezar Ismet. He's the Minister of Health in the northern autonomous region of Iraq, in Kurdistan. Here he is announcing that in the last nine months, his country, his region, has increased from four million people to five million people. That's a 25 percent increase. Thousands of these new arrivals have experienced incredible trauma. His doctors are working 16-hour days without pay. His budget has not increased by 25 percent; it has decreased by 20 percent, as funding has flowed to security concerns and to short-term relief efforts. When his health sector fails -- and if history is any guide, it will -- how do you think that's going to influence the decision making of the five million people in his region as they think about whether they should flee that type of vulnerable living situation?
Mostanában találkoztam ezzel az úrral, ő dr. Nezar Ismet, Irak északi, autonóm területének, Kurdisztánnak egészségügyi minisztere. Itt épp bejelenti, hogy az elmúlt 9 hónapban hazája, régiója lakossága 4 millióról 5 millióra növekedett. Ez 25%-os növekedés. Az új jövevények ezrei hihetetlen traumákat éltek át. Ismet orvosai napi 16 órát dolgoznak fizetség nélkül. Költségvetésük nem hogy növekedett volna 25%-kal, de csökkent 20-szal, ahogyan az alapokat biztonsági célokra és rövid távú segítségnyújtásra irányították át. Ha az egészségügy kudarcot vall, – s a történelmi analógiák szerint ez fog történni – vajon milyen hatással lesz az a régióban élő ötmillió ember döntésére, ha azt mérlegelik, nem kéne-e elmenekülni az ilyen jellegű kiszolgáltatottságból?
So as you can see, this is a frustrating topic for me, and I really try to understand: Why the reluctance to protect and support indigenous health systems and security systems? I usually tier two concerns, two arguments. The first concern is about corruption, and the concern that people in these settings are corrupt and they are untrustworthy. And I will admit that I have met unsavory characters working in health sectors in these situations. But I will tell you that the opposite is absolutely true in every case I have worked on, from Afghanistan to Libya, to Kosovo, to Haiti, to Liberia -- I have met inspiring people, who, when the chips were down for their country, they risked everything to save their health institutions. The trick for the outsider who wants to help is identifying who those individuals are, and building a pathway for them to lead.
Amint látják, engem frusztrál ez a téma, és nem megy a fejembe, miért vonakodnak támogatni a helyi egészségügyi és biztonsági rendszert? Általában két egymásra épülő érvet rakok össze. Az első a korrupció, hogy az emberek ilyen körülmények között korruptak és megbízhatatlanok. Beismerem, hogy ilyen helyzetekben az egészségügyi ágazatban akadt dolgom kellemetlen alakokkal. De pont az ellenkezője volt jellemző mindenütt, ahol dolgoztam, Afganisztántól Líbiáig, Koszovótól Haitiig, Libériáig. Találkoztam nagyszerű emberekkel, akik a nehéz helyzetekben mindent kockára tettek, hogy megvédjék az egészségügyi rendszert. A segíteni akaró kívülállónak meg kell találnia ezeket a személyeket.
That is exactly what happened in Afghanistan. One of the unsung and untold success stories of our nation-building effort in Afghanistan involved the World Bank in 2002 investing heavily in identifying, training and promoting Afghani health sector leaders. These health sector leaders have pulled off an incredible feat in Afghanistan. They have aggressively increased access to health care for the majority of the population. They are rapidly improving the health status of the Afghan population, which used to be the worst in the world. In fact, the Afghan Ministry of Health does things that I wish we would do in America. They use things like data to make policy. It's incredible.
Afganisztánban pontosan ez történt. Az egyik elhallgatott sikertörténete az afganisztáni országépítő próbálkozásunknak bevonta a Világbankot 2002-ben az egészségügy vezetőinek kiválasztásába, felkészítésébe és kiemelésébe. Ezek az egészségügyi vezetők hallatlan megbecsülést vívtak ki maguknak Afganisztánban. Keményen dolgoztak azért, hogy a népesség zöme könnyebben hozzájusson az egészségügyi ellátáshoz. Gyors fejlődést értek el a népesség egészségi állapotában, ami korábban a legrosszabb volt a világon. Sőt, az afgán egészségügyi minisztérium azt teszi, amit szeretnék, hogy Amerika is tegyen: Az adatok alapján alakítja ki döntéseit. Hihetetlen.
(Laughter)
(Nevetés)
The other concern I hear a lot about is: "We just can't afford it, we just don't have the money. It's just unsustainable." I would submit to you that the current situation and the current system we have is the most expensive, inefficient system we could possibly conceive of. The current situation is that when governments like the US -- or, let's say, the collection of governments that make up the European Commission -- every year, they spend 15 billion dollars on just humanitarian and emergency and disaster relief worldwide. That's nothing about foreign aid, that's just disaster relief. Ninety-five percent of it goes to international relief agencies, that then have to import resources into these areas, and knit together some type of temporary health system, let's say, which they then dismantle and send away when they run out of money.
A másik ijesztő dolog, amit sokat hallok: "Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, nincs rá pénz. Nem lehet fenntartani." Ki kell jelentsem, hogy a jelen helyzet, a jelen rendszerünk az elképzelhető legdrágább, a legkevésbé hatékony. Jelenleg a kormányok, mint az amerikai is, vagy mondjuk, a kormányok sokasága amelyekből az Európai Bizottság áll -- évente 15 milliárd dollárt költ segélyezésre világszerte katasztrófa, humanitárius katasztrófa vagy vészhelyzet esetén. Ebben nincs benne a külföldi segély, csak a katasztrófakárok enyhítése. Ennek 95%-a megy nemzetközi segélyszervezeteknek, amelyek a forrásokat el kell juttassák az érintett területekre, össze kell hozzanak bizonyos ideiglenes egészségügyi rendszereket, amelyeket azután föloszlatnak s szélnek eresztenek, ha elfogyott a pénz.
So our job, it turns out, is very clear.
Tehát a feladatunk világosnak tűnik.
We, as the global health community policy experts, our first job is to become experts in how to monitor the strengths and vulnerabilities of health systems in threatened situations. And that's when we see doctors fleeing, when we see health resources drying up, when we see institutions crumbling -- that's the emergency. That's when we need to sound the alarm and wave our arms. OK? Not now. Everyone can see that's an emergency, they don't need us to tell them that.
Nekünk, akik a világméretű egészségügyi megoldások szakértői vagyunk, az első feladatunk, hogy fel tudjuk mérni, hogy melyek az egészségügyi rendszerek erősségei és gyengéi a fenyegetett helyzetekben. Amikor látjuk, hogy orvosok elmenekülnek, hogy az egészségügy forrásai kiapadnak, az intézmények széthullanak – ez a vészhelyzet. Ilyenkor kell megkongatnunk a vészharangot, integetnünk. Igaz? Nem, nem ilyenkor kell. Ilyenkor mindenki látja, hogy baj van, nem kell mondanunk.
Number two: places like where I work at Harvard need to take their cue from the World Bank experience in Afghanistan, and we need to -- and we will -- build robust platforms to support health sector leaders like these. These people risk their lives. I think we can match their courage with some support.
Másodszor: az olyan helyeknek, mint ahol én is dolgozom a Harvardon, a Világbank afganisztáni tapasztalatai alapján fel kell – s mi fel is fogunk – építeni szilárd elveket az egészségügyi vezetők támogatására. Ezek az emberek az életüket kockáztatják. Bátorságuk talán megérne némi támogatást.
Number three: we need to reach out and make new partnerships. At our global health center, we have launched a new initiative with NATO and other security policy makers to explore with them what they can do to protect health system institutions during deployments. We want them to see that protecting health systems and other critical social institutions is an integral part of their mission. It's not just about avoiding collateral damage; it's about winning the peace.
Három: Terjeszkednünk kell, és új kapcsolatokat kiépítenünk. A NATO-val és a biztonságpolitika más meghatározóival kezdeményezésbe fogtunk, hogy kiderítsük, hogy mit tehetnek az egészségügyi rendszerek védelmében a hadműveletek alatt. Szeretnénk, hogy felismerjék: az egészségügyi rendszer és a szociális intézmények megóvása fontos része küldetésüknek. Nem csupán a háború elkerüléséről van szó, hanem a béke megnyeréséről is.
But the most important partner we need to engage is you, the American public, and indeed, the world public. Because unless you understand the value of social institutions, like health systems in these fragile settings, you won't support efforts to save them. You won't click on that article that talks about "Hey, all those doctors are on the run in country X. I wonder what that means. I wonder what that means for that health system's ability to, let's say, detect influenza." "Hmm, it's probably not good." That's what I'd tell you.
De a legfontosabb partner, akit meg kell nyerjünk, azok önök, az amerikai nyilvánosság, sőt, a világ nyilvánossága. Ha nem ismerik fel, milyen értékesek a szociális intézmények, pl. az egészségügy az ilyen törékeny helyzetekben, nem támogatják a védelmükre tett erőfeszítéseket sem. Nem fognak rákattintani a cikkekre: "Az orvosok menekülnek X országból. Vajon mit jelent ez? Hogy hat ez az egészségügy teljesítőképességére, pl. az influenzahelyzet felismerésére?" "Hmm, ez valószínűleg nem jó."
Up on the screen, I've put up my three favorite American institution defenders and builders. Over here is George C. Marshall, he was the guy that proposed the Marshall Plan to save all of Europe's economic institutions after World War II. And this Eleanor Roosevelt. Her work on human rights really serves as the foundation for all of our international human rights organizations. Then my big favorite is Ben Franklin, who did many things in terms of creating institutions, but was the midwife of our constitution.
Ezt kívántam elmondani. A kivetítőn három kedvencem, akik sokat tettek Amerika intézményeiért. Ez itt George C. Marshall, ő terjesztette elő a Marshall-tervet az európai gazdasági intézményrendszer megmentésére a II. világháború után. Ez Eleanor Roosevelt. Az ő emberi jogokkal foglalkozó munkája alapvetésként szolgál minden nemzetközi emberjogi szervezetünk számára. Végül a kedvencem, Ben Franklin, aki sokat tett az intézmények létrehozása terén, de alkotmányunk születése körül is bábáskodott.
And I would say to you that these are folks who, when our country was threatened, or our world was threatened, they didn't retreat. They didn't talk about building walls. They talked about building institutions to protect human security, for their generation and also for ours. And I think our generation should do the same.
És azt kell mondjam, ezek az emberek, amikor a hazánk veszélyben volt, a világunk veszélyben volt, nem menekültek el. Nem beszéltek falak építéséről; Intézmények építéséről beszéltek, az emberi biztonság védelmében, saját nemzedékük számára, és a miénkére is. Szerintem a mi nemzedékünknek is ezt kéne tennie.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)