Today I stand before you as a man who lives life to the full in the here and now. But for a long time, I lived for death.
Teljes életet élő ember áll önök előtt itt és most. Nagyon hosszú ideig azonban a halálnak éltem.
I was a young man who believed that jihad is to be understood in the language of force and violence. I tried to right wrongs through power and aggression. I had deep concerns for the suffering of others and a strong desire to help and bring relief to them. I thought violent jihad was noble, chivalrous and the best way to help.
Fiatalon úgy hittem, hogy a dzsihád a kényszer, az erőszak nyelvén ismerhető meg. A rosszat erővel és agresszióval próbáltam jobbá tenni. Mélyen megérintett mások szenvedése, és erős vágyat éreztem, hogy segítsek, hogy megváltást hozzak számukra. Hittem: az erőszakos dzsihád nemesi, lovagias, és a segítség legmegfelelőbb formája.
At a time when so many of our people -- young people especially -- are at risk of radicalization through groups like al-Qaeda, Islamic State and others, when these groups are claiming that their horrific brutality and violence are true jihad, I want to say that their idea of jihad is wrong -- completely wrong -- as was mine, then.
Napjainkban, amikor oly sokan -- különösen a fiatalok -- veszélyeztetettek a radikalizálódással olyan csoportok által mint az al-Kaida, Iszlám Állam és mások, amikor ezen csoportok állítják, hogy a szörnyűséges brutalitásuk és erőszakosságuk a valódi dzsihád, akkor el kell mondanom, hogy a dzsihádról alkotott eszméjük téves -- teljességgel téves -- ahogy a sajátom is egykoron.
Jihad means to strive to one's utmost. It includes exertion and spirituality, self-purification and devotion. It refers to positive transformation through learning, wisdom and remembrance of God. The word jihad stands for all those meanings as a whole. Jihad may at times take the form of fighting, but only sometimes, under strict conditions, within rules and limits.
A dzsihád a legjobbra való törekvést jelenti. A fáradhatatlan igyekezetet, spiritualitást, önmegtisztulást és odaadást foglalja magába. A pozitív átalakulással azonosítható a műveltség, bölcsesség, és Isten üdvözlete útján. A dzsihád jelenti mindezt egyetlen szóban kifejezve. Olykor a dzsihád erőszak formájában nyilvánul meg, azonban csak ritkán, szigorú feltételek mellett, szabályokon és korlátokon belül.
In Islam, the benefit of an act must outweigh the harm or hardship it entails. More importantly, the verses in the Koran that are connected to jihad or fighting do not cancel out the verses that talk about forgiveness, benevolence or patience.
Az iszlám vallásban egy cselekedet által biztosított előny túlsúlyban kell legyen az általa okozott sérelemmel. Ennek értelmében a Koránban a dzsihádhoz kapcsolódó strófák nem írják felül a megbocsátásra, a jóakaratra, a türelemre tanító sorokat.
But now I believe that there are no circumstances on earth where violent jihad is permissible, because it will lead to greater harm. But now the idea of jihad has been hijacked. It has been perverted to mean violent struggle wherever Muslims are undergoing difficulties, and turned into terrorism by fascistic Islamists like al-Qaeda, Islamic State and others. But I have come to understand that true jihad means striving to the utmost to strengthen and live those qualities which God loves: honesty, trustworthiness, compassion, benevolence, reliability, respect, truthfulness -- human values that so many of us share.
Hiszem, hogy napjainkban a Föld egyetlen pontján sem állnak fenn olyan körülmények, ahol a dzsihád nevében erőszak alkalmazása megengedhető volna, mivel aránytalanul nagyobb károkat okozna. Napjainkra azonban a dzsihád szellemiségét megfertőzték. Eltorzítva annak jelentését erőszak alkalmazására sarkallja a világon bárhol nehézségekkel küzdő muszlimokat cselekedeteiket így formálják terrorizmussá az iszlám tekintélyuralmi nacionalista csoportjai mint az al-Kaida, Iszlám Állam és mások. Nekem azonban sikerült megértenem, hogy az igaz dzsihád a legvégsőkig tartó küzdelmet jelenti, az Istennek tetsző erények szerinti élet megerősítésére úgymint: őszinteség, becsületesség könyörületesség, jóindulat, megbízhatóság, tisztelet igazmondás -- emberi értékek, melyen oly sokan osztozunk.
I was born in Bangladesh, but grew up mostly in England. And I went to school here. My father was an academic, and we were in the UK through his work.
Bangladesben születtem, de jobbára Angliában nevelkedtem. Iskoláimat is itt végeztem. Édesapám tanult ember volt, munkássága okán tartózkodtunk az Egyesült Királyságban.
In 1971 we were in Bangladesh when everything changed. The War of Independence impacted upon us terribly, pitting family against family, neighbor against neighbor. And at the age of 12 I experienced war, destitution in my family, the deaths of 22 of my relatives in horrible ways, as well as the murder of my elder brother. I witnessed killing ... animals feeding on corpses in the streets, starvation all around me, wanton, horrific violence -- senseless violence. I was a young man, teenager, fascinated by ideas. I wanted to learn, but I could not go to school for four years.
1971-ben ott voltunk Bangladesben, amikor minden megváltozott. A Függetlenségi Háborúnak szörnyűséges hatása volt ránk nézve családokat fordított egymás ellen, szomszédot a szomszéd ellen. 12 éves koromban testközelből tapasztaltam meg a háborút, a családom nyomorát, 22 rokonom szörnyűséges halálát, csakúgy mint bátyám megölését. Láttam mások halálát... állatokat az utcákon emberi tetemeken lakmározni az éhínséget körülöttem, az önkényt, a kegyetlen erőszakot-- érzéketlen erőszakot. Fiatal férfiként tinédzserként, az eszmék bűvöletében. Szerettem volna tanulni, de négy éven keresztül nem járhattam iskolába.
After the War of Independence, my father was put in prison for two and a half years, and I used to visit him every week in prison, and homeschooled myself. My father was released in 1973 and he fled to England as a refugee, and we soon followed him. I was 17.
A Függetlenségi Háborút követően édesapámat két és fél évre börtönbe csukták én minden héten meglátogattam őt ez idő alatt pedig saját magamat képeztem. Édesapát 1973-ban engedték szabadon menekültként Angliába utazott aztán nem sokkal később mi is követtük. 17 éves voltam ekkor.
So these experiences gave me a sharp awareness of the atrocities and injustices in the world. And I had a strong desire -- a very keen, deep desire -- to right wrongs and help the victims of oppression.
E tapasztalatok különösen érzékennyé tettek a világban zajló zavargásokra, igazságtalanságokra. És egy erős vágyat éreztem -- buzgó, mélyen gyökerező vágyat -- hogy a rosszat jóvá tegyem, az elnyomás alatt élőket megsegítsem.
While studying at college in the UK, I met others who showed me how I could channel that desire and help through my religion. And I was radicalized -- enough to consider violence correct, even a virtue under certain circumstances.
Tanulmányaimat az Egyesült Királyság felsőoktatásában folytatva, találkoztam emberekkel, akik megmutatták hogyan irányíthatnám vágyam és a hitem útján hogyan segíthetnék másokon. És radikalizálódtam - éppen csak annyira, hogy az erőszakot jogosnak tartsam, bizonyos esetekben erénynek tekintsem.
So I became involved in the jihad in Afghanistan. I wanted to protect the Muslim Afghan population against the Soviet army. And I thought that was jihad: my sacred duty, which would be rewarded by God.
Így lettem hát részese az Afganisztánban zajló dzsihádnak. Oltalmazni szerettem volna az afgán muszlimokat a szovjet hadseregtől. És hittem, hogy ez dzsihád: a szent kötelességem, amiért majd Isten megjutalmaz.
I became a preacher. I was one of the pioneers of violent jihad in the UK. I recruited, I raised funds, I trained. I confused true jihad with this perversion as presented by the fascist Islamists -- these people who use the idea of jihad to justify their lust for power, authority and control on earth: a perversion perpetuated today by fascist Islamist groups like al-Qaeda, Islamic State and others.
Hitszónok lettem. Az erőszakos dzsihádot hirdetők egyik úttörője lettem az Egyesült Királyságban. Toboroztam, adományokat gyűjtöttem, gyakorlatoztattam. Összetévesztettem a valódi dzsihádot azzal az elkorcsosulással, amit a fasiszta muszlimok képviselnek-- Ők azok az emberek, akik a dzsihád eszméjét saját hatalomvágyuk, tekintjük, területi fennhatóságuk igazolására használják fel. Elfajzás. Napjainkban az olyan fasiszta iszlám csoportok közreműködésével mint az al-Kaida, Iszlám Állam és mások.
For a period of around 15 years, I fought for short periods of time in Kashmir and Burma, besides Afghanistan. Our aim was to remove the invaders, to bring relief to the oppressed victims and of course to establish an Islamic state, a caliphate for God's rule. And I did this openly. I didn't break any laws. I was proud and grateful to be British -- I still am. And I bore no hostility against this, my country, nor enmity towards the non-Muslim citizens, and I still don't.
Körülbelül 15 éven keresztül rövid ideig harcokat vívtam Kasmírban és Burmában az Afganisztáni háború mellett. Célunk az volt, hogy kiűzzük a betolakodókat, hogy megváltást hozzunk az elnyomás alatt szenvedők számára és természetesen egy muszlim állam létrehozása, egy kalifátus Isten uralma alatt. És tettem ezt nyilvánosan. Nem szegtem törvényt. Büszke és hálás voltam, amiért brit lehettem -- és az vagyok most is. Soha nem viseltettem ellenségesen a hazám iránt soha nem gyűlöltem a nem muszlim polgártársaimat, ahogyan most sem.
During one battle in Afghanistan, some British men and I formed a special bond with a 15-year-old Afghani boy, Abdullah, an innocent, loving and lovable kid who was always eager to please. He was poor. And boys like him did menial tasks in the camp. And he seemed happy enough, but I couldn't help wonder -- his parents must have missed him dearly. And they must have dreamt about a better future for him. A victim of circumstance caught up in a war, cruelly thrust upon him by the cruel circumstances of the time.
Egy afganisztáni csata alkalmával néhány brit férfi, én, és egy 15 éves afgán kisfiú egyfajta köteléket alkottunk. Abdullah, egy ártatlan, szerető és szeretetre méltó kölyök aki mindig kereste a módját, hogy örömet szerezzen. Szegény volt. A táborban az ilyen srácok különféle szolgamunkákat végeztek. Eléggé boldognak láttam, de egyfolytában azon aggodalmaskodtam, hogy a szülei mennyire hiányolhatják már. És azon is, hogy bizonyára ennél szebb jövőt álmodtak számára. Válhatunk a háború körülményeinek áldozatává, kegyetlen módon, ahogyan ő is a háború kegyetlen körülményeinek idején.
One day I picked up this unexploded mortar shell in a trench, and I had it deposited in a makeshift mud hut lab. And I went out on a short, pointless skirmish -- always pointless, And I came back a few hours later to discover he was dead. He had tried to recover explosives from that shell. It exploded, and he died a violent death, blown to bits by the very same device that had proved harmless to me. So I started to question. How did his death serve any purpose? Why did he die and I lived?
Egy nap a lövészárokban felvettem a földről egy fel nem robbant aknavető gránátot, majd egy összetákolt sárkunyhóba vittem. Aztán egy rövid csatározásba, értelmetlen csatározásba keveredtem mindig értelmetlen. Néhány órával később tértem vissza, ekkor már holtan találtam. A robbanóanyagot próbálta meg kinyerni a töltetből. A töltet felrobbant, ő pedig szörnyűséges halált halt, darabokra szaggatta ugyanaz a szerkezet, ami esetemben teljességgel ártalmatlannak bizonyult. Feltettem hát a kérdést? Mi célt szolgált az ő halála egyáltalán? Őt miért érte a halál, engem miért nem?
I carried on. I fought in Kashmir. I also recruited for the Philippines, Bosnia and Chechnya. And the questions grew.
Tovább léptem. Harcoltam Kasmírban. toboroztam a filippinóknak Boszniában és Csecsenföldön. Továbbra sem leltem válaszra.
Later in Burma, I came across Rohingya fighters, who were barely teenagers, born and brought up in the jungle, carrying machine guns and grenade launchers. I met two 13-year-olds with soft manners and gentle voices. Looking at me, they begged me to take them away to England. They simply wanted to go to school -- that was their dream. My family -- my children of the same age -- were living at home in the UK, going to school, living a safe life. And I couldn't help wonder how much these young boys must have spoken to one another about their dreams for such a life. Victims of circumstances: these two young boys, sleeping rough on the ground, looking up at the stars, cynically exploited by their leaders for their personal lust for glory and power.
Később Burmában rohingya harcosokkal kerültem kapcsolatba alig tinédzser korúak a dzsungelben születtek és ott is nevelkedtek gépfegyverekkel, aknavetőkkel felszerelkezve. Találkoztam két 13 év körüli jólelkű, vékony hangú fiúval. Rám néztek, könyörögve kérték, hogy vigyem őket magammal Angliába. Egyszerűen csak iskolába szerettek volna járni-- ez volt az ő álmuk. A családom-- a velük egykorú gyermekeim-- ők otthon éltek az Egyesült Királyságban, iskolába jártak, biztonságban voltak. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy ezek a srácok milyen régóta szövögethetik álmaikat egy ilyen életről. A körülmények áldozatai: a két fiatal fiú, a szabad ég alatt éjszakázva, esténként a csillagokat fürkészve hite hagyottan, a vezetőjük hatalomvágyának kielégítésétől kiaknázottan.
I soon witnessed boys like them killing one another in conflicts between rival groups. And it was the same everywhere ... Afghanistan, Kashmir, Burma, Philippines, Chechnya; petty warlords got the young and vulnerable to kill one another in the name of jihad. Muslims against Muslims. Not protecting anyone against invaders or occupiers; not bringing relief to the oppressed. Children being used, cynically exploited; people dying in conflicts which I was supporting in the name of jihad. And it still carries on today.
Hamarosan azt is megtapasztaltam ahogy ezek a fiúk egymást öldöklik a rivális bandák ellen folytatott harcokban. És mindenhol ugyanezt láttam. Afganisztán, Kasmír, Burma, Fülöp-szigetek, Csecsenföld; kicsinyes hadurak rábírják a gyengét és a sebezhetőt a kölcsönös öldöklésre, és mindezt a dzsihád nevében. Muszlim a muszlim ellen. Nem a hódító, a megszálló erők ellen oltalmat nyújtva; nem az elnyomás alatt élők megsegítésére. Gyermekek felhasználásával az önös érdekek kihasználására; emberek halála az összetűzések során amit a dzsihád nevében én is támogattam. És a folyamat napjainkban is zajlik.
Realizing that the violent jihad I had engaged in abroad was so different -- such a chasm between what I had experienced and what I thought was sacred duty -- I had to reflect on my activities here in the UK. I had to consider my preaching, recruiting, fund-raising, training, but most importantly, radicalizing -- sending young people to fight and die as I was doing -- all totally wrong.
Miután szembesültem azzal, hogy az erőszakos dzsihád melynek külföldön én magam is részese voltam annyira különbözött -- tátongó szakadék aközött amit tapasztaltam és amiről úgy hittem, hogy szent kötelességem -- Az egyesült királyságbeli cselekedeteimen kezdtem töprengeni. A prédikációimra gondoltam, a toborzásra, az adomány gyűjtésre, a képzésre, de leginkább a radikalizálódásra-- hogy ifjakat küldtem csatákba, a halálba, mert ezt tettem -- teljességgel helytelenül.
So I got involved in violent jihad in the mid '80s, starting with Afghanistan. And by the time I finished it was in the year 2000. I was completely immersed in it. All around me people supported, applauded, even celebrated what we were doing in their name. But by the time I learned to get out, completely disillusioned in the year 2000, 15 years had passed.
Így lettem hát a 80'-as évek közepén részese az erőszakos dzsihádnak, Afganisztánnal kezdetben. És mire felhagytam az egésszel, már a 2000-es éveket írtuk. Teljesen belemerültem. Az emberek körülöttem mind támogattak tapsoltak, még ünnepeltek is, azért amit véghez viszünk az ő nevükben. Azonban mire megtanultam, hogy ebből ki kell szállni, 2000-ben, teljesen kiábrándultan, addigra már 15 év telt el.
So what goes wrong? We were so busy talking about virtue, and we were blinded by a cause. And we did not give ourselves a chance to develop a virtuous character. We told ourselves we were fighting for the oppressed, but these were unwinnable wars. We became the very instrument through which more deaths occurred, complicit in causing further misery for the selfish benefit of the cruel few.
Szóval, hol rontjuk el? Annyira el voltunk foglalva az erkölcsi tisztaság hirdetésével hogy közben megfeledkeztünk tetteink következményeiről. Esélyt sem adtunk magunknak arra, hogy erkölcsösek legyünk. Az elnyomás ellen harcolunk, mondogattuk magunknak, de csak megvívhatatlan háborúkat folytattunk. Egyfajta eszközzé váltunk, mely eszköz csupán még több ember halálához vezetett így válva részesévé annak a bűnnek, amivel az ádáz kisebbség önös érdekeit szolgáltuk.
So over time, a very long time, I opened my eyes. I began to dare to face the truth, to think, to face the hard questions. I got in touch with my soul.
Idővel tehát, elég hosszú időt követően, felnyitottam a szemem. Lett bátorságom szembenézni az igazsággal, hogy gondolkodjam, hogy kemény kérdéseket tegyek fel önmagamnak. Kapcsolatba léptem a lelkemmel.
What have I learned? That people who engage in violent jihadism, that people who are drawn to these types of extremisms, are not that different to everyone else. But I believe such people can change. They can regain their hearts and restore them by filling them with human values that heal.
Hogy mit tanultam? Azt, hogy az erőszakos dzsiháddal érintettek azok, akik a szélsőségekből próbálnak meríteni nem különböznek másoktól. Azonban hiszem, hogy ezek az emberek képesek változni. Képesek visszaszerezni és meggyógyítani szívüket hogy olyan emberi értékekkel töltsék meg, melyek gyógyítani képesek.
When we ignore the realities, we discover that we accept what we are told without critical reflection. And we ignore the gifts and advantages that many of us would cherish even for a single moment in their lives. I engaged in actions I thought were correct. But now I began to question how I knew what I knew. I endlessly told others to accept the truth, but I failed to give doubt its rightful place.
Amikor egész egyszerűen nem veszünk tudomást a valóságról, rádöbbenünk, hogy fenntartás nélkül fogadjuk el azt amit hallunk. Így elszalasztunk megélni olyan áldásos pillanatokat melyeket dédelgetve őriznénk meg magunknak akárcsak egy múló pillanatra is. Voltam részese olyan tetteknek, melyről hittem, hogy helyesek. Azonban mára megkérdőjelezem azt is, amiről hittem, hogy helyesen cselekszem. Fogadd el az igazságot -mondtam mindig. Azonban a kétségeknek helyet soha nem adtam.
This conviction that people can change is rooted in my experience, my own journey. Through wide reading, reflecting, contemplation, self-knowledge, I discovered, I realized that Islamists' world of us and them is false and unjust. Through considering the uncertainties in all that we had asserted, to the inviolable truths, incontestable truths, I developed a more nuanced understanding.
Meggyőződésem, miszerint az emberek képesek a változásra, tapasztalataimban, utazásaimban gyökeredzik. A terjedelmes olvasói munka megfontoláson alapuló szemléletmód megfigyelés és az önismeret útján felfedeztem, rádöbbentem, hogy az Ő és a mi muszlim világunk hamis és igazságtalan. Az összes bizonytalan körülményre való tekintettel, melyeket hangoztattunk és a sérthetetlen igazságra, a kétségbevonhatatlan igazságra, egy sokkal árnyaltabb értelmezésre jutottam.
I realized that in a world crowded with variation and contradiction, foolish preachers, only foolish preachers like I used to be, see no paradox in the myths and fictions they use to assert authenticity. So I understood the vital importance of self-knowledge, political awareness and the necessity for a deep and wide understanding of our commitments and our actions, how they affect others.
Megértettem, hogy az oly sokféle ellentmondással teli világban, az hamis hitszónokok, kizárólag a hamis hitszónokok amilyen én is voltam, nem képesek felismerni az ellentmondást a misztikumban, a fikcióban mellyel a tekintélyüket bizonygatják. Én tehát megértettem az önismeret, politikai alapú tájékozottság, tudatosság, a széles látókörű értelmezés alapvető szükségességét, kötelezettségvállalásaink, cselekedeteink következményeit, és másokra gyakorolt hatását.
So my plea today to everyone, especially those who sincerely believe in Islamist jihadism ... refuse dogmatic authority; let go of anger, hatred and violence; learn to right wrongs without even attempting to justify cruel, unjust and futile behavior. Instead create a few beautiful and useful things that outlive us. Approach the world, life, with love. Learn to develop or cultivate your hearts to see goodness, beauty and truth in others and in the world. That way we do matter more to ourselves ... to each other, to our communities and, for me, to God. This is jihad -- my true jihad.
Arra kérek hát mindenkit, kiváltképp azokat, akik őszintén hisznek a muszlim dzsihád szellemiségében utasítsák el a dogmatikus tekintélyuralmi rendszert; utasítsák el a dühöt, a gyűlöletet, az erőszakot; keressék a módját, hogy a rosszat jóvá tegyék a könyörtelen, igazságtalan és elutasító bánásmód igazolásának megkísérlése nélkül. Alkossunk helyette kedves és hasznos dolgokat, az utókor számára. Szeretettel közeledjünk a világhoz, az élethez. Találjuk meg a módját annak, hogy kitárjuk a szívünket, hogy megláthassuk a szépséget, az igazságot másokban, a világban. Azért, hogy többre értékeljük magunkat egymást, a társadalmunkat, engem, és Istent. Ez a dzsihád-- az én igaz dzsihádom.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(taps)