Joseph Keller used to jog around the Stanford campus, and he was struck by all the women jogging there as well. Why did their ponytails swing from side to side like that? Being a mathematician, he set out to understand why.
Joseph Keller gyakran kocogott a Stanford Egyetem campusán, és felfigyelt a rengeteg, szintén ott kocogó nőre. Miért leng a lófarkuk olyan jellegzetesen balról jobbra? Mivel matematikus volt, a válasz nyomába eredt.
(Laughter)
(Nevetés)
Professor Keller was curious about many things: why teapots dribble or how earthworms wriggle. Until a few months ago, I hadn't heard of Joseph Keller. I read about him in the New York Times, in the obituaries. The Times had half a page of editorial dedicated to him, which you can imagine is premium space for a newspaper of their stature.
Keller professzort sok minden érdekelte: miért csepeg a teáskanna, és hogyan tekereg a giliszta. Én pár hónappal ezelőtt hallottam először Kellerről. A New York Times-ban olvastam róla, a gyászjelentések között. Féloldalas vezércikket szenteltek neki, ami, gondolhatják, az egyik legértékesebb felület egy ekkora lapban.
I read the obituaries almost every day. My wife understandably thinks I'm rather morbid to begin my day with scrambled eggs and a "Let's see who died today."
Jóformán mindennap elolvasom a gyászjelentéseket. A feleségem szerint elég morbid szokás, hogy rántottával és azzal a kérdéssel kezdem a napot: "Lássuk, ki halt meg ma!"
(Laughter)
(Nevetés)
But if you think about it, the front page of the newspaper is usually bad news, and cues man's failures. An instance where bad news cues accomplishment is at the end of the paper, in the obituaries.
De ha belegondolunk, az újság címlapján többnyire a rossz híreket olvashatjuk, amelyek a kudarcokra emlékeztetnek. A gyászjelentések rovatában viszont a rossz hír a teljesítményre emlékeztet.
In my day job, I run a company that focuses on future insights that marketers can derive from past data -- a kind of rearview-mirror analysis. And we began to think: What if we held a rearview mirror to obituaries from the New York Times? Were there lessons on how you could get your obituary featured -- even if you aren't around to enjoy it?
A napi munkám során a cégem a korábbi adatokból kikövetkeztethető előrejelzésekre fókuszál. Valamiféle visszatekintő elemzés ez. Támadt egy ötletünk. Mi volna, ha visszapillantó tükröt tartanánk a New York Times gyászhírei elé? Kiderülne, mit kell tenni, hogy fő helyet kapjunk a gyászhírek között, ha nem is élvezhetjük ezt személyesen.
(Laughter)
(Nevetés)
Would this go better with scrambled eggs?
Jobban passzolna ez a rántottához?
(Laughter)
(Nevetés)
And so, we looked at the data. 2,000 editorial, non-paid obituaries over a 20-month period between 2015 and 2016. What did these 2,000 deaths -- rather, lives -- teach us?
Úgyhogy megvizsgáltuk az adatokat. 2000 szerkesztőségi, nem fizetett gyászhírt vizsgáltunk 20 hónapos időszakon át, 2015-től 2016-ig. Mit tanulhatunk ebből a 2000 halálból – vagy inkább életből?
Well, first we looked at words. This here is an obituary headline. This one is of the amazing Lee Kuan Yew. If you remove the beginning and the end, you're left with a beautifully worded descriptor that tries to, in just a few words, capture an achievement or a lifetime. Just looking at these is fascinating. Here are a few famous ones, people who died in the last two years. Try and guess who they are.
Először is megnéztük a szavakat. Ez itt egy gyászhír címsora. Ez itt a csodás Li Kuang-jao gyászhíréből van. Ha kivágjuk az elejét és a végét, egy gyönyörűen megfogalmazott címsor marad, amely megpróbálja néhány szóban összefoglalni egy élet teljesítményét. Már nézni is elragadó ezeket. Itt van néhány, híres emberekről, akik az elmúlt 2 évben haltak meg. Tippeljék meg, kik ők!
[An Artist who Defied Genre] That's Prince.
[Műfajok felett álló művész] Ő Prince.
[Titan of Boxing and the 20th Century] Oh, yes.
[A boksz és a 20. század titánja] Igen, pontosan.
[Muhammad Ali]
[Muhammad Ali]
[Groundbreaking Architect] Zaha Hadid.
[Újító építész] Zaha Hadid.
So we took these descriptors and did what's called natural language processing, where you feed these into a program, it throws out the superfluous words -- "the," "and," -- the kind of words you can mime easily in "Charades," -- and leaves you with the most significant words. And we did it not just for these four, but for all 2,000 descriptors. And this is what it looks like. Film, theatre, music, dance and of course, art, are huge. Over 40 percent. You have to wonder why in so many societies we insist that our kids pursue engineering or medicine or business or law to be construed as successful. And while we're talking profession, let's look at age -- the average age at which they achieved things. That number is 37. What that means is, you've got to wait 37 years ... before your first significant achievement that you're remembered for -- on average -- 44 years later, when you die at the age of 81 -- on average.
Fogtuk tehát ezeket a címsorokat, és természetes nyelvfeldolgozásnak vetettük alá őket, azaz számítógépre vittük az adatokat, a program kiszűrte a töltelékszavakat, mint az "az" és az "és" – amelyeket könnyű elmutogatni a szókitaláló játékban –, és csak a lényeges szavakat hagyta meg. Ezt nemcsak ezzel a négy címsorral, hanem mind a 2000-rel megcsináltuk. Így néz ki ki az eredmény. A film, színház, zene, tánc, és persze a művészetek tarolnak. Több mint 40 százalékot tesznek ki. Elgondolkodtató, miért ragaszkodunk sok társadalomban, hogy a gyerekeink mérnöknek, orvosnak, üzletembernek vagy jogásznak álljanak, hogy sikeresnek tartsák őket. Ha már a szakmákról beszélünk, nézzük az életkort – az átlagéletkort, amikor az emberek elértek valamit. Az átlag 37 év. Vagyis átlagosan 37 évig kell várnunk az első jelentős teljesítményünkre, amelyre emlékeznek majd 44 évvel később, amikor átlag 81 évesen végül meghalunk.
(Laughter)
(Nevetés)
Talk about having to be patient.
A türelem rózsát terem.
(Laughter)
(Nevetés)
Of course, it varies by profession. If you're a sports star, you'll probably hit your stride in your 20s. And if you're in your 40s like me, you can join the fun world of politics.
Ezt persze szakmája válogatja. Ha az ember sportcsillag, valószínűleg a 20-as éveiben van csúcson. Ha pedig valaki negyvenes, mint jómagam, beléphet a politika mókás világába.
(Laughter)
(Nevetés)
Politicians do their first and sometimes only commendable act in their mid-40s.
Ők a 40-es éveikben viszik véghez első és néha egyetlen fontos tettüket.
(Laughter)
(Nevetés)
If you're wondering what "others" are, here are some examples. Isn't it fascinating, the things people do and the things they're remembered for?
Ha kíváncsiak, mit takar az "egyebek", íme, néhány példa. Hát nem lenyűgöző, amit az emberek csinálnak, és amiért emlékezetesek maradnak?
(Laughter)
(Nevetés)
Our curiosity was in overdrive, and we desired to analyze more than just a descriptor. So, we ingested the entire first paragraph of all 2,000 obituaries, but we did this separately for two groups of people: people that are famous and people that are not famous. Famous people -- Prince, Ali, Zaha Hadid -- people who are not famous are people like Jocelyn Cooper, Reverend Curry or Lorna Kelly. I'm willing to bet you haven't heard of most of their names. Amazing people, fantastic achievements, but they're not famous. So what if we analyze these two groups separately -- the famous and the non-famous? What might that tell us?
Kíváncsiságunk határtalan volt, és nemcsak a címsorokat akartuk elemezni. Mind a 2000 nekrológ első bekezdését betápláltuk a programba, ám két csoportra osztottuk az embereket: hírességekre és átlagemberekre. Hírességekre, mint amilyen Prince, Ali, Zaha Hadid, és átlagemberekre, mint Jocelyn Cooper, Curry tisztelendő atya, vagy Lorna Kelly. Fogadni mernék, hogy legtöbbükről még sosem hallottak. Csodás emberek, lenyűgöző teljesítményt nyújtottak, de nem híresek. Mi történik, ha külön-külön elemezzük a két csoportot – a híres és az átlagembereket? Mit tanulhatunk vajon ebből?
Take a look. Two things leap out at me. First: "John."
Nézzék! Két dolog rögtön szembeötlik. Az első: "John."
(Laughter)
(Nevetés)
Anyone here named John should thank your parents --
Legyenek hálásak a szüleiknek, ha Johnnak hívják önöket –,
(Laughter)
(Nevetés)
and remind your kids to cut out your obituary when you're gone. And second: "help."
és kössék a gyerekeik lelkére, hogy vágják ki a nekrológjukat. A második: "segítség."
We uncovered, many lessons from lives well-led, and what those people immortalized in print could teach us. The exercise was a fascinating testament to the kaleidoscope that is life, and even more fascinating was the fact that the overwhelming majority of obituaries featured people famous and non-famous, who did seemingly extraordinary things. They made a positive dent in the fabric of life. They helped.
Sok tanulságot leszűrtünk ezekből a jól élt életekből, és tanulhatunk ezektől a halhatatlanná vált emberektől. Kutatásunk lenyűgöző tanúságot nyújtott az élet végtelen gazdagságáról, és még inkább lenyűgöző a tény, hogy a gyászhírek nagy többsége olyan híres vagy átlagos emberekről szólt, akik látszólag rendkívüli dolgokat vittek véghez. Jobbá tették az életet. Segítettek másoknak.
So ask yourselves as you go back to your daily lives: How am I using my talents to help society? Because the most powerful lesson here is, if more people lived their lives trying to be famous in death, the world would be a much better place.
Tegyék fel maguknak a kérdést, amint kilépnek az ajtón: Hogyan segítem tehetségemmel a társadalmat? Mert a legnagyobb tanulság, hogy ha több ember élne úgy, hogy halálában híres legyen, a világ sokkal jobb hely lenne.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)