I remember when I first found out I was going to speak at a TED conference. I ran across the hall to one of my classrooms to inform my students.
Emlékszem, amikor megtudtam, hogy TED-konferencián fogok előadni. Futottam a folyosón az egyik osztályom felé, hogy elújságoljam diákjaimnak.
"Guess what, guys? I've been asked to give a TED Talk."
"El sem hinnétek, srácok! Felkértek, hogy TED-előadást tartsak!"
The reaction wasn't one I quite expected. The whole room went silent.
Nem egészen az történt, amit vártam. Néma csend ült a teremre.
"A TED Talk? You mean, like the one you made us watch on grit? Or the one with the scientist that did this really awesome thing with robots?" Muhammad asked.
"TED-előadás? Mármint az, amit néznünk kellett a kitartásról? Vagy az, amiben a kutatók érdekes dolgokat műveltek robotokkal?" - kérdezte Muhammad.
"Yes, just like that."
"Igen, pont olyat."
"But Coach, those people are really important and smart."
"De Tanárnő, azok az emberek tényleg fontosak és okosak!"
(Laughter)
(Nevetés)
"I know that."
"Tudom."
"But Coach, why are you speaking? You hate public speaking."
"De Tanárnő, hogyhogy előadást tart? Hiszen utál minden fellépést!"
"I do," I admitted, "But it's important that I speak about us, that I speak about your journeys, about my journey. People need to know."
"Így igaz." - ismertem be, "De fontos, hogy beszéljek magunkról, és beszéljek a ti utatokról, meg az én utamról. Az embereknek tudniuk kell."
The students at the all-refugee school that I founded decided to end with some words of encouragement.
Az általam alapított menekült-iskola diákjai végül úgy döntöttek, biztatnak, valahogy így:
"Cool! It better be good, Coach."
"De király! Jónak kell lennie, Tanárnő!"
(Laughter)
(Nevetés)
There are 65.3 million people who have been forcibly displaced from their homes because of war or persecution. The largest number, 11 million, are from Syria. 33,952 people flee their homes daily. The vast majority remain in refugee camps, whose conditions cannot be defined as humane under anyone's definition. We are participating in the degradation of humans. Never have we had numbers this high. This is the highest number of refugees since World War II.
65,3 millió ember kényszerült arra, hogy kivándoroljon, mert a háború során elüldözték. A legtöbben, 11 millióan, Szíriából menekülnek. Naponta 33 952 ember hagyja el az otthonát. A legtöbben menekülttáborokban maradnak, olyan körülmények között, amit senki nem mondhat emberinek. Mindannyian részesei vagyunk az emberi megaláztatásnak. Soha nem voltak ennyire magas számok. A II. világháború óta nem volt ennyi menekült a világon.
Now, let me tell you why this issue is so important to me. I am an Arab. I am an immigrant. I am a Muslim. I've also spent the last 12 years of my life working with refugees. Oh -- and I'm also gay. It makes me really popular these days.
Hadd mondjam el önöknek, miért olyan fontos ez nekem. Arab vagyok, bevándorló vagyok. Muszlim vagyok. Életem utóbbi 12 évében menekültekkel dolgozom. Ja, és leszbi is vagyok. Így igen népszerű vagyok manapság.
(Laughter)
(Nevetés)
But I am the daughter of a refugee. My grandmother fled Syria in 1964 during the first Assad regime. She was three months pregnant when she packed up a suitcase, piled in her five children and drove to neighboring Jordan, not knowing what the future held for her and her family. My grandfather decided to stay, not believing it was that bad. He followed her a month later, after his brothers were tortured and his factory was taken over by the government. They rebuilt their lives starting from scratch and eventually became independently wealthy Jordanian citizens.
De egy menekült lánya vagyok. Nagymamám az Asszad-rezsim idején, 1964-ben hagyta el a hazáját. Három hónapos terhesen összecsomagolt, összeszedte öt gyermekét, és átautózott Jordániába, anélkül, hogy tudta volna, mi vár rá és családjára a jövőben. Nagyapám úgy döntött, marad, elviselhetőnek tartotta a helyzetet. Egy hónap múlva ő is felkerekedett, miután a bátyjait megkínozták, gyárát pedig lefoglalta a kormány. A semmiből építették újra életüket, és végül független, gazdag jordán állampolgárok lettek.
I was born in Jordan 11 years later. It was really important to my grandmother for us to know our history and our journey. I was eight years old when she took me to visit my first refugee camp. I didn't understand why. I didn't know why it was so important to her for us to go. I remember walking into the camp holding her hand, and her saying, "Go play with the kids," while she visited with the women in the camp. I didn't want to. These kids weren't like me. They were poor. They lived in a camp. I refused. She knelt down beside me and firmly said, "Go. And don't come back until you've played. Don't ever think people are beneath you or that you have nothing to learn from others."
Ott születtem 11 évvel később. Nagyanyám tényleg fontosnak tartotta, hogy megismerjük múltunkat és a bejárt utunkat. Nyolcéves voltam, amikor elvitt az első menekülttáboromba. Nem értettem, miért. Nem tudtam, miért olyan fontos neki, hogy odamenjünk. Emlékszem, ott sétáltunk egymás kezét fogva, azt mondta: "Menj, játssz a kicsikkel," ő meg eközben a táborban élő nőket látogatta meg. Semmi kedvem nem volt hozzá. Annyira mások voltak. Csórók. Táborban éltek. Tiltakoztam. Mama mellém térdelt, és rám parancsolt: "Menj oda. Vissza se gyere, amíg nem játszol velük. Soha ne hidd, hogy bárkinél többet érsz, vagy hogy semmit nem tanulhatsz másoktól."
I reluctantly went. I never wanted to disappoint my grandmother. I returned a few hours later, having spent some time playing soccer with the kids in the camp. We walked out of the camp, and I was excitedly telling her what a great time I had and how fantastic the kids were.
Vonakodva elindultam. Sosem akartam csalódást okozni a nagymamámnak. Pár óra múlva tértem vissza, focizgattam a táborlakó gyerekekkel. Kisétáltunk onnan, lelkesen meséltem nagymamámnak, milyen nagyszerű volt, és milyen aranyosak voltak a gyerekek.
"Haram!" I said in Arabic. "Poor them."
"Haram!" - mondtam arabul. "Szegények!"
"Haram on us," she said, using the word's different meaning, that we were sinning. "Don't feel sorry for them; believe in them."
"Mi vagyunk haram," - felelte, más értelemben használva a szót, vagyis "bűnösök vagyunk". "Ne sajnáld őket, higgy bennük!"
It wasn't until I left my country of origin for the United States that I realized the impact of her words.
Csak akkor értettem meg szavai lényegét, amikor már elhagytam Jordániát, hogy bevándoroljak Amerikába.
After my college graduation, I applied for and was granted political asylum, based on being a member of a social group. Some people may not realize this, but you can still get the death penalty in some countries for being gay. I had to give up my Jordanian citizenship. That was the hardest decision I've ever had to make, but I had no other choice. The point is, when you find yourself choosing between home and survival, the question "Where are you from?" becomes very loaded. A Syrian woman who I recently met at a refugee camp in Greece articulated it best, when she recalled the exact moment she realized she had to flee Aleppo.
Érettségi után politikai menedékért folyamodtam, és meg is kaptam, mivel egy társadalmi csoport tagja voltam. Talán nem mindenki érti ezt, de vannak országok, ahol még halálra ítélnek valakit azért, mert meleg. Így lemondtam jordán állampolgárságomról. Életem legnehezebb döntése volt, de nem volt más választásom. Lényegében amikor az otthonunk és a túlélés közt kell választanunk, igen súlyos értelmet nyer a "Honnan jöttél?" kérdés. Egy szíriai asszony fogalmazta ezt meg a legpontosabban, egy görög lágerben, amikor felidézte azt a pillanatot, amikor eldöntötte: elhagyja Aleppót.
"I looked out the window and there was nothing. It was all rubble. There were no stores, no streets, no schools. Everything was gone. I had been in my apartment for months, listening to bombs drop and watching people die. But I always thought it would get better, that no one could force me to leave, no one could take my home away from me. And I don't know why it was that morning, but when I looked outside, I realized if I didn't leave, my three young children would die. And so we left. We left because we had to, not because we wanted to. There was no choice," she said.
"Kinéztem az ablakon, és semmit nem láttam. Minden romokban hevert. Nem voltak boltok, sem utcák, sem iskolák. Minden eltűnt. Hónapokig ki sem tettem a lábam a lakásból, bombarobbanásokat hallgattam, és néztem, hogy halnak meg emberek. De azt hittem, majd minden jóra fordul, hogy én ugyan el nem hagyom az otthonom, senki nem veheti el tőlem, ami az enyém. És nem tudom, mi történt azon a reggelen, de amikor kinéztem az ablakon, Rájöttem, hogy ha nem megyek el, meghalhat a három kisgyerekem. Így eljöttünk. Nem azért, mert el akartunk jönni, hanem mert muszáj volt. Nem volt választásunk," - mondta.
It's kind of hard to believe that you belong when you don't have a home, when your country of origin rejects you because of fear or persecution, or the city that you grew up in is completely destroyed. I didn't feel like I had a home. I was no longer a Jordanian citizen, but I wasn't American, either. I felt a kind of loneliness that is still hard to put into words today.
Elég nehéz elhinni a kötődést, mikor nincs otthonunk, mikor szülőhazánk elüldöz félelemből vagy üldöztetés miatt, vagy a város, ahol felnőttünk, romokban hever. Nem éreztem, hogy otthonom lett volna. Már nem voltam jordán állampolgár, de amerikai sem. Magányosnak éreztem magam, még ma is nagyon nehéz erről beszélni.
After college, I desperately needed to find a place to call home. I bounced around from state to state and eventually ended up in North Carolina. Kindhearted people who felt sorry for me offered to pay rent or buy me a meal or a suit for my new interview. It just made me feel more isolated and incapable. It wasn't until I met Miss Sarah, a Southern Baptist who took me in at my lowest and gave me a job, that I started to believe in myself. Miss Sarah owned a diner in the mountains of North Carolina. I assumed, because of my privileged upbringing and my Seven Sister education, that she would ask me to manage the restaurant. I was wrong. I started off washing dishes, cleaning toilets and working the grill. I was humbled; I was shown the value of hard work. But most importantly, I felt valued and embraced. I celebrated Christmas with her family, and she attempted to observe Ramadan with me.
Gimnázium után kétségbeesve kerestem valamit, ami az otthonom lehet. Államról államra ugráltam, és végül Észak-Karolinában kötöttem ki. Jószívű helyi lakosok, akik megszántak, felajánlották, hogy fizetnek albérletet, hogy vesznek élelmet, vagy új ruhát, hogy el tudjak menni állásinterjúra. Ettől még inkább elszigeteltnek és alkalmatlannak éreztem magam. Aztán megismerkedtem a déli baptista Miss Sarah-val, aki munkát adott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és akkor hinni kezdtem magamban. Miss Sarah gyorsétkezdét üzemeltetett az észak-karolinai hegyekben. Arra gondoltam, kiváltságos nevelésem és a Hét Nővér-képzésem miatt rám bízza a kifőzde vezetését. Tévedtem. Mosogatással kezdtem, WC-t takarítottam, grilleztem. Alázatos voltam, megértettem a kemény munka értékét. De a legfontosabb érzés, hogy értékelt, törődött velem. Családjával együtt karácsonyoztam, és próbálta velem együtt tartani a Ramadant.
I remember being very nervous about coming out to her -- after all, she was a Southern Baptist. I sat on the couch next to her and I said, "Miss Sarah, you know that I'm gay." Her response is one that I will never forget.
Emlékszem, nagyon féltem megnyílni előtte - mégiscsak egy déli baptista. Melléültem a kanapén, és elmondtam: "Tudja, Miss Sarah, leszbikus vagyok." Soha nem fogom elfelejteni a válaszát.
"That's fine, honey. Just don't be a slut."
"Rendben van, drágám. Csak szajha ne legyél."
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
I eventually moved to Atlanta, still trying to find my home. My journey took a strange turn three years later, after I met a group of refugee kids playing soccer outside. I'd made a wrong turn into this apartment complex, and I saw these kids outside playing soccer. They were playing barefoot with a raggedy soccer ball and rocks set up as goals. I watched them for about an hour, and after that I was smiling. The boys reminded me of home. They reminded me of the way I grew up playing soccer in the streets of Jordan, with my brothers and cousins. I eventually joined their game. They were a little skeptical about letting me join it, because according to them, girls don't know how to play. But obviously I did.
Végül Atlantába költöztem, még mindig az otthonomat keresve. Három évvel később furcsa fordulatot vett az utam, amikor egy csoport, utcán focizó menekült gyerekkel találkoztam. Rossz helyen kanyarodtam be erre a lakótelepre, és láttam, hogy a srácok az utcán fociznak. mezítláb rúgták a szakadt labdát, és kövekkel jelölték a gólt. Körülbelül egy órán át néztem őket, aztán elmosolyodtam. Ők az otthonomra emlékeztettek. Arra, hogy testvéreimmel, unokatestvéreimmel Jordánia utcáin focizva nőttem fel. Aztán beálltam közéjük. Kicsit bizalmatlanul fogadtak, mert szerintük lányok nem tudnak focizni. De én bizony tudtam.
I asked them if they had ever played on a team. They said they hadn't, but that they would love to. I gradually won them over, and we formed our first team. This group of kids would give me a crash course in refugees, poverty and humanity. Three brothers from Afghanistan -- Roohullah, Noorullah and Zabiullah -- played a major role in that. I showed up late to practice one day to find the field completely deserted. I was really worried. My team loved to practice. It wasn't like them to miss practice. I got out of my car, and two kids ran out from behind a dumpster, waving their hands frantically.
Megkérdeztem, játszottak-e valaha csapatban. Mondták, hogy soha, pedig szeretnének. Apránként bizalmukba fogadtak, és megalakult az első csapatunk. Ez a gyerekcsoport gyorstalpalót nyújtott menekültek, szegénység, emberség témaköréből nekem. Főleg három afgán fivér: Roohullah, Noorullah és Zabiullah. Egyszer késve érkeztem az edzésre, a tér teljesen üres volt. Nagyon megijedtem. A csapatom szerette az edzéseket. Nem hittem, hogy ellógták volna. Kiszálltam a kocsiból, és két gyerek szaladt elő egy kuka mögül, izgatottan hadonászva.
"Coach, Rooh got beat up. He got jumped. There was blood everywhere."
"Edző néni, Rooh-t megverték! Rátámadtak! Minden csupa vér volt!"
"What do you mean? What do you mean he got beat up?"
"Mit mondtok? Mi az, hogy megverték?"
"These bad kids came and beat him up, Coach. Everybody left. They were all scared."
"Jöttek ezek a rossz fiúk, és összeverték. Mindenki elfutott. Meg voltak rémülve."
We hopped into my car and drove over to Rooh's apartment. I knocked on the door, and Noor opened it. "Where's Rooh? I need to talk to him, see if he's OK." "He's in his room, Coach. He's refusing to come out." I knocked on the door.
Beugrottunk a kocsiba, és Rooh-ék lakásához hajtottam. Bekopogtam, Noor nyitott ajtót. "Hol van Rooh? Beszélnem kell vele, biztos, hogy jól van?" "A szobájában van, Edző néni. Nem akar kijönni." Bekopogtam hozzá.
"Rooh, come on out. I need to talk to you. I need to see if you're OK or if we need to go to the hospital."
"Rooh gyere ki! Beszélni szeretnék veled. Látni akarom, jól vagy-e, vagy elvigyelek a kórházba."
He came out. He had a big gash on his head, a split lip, and he was physically shaken. I was looking at him, and I asked the boys to call for their mom, because I needed to go to the hospital with him. They called for their mom. She came out. I had my back turned to her, and she started screaming in Farsi. The boys fell to the ground laughing. I was very confused, because there was nothing funny about this. They explained to me that she said,
Kijött. Nagy seb volt a fején, ajka felszakadt, és nagyon rossz bőrben volt. Ránéztem, és kértem a fiúkat, szóljanak az édesanyjuknak, mert el kell vinni a fiút a kórházba. Szóltak is neki. Előjött. Háttal álltam neki, és ő fárszi nyelven kiabálni kezdett. A fiúk a földre rogytak a nevetéstől. Egészen összezavarodtam, mert egyáltalán nem találtam viccesnek. Elmagyarázták, mit kiabált a mama:
"You told me your coach was a Muslim and a woman." From behind, I didn't appear to be either to her.
"Azt mondtátok, az edzőtök muszlim és nő!" Hátulról nézve egyikre sem hasonlítottam.
(Laughter)
(Nevetés)
"I am Muslim," I said, turning to her. "Ašhadu ʾan lā ʾilāha ʾilla (A)llāh," reciting the Muslim declaration of faith. Confused, and perhaps maybe a little bit reassured, she realized that yes, I, this American-acting, shorts-wearing, non-veiled woman, was indeed a Muslim.
Megfordultam: "Muszlim vagyok," - mondtam. "Ašhadu ʾan lā ʾilāha ʾilla (A)llāh," - szavaltam a muszlim hitvallást neki. Zavartan hallgatott, és talán kicsit megnyugodott, megértette, hogy igen, én, az amerikai kinézetű, rövidgatyás, nem lepelbe burkolt nő, tényleg muszlim vagyok.
Their family had fled the Taliban. Hundreds of people in their village were murdered. Their father was taken in by the Taliban, only to return a few months later, a shell of the man he once was. The family escaped to Pakistan, and the two older boys, age eight and 10 at the time, wove rugs for 10 hours a day to provide for their family. They were so excited when they found out that they had been approved to resettle in the United States, making them the lucky 0.1 percent who get to do that. They had hit the jackpot.
Családja a tálibok elől menekült. A falujukban emberek százait mészárolták le. Az apját elfogták a tálibok, hónapok múlva tért haza, egykori önmagának csak árnyékaként. A család Pakisztánba menekült, és a két idősebb fiú - nyolc- és tízévesen - szőnyeget szőtt napi tíz órában, így gondoskodtak a családról. Nagyon boldogok voltak, amikor megtudták, hogy az Egyesült Államok befogadja őket, a szerencsés 0,1 százalékhoz tartoznak, akik megkapják az engedélyt. Megütötték a főnyereményt.
Their story is not unique. Every refugee family I have worked with has had some version of this. I work with kids who have seen their mothers raped, their fathers' fingers sliced off. One kid saw a bullet put in his grandmother's head, because she refused to let the rebels take him to be a child soldier. Their journeys are haunting. But what I get to see every day is hope, resilience, determination, a love of life and appreciation for being able to rebuild their lives.
Történetük nem egyedi. Minden menekültcsalád, akikkel dolgoztam, hasonló sorsot élt át. Dolgozom gyerekekkel, akik szeme láttára erőszakolták meg édesanyjukat, apjuk ujját levágták. Az egyik gyerek látta, ahogy golyó fúródik nagyanyja fejébe, mert nem engedte, hogy a lázadók elvigyék a gyereket katonának. Nagyon megrázó életutak. De minden nap látok reményt, ellenállást, elszántságot, életszeretetet, mert nagyra értékelik azt, hogy újra tudják építeni életüket.
I was at the boys' apartment one night, when the mom came home after cleaning 18 hotel rooms in one day. She sat down, and Noor rubbed her feet, saying that he was going to take care of her once he graduated. She smiled from exhaustion. "God is good. Life is good. We are lucky to be here."
Egyik éjjel a fiúk lakásán voltam, amikor édesanyjuk hazajött 18 hotelszoba kitakarítása után. Leroskadt, Noor megmasszírozta a lábát, és azt mondta: ha majd leérettségizik, ő fogja gondját viselni. Édesanyja kimerülten mosolygott. "Isten jó. Az élet jó. Szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk."
In the last two years, we have seen an escalating anti-refugee sentiment. It's global. The numbers continue to grow because we do nothing to prevent it and nothing to stop it. The issue shouldn't be stopping refugees from coming into our countries. The issue should be not forcing them to leave their own.
Az utóbbi két évben egyre fokozódó menekültellenességet tapasztalunk. Ez globális jelenség. Azért fokozódik, mert semmit nem teszünk, hogy megelőzzük, vagy hogy megállítsuk. Nem lenne szabad elutasítani azokat, akik nálunk keresnek menedéket. Azt kéne megakadályozni, hogy menekülésre kényszerüljenek.
(Applause)
(Taps)
Sorry.
Elnézést.
(Applause)
(Taps)
How much more suffering, how much more suffering must we take? How many more people need to be forced out of their homes before we say, "Enough!"? A hundred million? Not only do we shame, blame and reject them for atrocities that they had absolutely nothing to do with, we re-traumatize them, when we're supposed to be welcoming them into our countries. We strip them of their dignity and treat them like criminals.
Mennyi szenvedést, még mennyi szenvedést kell elviselnünk? Még hány embernek kell elhagyni a hazáját, mire végre kimondjuk: "Elég!"? Százmilliónak? Nemcsak megszégyenítjük, vádoljuk és elutasítjuk őket olyan atrocitásokért, amikről nem tehetnek, még mi is bántjuk őket, amikor be kéne fogadnunk őket országainkba. Megfosztjuk őket méltóságuktól, és bűnözőként bánunk velük.
I had a student in my office a couple of weeks ago. She's originally from Iraq. She broke down crying.
Néhány hete bejött az irodámba egy diák. Irakból menekült. Sírva fakadt.
"Why do they hate us?"
"Miért gyűlölnek minket?"
"Who hates you?"
"Ki gyűlöl titeket?"
"Everyone; everyone hates us because we are refugees, because we are Muslim."
"Mindenki. Mindenki gyűlöl, mert menekültek vagyunk, mert muszlimok vagyunk."
In the past, I was able to reassure my students that the majority of the world does not hate refugees. But this time I couldn't. I couldn't explain to her why someone tried to rip off her mother's hijab when they were grocery shopping, or why a player on an opposing team called her a terrorist and told her to go back where she came from. I couldn't reassure her that her father's ultimate life sacrifice by serving in the United States military as an interpreter would make her more valued as an American citizen.
Régebben meg tudtam győzni a diákjaimat, hogy az emberek többsége nem gyűlöli a menekülteket. De mostanában nem tudom. Nem tudtam neki mit mondani arra, miért rángatták le anyjáról a hidzsábot bevásárlás közben, vagy miért mondta rá egy másik játékos, hogy terrorista, meg hogy menjen vissza oda, ahonnan jött. Nem tudtam megvigasztalni őt, hogy apja az amerikai seregben tolmácsként arra áldozta az életét, hogy a lánya értékesebb amerikai állampolgár lehessen.
We take in so few refugees worldwide. We resettle less than 0.1 percent. That 0.1 percent benefits us more than them. It dumbfounds me how the word "refugee" is considered something to be dirty, something to be ashamed of. They have nothing to be ashamed of.
Világszerte alig fogadunk be menekültet. Kevesebb, mint 0,1 százalék kap letelepedési engedélyt. Ezt a 0,1 százalékot hasznosabbnak tartjuk, mint a többieket. Döbbenetes, hogy a "menekült" szitokszóvá vált, mint valami szégyellnivaló. Nincs miért szégyenkezniük.
We have seen advances in every aspect of our lives -- except our humanity. There are 65.3 million people who have been forced out of their homes because of war -- the largest number in history. We are the ones who should be ashamed.
Életünk minden területén fejlődést láttunk - kivéve az emberséget. 65,3 millióan kényszerültek elhagyni otthonaikat háború miatt - a legtöbben a történelem során. Nekünk kell szégyellnünk magukat.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)