Two years ago, I have to say there was no problem. Two years ago, I knew exactly what an icon looked like. It looks like this. Everybody's icon, but also the default position of a curator of Italian Renaissance paintings, which I was then. And in a way, this is also another default selection. Leonardo da Vinci's exquisitely soulful image of the "Lady with an Ermine." And I use that word, soulful, deliberately. Or then there's this, or rather these: the two versions of Leonardo's "Virgin of the Rocks" that were about to come together in London for the very first time. In the exhibition that I was then in the absolute throes of organizing. I was literally up to my eyes in Leonardo, and I had been for three years. So, he was occupying every part of my brain. Leonardo had taught me, during that three years, about what a picture can do. About taking you from your own material world into a spiritual world. He said, actually, that he believed the job of the painter was to paint everything that was visible and invisible in the universe. That's a huge task. And yet, somehow he achieves it. He shows us, I think, the human soul. He shows us the capacity of ourselves to move into a spiritual realm. To see a vision of the universe that's more perfect than our own. To see God's own plan, in some sense. So this, in a sense, was really what I believed an icon was.
Azt kell mondjam, hogy két évvel ezelőtt nem volt problémám. Két évvel ezelőtt pontosan tudtam, hogy hogy néz ki egy ikon. Mégpedig így. Mindenki ikonja, de egyben a kiindulási alapja is az olaszországi reneszánsz festményekkel foglalkozó kurátornak, aki akkor voltam. Bizonyos szempontból ez is egy alapvető választás. Leonardo da Vinci hihetetlenül kifejező festménye a Hölgy hermelinnel. És szándékosan mondom azt, hogy kifejező. Aztán itt van ez, vagy inkább ezek: Leonardo Sziklás Madonnájának két változata, amelyek első alkalommal kerültek egy kiállítótérbe Londonban. A szervezés hevében égtem a kiállítás előtt. Belevetettem magam Leonardo műveibe, és ez így ment már három éve. Minden gondolatom vele volt elfoglalva. Leonardo megtanított arra a három év alatt, hogy mire képes egy kép. Elrepít a saját kis anyagi világodból egy spirituális világba. Azt mondta, hogy a festő dolga az, hogy megfesse mindazt, ami látható és láthatatlan az univerzumban. Ez egy hatalmas feladat. Valahogy mégis képes rá. Úgy vélem feltárja előttünk az emberi lelket. Megmutatja, hogy képesek vagyunk belépni a spirituális világba. Egy sajátunknál tökéletesebb univerzum vízióját láttatja. Az isteni tervet, ha tetszik. Tehát ez volt számomra az ikon megfelelője.
At about that time, I started talking to Tom Campbell,
Akkoriban kezdtem el egyeztetni Tom Campbell-lel,
director here of the Metropolitan Museum, about what my next move might be. The move, in fact, back to an earlier life, one I'd begun at the British Museum, back to the world of three dimensions -- of sculpture and of decorative arts -- to take over the department of European sculpture and decorative arts, here at the Met. But it was an incredibly busy time. All the conversations were done at very peculiar times of the day -- over the phone. In the end, I accepted the job without actually having been here. Again, I'd been there a couple of years before, but on that particular visit. So, it was just before the time that the Leonardo show was due to open when I finally made it back to the Met, to New York, to see my new domain. To see what European sculpture and decorative arts looked like, beyond those Renaissance collections with which I was so already familiar. And I thought, on that very first day, I better tour the galleries. Fifty-seven of these galleries -- like 57 varieties of baked beans, I believe. I walked through and I started in my comfort zone in the Italian Renaissance. And then I moved gradually around, feeling a little lost sometimes. My head, also still full of the Leonardo exhibition that was about to open, and I came across this. And I thought to myself: What the hell have I done? There was absolutely no connection in my mind at all and, in fact, if there was any emotion going on, it was a kind of repulsion. This object felt utterly and completely alien. Silly at a level that I hadn't yet understood silliness to be. And then it was made worse -- there were two of them. (Laughter) So, I started thinking about why it was, in fact, that I disliked this object so much. What was the anatomy of my distaste? Well, so much gold, so vulgar. You know, so nouveau riche, frankly. Leonardo himself had preached against the use of gold, so it was absolutely anathema at that moment. And then there's little pretty sprigs of flowers everywhere. (Laughter) And finally, that pink. That damned pink. It's such an extraordinarily artificial color. I mean, it's a color that I can't think of anything that you actually see in nature, that looks that shade. The object even has its own tutu. (Laughter) This little flouncy, spangly, bottomy bit that sits at the bottom of the vase. It reminded me, in an odd kind of way, of my niece's fifth birthday party. Where all the little girls would come either as a princess or a fairy. There was one who would come as a fairy princess. You should have seen the looks. (Laughter) And I realize that this object was in my mind, born from the same mind, from the same womb, practically, as Barbie Ballerina. (Laughter) And then there's the elephants. (Laughter) Those extraordinary elephants with their little, sort of strange, sinister expressions and Greta Garbo eyelashes, with these golden tusks and so on. I realized this was an elephant that had absolutely nothing to do with a majestic march across the Serengeti. It was a Dumbo nightmare. (Laughter)
az itteni Metropolitan Múzeum igazgatójával arról, hogy mi legyen a következő lépés. Visszatérni az életem egy korábbi fejezetébe, melyet a British Múzeumban kezdtem, vissza a három dimenzió világába, a szobrászat és a dekoratív művészetek világába, az európai szobrászat és dekoratív művészetek osztályának átvétele, itt a Met-ben. Nagyon sűrű időszak volt. A beszélgetéseink mindig szokatlan napszakokban folytak telefonon keresztül. Végül elfogadtam az állást anélkül, hogy idejöttem volna. Mint említettem, jártam már ott pár évvel azelőtt, azon a bizonyos találkozón. A Leonardo-kiállítás megnyitója előtt álltunk, amikor végre visszajöttem a New York-i Metbe, hogy megnézzem magamnak az új munkahelyet. Hogy megnézzem, milyen az európai szobrászat és dekoratív művészet, azon reneszánsz gyűjteményeken túl, amelyeket jól ismertem. Úgy gondoltam a legelső nap, hogy körül kellene járni a képtárakat. Ötvenhét ilyen képtár volt, akár egy 57 féleképpen elkészített paradicsomos bab. A körüljárást a hazai terepen, az olasz reneszánsznál kezdtem. Aztán fokozatosan haladtam tovább, és néha kissé elveszettnek éreztem magam. A fejem még tele volt a Leonardo-kiállítással, amit megnyitni készültünk amikor megpillantottam ezt. És arra gondoltam: Úristen, mit tettem? A fejemben megszűnt a kapcsolat, és ha éreztem is valamit, az az undor volt. Ez a tárgy teljesen idegenként hatott rám. Olyan szinten volt nevetséges, amilyet még sose láttam. Aztán súlyosbodott a helyzet, mert kettő volt belőle. (Nevetés) Ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért taszít ez a tárgy annyira. Miért nem tetszik nekem? Túl sok az arany, túl közönséges. Egyszóval: túl giccses. Leonardo maga is az arany használata ellen volt, tehát akkor ez volt az "abszolút nem" kategória számomra. Még teli is van kis virágokkal. (Nevetés) És még rózsaszín is. Az a rohadt rózsaszín. Annyira mesterséges szín. Olyan színű, amilyet soha nem látni a természetben, semmi ilyen árnyalatút. És még tütü is van rajta. (Nevetés) Az az apró kis csillámló förtelem, ami a váza alján van. Furcsa mód az unokahúgom ötödik születésnapi bulijára emlékeztetett. Amikor minden kislány királykisasszonynak vagy tündérkének öltözött. És volt egy kislány, aki tündérkirálykisasszonyként jött. Látniuk kellett volna a fejüket. (Nevetés) És akkor rájöttem, hogy az a tárgy jár a fejemben, amit ugyanaz az elme szült, mint a ballerina Barbie-t. (Nevetés) Aztán ott vannak az elefántok. (Nevetés) Azok a furcsa elefántok szokatlan, vészjósló kis tekintetükkel Greta Garbo szempillákkal, arany agyarakkal és így tovább. Rájöttem, hogy ennek az elefántnak abszolút semmi köze a Szerengetin át masírozó, előkelő társaihoz. Olyan volt, mint rémálmaink Dumbója. (Nevetés)
But something more profound was happening as well. These objects, it seemed to me, were quintessentially the kind that I and my liberal left friends in London had always seen as summing up something deplorable about the French aristocracy in the 18th century. The label had told me that these pieces were made by the Sèvres Manufactory, made of porcelain in the late 1750s, and designed by a designer called Jean-Claude Duplessis, actually somebody of extraordinary distinction as I later learned. But for me, they summed up a kind of, that sort of sheer uselessness of the aristocracy in the 18th century. I and my colleagues had always thought that these objects, in way, summed up the idea of, you know -- no wonder there was a revolution. Or, indeed, thank God there was a revolution. There was a sort of idea really, that, if you owned a vase like this, then there was really only one fate possible. (Laughter)
De ugyanakkor volt mögötte valami jelentés is. Tipikusan olyannak tűntek ezek a tárgyak, mint amilyenekben én és a Londonban élő balliberális barátaim mindig is a 18. századi francia arisztokrácia szörnyűségét láttuk. A hozzájuk tartozó feliraton az állt, hogy a sèvres-i porcelángyárban készültek az 1750-es évek végén és egy Jean-Claude Duplessis nevű dizájner munkái, aki egy kifejezetten neves művész volt, mint később megtudtam. Számomra mégis azt a haszontalanságot testesítették meg, amit a 18. századi arisztokrácia képviselt. Kollégáimmal mindig arra gondoltunk, hogy ezek a tárgyak voltak a megtestesítői ... tudják ... Nem csoda, hogy kitört a forradalom. Vagy inkább: hála az égnek, hogy kitört a forradalom. És arra gondoltunk, hogy ha valakinek ilyen vázája volt, akkor annak megpecsételődött a sorsa. (Nevetés)
So, there I was -- in a sort of paroxysm of horror. But I took the job and I went on looking at these vases. I sort of had to because they're on a through route in the Met. So, almost anywhere I went, there they were. They had this kind of odd sort of fascination, like a car accident. Where I couldn't stop looking. And as I did so, I started thinking: Well, what are we actually looking at here? And what I started with was understanding this as really a supreme piece of design. It took me a little time. But, that tutu for example -- actually, this is a piece that does dance in its own way. It has an extraordinary lightness and yet, it is also amazing balanced. It has these kinds of sculptural ingredients. And then the play between -- actually really quite carefully disposed color and gilding, and the sculptural surface, is really rather remarkable. And then I realized that this piece went into the kiln four times, at least four times in order to arrive at this. How many moments for accident can you think of that could have happened to this piece? And then remember, not just one, but two. So he's having to arrive at two exactly matched vases of this kind. And then this question of uselessness. Well actually, the end of the trunks were originally candle holders. So what you would have had were candles on either side. Imagine that effect of candlelight on that surface. On the slightly uneven pink, on the beautiful gold. It would have glittered in an interior, a little like a little firework.
Tehát álltam ott, az iszonyattól lebénulva. De elfogadtam az állást, és továbbra is ezeket a vázákat nézegettem. Muszáj volt, mert a fő útvonal mentén voltak a Metben. Tehát gyakorlatilag akárhova mentem, ott voltak. Furcsa mód a bűvöletükbe kerítettek, akár egy autóbaleset. Amikor az ember nem tudja levenni róla a szemét. És ahogy néztem, arra gondoltam: Tulajdonképpen mit is látunk itt? Elkezdtem úgy tekinteni rá, mint a dizájn magasiskolájára. Eltartott egy ideig. De az a tütü például a maga módján táncra is kel. Van benne valami könnyedség, és mégis tökéletes egyensúlyban van. Megvannak benne a szobrászati alkotóelemek És az összjátéka... a hihetetlenül pontosan kivitelezett festésnek, aranyozásnak és a felületeknek, ami igazán rendkívüli. Aztán belegondoltam, hogy ezt a vázát legalább négyszer kellett kiégetni ahhoz, hogy így nézzen ki. Hányszor és hányféle baleset történhetett volna ezzel a vázával? És nem csak egy, hanem két darab volt belőle. Tehát a művésznek két pontosan megegyező ilyen vázát kellett készítenie. Aztán a haszontalanság kérdése. Eredetileg az ormányok végei gyertyatartókként funkcionáltak Tehát mindkét oldalán gyertyák voltak. Képzeljük el, hogy a gyertyafény milyen hatással volt erre a felületre. A kissé egyenetlen rózsaszínekre, a gyönyörű aranyra. Egy belső térben úgy szikrázhatott, mint egy kisebb tűzijáték.
And at that point, actually, a firework went off in my brain. Somebody reminded me that, that word 'fancy' -- which in a sense for me, encapsulated this object -- actually comes from the same root as the word 'fantasy.' And that what this object was just as much in a way, in its own way, as a Leonardo da Vinci painting, is a portal to somewhere else. This is an object of the imagination. If you think about the mad 18th-century operas of the time -- set in the Orient. If you think about divans and perhaps even opium-induced visions of pink elephants, then at that point, this object starts to make sense. This is an object which is all about escapism. It's about an escapism that happens -- that the aristocracy in France sought very deliberately to distinguish themselves from ordinary people.
És akkor odabent is megvilágosodtam. Valaki eszembe juttatta, hogy a "fantasztikus" szó, mely számomra ezzel a tárggyal volt egyenlő, ugyanabból a tőből ered, mint a "fantázia". És hogy ez a tárgy is annyit ér a maga módján, mint egy Leonardo da Vinci festmény, egy átjáró egy másik világba. A képzelet szüleménye. Ha csak azokra az őrült 18. századi operákra gondolunk, melyek a keleten játszódtak. A kerevetekre, és az ópium okozta víziókra rózsaszín elefántokról, abban a pillanatban értelmet nyer ez a mű. A valóságból való menekülést mutatja. Egy olyan menekülésről szól, melyet a francia arisztokrácia tudatosan keresett, hogy ezáltal is elkülönítse magát a közemberektől.
It's not an escapism that we feel particularly happy with today, however. And again, going on thinking about this, I realize that in a way we're all victims of a certain kind of tyranny of the triumph of modernism whereby form and function in an object have to follow one another, or are deemed to do so. And the extraneous ornament is seen as really, essentially, criminal. It's a triumph, in a way, of bourgeois values rather than aristocratic ones. And that seems fine. Except for the fact that it becomes a kind of sequestration of imagination. So just as in the 20th century, so many people had the idea that their faith took place on the Sabbath day, and the rest of their lives -- their lives of washing machines and orthodontics -- took place on another day. Then, I think we've started doing the same. We've allowed ourselves to lead our fantasy lives in front of screens. In the dark of the cinema, with the television in the corner of the room. We've eliminated, in a sense, that constant of the imagination that these vases represented in people's lives. So maybe it's time we got this back a little. I think it's beginning to happen. In London, for example, with these extraordinary buildings that have been appearing over the last few years. Redolent, in a sense, of science fiction, turning London into a kind of fantasy playground. It's actually amazing to look out of a high building nowadays there. But even then, there's a resistance. London has called these buildings the Gherkin, the Shard, the Walkie Talkie -- bringing these soaring buildings down to Earth. There's an idea that we don't want these anxious-making, imaginative journeys to happen in our daily lives. I feel lucky in a way, I've encountered this object. (Laughter) I found him on the Internet when I was looking up a reference. And there he was. And unlike the pink elephant vase, this was a kind of love at first sight. In fact, reader, I married him. I bought him. And he now adorns my office. He's a Staffordshire figure made in the middle of the 19th century. He represents the actor, Edmund Kean, playing Shakespeare's Richard III. And it's based, actually, on a more elevated piece of porcelain. So I loved, on an art historical level, I loved that layered quality that he has. But more than that, I love him. In a way that I think would have been impossible without the pink Sèvres vase in my Leonardo days. I love his orange and pink breeches. I love the fact that he seems to be going off to war, having just finished the washing up. (Laughter) He seems also to have forgotten his sword. I love his pink little cheeks, his munchkin energy. In a way, he's become my sort of alter ego. He's, I hope, a little bit dignified, but mostly rather vulgar. (Laughter) And energetic, I hope, too. I let him into my life because the Sèvres pink elephant vase allowed me to do so. And before that Leonardo, I understood that this object could become part of a journey for me every day, sitting in my office. I really hope that others, all of you, visiting objects in the museum, and taking them home and finding them for yourselves, will allow those objects to flourish in your imaginative lives. Thank you very much. (Applause)
Azonban ezzel a fajta meneküléssel, nem igazán tudunk manapság azonosulni. És továbbgondolva rájöttem, hogy tulajdonképpen mindannyian az áldozatai vagyunk egy önkényuralomnak: a modernizmus diadalának, melyben a tárgy formájának és rendeltetésének egyeznie kell, vagy legalábbis kellene. A túldíszítettséget pedig egyenesen botrányosnak találjuk. Ennek oka a polgári értékek diadala az arisztokratikus értékek felett. És ez így is van rendjén. Kivéve, hogy ez korlátozza a képzeletünket. A 20. századhoz hasonlóan, amikor sokan tartották hitük szerint a Sabbathot, az életük többi része pedig, mely a mosógépekről és a fogszabályzókról szólt, más napokon folyt. Úgy érzem mi is így kezdünk viselkedni. Oda jutottunk, hogy a képernyők előtt éljük ki a fantáziánkat A moziterem sötétjében, a szobánk sarkában lévő televízióban. Bizonyos szempontból eltöröltük azt a fajta állandó képzelgést, amit ezek a vázák töltöttek be az emberek életében. Talán ideje, hogy visszatérjünk ehhez a szokásunkhoz. Úgy érzem már érezhető a változás szele. Londonban például megjelentek ezek a különleges építmények az utóbbi pár év folyamán. Sci-fi-szerűek, és Londont egyfajta fantázia-játszótérré változtatják. Lenyűgöző látványban van része annak, aki manapság lenéz egy ilyen magas épületről. De nem mindenkinek nyerték el a tetszését. Londonban Uborkának, Üvegszilánknak és Walkie Talkie-nak hívják őket, amivel le is degradálják ezeket az épületeket. Sokan gondolják úgy, hogy nem hiányoznak ezek a nyugtalanító, képzeletbeli utazások a mindennapjainkba. Szerencsésnek érzem magam. Mert rátaláltam erre. (Nevetés) Az interneten találtam, amikor referenciát kerestem. És akkor megláttam. És a rózsaszín elefántos vázával ellentétben első látásra beleszerettem. Megvettem mindenestől. És most az irodámban díszeleg. A 19. század közepén készült Staffordshire-ben. Edmund Kean színészt ábrázolja, aki Shakespeare III. Richárdját játszotta. Tulajdonképpen egy magasabb porcelántalpazaton áll. Tetszett, mint művészettörténésznek, szerettem, hogy több rétegből áll. Sőt mi több, imádom őt. Elképzelhetetlen lett volna ez az érzés, ha nem találkozom a rózsaszín Sèvres-vázával a Leonardo-s korszakomban. Imádom a narancs és rózsaszín gatyáját. Tetszik, hogy olyan, mintha háborúba készülne, de épp most fejezte volna be a mosogatást. (Nevetés) Úgy tűnik elfelejtette elhozni a kardját. Imádom a kis piros pofiját, az energiát, ami árad belőle. Bizonyos szempontból az alteregómmá vált. Remélhetőleg valahol mélyen van benne egy kis méltóság, de többnyire csak közönséges. (Nevetés) És remélem, energikus is. A rózsaszín elefántos váza hatására engedtem, hogy az életem részévé váljon ez a figura. És Leonardo hatására megértettem, hogy ez a tárgy a mindennapjaim szellemi utazásának részévé válhat, azzal, hogy ott van az irodámban. Őszintén remélem, hogy mindannyiukkal előfordul, hogy meglátnak egy-egy művet a múzeumban, és hazaviszik, értelmet nyer az Önök számára, ami biztosítja, hogy ezek a tárgyak a képzeletüket színesítsék nap mint nap. Nagyon szépen köszönöm. (Taps)