I'm 150 feet down an illegal mine shaft in Ghana. The air is thick with heat and dust, and it's hard to breathe. I can feel the brush of sweaty bodies passing me in the darkness, but I can't see much else. I hear voices talking, but mostly the shaft is this cacophony of men coughing, and stone being broken with primitive tools. Like the others, I wear a flickering, cheap flashlight tied to my head with this elastic, tattered band, and I can barely make out the slick tree limbs holding up the walls of the three-foot square hole dropping hundreds of feet into the earth. When my hand slips, I suddenly remember a miner I had met days before who had lost his grip and fell countless feet down that shaft.
45 m mélyen vagyok egy illegális bányaaknában, Ghánában. A levegő sűrű a melegtől és a portól, és nehéz lélegezni. Érzem, ahogyan a mellettem elhaladó izzadt testek súrolnak a sötétben, de különben nem látok semmit. Hallok szófoszlányokat, de az aknát leginkább a köhögés és a primitív eszközökkel kitermelt kő törésének hangzavara tölti be. Én is -- akár a többiek -- egy olcsó, villodzó fejlámpát viselek, ami ezzel a rongyos gumiszalaggal van a fejemhez erősítve, és alig tudom megkülönböztetni a falat tartó sima támfákat attól az egy méter széles négyzet alakú lyuktól, ami több száz méternyi mélyen szakad a földbe. Amikor a kezem megcsúszik, hirtelen eszembe jut az a bányász, akivel néhány nappal az előtt találkoztam, aki elvétette a fogást és a feneketlen mélységbe zuhant, ugyanebben az aknában.
As I stand talking to you today, these men are still deep in that hole, risking their lives without payment or compensation, and often dying.
Ahogy most itt állok és beszélek Önökhöz, ezek az emberek most is a bánya mélyén vannak, minden fizetés vagy bér nélkül, az életüket kockáztatva, és sokan közülük tényleg meg is halnak.
I got to climb out of that hole, and I got to go home, but they likely never will, because they're trapped in slavery.
Nekem megadatott, hogy kimásszak a lyukból és hogy hazamenjek, de ők valószínűleg sosem fognak, mert a rabszolgaság csapdájába kerültek.
For the last 28 years, I've been documenting indigenous cultures in more than 70 countries on six continents, and in 2009 I had the great honor of being the sole exhibitor at the Vancouver Peace Summit. Amongst all the astonishing people I met there, I met a supporter of Free the Slaves, an NGO dedicated to eradicating modern day slavery. We started talking about slavery, and really, I started learning about slavery, for I had certainly known it existed in the world, but not to such a degree. After we finished talking, I felt so horrible and honestly ashamed at my own lack of knowledge of this atrocity in my own lifetime, and I thought, if I don't know, how many other people don't know? It started burning a hole in my stomach, so within weeks, I flew down to Los Angeles to meet with the director of Free the Slaves and offer them my help.
Az utóbbi 28 évben azzal foglalkoztam, hogy 6 kontinens 70-nél több országának bennszülött kultúráját dokumentáltam, és 2009-ben az a nagy megtiszteltetés ért, hogy önállóan kiállíthattam a Vancouver-i Béke Csúcstalálkozón. Azok között a csodálatos emberek között, akikkel ott találkoztam összefutottam a "Free the Slaves" [Szabadságot a rabszolgáknak] egy támogatójával. Ez egy civil szervezet, aminek a célja a modern rabszolgaság teljes eltörlése. Beszélgetni kezdtünk a rabszolgaságról, és tényleg, elkezdtem tanulni a rabszolgaságról, amiről korábban is tudtam, hogy létezik a világban, de nem tudtam, hogy ilyen mértékben. Miután befejeztük a beszélgetést, rémesen éreztem magam, és őszintén szégyelltem, hogy mennyire nem tudtam saját korunknak erről a szörnyűségéről, és elképzeltem, hogy ha én nem tudok róla, vajon hányan nem tudnak még? Nagyon csípte a begyemet, így heteken belül Los Angelesbe repültem, hogy találkozzam a "Free the Slaves" mozgalom vezetőjével és felajánljam segítségemet.
Thus began my journey into modern day slavery. Oddly, I had been to many of these places before. Some I even considered like my second home. But this time, I would see the skeletons hidden in the closet.
Így kezdődött a kalandom a modern rabszolgasággal. Meglepő módon ezek közül a helyek közül sokban jártam már korábban is. Némelyiket szinte második otthonomnak tekintettem. De ez alkalommal azért mentem, hogy lássam a titkolt szégyenfoltokat.
A conservative estimate tells us there are more than 27 million people enslaved in the world today. That's double the amount of people taken from Africa during the entire trans-Atlantic slave trade. A hundred and fifty years ago, an agricultural slave cost about three times the annual salary of an American worker. That equates to about $50,000 in today's money. Yet today, entire families can be enslaved for generations over a debt as small as $18. Astonishingly, slavery generates profits of more than $13 billion worldwide each year.
Egy óvatos becslés szerint 27 milliónál is több ember él ma rabszolgaként a világon. Ez duplája annak, ahány embert elhurcoltak Afrikából a teljes transzatlanti rabszolgakereskedelem idején. Százötven évvel ezelőtt egy mezőgazdasági rabszolga háromszor annyiba került, mint amennyi egy amerikai munkás éves fizetése volt. Ez mai pénzben 50.000 dollárnak felel meg. Manapság teljes családokat tudnak generációkra rabszolgává tenni egy 18 dolláros adósság miatt. Meglepő módon a rabszolgaság évi 13 milliárd dollárnál nagyobb profitot termel összességében világszerte.
Many have been tricked by false promises of a good education, a better job, only to find that they're forced to work without pay under the threat of violence, and they cannot walk away.
Sokakat jó tanulási lehetőséggel, jobb munkaalkalom ígéretével szedtek rá, azután erőszakkal fenyegetve, fizetség nélküli munkára kényszerítették őket, és nem tudtak elmenekülni.
Today's slavery is about commerce, so the goods that enslaved people produce have value, but the people producing them are disposable. Slavery exists everywhere, nearly, in the world, and yet it is illegal everywhere in the world.
A mai rabszolgaság a kereskedelemhez kötődik, tehát a rabszolgák által előállított termékeknek értékük van, de az emberek, akik előállították, eldobhatók. Rabszolgaság szinte mindenütt van a világon, noha illegális mindenütt a világon.
In India and Nepal, I was introduced to the brick kilns. This strange and awesome sight was like walking into ancient Egypt or Dante's Inferno. Enveloped in temperatures of 130 degrees, men, women, children, entire families in fact, were cloaked in a heavy blanket of dust, while mechanically stacking bricks on their head, up to 18 at a time, and carrying them from the scorching kilns to trucks hundreds of yards away. Deadened by monotony and exhaustion, they work silently, doing this task over and over for 16 or 17 hours a day. There were no breaks for food, no water breaks, and the severe dehydration made urinating pretty much inconsequential. So pervasive was the heat and the dust that my camera became too hot to even touch and ceased working. Every 20 minutes, I'd have to run back to our cruiser to clean out my gear and run it under an air conditioner to revive it, and as I sat there, I thought, my camera is getting far better treatment than these people.
Indiában és Nepálban elvezettek a téglaégető kemencékhez. Ez a furcsa és ijesztő látvány olyan volt, mintha az ókori Egyiptomban vagy Dante poklában sétálnánk. Az 54 fokos hőségben, nehéz portakaróba burkolózva, férfiak, asszonyok, gyerekek -- egész családok -- a felhalmozott téglákat a fejükön cipelték az égetőkemencétől a több száz méterre lévő teherautókig, akár 18 darabot is egyszerre. Megtörve az egyhangúságtól és a fáradtságtól, csendesen dolgoznak, teszik a dolgukat folyamatosan napi 16-17 órában. Nincs sem étkezési szünet, sem hogy igyanak, a súlyos kiszáradástól a vizelés lényegtelenné vált. Oly átható volt a hőség és a kosz, hogy a fényképezőgépem annyira felforrósodott, hogy hozzá sem lehetett érni, és átmenetileg nem működött. 20 percenként vissza kellett hogy rohanjak a kocsinkhoz, hogy kitisztítsam a felszerelésem és a légkondi alá tegyem, hogy feléledjen újra, és ahogy ott ültem, arra gondoltam, hogy a kamerám jobb bánásmódban részesül, mint ezek az emberek.
Back in the kilns, I wanted to cry, but the abolitionist next to me quickly grabbed me and he said, "Lisa, don't do that. Just don't do that here." And he very clearly explained to me that emotional displays are very dangerous in a place like this, not just for me, but for them. I couldn't offer them any direct help. I couldn't give them money, nothing. I wasn't a citizen of that country. I could get them in a worse situation than they were already in. I'd have to rely on Free the Slaves to work within the system for their liberation, and I trusted that they would. As for me, I'd have to wait until I got home to really feel my heartbreak.
Ahogy visszamentem a kemencékhez, sírni volt kedvem, de a mellettem lévő aktivista megragadott és azt mondta: "Liza, ezt ne csináld! Itt ne." És elmagyarázta nagyon világosan, hogy az érzelmi megnyilvánulás nagyon veszélyes az ilyen helyeken, nem csak számomra, de a többiek számára is. Nem tudok semmi közvetlen segítséget felajánlani nekik. Nem tudok pénzt vagy mást adni nekik. Nem vagyok ennek az országnak az állampolgára. Még rosszabb helyzetbe kerülhetnek miattam. Rá kell hagyjam a "Free the Slave" -re, hogy a rendszer keretében dolgozzanak a felszabadításukon, és bízom benne, hogy valóban megteszik. Nekem nincs más, mint várni, amíg hazaérek, hogy kisírjam magam.
In the Himalayas, I found children carrying stone for miles down mountainous terrain to trucks waiting at roads below. The big sheets of slate were heavier than the children carrying them, and the kids hoisted them from their heads using these handmade harnesses of sticks and rope and torn cloth. It's difficult to witness something so overwhelming. How can we affect something so insidious, yet so pervasive? Some don't even know they're enslaved, people working 16, 17 hours a day without any pay, because this has been the case all their lives. They have nothing to compare it to. When these villagers claimed their freedom, the slaveholders burned down all of their houses. I mean, these people had nothing, and they were so petrified, they wanted to give up, but the woman in the center rallied for them to persevere, and abolitionists on the ground helped them get a quarry lease of their own, so that now they do the same back-breaking work, but they do it for themselves, and they get paid for it, and they do it in freedom.
A Himalájában gyerekeket találtam, akik köveket hordtak le, mérföldeken keresztül, hegyi terepen, az úton lent várakozó teherautókhoz. A hatalmas paladarabok nehezebbek voltak, mint maguk a gyerekek, akik vitték őket, a gyerekek ezeket ilyen botokból, kötélből és tépett rongyokból kézzel készített hámmal emelték fel a fejükkel. Nehéz végignézni valamit, ami ennyire rettenetes. Hogyan avatkozhatunk be egy ennyire alattomos dologba, ami ilyen általánosan elterjedt? Sokan nem is tudják, hogy rabszolgák, emberek napi 16-17 órát dolgoznak fizetés nélkül, mert mindig is így volt, egész életükben. Nincs semmi összehasonlítási alapjuk. Amikor ezek a falusiak a szabadságukat követelték, a rabszolgatartók felégették házaikat, ezeknek az embereknek semmijük sincs, és annyira megdöbbentek, hogy fel akarták adni, de az az asszony ott középen felrázta őket, hogy tartsanak ki, és a helyszínen lévő aktivisták segítettek nekik szerezni egy saját bányabérletet, így most ugyanazt a kimerítő munkát végzik, de maguknak dolgoznak, szabad akaratukból, és fizetséget kapnak érte.
Sex trafficking is what we often think of when we hear the word slavery, and because of this worldwide awareness, I was warned that it would be difficult for me to work safely within this particular industry.
Általában a leánykereskedelemre gondolunk, ha meghalljuk a szót, hogy rabszolgaság, és mert ez köztudott világszerte, figyelmeztettek, hogy nem lesz biztonságos foglalkoznom ezzel a bizonyos iparággal.
In Kathmandu, I was escorted by women who had previously been sex slaves themselves. They ushered me down a narrow set of stairs that led to this dirty, dimly fluorescent lit basement. This wasn't a brothel, per se. It was more like a restaurant. Cabin restaurants, as they're known in the trade, are venues for forced prostitution. Each has small, private rooms, where the slaves, women, along with young girls and boys, some as young as seven years old, are forced to entertain the clients, encouraging them to buy more food and alcohol. Each cubicle is dark and dingy, identified with a painted number on the wall, and partitioned by plywood and a curtain. The workers here often endure tragic sexual abuse at the hands of their customers. Standing in the near darkness, I remember feeling this quick, hot fear, and in that instant, I could only imagine what it must be like to be trapped in that hell. I had only one way out: the stairs from where I'd come in. There were no back doors. There were no windows large enough to climb through. These people have no escape at all, and as we take in such a difficult subject, it's important to note that slavery, including sex trafficking, occurs in our own backyard as well.
Katmanduban olyan nők kísértek, akik korábban maguk is szexrabszolgák voltak. Levezettek egy keskeny lépcsőn, ami abba a koszos, rosszul megvilágított alagsorba vezetett. Ez nem bordélyház volt önmagában. Sokkal inkább hasonlított valami étteremre. Ezek a szeparék, ahogyan a kereskedelemben nevezik, a kényszerprostitúció színhelyei. Apró szobácskáik vannak, ahol a rabszogák, -- asszonyok, fiatal lányokkal és fiúkkal együtt, néhány közülük nem több, mint hét éves -- arra vannak kényszerítve, hogy szórakoztassák a klienseket, hogy minél több ételt és alkoholt rendeljenek. A fülkék sötétek és kopottasak, falra festett számmal vannak azonosítva és furnérlemezzel és függönnyel leválasztva. A szexmunkások gyakran szenvednek el szörnyű szexuális bántalmazást a kuncsaftjaiktól. Emlékszem az éles, maró félelemre abban a fenyegetettségben, ahogyan ott álltam a majdnem vaksötétben, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen lehet csapdában élni ebben a pokolban. Csupán egyetlen út volt kifelé, az a lépcső, ahol bejöttem. Nem voltak hátsó kijáratok. Az ablakok nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy ki lehessen mászni rajtuk. Ezeknek az embereknek nem volt semmilyen menekülési lehetőségük, és ha már ilyen súlyos témáról beszélünk, fontos megemlíteni, hogy a rabszolgaság, a leánykereskedelmet is beleértve, a mi saját házunk táján is előfordul.
Tens of hundreds of people are enslaved in agriculture, in restaurants, in domestic servitude, and the list can go on. Recently, the New York Times reported that between 100,000 and 300,000 American children are sold into sex slavery every year. It's all around us. We just don't see it.
Emberek ezrei dolgoznak rabszolgaként a mezőgazdaságban, éttermekben, házi rabszolgaként, és a lista folytatható. Most jelentette a New York Times, hogy évi 100.000 és 300.000 között van azoknak az amerikai gyerekeknek a száma, akiket eladnak szexrabszolgának. És ez itt történik, körülöttünk. Csak nem látjuk meg.
The textile industry is another one we often think of when we hear about slave labor. I visited villages in India where entire families were enslaved in the silk trade. This is a family portrait. The dyed black hands are the father, while the blue and red hands are his sons. They mix dye in these big barrels, and they submerge the silk into the liquid up to their elbows, but the dye is toxic.
A textilipar a másik, amire általában gondolunk, ha a rabszolgamunkáról hallunk. Indiában voltam egy faluban, ahol teljes családok voltak rabszolgasorban a selyemiparban. Ez egy családi felvétel. A fekete kéz az apáé, a kék és a piros kezek a fiaiéi. Ezeben a nagy hordókban keverik a festéket, és belemártják a selymet a folyadékba, egészen könyékig, és a festék mérgező.
My interpreter told me their stories.
A tolmácsom elmondta a történetüket.
"We have no freedom," they said. "We hope still, though, that we could leave this house someday and go someplace else where we actually get paid for our dyeing."
"Semmi szabadságunk nincs", mondták. "Még mindig reménykedünk, hogy egyszer elhagyhatjuk ezt a házat és elmehetünk máshová, ahol fizetnek is a munkánkért."
It's estimated that more than 4,000 children are enslaved on Lake Volta, the largest man-made lake in the world. When we first arrived, I went to have a quick look. I saw what seemed to be a family fishing on a boat, two older brothers, some younger kids, makes sense right? Wrong. They were all enslaved. Children are taken from their families and trafficked and vanished, and they're forced to work endless hours on these boats on the lake, even though they do not know how to swim.
A becslés szerint 4000-nél is több gyerek van rabszolgasorban a Volta-tónál, a világ legnagyobb mesterséges tavánál. Amikor először megérkeztünk, elmentem, hogy szerezzek valami gyors benyomást. Úgy nézett ki, mintha egy család halászna egy csónakból, két idősebb fiú, és a kisebb testvéreik, hihető, ugye? Tévedés. Rabszolgák mindannyian. A gyerkek elkerültek a családjuktól, eladták őket, és eltűntek, és arra kényszerítik őket, hogy végnélküli órákon keresztül dolgozzanak ezekben a csónakokban a tavon, még akkor is, ha nem tudnak úszni.
This young child is eight years old. He was trembling when our boat approached, frightened it would run over his tiny canoe. He was petrified he would be knocked in the water. The skeletal tree limbs submerged in Lake Volta often catch the fishing nets, and weary, frightened children are thrown into the water to untether the lines. Many of them drown.
Ez a gyerek nyolc éves. Remegett, amikor közeledett a csónakunk, meg volt ijedve, hogy elsodorjuk az aprócska kenuját. Meg volt rémülve, hogy beleesik a vízbe. A Volta-tóban, a vízalatti kopasz faágakon gyakran akadnak fenn halászhálók, és a kimerült, ijedt gyerekeket vízbe dobják, hogy bogozzák ki a zsineget. Sokan közülük megfulladnak.
For as long as he can recall, he's been forced to work on the lake. Terrified of his master, he will not run away, and since he's been treated with cruelty all his life, he passes that down to the younger slaves that he manages.
Amíóta az eszét tudja, mindig is a tavon kellett dolgoznia. A gazdájától megfélemlítve nem fog elmenekülni, és mivel egész életében durván bántak vele, ő is így bánik a nála fiatalabb rabszolgákkal, akiket irányít.
I met these boys at five in the morning, when they were hauling in the last of their nets, but they had been working since 1 a.m. in the cold, windy night. And it's important to note that these nets weigh more than a thousand pounds when they're full of fish.
Reggel ötkor találkoztam ezekkel a fiúkkal, amikor bevonták az utolsó hálóikat, de hajnali 1-től dolgoztak, a hideg és szeles éjszakában. És fontos megjegyezni, hogy ezek a hálók ötszáz kilógrammnál többet nyomnak, ha tele vannak hallal.
I want to introduce you to Kofi. Kofi was rescued from a fishing village. I met him at a shelter where Free the Slaves rehabilitates victims of slavery. Here he's seen taking a bath at the well, pouring big buckets of water over his head, and the wonderful news is, as you and I are sitting here talking today, Kofi has been reunited with his family, and what's even better, his family has been given tools to make a living and to keep their children safe. Kofi is the embodiment of possibility. Who will he become because someone took a stand and made a difference in his life?
Bemutatom Önöknek Kofit. Kofit egy halászfaluból mentették ki. Egy menedékhelyen találkoztam vele, ahol a "Free the Slaves" szervezet készíti fel a szabad életre a rabszolgaság áldozatait. Itt láthatjuk, ahogyan mosdik a kútnál, nagy vödör vizet öntve a fejére, és az az örömhír ért, hogy amíg mi most itt ülünk, Kofi visszatérhetett családjához, sőt, a családja olyan munkaeszközöket kapott, amivel fenntarthatják magukat és a gyerekeik biztonságát. Kofi maga a megtestesült lehetőség. Mire viszi vajon, hogy valaki kiállt érte és változást hozott az életében?
Driving down a road in Ghana with partners of Free the Slaves, a fellow abolitionist on a moped suddenly sped up to our cruiser and tapped on the window. He told us to follow him down a dirt road into the jungle. At the end of the road, he urged us out of the car, and told the driver to quickly leave. Then he pointed toward this barely visible footpath, and said, "This is the path, this is the path. Go." As we started down the path, we pushed aside the vines blocking the way, and after about an hour of walking in, found that the trail had become flooded by recent rains, so I hoisted the photo gear above my head as we descended into these waters up to my chest. After another two hours of hiking, the winding trail abruptly ended at a clearing, and before us was a mass of holes that could fit into the size of a football field, and all of them were full of enslaved people laboring. Many women had children strapped to their backs while they were panning for gold, wading in water poisoned by mercury. Mercury is used in the extraction process.
Ahogyan mentünk Ghánában az egyik úton a "Free the Slaves" tagjaival, egyik aktivistájuk hirtelen odahajtott mopedjén a terepjárónkhoz és bezörgött az ablakon. Azt mondta, hogy kövessük egy földúton a dzsungelbe. Az út végén sürgetett, hogy szálljunk ki, és azt mondta a sofőrnek, hogy menjen el gyorsan. Akkor egy alig látható gyalogút felé mutatott, és azt mondta, "Ez az az út, ez az az út, menjenek!" Ahogy elindultunk az úton, félrelöktük az utat elzáró liánokat és egy órai gyaloglás után, azt találtuk, hogy az utat elárasztotta a legutóbbi eső, így hát a fejem fölé emeltem a fényképezőgépet, és a mellkasomig beleereszkedtem a vízbe. További két óra gyaloglás után a kanyargós út hirtelen végetért egy tisztásnál, és ott volt előttünk a nagyjából futballpálya méretű terület sok-sok gödörrel, tele mindegyik dolgozó rabszolgákkal. Sok asszonynál ott volt a gyerek a hátára kötve, miközben mosták az aranyat a higannyal mérgezett vízben gázolva. A higanyt az arany kinyerésének folyamatában használják.
These miners are enslaved in a mine shaft in another part of Ghana. When they came out of the shaft, they were soaking wet from their own sweat. I remember looking into their tired, bloodshot eyes, for many of them had been underground for 72 hours. The shafts are up to 300 feet deep, and they carry out heavy bags of stone that later will be transported to another area, where the stone will be pounded so that they can extract the gold.
Ezek a bányászok a bányaaknában rabszolgáskodnak Ghána egy másik részén. Szinte fürödtek a saját izzadságukban, amikor jöttek ki az aknából. Emlékszem, ahogyan a fáradt, bevérzett szemükbe néztem, sokan közülük 72 órát töltöttek a föld alatt. Az aknák akár 100 méter mélyek, onnan hordják ki a nehéz kövek kötegeit, amelyeket később elszállítanak egy másik területre, ahol a köveket majd apró darabokra zúzzák, hogy kinyerhessék belőlük az aranyat.
At first glance, the pounding site seems full of powerful men, but when we look closer, we see some less fortunate working on the fringes, and children too. All of them are victim to injury, illness and violence. In fact, it's very likely that this muscular person will end up like this one here, racked with tuberculosis and mercury poisoning in just a few years.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy az örlés helyszíne tele van erős emberekkel, de ha közelebbről megnézzük, néhány szerencsétlent látunk dolgozni a széleken, köztük gyerekeket is. Mindannyian baleset, betegség vagy erőszak áldozatai. Valójában nagyon valószínű, hogy ez az izmos ember úgy fogja végezni, mint ez itt, tüdőbajjal és higanymérgezéssel kínlódva, alig néhány év múlva.
This is Manuru. When his father died, his uncle trafficked him to work with him in the mines. When his uncle died, Manuru inherited his uncle's debt, which further forced him into being enslaved in the mines. When I met him, he had been working in the mines for 14 years, and the leg injury that you see here is actually from a mining accident, one so severe doctors say his leg should be amputated. On top of that, Manuru has tuberculosis, yet he's still forced to work day in and day out in that mine shaft.
Ez it Manuru. Amikor az édesapja meghalt, a nagybátyja eladta, hogy vele együtt dolgozzon a bányában. Amikor a nagybácsi meghalt, Manuru örökölte az adósságát, és arra kényszerült, hogy továbbra is a bányában dolgozzék rabszolgaként. Amikor találkoztam vele, már 14 éve dolgozott a bányában, és ezt a lábsérülését, amit itt látnak egy bányabalesetben szerezte, ez olyan súlyos volt, hogy azt mondták az orvosok, hogy amputálni kell a lábát. Ráadásul Manurunak tüdőbaja is van, és még így is reggeltől estig kell dolgoznia a bányaaknában.
Even still, he has a dream that he will become free and become educated with the help of local activists like Free the Slaves, and it's this sort of determination, in the face of unimaginable odds, that fills me with complete awe.
De még mindig arról álmodik, hogy felszabadul egyszer és helyi aktivisták segítségével tanult ember lesz belőle, olyan, mint a "Free the Slaves" tagjai, és az ilyen elszántság az elképesztően kicsi esély dacára teljes tisztelettel tölt el.
I want to shine a light on slavery. When I was working in the field, I brought lots of candles with me, and with the help of my interpreter, I imparted to the people I was photographing that I wanted to illuminate their stories and their plight, so when it was safe for them, and safe for me, I made these images. They knew their image would be seen by you out in the world. I wanted them to know that we will be bearing witness to them, and that we will do whatever we can to help make a difference in their lives. I truly believe, if we can see one another as fellow human beings, then it becomes very difficult to tolerate atrocities like slavery. These images are not of issues. They are of people, real people, like you and me, all deserving of the same rights, dignity and respect in their lives. There is not a day that goes by that I don't think of these many beautiful, mistreated people I've had the tremendous honor of meeting.
Szeretném ráirányítani a fényt rabszolgaságra. Amikor a terepen dolgoztam, elhoztam magammal egy csomó gyertyát, és a tolmácsom segítségével átadtam azoknak az embereknek, akiket fényképeztem, mert világosságot akartam a történetük és a helyzetük körül, és amikor biztonságban voltunk, ők is és én is, akkor készítettem ezeket a képeket. Tudták, hogy a képük látható lesz világszerte. Tudatni akartam velük, hogy tanúskodni fogunk mellettük, és megteszünk mindent, amit csak tudunk, hogy segítsünk megváltoztatni az életüket. Én igazán hiszem, hogy ha felebarátként tekintünk egymásra, akkor nagyon nehéz lesz eltűrni az olyan aljasságot, mint a rabszolgság. Ezek a képek nem esetekről szólnak, hanem emberekről, hús-vér emberekről, mint Önök, vagy én, akiket azonos jogok, méltóság és tisztelet illet meg. Nem múlik el nap úgy, hogy ne gondolnék erre a sok, derék, kizsigerelt emberre, akiknek köszönöm, hogy találkozhattunk.
I hope that these images awaken a force
Abban bízom, hogy ezek a képek felébresztik az erőt
in those who view them, people like you, and I hope that force will ignite a fire, and that fire will shine a light on slavery, for without that light, the beast of bondage can continue to live in the shadows.
azokban, akik látják őket, az olyanokban, mint Önök is, és azt remélem, hogy ez az erő tüzet fog gyújtani, és ez a tűz fényt gyújt a rabszolgaság körül, enélkül a fény nélkül a rabszolgaság szörnye tovább élhet az árnyékban.
Thank you very much.
Nagyon köszönöm.
(Applause)
(Taps)