It was November 1, 2002, my first day as a principal, but hardly my first day in the school district of Philadelphia.
2002 november 1-je volt az első napon igazgatóként, de aligha az első napom a Philadelphiai körzeti iskolában.
I graduated from Philadelphia public schools, and I went on to teach special education for 20 years in a low-income, low-performing school in North Philadelphia, where crime is rampant and deep poverty is among the highest in the nation.
Philadelphiai állami iskolákban végeztem, és 20 évig tanítottam gyógypedagógiát egy alacsony jövedelmű, gyengén teljesítő iskolában, Észak-Philadelphiában, ahol burjánzik a bűnözés és mély szegénység a legmagasabbak között van a nemzeten belül.
Shortly after I walked into my new school, a huge fight broke out among the girls. After things were quickly under control, I immediately called a meeting in the school's auditorium to introduce myself as the school's new principal. (Applause)
Röviden, miután besétáltam az új iskolámba, egy hatalmas verekedés tört ki a lányok között. Miután gyorsan visszaszereztük az irányítást a dolgok felett, rögtön összehívtam egy gyűlést az iskola előadótermében, hogy bemutatkozzak az iskola új igazgatójaként. (Taps)
I walked in angry, a little nervous -- (Laughter) -- but I was determined to set the tone for my new students. I started listing as forcefully as I could my expectations for their behavior and my expectations for what they would learn in school. When, all of a sudden, a girl way in the back of the auditorium, she stood up and she said, "Miss! Miss!" When our eyes locked, she said, "Why do you keep calling this a school? This is not a school."
Dühösen, egy kissé idegesen léptem be -- (Nevetés) -- de elszántam magam arra, hogy én határozom meg a hangnemet az új diákjaim számára. El kezdtem felsorolni olyan erőteljesen, ahogy csak tudtam, az elvárásaimat a viselkedésükkel kapcsolatban és a reményeimet az iskolai tanulmányaikat illetően. Mikor, teljesen váratlanul, egy lány az előadó hátsó bejáratánál, felállt és azt kiáltotta: "Kisasszony! Kisasszony!" Mikor ránéztünk, azt kiáltotta: "Miért hívod ezt iskolának? Ez nem egy iskola."
In one outburst, Ashley had expressed what I felt and never quite was able to articulate about my own experience when I attended a low-performing school in the same neighborhood, many, many, many years earlier. That school was definitely not a school.
Ezzel az egyetlen kitörésével kifejezte Ashley azt, amit én is éreztem, de soha nem tudtam igazán megfogalmazni a saját tapasztalataimról, mikor meglátogattam egy gyengén teljesítő iskolát azon a környéken, sok-sok évvel ezelőtt. Az az iskola határozottan nem volt iskola.
Fast forwarding a decade later to 2012, I was entering my third low-performing school as principal. I was to be Strawberry Mansion's fourth principal in four years. It was labeled "low-performing and persistently dangerous" due to its low test scores and high number of weapons, drugs, assaults and arrests. Shortly as I approached the door of my new school and attempted to enter, and found the door locked with chains, I could hear Ashley's voice in my ears going, "Miss! Miss! This is not a school." The halls were dim and dark from poor lighting. There were tons of piles of broken old furniture and desks in the classrooms, and there were thousands of unused materials and resources. This was not a school. As the year progressed, I noticed that the classrooms were nearly empty. The students were just scared: scared to sit in rows in fear that something would happen; scared because they were often teased in the cafeteria for eating free food. They were scared from all the fighting and all the bullying. This was not a school.
Egy évtizednyi előreugrással 2012-be, éppen a harmadik gyengén teljesítő iskolába léptem be igazgatóként. A Strawberry Mansion negyedik igazgatója voltam négy éven belül. Ez "gyengén teljesítőnek és tartósan veszélyesnek" lett címkézve az alacsony tesztpontszámainak és a fegyverek magas számának, a drogoknak, támadásoknak és letartóztatásoknak köszönhetően. Röviden, ahogy megérkeztem az új iskolám ajtajához és megpróbáltam belépni, láncokkal bezárva találtam az ajtót. A saját fülemmel hallhattam Ashley hangját "Miss! Miss! Ez nem egy iskola." A termek homályosak és sötétek voltak a gyenge fényviszonyok miatt. Több tonnányi régi, törött bútor és asztal hevert az osztálytermekben, ugyanakkor több ezer használatba nem vett új anyag és készlet is. Ez nem egy iskola volt. Az év folyamán, megfigyeltem, hogy az osztálytermek majdnem üresek. A diákok egyszerűen féltek: féltek leülni sorban, attól tartottak, hogy valami történhet; féltek, mert a menzán gyakran kötekedtek velük az ingyenes étel miatt. Féltek minden verekedéstől és bántalmazástól. Ez nem egy iskola volt.
And then, there were the teachers, who were incredibly afraid for their own safety, so they had low expectations for the students and themselves, and they were totally unaware of their role in the destruction of the school's culture. This was the most troubling of all. You see, Ashley was right, and not just about her school. For far too many schools, for kids who live in poverty, their schools are really not schools at all. But this can change. Let me tell you how it's being done at Strawberry Mansion High School. Anybody who's ever worked with me will tell you I am known for my slogans. (Laughter) So today, I am going to use three that have been paramount in our quest for change.
És aztán ott voltak a tanárok, akik hihetetlenül féltették a saját biztonságukat, így alacsonyak voltak az elvárásaik a diákok és önmaguk számára, és egyáltalán nem voltak tisztában az iskolai kultúra megsemmisülésében betöltött szerepükkel. Mind közül ez volt a legaggasztóbb. Mint látják, Ashley-nek igaza volt, és nem csak saját iskolájával kapcsolatban. Túl sok iskolában áll fenn az a helyzet, hogy a szegénységben élő gyerekek számára, az iskolák egyáltalán nem is iskolák. De ez megváltozhat. Hadd meséljem el, hogyan valósítjuk meg ezt mi a Strawberry Mansion gimiben. Bárki, aki valaha is dolgozott velem meg fogja mondani önöknek, hogy a jelmondataimról vagyok ismert. (Nevetés) Így ma hármat fogok használni, amik a legfontosabbak voltak eddig a fordulat felkutatásában.
My first slogan is: if you're going to lead, lead. I always believed that what happens in a school and what does not happen in a school is up to the principal. I am the principal, and having that title required me to lead. I was not going to stay in my office, I was not going to delegate my work, and I was not going to be afraid to address anything that was not good for children, whether that made me liked or not. I am a leader, so I know I cannot do anything alone. So, I assembled a top-notch leadership team who believed in the possibility of all the children, and together, we tackled the small things, like resetting every single locker combination by hand so that every student could have a secure locker. We decorated every bulletin board in that building with bright, colorful, and positive messages. We took the chains off the front doors of the school. We got the lightbulbs replaced, and we cleaned every classroom to its core, recycling every, every textbook that was not needed, and discarded thousands of old materials and furniture. We used two dumpsters per day.
Az első jelmondatom: ha azért vagy ott, hogy vezess, akkor vezess. Mindig azt hittem, hogy ami történik, illetve nem történik az iskolában az az igazgatón múlik. Én vagyok az igazgató, és ez a cím feljogosít engem a vezetésre. Nem fogok az irodámban maradni, nem fogom másra bízni a munkámat, nem fogok félni bármit megnevezni, ami nem jó a gyerekeknek, akár jó fényben tüntet fel engem, akár nem. Én egy vezető vagyok, így tudom, hogy nem csinálhatok mindent egyedül. Ezért összegyűjtöttem a vezetőség krémjét, akik hittek minden gyermek lehetőségében, és közösen, megragadtuk a kis dolgokat, mint minden egyes öltözőszekrény kombinációjának kézi beállítása, így minden diáknak lehetett egy saját biztonságos szekrénye. Az épületben minden hirdetőtáblát kidekoráltunk fényes, színes és pozitív üzenetekkel. Levettük a láncokat az iskola bejárati ajtajáról. kicseréltettük a villanykörtéket, kitakarítottunk minden osztálytermet az utolsó szögig, újrahasznosítottunk minden, minden tankönyvet, amire már nem volt szükség, régi anyagok és bútorok ezreit dobtuk ki. Naponta két szemetes konténert raktunk tele.
And, of course, of course, we tackled the big stuff, like rehauling the entire school budget so that we can reallocate funds to have more teachers and support staff. We rebuilt the entire school day schedule from scratch to add a variety of start and end times, remediation, honors courses, extracurricular activities, and counseling, all during the school day. All during the school day. We created a deployment plan that specified where every single support person and police officer would be every minute of the day, and we monitored at every second of the day, and, our best invention ever, we devised a schoolwide discipline program titled "Non-negotiables." It was a behavior system -- designed to promote positive behavior at all times.
És természetesen, természetesen, megbirkóztunk nagy dolgokkal, mint a teljes iskolai költségvetés újratervezése, így a forrásokat átcsoportosíthatunk át több tanár és kisegítő személyzet foglalkoztatására. Újraterveztük az egész éves órabeosztási tervet a nulláról indulva, és belevettünk eltérő kezdési és befejezési időpontokat, kármentesítési, kitüntetési folyamatokat, tanórán kívüli tevékenységeket és tanácsadásokat, mindezt tanítási napokon. Mindezt tanítási napokon! Létrehoztunk egy fejlesztési tervet, ami meghatározta minden egyes támogató személy, és rendőr tartózkodási helyét a nap minden percére, és ellenőriztük a nap minden egyes másodpercében, és a valaha volt legjobb találmányunk az volt, hogy kidolgoztunk egy iskolai házirend programot "Zéró tolerancia" címmel. Ez egy viselkedési rendszer volt -- amit a mindenkori helyes viselkedés elősegítésére terveztünk.
The results? Strawberry Mansion was removed from the Persistently Dangerous List our first year after being -- (Applause) -- after being on the Persistently Dangerous List for five consecutive years. Leaders make the impossible possible.
Az eredmények? A Strawberry Mansion lekerült az "Állandóan Veszélyes Listáról" egy év után -- (Taps) -- azután, hogy öt egymást követő évben a listán volt. A vezetők megvalósították a lehetetlent.
That brings me to my second slogan: So what? Now what? (Laughter) (Applause)
Ez hozta a második jelmondatomat: Na és? Akkor most mi legyen? (Nevetés) (Taps)
When we looked at the data, and we met with the staff, there were many excuses for why Strawberry Mansion was low-performing and persistently dangerous. They said that only 68 percent of the kids come to school on a regular basis, 100 percent of them live in poverty, only one percent of the parents participate, many of the children come from incarceration and single-parent homes, 39 percent of the students have special needs, and the state data revealed that six percent of the students were proficient in algebra, and 10 were proficient in literature.
Amikor megnéztük az adatokat, és találkoztunk a munkatársainkkal, rengeteg kifogás volt arra, hogy miért volt a Strawberry Mansion gyengén teljesítő és állandóan veszélyes. Azt mondták, hogy a a gyerekeknek csak a 68%-a járt rendszeresen iskolába, 100%-uk szegénységben él, a szülőknek csak az 1%-a vállal közreműködést, sok gyermek érkezik javítóintézetekből és egyszülős családokból. A diákok 39 %-a speciális oktatást igényel és országos adatok kimutatták, hogy a diákok 6 százaléka volt jártas az algebrában, és 10%-a az irodalomban.
After they got through telling us all the stories of how awful the conditions and the children were, I looked at them, and I said, "So what. Now what? What are we gonna do about it?" (Applause)
Miután túlestek azon, hogy elpanaszolhatták az összes sztorit arról, hogy milyen szörnyűek a körülmények és a gyerekek, rájuk néztem, és azt mondtam: "És akkor mi van? Most mi legyen?" És most akkor mit fogunk MI tenni ez ügyben?! (Taps)
Eliminating excuses at every turn became my primary responsibility. We addressed every one of those excuses through a mandatory professional development, paving the way for intense focus on teaching and learning. After many observations, what we determined was that teachers knew what to teach but they did not know how to teach so many children with so many vast abilities. So, we developed a lesson delivery model for instruction that focused on small group instruction, making it possible for all the students to get their individual needs met in the classroom.
Az egymást követő kifogások kivédése az elsődleges feladatommá vált. Minden egyes kifogást elővettünk, egy kötelező szakmai fejlesztés segítségével, utat nyitva ezzel a tanításra és tanulásra való összpontosításnak. Sok megfigyelés után, megállapítottuk, hogy a tanárok tudják, hogy mit kell tanítaniuk, de azt nem, hogyan kell tanítani ilyen sok gyereket, ilyen áttekinthetetlenül sok képességgel. Így kifejlesztettünk egy előadói modellt a tanításhoz, ami kis létszámú csoportok oktatására összpontosított, lehetőséget adva minden tanuló számára, hogy az egyéni szükségletei teljesüljenek az osztályteremben.
The results? After one year, state data revealed that our scores have grown by 171 percent in Algebra and 107 percent in literature. (Applause) We have a very long way to go, a very long way to go, but we now approach every obstacle with a "So What. Now What?" attitude.
Az eredmények? Egy év után az állami adatok kimutatták, hogy a pontjaink 171%-kal nőttek az algebrában és 107%-kal az irodalomban. (Taps) Nagyon hosszú út vár ránk, egy nagyon hosszú út, de mostantól minden akadályhoz egy "Na és? Most mi legyen?"-nel közelítünk.
And that brings me to my third and final slogan. (Laughter) If nobody told you they loved you today, you remember I do, and I always will.
És ez hozza el a harmadik és utolsó jelmondatomat. (Nevetés) Ha senki nem mondaná számodra, hogy ők szeretnek téged ma, te emlékszel, hogy én szeretlek, és mindig foglak szeretni.
My students have problems: social, emotional and economic problems you could never imagine. Some of them are parents themselves, and some are completely alone. If someone asked me my real secret for how I truly keep Strawberry Mansion moving forward, I would have to say that I love my students and I believe in their possibilities unconditionally. When I look at them, I can only see what they can become, and that is because I am one of them. I grew up poor in North Philadelphia too. I know what it feels like to go to a school that's not a school. I know what it feels like to wonder if there's ever going to be any way out of poverty. But because of my amazing mother, I got the ability to dream despite the poverty that surrounded me.
A diákjaimnak problémáik vannak: olyan társadalmi, érzelmi és anyagi problémáik amilyeneket el se tudtok képzelni. Néhányan maguk is szülők, néhányan pedig teljesen egyedül élnek. Ha valaki megkérdezné, hogy mi az én valódi titkom, hogy valójában hogyan tudom a Strawberry Mansiont előre lendíteni az úton, azt kellene mondanom, hogy szeretem a diákjaimat és hiszek a lehetőségeikben feltétlenül. Amikor rájuk nézek, csak azt látom, mivé válhatnak, és ennek az az oka, hogy egy vagyok közülük. Én is szegényen nőttem fel Észak-Philadelphiában. Tudom, milyen érzés egy olyan iskolába járni, ami nem is iskola. Tudom, milyen érzés azon tűnődni, hogy vajon lesz-e módom valaha is kitörni a szegénységből. De csodálatos édesanyámnak hála, megkaptam a képességet arra, hogy álmodni tudjak a szegénység ellenére is, ami körülvett.
So -- (Applause) -- if I'm going to push my students toward their dream and their purpose in life, I've got to get to know who they are. So I have to spend time with them, so I manage the lunchroom every day. (Laughter) And while I'm there, I talk to them about deeply personal things, and when it's their birthday, I sing "Happy Birthday" even though I cannot sing at all. (Laughter) I often ask them, "Why do you want me to sing when I cannot sing at all?" (Laughter) And they respond by saying, "Because we like feeling special."
Így -- (Taps) ha közben fogok járni a diákjaim érdekében, hogy megvalósítsák az álmaikat és céljaikat a való világban. meg kell tudnom, hogy kik ők. Ehhez időt kell töltenem velük, így minden nap én irányítom a menzát. (Nevetés) És miközben ott vagyok, mély, személyes dolgokról beszélgetek velük és a születésnapjukon eléneklem a "Boldog szülinapot" annak ellenére, hogy nem igazán tudok énekelni. (Nevetés) Gyakran megkérdezem őket, hogy "Miért akarjátok, hogy énekeljek, mikor nem igazán tudok énekelni?" (Nevetés) És ők azt válaszolják erre, hogy: "Mert szeretünk különlegesek lenni."
We hold monthly town hall meetings to listen to their concerns, to find out what is on their minds. They ask us questions like, "Why do we have to follow rules?" "Why are there so many consequences?" "Why can't we just do what we want to do?" (Laughter) They ask, and I answer each question honestly, and this exchange in listening helps to clear up any misconceptions. Every moment is a teachable moment.
Havonta hívunk össze tanácskozást, hogy meghallgassuk a gondjaikat, és rájöjjünk, hogy mi jár a fejükben. Olyan kérdéseket tesznek fel nekünk, mint: "Miért kell követnünk a szabályokat?" "Miért van olyan sok következmény?" "Miért nem csinálhatjuk csak azt, amit akarunk?" (Nevetés) Ők kérdeznek és én nyíltan megválaszolok minden kérdést, és egymás meghallgatása segít a félreértéseket tisztázni. Minden egyes pillanat tanulságos.
My reward, my reward for being non-negotiable in my rules and consequences is their earned respect. I insist on it, and because of this, we can accomplish things together. They are clear about my expectations for them, and I repeat those expectations every day over the P.A. system. I remind them -- (Laughter) I remind them of those core values of focus, tradition, excellence, integrity and perseverance, and I remind them every day how education can truly change their lives. And I end every announcement the same: "If nobody told you they loved you today, you remember I do, and I always will."
Az én jutalmam, az én jutalmam a szabályaim és a következmények következetes betartatásáért, a tőlük kiérdemelt tisztelet. Ragaszkodom ezekhez és emiatt képesek vagyunk együtt megvalósítani dolgokat. Tisztában vannak azzal, hogy mik az elvárásaim feléjük, és én minden nap megismétlem azokat az elvárásokat a hangosbemondó rendszerben. Emlékeztetem őket -- (Nevetés) Emlékeztetem őket azokra az alapértékekre, amelyekre összpontosítanunk kell : a hagyományokra, a kiválóságra, a becsületességre és az állhatatosságra, és emlékeztetem őket minden nap hogy a tanulás az, ami igazán meg tudja változtatni az életüket. És mindig ugyanúgy fejezem be a közleményemet: "Ha senki nem mondja, hogy szeret titeket ma, emlékezzetek, hogy én igen, és mindig foglak."
Ashley's words of "Miss, Miss, this is not a school," is forever etched in my mind. If we are truly going to make real progress in addressing poverty, then we have to make sure that every school that serves children in poverty is a real school, a school, a school -- (Applause) -- a school that provides them with knowledge and mental training to navigate the world around them.
Ashley szavai "Kisasszony, kisasszony, ez nem egy iskola," örökre az emlékezetembe vésődött. Ha valóban igazi előrelépést akarunk tenni a szegénységet megcélozva, akkor biztosítanunk kell, hogy minden iskola, amely szegény gyerekeket szolgál igazi iskola legyen, egy iskola, egy iskola -- (Taps) -- egy iskola, amely tudást adja meg számukra és mentális edzést a környező világban való tájékozódáshoz.
I do not know all the answers, but what I do know is for those of us who are privileged and have the responsibility of leading a school that serves children in poverty, we must truly lead, and when we are faced with unbelievable challenges, we must stop and ask ourselves, "So what. Now what? What are we going to do about it?" And as we lead, we must never forget that every single one of our students is just a child, often scared by what the world tells them they should be, and no matter what the rest of the world tells them they should be, we should always provide them with hope, our undivided attention, unwavering belief in their potential, consistent expectations, and we must tell them often, if nobody told them they loved them today, remember we do, and we always will.
Nem tudom mindenre a választ, de azt tudom, hogy a közülünk azoknak, akik megkapják azt a kiváltságot, hogy egy szegénységben élő gyerekeknek létesült iskola vezetéséért felelősek, nekünk, muszáj valóban vezetnünk, és amikor elképzelhetetlen kihívásokkal szembesülünk meg kell állnunk és megkérdeznünk magunktól, "Na és?! Most hogy legyen?" Mit teszünk mi ezügyben?" És ahogy vezetünk, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden egyes diákunk csak egy gyermek, gyakran megijednek attól, amit a világ mond nekik, hogy milyennek kellene lenniük, és mindegy, mit sugalmaz akár az egész világ nekik, hogy milyennek kéne lenniük, nekünk mindig reményt kell adnunk nekik, osztatlan figyelmünkkel, tehetségükben való megingathatatlan hitünkkel, következetes elvárásainkkal, és gyakran kell mondanunk nekik, hogy ha ma még senki nem mondta volna nekik, hogy szereti őket, emlékezzenek arra, hogy mi igen, és fogjuk is mindig.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thank you, Jesus.
Köszönöm, Jézus.