So I know TED is about a lot of things that are big, but I want to talk to you about something very small. So small, it's a single word. The word is "misfit." It's one of my favorite words, because it's so literal. I mean, it's a person who sort of missed fitting in. Or a person who fits in badly. Or this: "a person who is poorly adapted to new situations and environments." I'm a card-carrying misfit. And I'm here for the other misfits in the room, because I'm never the only one. I'm going to tell you a misfit story.
Tudom, hogy a TED nagy dolgokról szól, de én most valami nagyon apróról szeretnék beszélni nektek. Ami annyira kicsi, hogy csupán egy szó. Ez a szó pedig a "kallódó". Ez az egyik kedvenc szavam, mert teljesen egyértelmű. Úgy értem, hogy ez egy ember, aki valahogy elkallódott a többitől. Vagy egy ember, aki kallódik a többi között. Vagy: "Valaki, aki rosszul alkalmazkodik az új helyzetekhez és környezetekhez." Én egy dokumentáltan igazolt kallódó vagyok. És most értetek vagyok itt, a többi kallódóért a szobában, mert soha nem én vagyok az egyetlen. Elmondom nektek egy kallódó történetét.
Somewhere in my early 30s, the dream of becoming a writer came right to my doorstep. Actually, it came to my mailbox in the form of a letter that said I'd won a giant literary prize for a short story I had written. The short story was about my life as a competitive swimmer and about my crappy home life, and a little bit about how grief and loss can make you insane. The prize was a trip to New York City to meet big-time editors and agents and other authors. So kind of it was the wannabe writer's dream, right? You know what I did the day the letter came to my house? Because I'm me, I put the letter on my kitchen table, I poured myself a giant glass of vodka with ice and lime, and I sat there in my underwear for an entire day, just staring at the letter. I was thinking about all the ways I'd already screwed my life up. Who the hell was I to go to New York City and pretend to be a writer? Who was I?
Amikor úgy a 30-as éveim elején jártam, az az álmom, hogy íróvá váljak, egyszer csak a küszöbömön állt. Vagyis a postaládámba érkezett egy levél formájában, miszerint megnyertem egy nívós irodalmi pályázatot egy novellával, amit írtam. A novella az akkori életemről szólt, amikor versenyszerűen úsztam, és a szörnyű otthoni helyzetemről. És egy kicsit arról is, hogy a gyász és a veszteség hogyan őrjíthet meg valakit. A díj egy New York-i utazás volt, ahol ismert szerkesztőkkel és ügynökökkel, és más írókkal találkozhattam. Lényegében egy valóra vált álom annak, aki író akar lenni, ugye? Tudjátok, mit csináltam, amikor a levél megérkezett? Mivel én én vagyok, letettem a levelet a konyhaasztalra, öntöttem magamnak egy óriási pohár vodkát jéggel és citrommal, és csak ültem ott az alsóneműmben egy teljes napig, csupán a levelet bámulva. Az összes dolog végigfutott a fejemen, amikkel már elszúrtam az életemet. Ki a franc voltam én, hogy New Yorkba menjek, és igazi írónak tettessem magam? Ki voltam én?
I'll tell you. I was a misfit. Like legions of other children, I came from an abusive household that I narrowly escaped with my life. I already had two epically failed marriages underneath my belt. I'd flunked out of college not once but twice and maybe even a third time that I'm not going to tell you about.
Elmondom nektek. Én egy kallódó voltam. Mint megannyi másik kölyök, én is egy bántalmazó családból származom, amiből épphogy sikerült megmenekülnöm. Már túl voltam két kapitálisat bukott házasságon. Kibuktam az egyetemről, nem egy, hanem két alkalommal, és talán egy harmadik alkalommal is, amit nem fogok veletek megosztani.
(Laughter)
(Nevetés)
And I'd done an episode of rehab for drug use. And I'd had two lovely staycations in jail. So I'm on the right stage.
És már egy rehabon is túl voltam drogfüggőség miatt. És két gyönyörű nyaralást is töltöttem már börtönben. Szóval jó színpadon állok.
(Laughter)
(Nevetés)
But the real reason, I think, I was a misfit, is that my daughter died the day she was born, and I hadn't figured out how to live with that story yet. After my daughter died I also spent a long time homeless, living under an overpass in a kind of profound state of zombie grief and loss that some of us encounter along the way. Maybe all of us, if you live long enough. You know, homeless people are some of our most heroic misfits, because they start out as us. So you see, I'd missed fitting in to just about every category out there: daughter, wife, mother, scholar. And the dream of being a writer was really kind of like a small, sad stone in my throat.
De az igazi ok, amiért azt gondolom, hogy egy kallódó voltam, az amiatt volt, hogy a lányom a születése napján meghalt, és nem sikerült rájönnöm, hogyan tudnék ezzel együtt élni. Azután, hogy a lányom meghalt, hosszú ideig hajléktalanként éltem egy aluljáróban, akár egy zombi, intenzív gyász és veszteség uralkodott el rajtam, amivel néhányunknak meg kell küzdenie élete során. Talán mindannyiunknak, ha elég ideig maradunk életben. Tudjátok, a hajléktalanok a leghősiesebb kallódók közöttünk, mert ők is közöttünk kezdenek. Mint látjátok, én kallódtam nagyjából az élet összes terén: gyermek, feleség, anya, tanuló. És az álom, hogy íróvá váljak, apró, szomorú kavicsként szorította a torkomat.
It was pretty much in spite of myself that I got on that plane and flew to New York City, where the writers are. Fellow misfits, I can almost see your heads glowing. I can pick you out of a room. At first, you would've loved it. You got to choose the three famous writers you wanted to meet, and these guys went and found them for you. You got set up at the Gramercy Park Hotel, where you got to drink Scotch late in the night with cool, smart, swank people. And you got to pretend you were cool and smart and swank, too. And you got to meet a bunch of editors and authors and agents at very, very fancy lunches and dinners. Ask me how fancy.
Lényegében önmagammal kellett megküzdenem, hogy felszálljak a gépre, és elrepüljek New Yorkba, ahol az írók élnek. Kallódó bajtársaim, szinte látom, ahogy felvillanyozódtok. Egyből észreveszlek titeket. Először szerettétek volna. Kiválaszthattál három híres írót, akivel találkozni szerettél volna, ezek a fickók pedig megtalálták őket neked. A Gramercy Park Hotelban szállásoltak el, ahol éjszakába nyúlóan iszogathattad a skót whiskyt menő, értelmes és felvágós emberek társaságában. És megkaptad az alkalmat arra, hogy te is eljátszd a menőt, értelmeset és felvágóst. És találkozhattál egy rakás szerkesztővel, íróval és ügynökkel nagyon, nagyon flancos ebédek és vacsorák alatt. Kérdezzétek meg, mennyire volt flancos.
Audience: How fancy?
Közönség: Mennyire volt flancos?
Lidia Yuknavitch: I'm making a confession: I stole three linen napkins --
Lidia Yuknavitch: Beismerek valamit: Elloptam három vászonszalvétát --
(Laughter)
(Nevetés)
from three different restaurants. And I shoved a menu down my pants.
három különböző étteremből. És egy menüt lecsúsztattam a gatyámba.
(Laughter)
(Nevetés)
I just wanted some keepsakes so that when I got home, I could believe it had really happened to me. You know?
Csak pár emléket akartam, hogy miután hazaértem, el tudjam hinni, hogy tényleg megtörtént velem. Értitek?
The three writers I wanted to meet were Carole Maso, Lynne Tillman and Peggy Phelan. These were not famous, best-selling authors, but to me, they were women-writer titans. Carole Maso wrote the book that later became my art bible. Lynne Tillman gave me permission to believe that there was a chance my stories could be part of the world. And Peggy Phelan reminded me that maybe my brains could be more important than my boobs. They weren't mainstream women writers, but they were cutting a path through the mainstream with their body stories, I like to think, kind of the way water cut the Grand Canyon.
A három író, akivel találkozni akartam, az Carole Maso, Lynne Tillman és Peggy Phelan volt. Ők nem voltak híres, kelendő írók, de számomra ők voltak az írónői titánok. Carole Maso írt egy könyvet, ami később a művészbibliámmá vált. Lynne Tillman megadta az engedélyt, hogy higgyek abban, hogy a történeteim egyszer majd a világ részévé válhatnak. És Peggy Phelan emlékeztetett arra, hogy talán az agyam sokkal értékesebb, mint a melleim. Ők nem voltak felkapott írók, hanem utat vágtak a felkapott írók közt a történeteikkel a testükről, kicsit úgy, ahogy a víz formálta a Grand Canyont.
It nearly killed me with joy to hang out with these three over-50-year-old women writers. And the reason it nearly killed me with joy is that I'd never known a joy like that. I'd never been in a room like that. My mother never went to college. And my creative career to that point was a sort of small, sad, stillborn thing. So kind of in those first nights in New York I wanted to die there. I was just like, "Kill me now. I'm good. This is beautiful." Some of you in the room will understand what happened next.
Az öröm épphogy el nem pusztított, hogy időt tölthettem ezzel a három, 50 fölötti írónővel. És az ok, hogy az öröm majdnem elpusztított, az az, hogy soha nem ismertem még ehhez fogható örömöt. Soha nem jártam ahhoz fogható szobában. Az édesanyám sosem járt egyetemre. És a kreatív karrierem addig a pontig egy kicsi, szomorú, halva született dolog volt. Szóval azokon az első estéken New Yorkban meg akartam halni. Úgy éreztem, "Megölhettek. Én jól vagyok. Ez csodálatos." Néhányotok itt a teremben majd megérti, mi történt ezután.
First, they took me to the offices of Farrar, Straus and Giroux. Farrar, Straus and Giroux was like my mega-dream press. I mean, T.S. Eliot and Flannery O'Connor were published there. The main editor guy sat me down and talked to me for a long time, trying to convince me I had a book in me about my life as a swimmer. You know, like a memoir. The whole time he was talking to me, I sat there smiling and nodding like a numb idiot, with my arms crossed over my chest, while nothing, nothing, nothing came out of my throat. So in the end, he patted me on the shoulder like a swim coach might. And he wished me luck and he gave me some free books and he showed me out the door.
Először elvittek a Farrar, Straus és Giroux irodáiba A Farrar, Straus és Giroux volt a mega-álom kiadóm. Úgy értem, T.S. Eliot és Flannery O'Connor is ott volt publikálva. A főszerkesztő hapsi leültetett, és sokáig beszélt velem, megpróbált meggyőzni, hogy van bennem egy könyv, ami az életemről szól úszóként. Tudjátok, afféle emlékirat. Az egész idő alatt, amíg ő beszélt hozzám, én csak ültem, mosolyogva és bólogatva, mint egy idióta, a karjaim összekulcsolva a mellkasomon, és semmi, semmi, semmi nem jött ki a torkomon. Szóval a végén vállon veregetett, ahogy egy úszóedző tenné. És sok sikert kívánt, és adott nekem néhány könyvet ingyen, és végül kikísért.
Next, they took me to the offices of W.W. Norton, where I was pretty sure I'd be escorted from the building just for wearing Doc Martens. But that didn't happen. Being at the Norton offices felt like reaching up into the night sky and touching the moon while the stars stitched your name across the cosmos. I mean, that's how big a deal it was to me. You get it? Their lead editor, Carol Houck Smith, leaned over right in my face with these beady, bright, fierce eyes and said, "Well, send me something then, immediately!" See, now most people, especially TED people, would have run to the mailbox, right? It took me over a decade to even imagine putting something in an envelope and licking a stamp.
Azután a W.W. Norton irodáiba vittek engem, ahol biztos voltam benne, hogy kikísérnek az épületből, csak mert Doc Martens-bakancsot viselek. De ez nem történt meg. Az, hogy a Norton-irodában lehettem, olyan volt, mint éjszaka az égbe nyúlni és megérinteni a holdat, miközben a csillagok a nevedet varrják bele a világegyetembe. Úgy értem, ennyire volt nagy dolog ez nekem. Értitek? Az ő főszerkesztőjük, Carol Houck Smith előrehajolt, bele az arcomba azokkal a gombszerű, fényes, vad szemeivel és azt mondta, "Nos, akkor küldj nekem valamit, azonnal!" Nos, a legtöbb ember, különösen a TED emberek, azonnal szaladtak volna a postafiókjukhoz, igaz? Nekem több, mint egy évtizedbe telt csak az, hogy elképzeljem, hogy valamit egy borítékba rakjak, és megnyaljam a bélyeget.
On the last night, I gave a big reading at the National Poetry Club. And at the end of the reading, Katharine Kidde of Kidde, Hoyt & Picard Literary Agency, walked straight up to me and shook my hand and offered me representation, like, on the spot. I stood there and I kind of went deaf. Has this ever happened to you? And I almost started crying because all the people in the room were dressed so beautifully, and all that came out of my mouth was: "I don't know. I have to think about it." And she said, "OK, then," and walked away. All those open hands out to me, that small, sad stone in my throat ...
Az utolsó estén tartottam egy nagy felolvasást a Nemzeti Költészeti Klubban. És a felolvasás végén Katharine Kidde a Kidde, Hoyt & Picard Irodalmi Ügynökségtől egyenesen hozzám jött, megrázta a kezem, és reprezentációt ajánlott fel nekem, ott a helyszínen. Csak álltam ott, kissé megsüketülve. Veletek már történt ilyesmi? Majdnem sírva fakadtam, mert minden egyes ember a szobában gyönyörűen volt felöltözve, és az egyetlen dolog, ami kijött a számon: "Nem tudom. Gondolkoznom kell rajta." És ő azt mondta, "Rendben", és elsétált. Mindenki tárt karokkal fogadott,de az az apró, szomorú gombóc a torkomban...
You see, I'm trying to tell you something about people like me. Misfit people -- we don't always know how to hope or say yes or choose the big thing, even when it's right in front of us. It's a shame we carry. It's the shame of wanting something good. It's the shame of feeling something good. It's the shame of not really believing we deserve to be in the room with the people we admire.
Amint látjátok, próbálok valamit elmondani az olyan emberekről, amilyen én vagyok. Kallódó emberek -- mi nem mindig tudjuk, hogyan reméljünk, hogyan mondjuk igent, vagy hogyan válasszuk a nagy dobást, még akkor sem, amikor az éppen előttünk van. Ezt a szégyent cipeljük magunkkal. Szégyelljük, hogy valami jót akarunk. Szégyelljük, hogy valami jót érzünk. Szégyelljük, hogy nem igazán hisszük, hogy megérdemeljük, hogy egy szobában legyünk azokkal az emberekkel, akikre felnézünk.
If I could, I'd go back and I'd coach myself. I'd be exactly like those over-50-year-old women who helped me. I'd teach myself how to want things, how to stand up, how to ask for them. I'd say, "You! Yeah, you! You belong in the room, too." The radiance falls on all of us, and we are nothing without each other. Instead, I flew back to Oregon, and as I watched the evergreens and rain come back into view, I just drank many tiny bottles of airplane "feel sorry for yourself." I thought about how, if I was a writer, I was some kind of misfit writer. What I'm saying is, I flew back to Oregon without a book deal, without an agent, and with only a headful and heart-ful of memories of having sat so near the beautiful writers. Memory was the only prize I allowed myself.
Ha tudnék, visszamennék az időben, és edzeném magam. Pontosan olyan lennék, mint azok az 50 év feletti nők, akik nekem segítettek. Megtanítanám magamnak, hogyan akarjak dolgokat. hogyan álljak ki magamért, hogyan kérjem őket. Azt mondanám: "Te! Igen, Te! Te is a szobába tartozol!" A ragyogás mindannyiunkban benne van, és senkik vagyunk egymás nélkül. Ehelyett visszarepültem Oregonba, és ahogy néztem az örökzöldeket és az esőt visszatérni a látképbe, megittam megannyi apró üveges "sajnáltasd magad", amit a repülőn adtak. Arra gondoltam, hogy ha író volnék, akkor én egy kallódó író volnék. Amit mondani próbálok, az az, hogy visszarepültem Oregonba könyvajánlat nélkül, ügynök nélkül, csupán a fejemet és szívemet megtöltő emlékekkel arról, hogy milyen közel ülhettem azokhoz a csodálatos írókhoz. Az emlék volt az egyetlen díj, amit megengedtem magamnak.
And yet, at home in the dark, back in my underwear, I could still hear their voices. They said, "Don't listen to anyone who tries to get you to shut up or change your story." They said, "Give voice to the story only you know how to tell." They said, "Sometimes telling the story is the thing that saves your life."
És mégis, otthon a sötétben, ismét a fehérneműmben, még mindig hallottam a hangjukat. Azt mondták: "Ne hallgass senkire, aki megpróbál elhallgattatni, vagy megváltoztatni a történetedet." Azt mondták: "Adj hangot a történetnek, amit csakis te tudsz elmondani." Azt mondták: "Néha a történet elmondása az a dolog, ami megmenti az életedet."
Now I am, as you can see, the woman over 50. And I'm a writer. And I'm a mother. And I became a teacher. Guess who my favorite students are. Although it didn't happen the day that dream letter came through my mailbox, I did write a memoir, called "The Chronology of Water." In it are the stories of how many times I've had to reinvent a self from the ruins of my choices, the stories of how my seeming failures were really just weird-ass portals to something beautiful. All I had to do was give voice to the story.
Most én vagyok, amint látjátok, a nő 50 felett. És én egy író vagyok. És én egy anya vagyok. És én egy tanárrá váltam. Kitaláljátok, kik a kedvenc tanítványaim? Habár nem azon a napon történt, amikor a levél megérkezett a postaládámba, végül írtam egy emlékiratot, "A víz kronológiája" a címe. Arról szól, hogy hányszor kellett újra kitalálnom, ki is vagyok, a saját döntéseim romjaiból, történetek arról, hogy a látszólagos bukásaim csupán cefetül fura portálok voltak valami igazán csodálatos felé. Az egyetlen, amit tennem kellett, az volt, hogy hangot adjak a történetnek.
There's a myth in most cultures about following your dreams. It's called the hero's journey. But I prefer a different myth, that's slightly to the side of that or underneath it. It's called the misfit's myth. And it goes like this: even at the moment of your failure, right then, you are beautiful. You don't know it yet, but you have the ability to reinvent yourself endlessly. That's your beauty.
A legtöbb kultúrában egy mítosz veszi körül az álmaid követését. Úgy hívják: a hős ösvénye. De én jobban szeretek egy másik mítoszt, ami ettől egy kicsit oldalra, vagy alatta van. Úgy nevezik: a kallódók mítosza. És így szól: Még a bukásod pillanatában is, éppen akkor, csodálatos vagy. Még nem tudod, de megvan a képességed arra, hogy újraépítsd önmagad végtelenszer. Ez a te csodád.
You can be a drunk, you can be a survivor of abuse, you can be an ex-con, you can be a homeless person, you can lose all your money or your job or your husband or your wife, or the worst thing of all, a child. You can even lose your marbles. You can be standing dead center in the middle of your failure and still, I'm only here to tell you, you are so beautiful. Your story deserves to be heard, because you, you rare and phenomenal misfit, you new species, are the only one in the room who can tell the story the way only you would. And I'd be listening.
Alkoholista lehetsz, túlélője lehetsz durva bánásmódnak, lehetsz egy ex-elítélt, lehetsz hajléktalan, elvesztheted minden pénzedet, vagy a munkád, vagy a férjedet, vagy a feleségedet, vagy a legrosszabbat mind közül, a gyermekedet. Még az elmédet is elvesztheted. Állhatsz a bukásaid kellős közepén, és mégis, én azért vagyok itt, hogy elmondjam neked, te csodálatos vagy. A te történeted megérdemli, hogy hallják, mert te, te ritka és rendkívüli kallódó, te új faj, te vagy az egyetlen a teremben, aki képes elmondani a történetet azon a módon, ahogy csakis te vagy képes. És én meghallgatom.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)