Hi. So I'd like to talk a little bit about the people who make the things we use every day: our shoes, our handbags, our computers and cell phones. Now, this is a conversation that often calls up a lot of guilt. Imagine the teenage farm girl who makes less than a dollar an hour stitching your running shoes, or the young Chinese man who jumps off a rooftop after working overtime assembling your iPad. We, the beneficiaries of globalization, seem to exploit these victims with every purchase we make, and the injustice feels embedded in the products themselves. After all, what's wrong with a world in which a worker on an iPhone assembly line can't even afford to buy one? It's taken for granted that Chinese factories are oppressive, and that it's our desire for cheap goods that makes them so.
Helló! Azokról az emberekről beszélnék egy kicsit, akik azokat a dolgokat készítik, amelyeket naponta használunk: cipőinket, táskáinkat, számítógépeinket és telefonjainkat. Nos, ez az a beszélgetés, amely gyakorta bűntudatot ébreszt. Képzeljék el a tizenéves paraszt lányt, aki nem keres egy dollárt sem óránként futócipők varrásával, vagy a fiatal kínai férfit, aki leugrik a tetőről miután túlórában szerelte össze az iPadjeinket. Mi, a globalizáció haszonélvezői, úgy tűnik, kihasználjuk ezeket az áldozatokat az összes vásárlásunkkal, és az igazágtalanság beágyazottnak tűnik magukba a termékekbe. Végül is, mi a baj azzal a világgal, amelyben az iPhone szerelősorán dolgozó nem tud megvásárolni egyet? Egyértelműnek vesszük, hogy a kínai gyárak elnyomók, és a mi vágyunk az olcsó áruk után teszi őket azzá.
So, this simple narrative equating Western demand and Chinese suffering is appealing, especially at a time when many of us already feel guilty about our impact on the world, but it's also inaccurate and disrespectful. We must be peculiarly self-obsessed to imagine that we have the power to drive tens of millions of people on the other side of the world to migrate and suffer in such terrible ways. In fact, China makes goods for markets all over the world, including its own, thanks to a combination of factors: its low costs, its large and educated workforce, and a flexible manufacturing system that responds quickly to market demands. By focusing so much on ourselves and our gadgets, we have rendered the individuals on the other end into invisibility, as tiny and interchangeable as the parts of a mobile phone.
Tehát ez az egyszerű magyarázat, amely azonosítja a nyugati keresletet a kínai szenvedéssel, vonzó, különösen akkor, amikor közülünk már többen bűntudatot éreznek a világra gyakorolt hatásunk miatt, de mindemellett pontatlan és tiszteletlen. Különösen önimádónak kell lennünk, hogy azt képzeljük, olyan hatalmunk van, amely emberek tízmillióit vezeti a világ túlsó oldalán költözésre és szenvedésre ilyen szörnyű módokon. Valójában Kína a világ minden tájának piacára termel, beleértve a sajátját is, köszönhetően több tényezőnek: az alacsony költségeknek, a nagy és tanult munkaerőnek, és a rugalmas termelési rendszerének, amely gyorsan reagál a kereslet változására. A saját magunkra és a dolgainkra való fókuszálással az egyéneket a világ másik oldalán átváltoztattuk láthatatlanná, apróvá és helyettesíthetővé, akár a mobiltelefonunk alkatrészei.
Chinese workers are not forced into factories because of our insatiable desire for iPods. They choose to leave their homes in order to earn money, to learn new skills, and to see the world. In the ongoing debate about globalization, what's been missing is the voices of the workers themselves.
A kínai munkásokat nem a kielégíthetetlen iPod utáni vágyunk űzi a gyárakba. Az ő választásuk az otthonuk elhagyása azért, hogy pénzt keressenek, hogy új tudásra tegyenek szert, hogy világot lássanak. Ami hiányzik a globalizációról folyó vitából, az maguknak a munkásoknak a hangja.
Here are a few.
Itt van néhány.
Bao Yongxiu: "My mother tells me to come home and get married, but if I marry now, before I have fully developed myself, I can only marry an ordinary worker, so I'm not in a rush."
Bao Yongxiu: "Édesanyám mondja, hogy menjek haza és házasodjam meg, de ha most házasodnék, mielőtt igazán sokat tanulnék, csak egy egyszerű munkással házasodhatnék, szóval nem sietek."
Chen Ying: "When I went home for the new year, everyone said I had changed. They asked me, what did you do that you have changed so much? I told them that I studied and worked hard. If you tell them more, they won't understand anyway."
Chen Ying: "Amikor hazamentem újévkor, mindenki azt mondta, megváltoztam. Kérdezték, mit csináltam, ami ilyen nagyon megváltoztatott? Azt mondtam, tanultam és keményen dolgoztam. Ha többet mondasz nekik, úgysem értenék meg."
Wu Chunming: "Even if I make a lot of money, it won't satisfy me. Just to make money is not enough meaning in life."
Wu Chunming: "Még ha sok pénzt keresek is, nem fog elégedetté tenni. Csak pénzt keresni nem elégséges célja az életnek."
Xiao Jin: "Now, after I get off work, I study English, because in the future, our customers won't be only Chinese, so we must learn more languages."
Xiao Jin: "Most, miután végzem a munkával, angolul tanulok, mert a jövőben a vásárlóink nem csak kínaik lesznek, muszáj több nyelvet megtanulnunk."
All of these speakers, by the way, are young women, 18 or 19 years old.
Az összes idézet fiatal lányoktól, 18 vagy 19 évesektől származik.
So I spent two years getting to know assembly line workers like these in the south China factory city called Dongguan. Certain subjects came up over and over: how much money they made, what kind of husband they hoped to marry, whether they should jump to another factory or stay where they were. Other subjects came up almost never, including living conditions that to me looked close to prison life: 10 or 15 workers in one room, 50 people sharing a single bathroom, days and nights ruled by the factory clock. Everyone they knew lived in similar circumstances, and it was still better than the dormitories and homes of rural China.
2 évet töltöttem azzal, hogy megismerjem a gyártósori munkásokat, mint ők, a dél-kínai gyárvárosban, Dongguanban. Bizonyos témák újra és újra előkerültek: mennyi pénzt keresnek, milyen férjet remélnek maguknak, másik gyárban kellene-e dolgozniuk, vagy maradjanak, ahol vannak. Más témák szinte sosem kerültek szóba, ilyenek az életkörülményeik, amelyek számomra börtönszerűnek tűntek: 10 vagy 15 munkás egy szobában, 50 ember osztozik egyetlen fürdőszobán, nappalok és éjszakák a gyár rendjéhez igazodva. Mindenki, akit ismernek, hasonló körülmények között él, és ez még mindig jobb volt, mint a hálótermek és otthonok a falusi területeken.
The workers rarely spoke about the products they made, and they often had great difficulty explaining what exactly they did. When I asked Lu Qingmin, the young woman I got to know best, what exactly she did on the factory floor, she said something to me in Chinese that sounded like "qiu xi." Only much later did I realize that she had been saying "QC," or quality control. She couldn't even tell me what she did on the factory floor. All she could do was parrot a garbled abbreviation in a language she didn't even understand.
A munkások alig beszéltek a termékekről, amelyeket készítenek, és gyakran nagyon nehezen magyarázták el, mit csinálnak valójában. Amikor Lu Qingmint kérdeztem, a fiatal nőt, akit legjobban megismertem, mit csinál pontosan a gyárban, valami olyasmit mondott, ami kínaiul úgy hangzott "qui xi." Csak sokkal később jöttem rá, hogy amit mondott, az "QC" [quality control], vagyis minőség-ellenőrzés. Azt sem tudta nekem megmondani, mit is csinál a gyárban. Annyit tudott csak, hogy ismételgetett egy érthetetlen rövidítést, egy olyan nyelven, amit nem is ért.
Karl Marx saw this as the tragedy of capitalism, the alienation of the worker from the product of his labor. Unlike, say, a traditional maker of shoes or cabinets, the worker in an industrial factory has no control, no pleasure, and no true satisfaction or understanding in her own work. But like so many theories that Marx arrived at sitting in the reading room of the British Museum, he got this one wrong. Just because a person spends her time making a piece of something does not mean that she becomes that, a piece of something. What she does with the money she earns, what she learns in that place, and how it changes her, these are the things that matter. What a factory makes is never the point, and the workers could not care less who buys their products.
Karl Marx ezt a kapitalizmus tragédiájának látta, a munkásnak az általa készített terméktől való elidegenedését. Nem úgy, mondjuk, mint egy hagyományos cipő- vagy szekrénykészítő, a gyári munkásnak nincs hatása, nincs öröme, nincs igazi elégedettsége vagy megértése a saját munkájával kapcsolatban. De mint annyi teória, amelyre Marx jutott a British Museum olvasószobájában ülve, nem írja le a valóságot. Csupán azért, mert egy ember az idejét azzal tölti, hogy készít valamit, nem jelenti azt, hogy a munkás azzá válik, amit készít. Hogy mit csinál a pénzzel, amit keres, mit tanul azon a helyen, hogyan változik ő maga, ezek a dolgok számítanak. Sosem az a lényeg, hogy egy gyár mit készít, és a munkások sem tudnának kevésbé törödni azzal, ki veszi meg a terméküket.
Journalistic coverage of Chinese factories, on the other hand, plays up this relationship between the workers and the products they make. Many articles calculate: How long would it take for this worker to work in order to earn enough money to buy what he's making? For example, an entry-level-line assembly line worker in China in an iPhone plant would have to shell out two and a half months' wages for an iPhone.
A kínai gyárakról szóló újságírói tudósítások ezzel szemben, túlhangsúlyozzák a kapcsolatot a munkás és az általa létrehozott termék között. Sok cikk számolgatja: mennyi ideig tartana ennek a munkásnak annyi pénzt keresnie, hogy megvegye azt, amit készít? Példálul egy belépő szintű gyártósori munkásnak Kínában, egy iPhone-gyárban két és fél havi bérét kellene adnia egy iPhone-ért.
But how meaningful is this calculation, really? For example, I recently wrote an article in The New Yorker magazine, but I can't afford to buy an ad in it. But, who cares? I don't want an ad in The New Yorker, and most of these workers don't really want iPhones. Their calculations are different. How long should I stay in this factory? How much money can I save? How much will it take to buy an apartment or a car, to get married, or to put my child through school?
De mennyi értelme van ennek a számításnak? Például nemrég jelent meg egy cikkem a New Yorkerben, de azt nem engedhetem meg, hogy hirdetést vásároljak benne. De kit érdekel? Én nem akarok a New Yorkerben hirdetni, és a munkások többsége sem szeretne igazán iPhone-t. Az ő számításaik mások. Mennyi ideig kell ebben a gyárban maradnom? Mennyi pénzt tudok félretenni? Mennyibe kerülne egy lakást, vagy egy autót venni, házasodni, vagy iskolába járatni a gyerekemet?
The workers I got to know had a curiously abstract relationship with the product of their labor. About a year after I met Lu Qingmin, or Min, she invited me home to her family village for the Chinese New Year. On the train home, she gave me a present: a Coach brand change purse with brown leather trim. I thanked her, assuming it was fake, like almost everything else for sale in Dongguan. After we got home, Min gave her mother another present: a pink Dooney & Bourke handbag, and a few nights later, her sister was showing off a maroon LeSportsac shoulder bag. Slowly it was dawning on me that these handbags were made by their factory, and every single one of them was authentic.
A munkásoknak, akiket megismertem, igen elvont kapcsolatuk van a munkájuk termékével. Körülbelül egy évvel azután, hogy találkoztam Lu Qingminnel, vagyis Minnel, meghívott haza a szülőfalujába, a kínai új év alkalmából. A vonaton hazafelé adott nekem egy ajándékot: egy Coach márkájú pénztárcát barna bőr szegéllyel. Megköszöntem neki, feltételezve, hogy hamisítvány, mint majdnem minden Dongguanban, ami eladó. Amikor hazaértünk, Min adott édesanyjának egy másik ajándékot: egy rózsaszín Dooney & Bourke táskát, és néhány estével később a húga mutatott egy gesztenyebarna LeSportsac válltáskát. Lassan sejteni kezdtem, hogy ezek a táskák az ő gyáraikban készültek, és minden egyes darabjuk eredeti.
Min's sister said to her parents, "In America, this bag sells for 320 dollars." Her parents, who are both farmers, looked on, speechless. "And that's not all -- Coach is coming out with a new line, 2191," she said. "One bag will sell for 6,000." She paused and said, "I don't know if that's 6,000 yuan or 6,000 American dollars, but anyway, it's 6,000." (Laughter)
Min testvére azt mondta a szüleinek, "Amerikában ezt a táskát 320 dollárért árulják." A szülők, mindketten farmerek, ránéztek szótlanul. "És ez nem minden -- a Coach egy új kollekciót hoz ki, a 2191-et," mondta. "6.000-ért adnak majd egy táskát." Megállt és azt mondta, "nem tudom, hogy 6.000 jüanért vagy 6.000 amerikai dollárért, de hát mégis 6.000." (Nevetés)
Min's sister's boyfriend, who had traveled home with her for the new year, said, "It doesn't look like it's worth that much."
Min testvérének a barátja, aki vele együtt utazott haza az új évre, azt mondta, "Nem látszik, hogy olyan sokat érne."
Min's sister turned to him and said, "Some people actually understand these things. You don't understand shit."
Min testvére felé fordult, és azt mondta, "Néhány ember valóban érti ezeket a dolgokat. Te szart sem értesz."
(Laughter) (Applause)
(Nevetés) (Taps)
In Min's world, the Coach bags had a curious currency. They weren't exactly worthless, but they were nothing close to the actual value, because almost no one they knew wanted to buy one, or knew how much it was worth. Once, when Min's older sister's friend got married, she brought a handbag along as a wedding present. Another time, after Min had already left the handbag factory, her younger sister came to visit, bringing two Coach Signature handbags as gifts.
Min világában a Coach táskáknak különös értékük van. Nem igazán értéktelenek, de egyáltalán nem közelítik a valódi értéküket, mert szinte senki, akit ismernek, sem akarna egyet venni, vagy tudná mennyit ér. Egyszer, amikor Min nővérének barátja megházasodott, egy táskát hozott neki nászajándéknak. Másszor, miután Min otthagyta a táska gyárat, a húga jött látogatóba, és hozott két Coach Signature táskát ajándékba.
I looked in the zippered pocket of one, and I found a printed card in English, which read, "An American classic. In 1941, the burnished patina of an all-American baseball glove inspired the founder of Coach to create a new collection of handbags from the same luxuriously soft gloved-hand leather. Six skilled leatherworkers crafted 12 Signature handbags with perfect proportions and a timeless flair. They were fresh, functional, and women everywhere adored them. A new American classic was born."
Belenéztem az egyik cipzáras zsebbe, és egy angol nyelvű nyomtatott kártyát találtam, amin ez állt: "Egy amerikai klasszikus. 1941-ben, egy fényesre patinásodott igazi, amerikai baseball kesztyű inspirálta a Coach alapítóját, hogy egy új kollekciót tervezzen ugyanabból az elképesztően puha kesztyűbőrből. Hat képzett bőrmunkás készített 12 Signature táskát tökéletes arányokkal és időtlen érzékkel. Frissek voltak, praktikusak, és a nők mindenütt imádták őket. Egy új amerikai klasszikus született."
I wonder what Karl Marx would have made of Min and her sisters. Their relationship with the product of their labor was more complicated, surprising and funny than he could have imagined. And yet, his view of the world persists, and our tendency to see the workers as faceless masses, to imagine that we can know what they're really thinking.
Azon tanakodom, Karl Marx vajon mit mondott volna Minről és a testvéreiről. A kapcsolatuk a munkájuk termékével sokkal bonyolultabb, meglepőbb és viccesebb, mint ahogy képzelte volna. És mégis, a világképe kitart, és hajlandóak vagyunk arctalan tömegnek látni a munkásokat, és azt képzeljük, mi tudhatjuk, mit gondolnak valójában.
The first time I met Min, she had just turned 18 and quit her first job on the assembly line of an electronics factory. Over the next two years, I watched as she switched jobs five times, eventually landing a lucrative post in the purchasing department of a hardware factory. Later, she married a fellow migrant worker, moved with him to his village, gave birth to two daughters, and saved enough money to buy a secondhand Buick for herself and an apartment for her parents. She recently returned to Dongguan on her own to take a job in a factory that makes construction cranes, temporarily leaving her husband and children back in the village.
Amikor először találkoztam Minnel, épp betöltötte a 18-at, kilépett első gyártósori munkahelyéről, egy elektronikai gyárból. A következő két évben figyeltem, ahogyan váltogatta munkahelyeit öt alkalommal, végül egy jól fizető pozícióban kötött ki egy hardvergyártó cég beszerzési osztályán. Később összeházasodott egy szintén migráns munkással, elköltöztek a férfi falujába, szült két lány gyermeket, és elég pénzt gyűjtött ahhoz, hogy vegyen egy használt Buickot magának, és egy lakást a szüleinek. Nemrég visszatért Dongguanba egyedül, hogy munkát vállaljon egy gyárban, amely darukat készít, ideiglenesen otthagyva férjét és gyermekeit a faluban.
In a recent email to me, she explained, "A person should have some ambition while she is young so that in old age she can look back on her life and feel that it was not lived to no purpose."
Egy minapi e-mailben megmagyarázta, "Egy embernek kell, hogy legyen némi ambíciója, amikor fiatal, hogy idős korában vissza tudjon tekinteni az életére, és érezze, hogy nem élt ok nélkül."
Across China, there are 150 million workers like her, one third of them women, who have left their villages to work in the factories, the hotels, the restaurants and the construction sites of the big cities. Together, they make up the largest migration in history, and it is globalization, this chain that begins in a Chinese farming village and ends with iPhones in our pockets and Nikes on our feet and Coach handbags on our arms that has changed the way these millions of people work and marry and live and think. Very few of them would want to go back to the way things used to be.
Kínában 150 millió olyan munkás van, mint ő, egyharmaduk nő, akik elhagyják falujukat, hogy gyárakban, hotelekben, éttermekben és nagyvárosok építési területein dolgozzanak. Együttesen kiteszik a történelem legnagyobb migrációját, és ez a globalizáció, ez az a lánc, amely Kína vidéki falvaiban kezdődik, és iPhone-nal a zsebünkben és Nike cipővel a lábunkon és Coach táskával a kezünkben végződik, amely megváltoztatta emberek millióinak munkáját, házasságát, életét és gondolkodását. Közülük nagyon kevés vágyik vissza a régi életébe.
When I first went to Dongguan, I worried that it would be depressing to spend so much time with workers. I also worried that nothing would ever happen to them, or that they would have nothing to say to me. Instead, I found young women who were smart and funny and brave and generous. By opening up their lives to me, they taught me so much about factories and about China and about how to live in the world.
Amikor először mentem Dongguanba, aggódtam, hogy nyomasztó lesz olyan sok időt tölteni munkásokkal. Aggódtam azért is, hogy semmi sem fog történni velük, vagy nem lesz számomra semmi mondanivalójuk. Ehelyett, fiatal nőket találtam, akik okosak és viccesek és bátrak és nagylelkűek. Azzal, hogy megmutatták nekem az életüket, nagyon sokat tanultam a gyárakról és Kínáról, és arról, hogyan kell élni a világban.
This is the Coach purse that Min gave me on the train home to visit her family. I keep it with me to remind me of the ties that tie me to the young women I wrote about, ties that are not economic but personal in nature, measured not in money but in memories. This purse is also a reminder that the things that you imagine, sitting in your office or in the library, are not how you find them when you actually go out into the world.
Ez az a Coach pénztárca, amit Min adott nekem a vonaton hazafelé, amikor a családját látogattuk meg. Magamal hordom, hogy emlékeztessen azokra a kapcsokra, amelyek kötnek azokhoz a fiatal nőkhöz, akikről írok, kapcsokra, amelyek nem gazdasági, hanem emberi természetűek, nem pénzben, hanem emlékekben mérhetőek. Ez a pénztárca arra is emlékeztet, hogy a dolgok, amiket elképzelsz az irodádban vagy a könyvtárban ülve, azokat nem pontosan úgy fogod megtalálni a világban.
Thank you. (Applause) (Applause)
Köszönöm. (Taps) (Taps)
Chris Anderson: Thank you, Leslie, that was an insight that a lot of us haven't had before. But I'm curious. If you had a minute, say, with Apple's head of manufacturing, what would you say?
Chris Anderson: Köszönjük Leslie ezt a bepillantást, amely sokunk számára újdonság volt. De kíváncsi vagyok. Ha lenne egy perced, mondjuk az Apple gyártásának vezetőjével, mit mondanál?
Leslie Chang: One minute?
Leslie Chang: Egy perc?
CA: One minute. (Laughter)
CA: Egy perc. (Nevetés)
LC: You know, what really impressed me about the workers is how much they're self-motivated, self-driven, resourceful, and the thing that struck me, what they want most is education, to learn, because most of them come from very poor backgrounds. They usually left school when they were in 7th or 8th grade. Their parents are often illiterate, and then they come to the city, and they, on their own, at night, during the weekends, they'll take a computer class, they'll take an English class, and learn really, really rudimentary things, you know, like how to type a document in Word, or how to say really simple things in English. So, if you really want to help these workers, start these small, very focused, very pragmatic classes in these schools, and what's going to happen is, all your workers are going to move on, but hopefully they'll move on into higher jobs within Apple, and you can help their social mobility and their self-improvement. When you talk to workers, that's what they want. They do not say, "I want better hot water in the showers. I want a nicer room. I want a TV set." I mean, it would be nice to have those things, but that's not why they're in the city, and that's not what they care about.
LC: Tudod, ami nagy hatással volt rám a munkásokkal kapcsolatban, az az, hogy mennyire motiváltak, mennyire tevékenyek, leleményesek, és ami a legjobban megfogott, az az, hogy amit leginkább akarnak, az az oktatás, tanulni, mert legtöbben közülük nagyon szegény körülmények közül jönnek. Általában 7. vagy 8. osztályos koruk körül otthagyták az iskolát. A szüleik gyakran írástudatlanok, és eljönnek a városba, és maguktól, esténként, hétvégente, számítógépes oktatásra mennek, angol órára járnak, és tanulnak nagyon, nagyon alapvető dolgokat, tudod, például hogyan írjanak egy Word dokumentumot, vagy hogyan mondjanak egyszerű dolgokat angolul. Szóval, ha igazán segíteni akarsz ezeknek a munkásoknak, akkor indíts ilyen kis, nagyon fókuszált, nagyon gyakorlatias képzéseket ezekben az iskolákban, és az fog történni, hogy a munkásaid továbblépnek, de remélhetőleg az Apple-ön belül lépnek magasabb pozícióba, és segítheted a szociális mobilitásukat, és önmaguk fejlesztését. Amikor beszélgetsz ezekkel a munkásokkal, ezt akarják. Nem mondják, hogy "Jobb meleg vizet akarok a tusolóba. Szebb szobát akarok. TV-t akarok." Úgy értem, jó lenne, ha megkapnák ezeket, de nem ezért vannak a városban, nem ezzel foglalkoznak.
CA: Was there a sense from them of a narrative that things were kind of tough and bad, or was there a narrative of some kind of level of growth, that things over time were getting better?
CA: Volt olyan érzés bennük az elbeszélés során, hogy a dolgok kemények és rosszak, vagy inkább növekedésről beszéltek, arról, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak?
LC: Oh definitely, definitely. I mean, you know, it was interesting, because I spent basically two years hanging out in this city, Dongguan, and over that time, you could see immense change in every person's life: upward, downward, sideways, but generally upward. If you spend enough time, it's upward, and I met people who had moved to the city 10 years ago, and who are now basically urban middle class people, so the trajectory is definitely upward. It's just hard to see when you're suddenly sucked into the city. It looks like everyone's poor and desperate, but that's not really how it is. Certainly, the factory conditions are really tough, and it's nothing you or I would want to do, but from their perspective, where they're coming from is much worse, and where they're going is hopefully much better, and I just wanted to give that context of what's going on in their minds, not what necessarily is going on in yours.
LC: Ó igen, határozottan. Úgy értem, tudod, érdekes volt, mivel valójában két évet töltöttem ebben a városban, Dongguanban járva, és ez idő alatt hatalmas változást lehetett látni minden ember életében: felfelé ívelést, lefelé ívelést, kitérőket, de általában felfelé haladtak. Ha elég időt fordítasz rá, akkor felfelé, és találkoztam olyannal, aki 10 éve költözött a városba, és mostanra valójában egy városi középosztálybeli ember, tehát a pálya egyértelműen felfelé ívelő. Csak ezt nehéz látni, mikor hirtelen bekerülsz a városba. Úgy tűnik, mindenki szegény és kétségbeesett, de valójában nem így van. Valóban, a gyári körülmények igazán kemények, és nem olyan, amit te vagy én szívesen csinálnánk, de az ő nézőpontjuk az, hogy sokkal rosszabb helyről jönnek, és ahová mennek, az remélhetőleg sokkal jobb, és csak azt akartam megmutatni, milyen összefüggések járnak a fejükben, nem pedig azt, ami a tiédben van.
CA: Thanks so much for your talk. Thank you very much. (Applause)
CA: Nagyon köszönjük az előadást. Nagyon szépen köszönöm. (Taps)