A few years ago, my mom developed rheumatoid arthritis. Her wrists, knees and toes swelled up, causing crippling, chronic pain. She had to file for disability. She stopped attending our local mosque. Some mornings it was too painful for her to brush her teeth. I wanted to help. But I didn't know how. I'm not a doctor.
Pár évvel ezelőtt édesanyámnak ízületi csúza lett. A csuklói, térdei és lábujjai megduzzadtak bénító, krónikus fájdalmat okozva. Le kellett százalékoltatnia magát. Nem jött többé el a helyi mecsetünkbe. Egyes reggeleken még a fogmosás is túl fájdalmasnak bizonyult számára. Segíteni akartam rajta. De nem tudtam, hogyan lehetne. Nem vagyok orvos.
So, what I am is a historian of medicine. So I started to research the history of chronic pain. Turns out, UCLA has an entire history of pain collection in their archives. And I found a story -- a fantastic story -- of a man who saved -- rescued -- millions of people from pain; people like my mom. Yet, I had never heard of him. There were no biographies of him, no Hollywood movies. His name was John J. Bonica. But when our story begins, he was better known as Johnny "Bull" Walker.
Viszont gyógyászati történész vagyok. Úgyhogy elkezdtem kutatni a krónikus fájdalom történelmét. Mint kiderült, a UCLA-nek egész gyűjteménye van a fájdalom történelméről a könyvtárában. Találtam egy történetet -- egy fantasztikus történetet -- egy emberről, aki emberek millióit mentette meg a fájdalomtól; olyanokat, mint édesanyám. Mégsem hallottam róla ezelőtt. Nem voltak róla életrajzi könyvek, vagy filmek. A neve John J. Bonica. De történetünk elején, jobban ismerték Johnny "Bika" Walkerként.
It was a summer day in 1941. The circus had just arrived in the tiny town of Brookfield, New York. Spectators flocked to see the wire-walkers, the tramp clowns -- if they were lucky, the human cannonball. They also came to see the strongman, Johnny "Bull" Walker, a brawny bully who'd pin you for a dollar. You know, on that particular day, a voice rang out over the circus P.A. system. They needed a doctor urgently, in the live animal tent. Something had gone wrong with the lion tamer. The climax of his act had gone wrong, and his head was stuck inside the lion's mouth. He was running out of air; the crowd watched in horror as he struggled and then passed out. When the lion finally did relax its jaws, the lion tamer just slumped to the ground, motionless. When he came to a few minutes later, he saw a familiar figure hunched over him. It was Bull Walker. The strongman had given the lion tamer mouth-to-mouth, and saved his life.
Egy nyári napon történt, 1941-ben. Éppen egy cirkusz érkezett a New York-i Brookfield apró városába. Nézelődők gyülekeztek, hogy megnézzék a kötéltáncosokat, a bohócokat -- kis szerencsével akár az élő ágyúgolyót. Kíváncsiak voltak az erőművészre, Johnny "Bika" Walkerre is, az izmos verőemberre, aki bárkit átdöfne egy dollárért. Azon a bizonyos napon egy hang hallatszott ami elnyomta a cirkusz hangos bemondóját. Sürgősen orvosra volt szükségük az élőállatok sátránál. Valami baj történt az oroszlánszelídítővel. Az előadásának csúcspontjába hiba csúszott, és a feje beszorult az oroszlán szájába. Kezdett elfogyni a levegője; a közönség rémülten figyelte amint küszködött, majd elájult. Mikor az oroszlán szorítása végre engedett, az oroszlánszelídítő a földre rogyott, mozdulatlanul. Mikor pár perccel később magához tért, ismerős alakot látott maga fölé görnyedve. Bika Walker volt az. Az erőművész szájon át lélegeztette, és ezzel megmentette az oroszlánszelídítőt.
Now, the strongman hadn't told anyone, but he was actually a third-year medical student. He toured with the circus during summers to pay tuition, but kept it a secret to protect his persona. He was supposed to be a brute, a villain -- not a nerdy do-gooder. His medical colleagues didn't know his secret, either. As he put it, "If you were an athlete, you were a dumb dodo." So he didn't tell them about the circus, or about how he wrestled professionally on evenings and weekends. He used a pseudonym like Bull Walker, or later, the Masked Marvel. He even kept it a secret that same year, when he was crowned the Light Heavyweight Champion of the world.
Bár nem mondta el senkinek, de harmadéves orvostanhallgató volt. Nyaranta a cirkusszal turnézott, hogy ki tudja fizetni a tandíjat, és a karaktere védelmében titokban tartotta hivatását. Kegyetlennek és ellenségesnek kellett mutatkoznia -- nem pedig okos jótevőnek. Titkáról orvos kollégái sem tudtak. Ahogy ő mondta, "Ha sportoló voltál, akkor egyben butának is néztek." Így hát nem mesélt nekik a cirkuszról, sem arról, hogy esténként és hétvégente profi pankrátorként dolgozott. Álneveket használt, mint a Bika Walker, vagy később a Maszkos Csoda. Még akkor is titokban tartotta ezt, amikor világbajnok lett félnehézsúlyban.
Over the years, John J. Bonica lived these parallel lives. He was a wrestler; he was a doctor. He was a heel; he was a hero. He inflicted pain, and he treated it. And he didn’t know it at the time, but over the next five decades, he'd draw on these dueling identities to forge a whole new way to think about pain. It'd change modern medicine so much so, that decades later, Time magazine would call him pain relief's founding father. But that all happened later.
Éveken át John J. Bonica párhuzamos életeket élt. Pankrátor volt; és egyben orvos is. Félelmetes fráter; és egyben hős is. Fájdalmat okozott, és fájdalmat kezelt. És bár akkor még nem tudhatta, de a következő öt évtized során, ezekre az ellentétes identitásokra építve hozott létre egy újfajta gondolkodásmódot a fájdalomról. Annyira megváltoztatta ezzel a modern orvoslást, hogy évtizedekkel később, a Time magazin a fájdalomcsillapítás szülőatyjának nevezte. De ez mind később történt.
In 1942, Bonica graduated medical school and married Emma, his sweetheart, whom he had met at one of his matches years before. He still wrestled in secret -- he had to. His internship at New York's St. Vincent's Hospital paid nothing. With his championship belt, he wrestled in big-ticket venues, like Madison Square Garden, against big-time opponents, like Everett "The Blonde Bear" Marshall, or three-time world champion, Angelo Savoldi.
1942-ben Bonica lediplomázott az orvosin és feleségül vette Emmát, a szerelmét, akivel évekkel korábban az egyik meccsén találkozott. Titokban továbbra is pankrátorkodott -- muszáj volt. Gyakornoki helye a New York-i St. Vincent kórházban nem járt fizetéssel. Bajnoki öve miatt nagy eseményeken lépett ringbe, például a Madison Square Gardenben, neves ellenfelek ellen, mint Everett "Szőke Medve" Marshall, vagy a háromszoros világbajnok, Angelo Savoldi.
The matches took a toll on his body; he tore hip joints, fractured ribs. One night, The Terrible Turk's big toe scratched a scar like Capone's down the side of his face. The next morning at work, he had to wear a surgical mask to hide it. Twice Bonica showed up to the O.R. with one eye so bruised, he couldn't see out of it. But worst of all were his mangled cauliflower ears. He said they felt like two baseballs on the sides of his head. Pain just kept accumulating in his life.
Ezek a meccsek megviselték a testét; elszakadt a csípőízületi labrumja, bordatöréseket szenvedett. Egyszer a Rettenetes Török nagylábujja Capone-szerű sebhelyet hagyott arcának oldalán. Másnap, a munkában egy műtős maszkkal kellett eltakarnia. Bonica-nak kétszer is annyira sérült volt az egyik szeme a műtőszobában, hogy nem is látott rá. De a legrosszabbak a szétroncsolt, karfiolfülei voltak. Elmondása szerint olyanok voltak, mintha két baseball labda lenne a fején. A fájdalom egyre csak gyűlt az életében.
Next, he watched his wife go into labor at his hospital. She heaved and pushed, clearly in anguish. Her obstetrician called out to the intern on duty to give her a few drops of ether to ease her pain. But the intern was a young guy, just three weeks on the job -- he was jittery, and in applying the ether, irritated Emma's throat. She vomited and choked, and started to turn blue. Bonica, who was watching all this, pushed the intern out of the way, cleared her airway, and saved his wife and his unborn daughter. At that moment, he decided to devote his life to anesthesiology. Later, he'd even go on to help develop the epidural, for delivering mothers. But before he could focus on obstetrics, Bonica had to report for basic training.
Ezután végignézte a felesége szülését a kórházban. Látta, amint kínjában rángatózott. A szülész szólt a szolgálatban levő gyakornoknak hogy adjon neki pár cseppnyi étert a fájdalmára. De a gyakornok fiatal volt, csak három hete dolgozott -- izgult, és miközben az étert adta, megsértette Emma torkát. Hányt, fulladozott, majd elkezdett kékülni. Bonica, aki ezt végignézte, ellökte a gyakornokot az útból, kitisztította a légutait, és megmentette a felesége és lánya életét. Ekkor határozta el, hogy életét az aneszteziológiának szenteli. Később segített a szülő anyáknak való gerincérzéstelenítés kifejlesztésében is. De mielőtt erre fordíthatta volna figyelmét, Bonica-nak alapkiképzésre kellett jelentkeznie.
Right around D-Day, Bonica showed up to Madigan Army Medical Center, near Tacoma. At 7,700 beds, it was one of the largest army hospitals in America. Bonica was in charge of all pain control there. He was only 27. Treating so many patients, Bonica started noticing cases that contradicted everything he had learned. Pain was supposed to be a kind of alarm bell -- in a good way -- a body's way of signaling an injury, like a broken arm. But in some cases, like after a patient had a leg amputated, that patient might still complain of pain in that nonexistent leg. But if the injury had been treated, why would the alarm bell keep ringing? There were other cases in which there was no evidence of an injury whatsoever, and yet, still the patient hurt.
Épp a D-nap környékén jelent meg a Madigan Hadi Orvosi Központban, Tacoma közelében. 7 700 ágyával ez volt az egyik legnagyobb hadikórház Amerikában. Bonica lett a fájdalom-kontroll felelős. Mindössze 27 éves volt. Ilyen sok beteggel érintkezvén, Bonica megfigyelt eseteket melyek ellent mondtak mindannak, amit addig tanult. A fájdalomnak - jó értelemben véve - egy vészcsengőnek kéne lennie, amivel a test jelez egy sérülést, például egy törött kart. De egyes esetekben, amikor például a betegnek amputálták a lábát, a beteg továbbra is fájdalomról panaszkodott a nem létező lábában. De ha a sérülést kezelték, miért szólna tovább a vészcsengő? Más esetekben, bár sérülésnek semmi jele nem mutatkozott, a betegek mégis fájdalmat éreztek.
Bonica tracked down all the specialists at his hospital -- surgeons, neurologists, psychiatrists, others. And he tried to get their opinions on his patients. It took too long, so he started organizing group meetings over lunch. It would be like a tag team of specialists going up against the patient's pain. No one had ever focused on pain this way before.
Bonica megkereste az összes specialistát a kórházban -- sebészeket, ideggyógyászokat, pszichiátereket és másokat. Megpróbált mindenkitől véleményt kérni a betegeiről. Ez túl sok időbe telt, ezért csoportos találkozókat szervezett ebédidőben. Egyik sarokban a kiválasztott specialisták csapata, a másikban a beteg fájdalma. Soha senki nem fókuszált a fájdalomra ilyen módon azelőtt.
After that, he hit the books. He read every medical textbook he could get his hands on, carefully noting every mention of the word "pain." Out of the 14,000 pages he read, the word "pain" was on 17 and a half of them. Seventeen and a half. For the most basic, most common, most frustrating part of being a patient. Bonica was shocked -- I'm quoting him, he said, "What the hell kind of conclusion can you come to there? The most important thing from the patient's perspective, they don't talk about."
Ezek után nekilátott a könyveknek. Minden orvosi könyvet elolvasott, amit csak meg tudott szerezni, külön figyelve a "fájdalom" szóra. A 14 000 általa olvasott oldalból a "fájdalom" szó mindössze 17 és fél oldalon szerepelt. Tizenhét és fél. A legalapvetőbb, leggyakoribb dolog, ami a betegséggel jár. Bonica megdöbbent -- idézem, "Mégis miféle következtetést kéne levonni ebből? A beteg szempontjából legfontosabb dologról még csak nem is beszélnek."
So over the next eight years, Bonica would talk about it. He'd write about it; he'd write those missing pages. He wrote what would later be known as the Bible of Pain. In it he proposed new strategies, new treatments using nerve-block injections. He proposed a new institution, the Pain Clinic, based on those lunchtime meetings. But the most important thing about his book was that it was kind of an emotional alarm bell for medicine. A desperate plea to doctors to take pain seriously in patients' lives. He recast the very purpose of medicine. The goal wasn't to make patients better; it was to make patients feel better. He pushed his pain agenda for decades, before it finally took hold in the mid-'70s. Hundreds of pain clinics sprung up all over the world.
Így a következő nyolc évben Bonica beszélt róla. Írt is róla; ő írta meg azokat a hiányzó oldalakat. Megírta a könyvet, amit később csak A Fájdalom Bibliája néven emlegettek. Ebben új módszereket, új kezeléseket ajánl idegblokkoló injekciók használatával. Javasolta egy új intézmény, a Fájdalomklinika alapítását, az ebédidőbeli találkozók mintájára. De a könyvének legnagyobb érdeme hogy egyfajta érzelmi vészcsengőként szolgált az orvoslásnak. Egy kétségbeesett kérésként az orvosok felé, hogy vegyék komolyan a fájdalom szerepét betegeiknél. Újragondolta az orvoslás alapvető célját. Nem az volt a cél, hogy meggyógyítsák a beteget; hanem, hogy a beteg jobban érezze magát. Évtizedeken át próbált érvényt nyerni ennek, mire végül a hetvenes évek közepére sikerült. Fájdalomklinikák százai nyíltak szerte a világon.
But as they did -- a tragic twist. Bonica's years of wrestling caught up to him. He had been out of the ring for over 20 years, but those 1,500 professional bouts had left a mark on his body. Still in his mid-50s, he suffered severe osteoarthritis. Over the next 20 years he'd have 22 surgeries, including four spine operations, and hip replacement after hip replacement. He could barely raise his arm, turn his neck. He needed aluminum crutches to walk. His friends and former students became his doctors. One recalled that he probably had more nerve-block injections than anyone else on the planet. Already a workaholic, he worked even more -- 15- to 18-hour days. Healing others became more than just his job, it was his own most effective form of relief. "If I wasn't as busy as I am," he told a reporter at the time, "I would be a completely disabled guy."
De amint ez megtörtént, tragikus fordulat jött. Bonica pankrátorévei megtették hatásuk. Több mint 20 éve nem volt a ringben, de az az 1500 menet nyomokat hagyott a testén. Ötvenes évei közepére súlyos idült ízületi gyulladása lett. A következő 20 évben 22 műtétje volt, közte négy gerincműtét, és egyik csípőprotézis a másik után. Alig tudta felemelni a karját, vagy elfordítani a nyakát. Alumínium mankókkal tudott csak járni. Barátai és volt tanítványai lettek az orvosai. Egyikük megjegyezte, hogy talán ő kapta a legtöbb idegblokkoló injekciót az egész bolygón. Eleve munkamániás volt, ez is csak még több munkára ösztönözte -- napi 15-18 órát dolgozott. Mások gyógyítása több volt számára munkánál, saját maga számára is ez volt a leghatékonyabb segítség. "Ha nem foglalnám le magam ennyire," mondta egy riporternek akkoriban, "teljesen lerokkannék."
On a business trip to Florida in the early 1980s, Bonica got a former student to drive him to the Hyde Park area in Tampa. They drove past palm trees and pulled up to an old mansion, with giant silver howitzer cannons hidden in the garage. The house belonged to the Zacchini family, who were something like American circus royalty. Decades earlier, Bonica had watched them, clad in silver jumpsuits and goggles, doing the act they pioneered -- the Human Cannonball. But now they were like him: retired. That generation is all dead now, including Bonica, so there's no way to know exactly what they said that day. But still, I love imagining it. The strongman and the human cannonballs reunited, showing off old scars, and new ones. Maybe Bonica gave them medical advice. Maybe he told them what he later said in an oral history, which is that his time in the circus and wrestling deeply molded his life.
Egy floridai üzleti úton, a nyolcvanas évek elején, Bonica megkérte egy volt tanítványát, hogy fuvarozza el a Hyde Parkba, Tampában. Elhajtottak a pálmafák mellett, és egy öreg palotához értek, melynek garázsa hatalmas, ezüst mozsárágyúkat rejtett. A Zacchini család tulajdona volt, akik egyfajta amerikai cirkuszi hírességnek számítottak. Évtizedekkel korábban Bonica látta őket, ezüst kezeslábasban és védőszemüvegben, amint előadták az általuk kitalált számot -- az emberi ágyúgolyót. Ekkorra, hozzá hasonlóan ők is visszavonultak már. Az a nemzedék mind halott, beleértve Bonicat, így nem tudhatjuk pontosan, mi hangzott el aznap. Én mégis szeretem elképzelni. Az erőművész és az emberi ágyúgolyók újraegyesítve, régi és újabb sebeiket mutogatva. Bonica talán orvosi tanácsokat adott nekik. Talán azt mondta nekik, ami szájhagyomány útján fennmaradt, hogy a cirkuszban és pankrációval töltött ideje mélyen formálták életét.
Bonica saw pain close up. He felt it. He lived it. And it made it impossible for him to ignore in others. Out of that empathy, he spun a whole new field, played a major role in getting medicine to acknowledge pain in and of itself.
Bonica közvetlen közelről láthatta a fájdalmat. Érezte. Vele élt. És ezzel lehetetlenné vált számára, hogy ne foglalkozzon mások fájdalmával. Ebből az empátiából hozott létre egy teljesen új területet, ez segítette jelentős szerephez abban, hogy az orvoslás elismerje a fájdalom jelentőségét.
In that same oral history, Bonica claimed that pain is the most complex human experience. That it involves your past life, your current life, your interactions, your family. That was definitely true for Bonica.
Ugyanezen szájhagyomány alapján Bonica azt állította, a fájdalom a legösszetettebb emberi élmény. Mert benne van a múltad, a jelened, a kölcsönhatásaid, a családod. Bonicara ez mindenképp igaz volt.
But it was also true for my mom. It's easy for doctors to see my mom as a kind of professional patient, a woman who just spends her days in waiting rooms. Sometimes I get stuck seeing her that same way. But as I saw Bonica's pain -- a testament to his fully lived life -- I started to remember all the things that my mom's pain holds. Before they got swollen and arthritic, my mom's fingers clacked away in the hospital H.R. department where she worked. They folded samosas for our entire mosque. When I was a kid, they cut my hair, wiped my nose, tied my shoes.
De édesanyámra is igaz. Az orvosok könnyen tekintenek rá amolyan profi betegként, egy nőként, aki várótermekben tölti napjait. Néha én is ilyennek látom. De ahogy láttam Bonica fájdalmát -- életművének tanúbizonyságaként -- eszembe jutott az a rengeteg dolog, ami benne van édesanyám fájdalmában. Mielőtt megduzzadtak és elkoptak volna, anyám ujjai a kórház HR osztályán kattogtak ahol azelőtt dolgozott. Samosa tésztát hajtogattak az egész mecset számára. Mikor gyerek voltam, a hajamat vágták, az orromat törölték, a cipőfűzőim kötötték.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)