I know a man who soars above the city every night. In his dreams, he twirls and swirls with his toes kissing the Earth. Everything has motion, he claims, even a body as paralyzed as his own. This man is my father.
Ismerek egy férfit, aki minden éjszaka a város fölött szárnyal. Álmában forog és pörög, és lábujjaival megcsókolja a földet. Minden mozog, azt állítja, még egy bénult test is, mint az övé. Ez a férfi az én apám.
Three years ago, when I found out that my father had suffered a severe stroke in his brain stem, I walked into his room in the ICU at the Montreal Neurological Institute and found him lying deathly still, tethered to a breathing machine. Paralysis had closed over his body slowly, beginning in his toes, then legs, torso, fingers and arms. It made its way up his neck, cutting off his ability to breathe, and stopped just beneath the eyes. He never lost consciousness. Rather, he watched from within as his body shut down, limb by limb, muscle by muscle.
Három évvel ezelőtt, amikor megtudtam, hogy apámat súlyos agytörzsi stroke érte, bementem a szobájába az intenzív osztályon, a Montreali Neurológiai Intézetben és ott találtam mozdulatlanul feküdve, egy légzőkészülékre kapcsolva. A bénulás lassan bezárta a testét, kezdve a lábujjaitól, aztán a lábait, törzsét, ujjait és karjait. Egészen feljutott a nyakáig, képtelenné téve, hogy lélegezzen, és megállt épp a szemei alatt. Soha nem vesztette el az eszméletét. Ő inkább belülről nézte, ahogy a teste lekapcsolt, végtagról végtagra, izomról, izomra.
In that ICU room, I walked up to my father's body,
Az intenzíven odamentem apám testéhez
and with a quivering voice and through tears, I began reciting the alphabet. A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K. At K, he blinked his eyes. I began again. A, B, C, D, E, F, G, H, I. He blinked again at the letter I, then at T, then at R, and A: Kitra. He said "Kitra, my beauty, don't cry. This is a blessing." There was no audible voice, but my father called out my name powerfully. Just 72 hours after his stroke, he had already embraced the totality of his condition. Despite his extreme physical state, he was completely present with me, guiding, nurturing, and being my father as much if not more than ever before.
és reszkető hanggal, könnyek között, elkezdtem mondani az ábécét. Á, B, C, D, É, F, G, H, I, J, K. És a K-nál pillantott. Elölről kezdtem. Á, B, C, D, É, F, G, H, I. És újra pillantott az I betűnél, aztán a T-nél, majd az R-nél és az A-nál: Kitra. Mondta: "Kitra, szépségem, ne sírj. Ez egy áldás." Nem volt hallható hang, de az apám erőteljesen a nevemen szólított. Csupán 72 órával az agyvérzése után, már magáévá tette állapotának teljességét. Extrém fizikai állapota ellenére, teljes egészében velem volt, utat mutatott és táplált. Apám volt, talán ugyanúgy, ha nem jobban, mint azelőtt.
Locked-in syndrome is many people's worst nightmare. In French, it's sometimes called "maladie de l'emmuré vivant." Literally, "walled-in-alive disease." For many people, perhaps most, paralysis is an unspeakable horror, but my father's experience losing every system of his body was not an experience of feeling trapped, but rather of turning the psyche inwards, dimming down the external chatter, facing the recesses of his own mind, and in that place, falling in love with life and body anew.
A bezártságszindróma sok ember legrosszabb rémálma. Franciául néha úgy hívják, "maladie de l'emmuré vivant." Szó szerint, "befalazva-élve betegség". Sok embernek, talán legtöbbnek, a paralízis egy leírhatatlan horror, de az apám tapasztalata, ahogy testének minden rendszere megszűnt, nem egy bezártságérzés volt, hanem inkább befelé fordította a pszichéjét elnémítva a külső fecsegést, és szembesült saját elméjének rejtekhelyeivel, és azon a helyen újra szerelmes lett az életbe és a testébe.
As a rabbi and spiritual man dangling between mind and body, life and death, the paralysis opened up a new awareness for him. He realized he no longer needed to look beyond the corporeal world in order to find the divine. "Paradise is in this body. It's in this world," he said.
Rabbiként és spirituális férfiként, elme és test, élet és halál között lebegve, a paralízis egy új tudatosságot nyitott meg számára. Rájött, hogy már nem kell a testi világ mögé néznie, hogy megtalálja az istenit. "A mennyország ebben a testben van. Ebben a világban van."-mondta.
I slept by my father's side for the first four months, tending as much as I could to his every discomfort, understanding the deep human psychological fear of not being able to call out for help. My mother, sisters, brother and I, we surrounded him in a cocoon of healing. We became his mouthpiece, spending hours each day reciting the alphabet as he whispered back sermons and poetry with blinks of his eye. His room, it became our temple of healing. His bedside became a site for those seeking advice and spiritual counsel, and through us, my father was able to speak and uplift, letter by letter, blink by blink. Everything in our world became slow and tender as the din, drama and death of the hospital ward faded into the background. I want to read to you one of the first things that we transcribed in the week following the stroke. He composed a letter, addressing his synagogue congregation, and ended it with the following lines: "When my nape exploded, I entered another dimension: inchoate, sub-planetary, protozoan. Universes are opened and closed continually. There are many when low, who stop growing. Last week, I was brought so low, but I felt the hand of my father around me, and my father brought me back."
Apám mellett aludtam az első négy hónapban, és gondoztam, amennyire tudtam enyhítve minden kényelmetlenségét. Megértettem a mély emberi pszichológiai félelmet, hogy nem tud segítségért kiáltani. Anyám, lánytestvéreim, fiútestvérem és én, mindannyian körülvettük őt egy gyógyító burokban. Mi lettünk az Ő szavai, órákat töltöttünk az ábécé felmondásával, miközben ő szentbeszédeket suttogott vissza és verseket mondott pillantásaival. A szobája a gyógyulás temploma lett. Az ágya széle azoké lett, akik tanácsért vagy lelki vigaszért jöttek, és rajtunk keresztül, apám tudott beszélni és felemelni, betűről, betűre, pillantásról, pillantásra. A mi világunkban minden lelassult és meglágyult, miközben a kórház zaja, a dráma és a halál háttérbe mosódott. Szeretnék felolvasni valamit, amit az agyvérzését követő héten jegyeztünk le. Egy levelet fogalmazott meg, melyet a zsinagóga közösségéhez intézett, és a következő sorokkal zárta: "Amikor a tarkóm felrobbant, egy másik dimenzióba léptem: kezdetleges, bolygón túli, protozoikus. Univerzumok újra és újra megnyílnak és becsukódnak. Sokan vannak, akik, ha mélyre kerülnek, nem tudnak már felemelkedni. Múlt héten, annyira mélyre kerültem, de éreztem apám kezét magam körül, és apám visszahozott."
When we weren't his voice, we were his legs and arms. I moved them like I know I would have wanted my own arms and legs to be moved were they still for all the hours of the day. I remember I'd hold his fingers near my face, bending each joint to keep it soft and limber. I'd ask him again and again to visualize the motion, to watch from within as the finger curled and extended, and to move along with it in his mind.
Amikor nem a hangja, akkor a lábai és a karjai voltunk. Úgy mozgattam azokat, mint ahogy én is szerettem volna hogy saját karjaim és lábaim mozogjanak, ha órákig mozdulatlanok lettek volna. Emlékszem, ahogy az ujjait az arcomhoz tartottam, és behajlítottam minden ujjpercet, hogy puhák és rugalmasak maradjanak. Újra és újra megkértem, hogy képzelje maga elé a mozdulatot, hogy belülről nézze, ahogy az ujja behajlík és kienged és mozogjon azzal együtt gondolatban.
Then, one day, from the corner of my eye, I saw his body slither like a snake, an involuntary spasm passing through the course of his limbs. At first, I thought it was my own hallucination, having spent so much time tending to this one body, so desperate to see anything react on its own. But he told me he felt tingles, sparks of electricity flickering on and off just beneath the surface of the skin. The following week, he began ever so slightly to show muscle resistance. Connections were being made. Body was slowly and gently reawakening, limb by limb, muscle by muscle, twitch by twitch.
Aztán, egy napon, a szemem sarkából láttam, ahogy a teste kígyószerűen vonaglott, amint egy önkéntelen görcs ment végig a végtagjain. Először azt gondoltam, képzelődök, mivel oly sok időt töltöttem a gondozásával, és annyira kétségbeesetten vártam, hogy valamije megmozduljon. De azt mondta, bizsergést érez, mintha elektromos szikrák vibrálnának a bőre alatt. A következő héten lassan bár, de az izmai is ellenállást mutattak. Kapcsolatok jöttek létre. A test lassan és gyengéden ébredni kezdett, végtagról végtagra, izomról izomra, nyilallásról nyilallásra.
As a documentary photographer, I felt the need to photograph each of his first movements like a mother with her newborn. I photographed him taking his first unaided breath, the celebratory moment after he showed muscle resistance for the very first time, the new adapted technologies that allowed him to gain more and more independence. I photographed the care and the love that surrounded him.
Dokumentumfotósként szükségét éreztem, hogy megörökítsem minden első mozdulatát, mint anya az újszülöttjének. Lefotóztam, amikor önállóan vett levegőt első alkalommal, az ünnepi pillanatot, amikor először ellenállást mutattak az izmai, az új, személyre szabott technológiát, ami lehetővé tette, hogy egyre függetlenebb legyen. Megörökítettem a törődést és a szeretetet, ami körülvette őt.
But my photographs only told the outside story of a man lying in a hospital bed attached to a breathing machine. I wasn't able to portray his story from within, and so I began to search for a new visual language, one which strived to express the ephemeral quality of his spiritual experience.
De a fotóim csupán a külső történetről meséltek, egy férfiről, aki a kórházi ágyban fekszik légzőkészülékhez kapcsolva. Nem tudtam megörökíteni a belső történetet, így hát egy új vizuális nyelvet kerestem, amelynek célja kifejezni spirituális tapasztalatának röpke milyenségét.
Finally, I want to share with you a video from a series that I've been working on that tries to express the slow, in-between existence that my father has experienced. As he began to regain his ability to breathe, I started recording his thoughts, and so the voice that you hear in this video is his voice.
Végül, szeretnék megosztani veletek egy videót abból a sorozatból, amin dolgozok, és ami megpróbálja kifejezni a lelassult, köztes létet, amit apám megtapasztalt. Amint újra lélegezni tudott, elkezdtem rögzíteni gondolatait, így a hang, amit a videóban hallotok, az ő hangja.
(Video) Ronnie Cahana: You have to believe you're paralyzed to play the part of a quadriplegic. I don't. In my mind, and in my dreams every night I Chagall-man float over the city twirl and swirl with my toes kissing the floor. I know nothing about the statement of man without motion. Everything has motion. The heart pumps. The body heaves. The mouth moves. We never stagnate. Life triumphs up and down.
(Videó) Ronnie Cahana: El kell hinned, hogy lebénultál, el kell játszanod egy tetraplég szerepét. Én ezt nem teszem. Gondolatban és álmaimban minden éjszaka Chagall-alakként lebegek a város fölött, forgok és pörgök és lábujjaim megcsókolják a földet. Semmit nem tudok a mozgás nélküli ember állapotáról. Minden mozog. A szív pumpál. A test emelkedik. A száj mozog. Mi soha nem stagnálunk. Az élet győzedelmeskedik fent és lent.
Kitra Cahana: For most of us, our muscles begin to twitch and move long before we are conscious, but my father tells me his privilege is living on the far periphery of the human experience. Like an astronaut who sees a perspective that very few of us will ever get to share, he wonders and watches as he takes his first breaths and dreams about crawling back home. So begins life at 57, he says. A toddler has no attitude in its being, but a man insists on his world every day.
Kitra Cahana: Legtöbbünknél az izmok rángatóznak és mozognak jóval mielőtt tudatosak lennénk, de apám arról a kiváltságáról beszél, hogy az emberi tapasztalat perifériáján él. Mint egy űrhajós, aki olyan távlatból lát, ami kevesünknek adatik meg, ő rácsodálkozik és figyeli, ahogy először vesz levegőt és arról álmodik, hogy hazakúszik. Így kezdődik az élet 57 éves korban, mondja. A totyogó gyereknek nincs álláspontja az életről, de a felnőtt ember minden nap ragaszkodik a világához.
Few of us will ever have to face physical limitations to the degree that my father has, but we will all have moments of paralysis in our lives. I know I frequently confront walls that feel completely unscalable, but my father insists that there are no dead ends. Instead, he invites me into his space of co-healing to give the very best of myself, and for him to give the very best of himself to me. Paralysis was an opening for him. It was an opportunity to emerge, to rekindle life force, to sit still long enough with himself so as to fall in love with the full continuum of creation.
Kevesen kell olyan fizikai korlátozottsággal szembenéznünk, mint apámnak kellett, de mindannyiunk életében lesznek lebénulások. Én magam is sokszor szembesülök megmászhatatlannak tűnő falakkal, de az apám kitart amellett, hogy nincsenek zsákutcák. Ehelyett, behív engem a közös gyógyulás felhőjébe, hogy a legjobbat adjam magamból és hogy ő a legjobbat adja magából nekem. A paralízis egy új ajtó volt számára. Egy lehetőség, hogy felemelkedjen, hogy újra lángra lobbantsa az életerőt, hogy kellő időt töltsön önmagval, hogy így beleszerethessen a teremtés teljes végtelenjébe.
Today, my father is no longer locked in. He moves his neck with ease, has had his feeding peg removed, breathes with his own lungs, speaks slowly with his own quiet voice, and works every day to gain more movement in his paralyzed body. But the work will never be finished. As he says, "I'm living in a broken world, and there is holy work to do."
Ma apám már nincs bezárva. Könnyen mozgatja a nyakát, az etetőcsövet már levették róla, önállóan, tüdővel lélegzik, lassan beszél saját halk hangján, és minden nap dolgozik, hogy minél több mozgásra bírja lebénult testét. De ez a munka soha nem lesz befejezve. És azt mondja: "Egy megtört világban élek, és ott szent munkát kell végeznem."
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)