There are things we say when we catch the eye of a stranger or a neighbor walking by. We say, "Hello, how are you? It's a beautiful day. How do you feel?" These sound kind of meaningless, right? And, in some ways, they are. They have no semantic meaning. It doesn't matter how you are or what the day is like. They have something else. They have social meaning. What we mean when we say those things is: I see you there.
Valamit mindig mondunk, amikor egy idegennel vagy a szomszédunkkal találkozunk szembe. "Jó napot, hogy van? Szép napunk van. Hogy érzi magát?" Ezek elég semmitmondónak hangzanak, ugye? Bizonyos mértékben azok. Nincs szemantikai jelentésük. Nem számít, hogy vagyok, vagy milyen napunk van. Más az értelmük. Társadalmi jelentésük van. Amikor ezeket kimondjuk, azt jelezzük: Látom, hogy itt vagy.
I'm obsessed with talking to strangers. I make eye contact, say hello, I offer help, I listen. I get all kinds of stories. About seven years ago, I started documenting my experiences to try to figure out why. What I found was that something really beautiful was going on. This is almost poetic. These were really profound experiences. They were unexpected pleasures. They were genuine emotional connections. They were liberating moments.
Szenvedélyem idegenekkel társalogni. A szemükbe nézek, köszönök, segítséget ajánlok, figyelek. Mindenféle történeteket hallok. Kb. hét éve kezdtem lejegyezni a tapasztalataimat, hogy rájöjjek a miértre. Azt találtam, hogy valami csodás dolog megy végbe. Majdhogynem poétikus. Tényleg fölkavaró élmények voltak. Meglepően élvezetesek. Igazi érzelmi kapcsolatok voltak. Fölszabadító pillanatok.
So one day, I was standing on a corner waiting for the light to change, which, I'm a New Yorker, so that means I was actually standing in the street on the storm drain, as if that could get me across faster. And there's an old man standing next to me. So he's wearing, like, a long overcoat and sort of an old-man hat, and he looked like somebody from a movie. And he says to me, "Don't stand there. You might disappear." So this is absurd, right? But I did what he said. I stepped back onto the sidewalk. And he smiled, and he said, "Good. You never know. I might have turned around, and zoop, you're gone."
Egyszer épp az utcasarkon álltam, vártam, hogy váltson a közlekedési lámpa, és New York-i lévén a csatornalefolyón álltam, mintha ettől gyorsabban átkelnék. Mellettem álldogált egy idős férfi. Hosszú kabátot és valami öreges kalapot viselt, úgy nézett ki, mintha filmből keveredett volna oda. Megszólított: "Ne álljon ott, beleeshet." Nevetséges, nem? De engedelmeskedtem neki, és visszaléptem a járdára. Elmosolyodott, és azt mondta: "Helyes. Sohasem lehet tudni. Megfordulok, maga meg zsupsz, eltűnt valahová."
This was weird, and also really wonderful. He was so warm, and he was so happy that he'd saved me. We had this little bond. For a minute, I felt like my existence as a person had been noticed, and I was worth saving. The really sad thing is, in many parts of the world, we're raised to believe that strangers are dangerous by default, that we can't trust them, that they might hurt us. But most strangers aren't dangerous. We're uneasy around them because we have no context. We don't know what their intentions are. So instead of using our perceptions and making choices, we rely on this category of "stranger."
Hátborzongató volt, s egyben csodálatos. Szívélyes volt és boldog, hogy megmentett. Futó ismeretség volt. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy létezésemet észrevették, és megérte engem megmenteni. Az a szomorú, hogy sokfelé a világban úgy nevelnek minket: "Arra számíts, hogy az idegenek biztos veszélyesek. Ne bízz bennük, mert lehet, hogy a károdat akarják." Ám a legtöbb idegen nem veszélyes. Feszélyezve érezzük magunkat velük, mert nincs kapcsolatunk hozzájuk. Nem tudjuk, mi a szándékuk. Ahelyett, hogy a megérzésünkre bíznánk magunkat és döntenénk, leragadunk az "idegen" skatulyánál.
I have a four-year-old. When I say hello to people on the street, she asks me why. She says, "Do we know them?"
A kislányom négyéves. Amikor az utcán köszönök valakinek, meg szokta kérdezni, miért. "Mama, ismerjük őket?"
I say, "No, they're our neighbor."
Erre én: "Nem, de a szomszédjaink."
"Are they our friend?"
Ő: "A barátaink?"
"No, it's just good to be friendly."
"Nem, de jó szívélyesnek lennünk."
I think twice every time I say that to her, because I mean it, but as a woman, particularly, I know that not every stranger on the street has the best intentions. It is good to be friendly, and it's good to learn when not to be, but none of that means we have to be afraid.
Minden alkalommal átgondolom, mielőtt ezt mondanám neki, mert bár komolyan gondolom, de különösen nő lévén, tudom, hogy nem minden idegen, akivel az utcán találkozunk, jó szándékú. Jó, ha az ember szívélyes, és jó megtanulni, mikor ne legyen. De ez nem azt jelenti, hogy féljünk.
There are two huge benefits to using our senses instead of our fears. The first one is that it liberates us. When you think about it, using perception instead of categories is much easier said than done. Categories are something our brains use. When it comes to people, it's sort of a shortcut for learning about them. We see male, female, young, old, black, brown, white, stranger, friend, and we use the information in that box. It's quick, it's easy and it's a road to bias. And it means we're not thinking about people as individuals. I know an American researcher who travels frequently in Central Asia and Africa, alone. She's entering into towns and cities as a complete stranger. She has no bonds, no connections. She's a foreigner. Her survival strategy is this: get one stranger to see you as a real, individual person. If you can do that, it'll help other people see you that way, too.
Két nagy előnye van, ha félelem helyett a megérzésünkre támaszkodunk. Az első: fölszabadít bennünket. Amikor ezen tűnődünk, megérzésünkre támaszkodva skatulyák helyett, világos, hogy mondani könnyebb, mint megtenni. Agyunk skatulyákban gondolkozik. Amikor az emberekre kerül sor, leegyszerűsítéssel könnyebb megismerni őket. Férfit, nőt, fiatalt, időset, feketét, barnát, fehéret, idegent, barátot látunk, és az infót erre a körre korlátozzuk. Mert gyors, egyszerű és – ez vezet az előítélethez. Az emberekre nem mint egyénekre gondolunk. Egy amerikai kutató ismerősöm gyakran szokott egyedül utazgatni Közép-Ázsiában és Afrikában. A hölgy teljesen idegenként jár-kel ott, azokban a városokban. Nincs kötődése, nincsenek kapcsolatai. Idegen. A túlélési stratégiája a következő: legyen egy idegen, aki hús-vér személyiségnek tekint. Ha ez sikerül, majd mások is ilyennek látnak.
The second benefit of using our senses has to do with intimacy. I know it sounds a little counterintuitive, intimacy and strangers, but these quick interactions can lead to a feeling that sociologists call "fleeting intimacy." So, it's a brief experience that has emotional resonance and meaning. It's the good feeling I got from being saved from the death trap of the storm drain by the old man, or how I feel like part of a community when I talk to somebody on my train on the way to work.
A másik előnynek, hogy megérzésünket használjuk, a meghittséghez van köze. Tudom, hogy ez kissé ellentmond a józan észnek. Meghittség és idegenek? De e gyors kölcsönhatások a szociológusok által "röpke meghittség"-nek hívott érzéshez vezethetnek. Ez érzelmi kisugárzású és jelentőségű rövid élmény. Jó érzéssel töltött el, amikor az öreg megmentett a csatornalefolyó halálos csapdájától, vagy ha közösséghez tartozónak érezhetem magam, amikor munkába menet csevegek valakivel a vonaton.
Sometimes it goes further. Researchers have found that people often feel more comfortable being honest and open about their inner selves with strangers than they do with their friends and their families -- that they often feel more understood by strangers. This gets reported in the media with great lament. "Strangers communicate better than spouses!" It's a good headline, right? I think it entirely misses the point. The important thing about these studies is just how significant these interactions can be; how this special form of closeness gives us something we need as much as we need our friends and our families.
Néha ez még tovább is megy. A kutatók kiderítették, hogy az emberek gyakran jobban érzik magukat, ha idegenek előtt tárulkozhatnak ki, semmint barátaik vagy családjuk előtt: úgy érzik, hogy az idegenek jobban megértik őket. A média erről így siránkozik: "Vadidegenekkel jobb beszélgetni, mint a házastársakkal!" Főcímnek jó, nem? De a megállapítás teljesen célt téveszt. A tanulmányokból az a lényeg szűrhető le, hogy ezek az eszmecserék jelentékenyek lehetnek, és e különleges formájú bensőségre épp annyira van szükségünk, mint barátainkra vagy családunkra.
So how is it possible that we communicate so well with strangers? There are two reasons. The first one is that it's a quick interaction. It has no consequences. It's easy to be honest with someone you're never going to see again, right? That makes sense. The second reason is where it gets more interesting. We have a bias when it comes to people we're close to. We expect them to understand us. We assume they do, and we expect them to read our minds. So imagine you're at a party, and you can't believe that your friend or your spouse isn't picking up on it that you want to leave early. And you're thinking, "I gave you the look."
Miért szoktunk olyan jót csevegni idegenekkel? Két oka van. Az első, hogy ez gyors kapcsolatteremtés. Nincs következménye. Könnyű őszintének lenni valakivel, akivel többé nem találkozunk. Van értelme. A másik ok sokkal érdekesebb. Elfogultak vagyunk a hozzátartozóinkkal. Elvárjuk tőlük, hogy megértsenek minket. Feltesszük, hogy megértenek és olvasnak a gondolatainkban. Képzeljük magunkat egy buliba. Nem hisszük, hogy barátunk vagy férjünk ne szúrná ki, hogy korán le akarunk lépni. Azt gondoljuk: "A pillantásommal jeleztem."
With a stranger, we have to start from scratch. We tell the whole story, we explain who the people are, how we feel about them; we spell out all the inside jokes. And guess what? Sometimes they do understand us a little better.
Idegennel mindent a nulláról kell kezdenünk. Elmondjuk az egész történetet, elmondjuk, ki kicsoda, minek tartjuk őket; elsoroljuk a bennfentes vicceket. Csodák csodája, néha mégis ők értenek meg minket jobban.
OK. So now that we know that talking to strangers matters, how does it work? There are unwritten rules we tend to follow. The rules are very different depending on what country you're in, what culture you're in. In most parts of the US, the baseline expectation in public is that we maintain a balance between civility and privacy. This is known as civil inattention. So, imagine two people are walking towards each other on the street. They'll glance at each other from a distance. That's the civility, the acknowledgment. And then as they get closer, they'll look away, to give each other some space.
Rendben. Most, hogy már tudjuk: érdemes csevegni idegenekkel, milyen ez a gyakorlatban? Léteznek követendő íratlan szabályok. A szabályok minden országban, minden kultúrában mások. Az USA nagy részében azt várják el, hogy mások előtt őrizzük meg az egyensúlyt az udvariasság és a magánügy között. Ezt udvarias figyelmetlenségnek hívjuk. Képzeljük el, hogy ketten egymás felé közelednek az utcán. Távolról egymásra fognak pillantani. Ez az udvarias jele, hogy észrevettük a másikat. Közelebb érve félrenéznek, hogy egy kis helyet adjanak egymásnak.
In other cultures, people go to extraordinary lengths not to interact at all. People from Denmark tell me that many Danes are so averse to talking to strangers, that they would rather miss their stop on the bus than say "excuse me" to someone that they need to get around. Instead, there's this elaborate shuffling of bags and using your body to say that you need to get past, instead of using two words.
Más kultúrákban nagy ívben elkerülik egymást, hogy ne kerüljenek kapcsolatba. Dánoktól hallottam, hogy sok dán annyira irtózik idegenhez szólni, hogy inkább fönnmarad a buszon, semmint elnézést kérjen attól, aki az útjában áll. Helyette kimódolt táskarakosgatási eljárás és testbeszéd létezik rá, ha valaki utat akar kérni ...egyetlen szó kimondása helyett.
In Egypt, I'm told, it's rude to ignore a stranger, and there's a remarkable culture of hospitality. Strangers might ask each other for a sip of water. Or, if you ask someone for directions, they're very likely to invite you home for coffee. We see these unwritten rules most clearly when they're broken, or when you're in a new place and you're trying to figure out what the right thing to do is.
Állítólag Egyiptomban modortalanság nem venni tudomást az idegenről, és nagyon figyelemre méltó a vendégszeretetük kultúrája. Idegenek kérhetnek egymástól egy korty vizet. Ha valakitől útbaigazítást kérünk, valószínűleg meghív egy kávéra az otthonába. Az íratlan szabályok akkor tűnnek föl, amikor megszegjük őket, vagy új helyre kerülve igyekszünk rájönni, hogyan viselkedjünk.
Sometimes breaking the rules a little bit is where the action is. In case it's not clear, I really want you to do this. OK? So here's how it's going to go. Find somebody who is making eye contact. That's a good signal. The first thing is a simple smile. If you're passing somebody on the street or in the hallway here, smile. See what happens.
Néha megszegjük a szabályt. Ha nem világos, mi a teendő, szeretném, ha kipróbálnánk valamit. A következőképpen fog ez menni. Találjunk valakit, aki a szemünkbe néz. Ez jó jel. Először egyszerűen mosolyogjunk rá. Ha utcán vagy folyosón elhaladunk valaki mellett, mosolyogjunk rá. Figyeljük, mi történik.
Another is triangulation. There's you, there's a stranger, there's some third thing that you both might see and comment on, like a piece of public art or somebody preaching in the street or somebody wearing funny clothes. Give it a try. Make a comment about that third thing, and see if starts a conversation.
A másik lehetőség a háromszögelés. Itt vagyok én, itt az idegen, itt egy harmadik dolog, amit mindketten látunk és kommentálhatunk, pl. egy köztéri műalkotás vagy egy utcai igehirdető vagy egy fura ruhát viselő személy. Próbáljuk meg. Tegyünk megjegyzést a harmadik dologra, s meglátjuk, megindul-e a beszélgetés.
Another is what I call noticing. This is usually giving a compliment. I'm a big fan of noticing people's shoes. I'm actually not wearing fabulous shoes right now, but shoes are fabulous in general. And they're pretty neutral as far as giving compliments goes. People always want to tell you things about their awesome shoes.
A másikat úgy hívom: "észrevétel". Ez többnyire bókolást jelent. Imádom észrevenni a szép cipőket. Most éppen nem viselek mesés cipőt, de a cipők általában mesések. Elég semlegesek, ami a bókokat illeti. Az emberek alig várják, hogy a gyönyörű cipőjükről beszélhessenek.
You may have already experienced the dogs and babies principle. It can be awkward to talk to someone on the street; you don't know how they're going to respond. But you can always talk to their dog or their baby. The dog or the baby is a social conduit to the person, and you can tell by how they respond whether they're open to talking more.
Talán tapasztalták már a kutya-baba elvet. Kínos lehet az utcán megszólítani valakit, ha nem tudjuk, hogyan fog válaszolni. De a kutyájához vagy babájához mindig szólhatunk. A kutya vagy a baba a társadalmi kapocs az egyénhez, így válaszából megsaccolhatjuk, kész-e hosszasabb beszélgetésre.
The last one I want to challenge you to is disclosure. This is a very vulnerable thing to do, and it can be very rewarding. So next time you're talking to a stranger and you feel comfortable, tell them something true about yourself, something really personal. You might have that experience I talked about of feeling understood.
A legutolsó, amit figyelmükbe ajánlok, a megnyílás. Ez elég kétélű fegyver, de esetleg kifizetődő lehet. Legközelebb, ha egy idegennel beszélnek, és kellemesen érzik magukat, közöljenek vele magukról valami igazat, valami tényleg személyeset. Lehet, hogy volt már ilyen "engem megértenek" élményük.
Sometimes in conversation, it comes up, people ask me, "What does your dad do?" or, "Where does he live?" And sometimes I tell them the whole truth, which is that he died when I was a kid. Always in those moments, they share their own experiences of loss. We tend to meet disclosure with disclosure, even with strangers.
Néha a beszélgetés során megkérdeznek: "Mivel foglalkozik a papája?" vagy "Hol lakik a papája?" Néha őszintén elmondom, hogy még kislánykoromban meghalt. Azokban a pillanatokban a beszélgetőtársak elmondják nekem az ő veszteségüket. Ha én megnyílok, a másik is megnyílik, még ha idegennek is.
So, here it is. When you talk to strangers, you're making beautiful interruptions into the expected narrative of your daily life and theirs. You're making unexpected connections. If you don't talk to strangers, you're missing out on all of that. We spend a lot of time teaching our children about strangers. What would happen if we spent more time teaching ourselves? We could reject all the ideas that make us so suspicious of each other. We could make a space for change.
Tessék. Ha idegenekkel beszélünk, pompás hatásszüneteket tartunk, amikor életünk vagy az ő életük leíró részéhez érünk. Váratlan kapcsolatok keletkeznek. Ha nem beszélünk idegenekkel, ettől fosztjuk meg magunkat. Sok időt töltünk azzal, hogy gyerekeinket oktassuk, hogyan bánjanak idegenekkel. Mi lenne, ha több időt töltenénk önmagunk oktatásával? Sutba vághatnánk az egymással szembeni összes gyanakvást. Teret nyithatunk a változásnak.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)