So the gods sent a message to an old king. "We will disguise you so that you can enter the enemy camp, find your son's killer and then you can try and ransom your dead son's body back off him." When the king tells his queen, she is terrified. "Don't go! Man-slaying Achilles will kill you too." But then the old man, King Priam of Troy, says something strange and wonderful but difficult for our generation to fully comprehend. "I don't care if the Greeks kill me, just as long as I first have the heart-comforting embrace of my dead son in my arms."
Egy nap az istenek üzentek egy öreg királynak: "Álcát bocsátunk rád, hogy besétálhass az ellenség táborába, és megtalálhasd fiad gyilkosát, és aztán megpróbáld kiváltani nála halott fiad testét." A király mesél erről királynéjának, aki teljesen elborzad: "Ne menj! A mészáros Akhilleusz végez veled is." De akkor az öregember, a trójai Priamosz király, különös és csodás válasszal él, amely a mi generációnk számára nem teljesen értelmezhető: "Nem bánom, ha a görögök megölnek, ha előtte halott fiammal karjaim közt, ölelésében szívem vigaszt lel."
"My dead son in my arms?" Doesn't the old man know that the bodies of the dead are worthless? His quest pointless. Who would risk their life for a corpse? The story comes from Book 24 of "The Iliad," a foundation work of Western civilization written by Homer in 700 BC about a war that took place in 1300 BC. The siege of Troy. A bardic poem that was memorized, recited and performed for thousands of years.
"Halott fiammal karjaim közt"? Az öregember nem tudja, hogy a holttestek haszontalanok? Kutatása céltalan. Ki tenné kockára életét egy holttestért? Ez a történet az Iliász 24. könyvéből származik, amely a nyugati civilizáció alapműve, Homérosz írta i.e. 700-ban egy olyan háborúról, amely i.e. 1300-ban zajlott. Trója ostroma. Bárdikus költemény, amelyet kívülről megtanultak, majd évezredeken át mondták el és adták elő.
You heard the sound of the Iliad cascade through your ears and in that retelling you rediscover the ancient life and death wisdom of our ancestors. How to be brave in sorrow, how to face your own death with courage, how to teach your children how to die, how to be a better mortal, a better human. (In Greek) "Hṑs hoí g’ amphíepon táphon Héktoros hippodámoio." The very last line in Ancient Greek of "The Iliad" itself. A wisdom that we have willfully forgotten and lost in our newish self-centered fear of death.
Hallgatjuk, és az Iliász története magával ragad bennünket, elmondja nekünk, hogy fedezzük fel újra ókori őseink élettel és halállal kapcsolatos bölcsességeit: hogyan legyünk bátrak a gyászban, hogyan nézzünk bátran szembe saját halálunkkal, mint tanítsuk meg gyermekeinknek, hogyan kell meghalni, hogyan legyenek jobb halandók, jobb emberek. (Ógörög) "Így rendezték ők a lovas Hektór temetését." Ez az Iliász záró sora ógörögül. Egy olyan bölcsesség, amit szándékosan elfelejtettünk és elhagytunk újfajta, haláltól való énközpontú félelmünkben.
In contrast, we have subcontracted our mortality out. Modern death absurdly has become a medical specialism. Palliative care a foreign country we never visit. Or only at the end of our own lives. The ultimate form of death denial. Just as we have forbidden ourselves not only the embrace but the very sight of our own dead.
Halandóságunkat viszont alvállalkozóknak adtuk. A modern halál, visszás módon, orvosi specialitássá vált. A palliatív ellátás egy idegen ország, ahová soha vagy csak életünk végén látogatunk el. A halál tagadásának végső formája. Tiltott dologgá tettük nemcsak halottaink megölelését, hanem megtekintését is.
Forbidden. Shall we take a test? Can you take the fingers of your right hand? Yeah, you, everyone, and count off the number of corpses that you have seen, touched, kissed and embraced in your entire life? One? Or two? Or none? Will your corpse count make it to the fingers of your left hand? And how could that be, in a world where everyone is mortal?
Tiltottá. Kipróbálunk valamit? A jobb kezük ujjaira lesz szükség hozzá. Igen, az önére is, mindenkiére. Számolják meg, hány holtat láttak, érintettek meg, csókoltak meg és öleltek át életükben! Egyet? Kettőt? Egyet sem? Használniuk kell a bal kezük ujjait is a halottszámláláshoz? Hogyan lehetséges ez egy olyan világban, ahol mindenki halandó?
On our TV screens, we would pixel it out, that final act of Homeric love, the dead Hector in his father's arms, on the grounds of taste and public decency, and the advertizing revenue. But our existential flight has not made us stronger, wiser, more death-courageous, just more fearful. We're far too sad, too frightened of our own death. Our conception of death has narrowed to an I-thing, never an our-thing. The terminally ill are often ashamed of their sickening and hide from sight. We are embarrassed about what to say to a colleague who's lost someone they love. Embarrassed by our mortality. Worried that if we say anything, we will make them more sad. And sad, of course, is bad.
A tévéképernyőn kikockázhatják a homéroszi szeretet e végső aktusát, a halott Hektort apja karjai közt, mégpedig a társadalmi konvenciókra és a közízlésre hivatkozva, továbbá a reklámbevételek miatt. Ám egzisztenciális menekülésünk nem tett minket erősebbé vagy bölcsebbé, nem nézünk szembe bátrabban a halállal, csak nagyobb félelemmel. Túl szomorúak vagyunk, túl ijedtek saját halálunk miatt. A halállal kapcsolatos elképzelésünk leszűkült: csak az "én" van, nincs "mi". A halálos betegek szégyenükben gyakran elbújnak a külvilág elől. Zavarban vagyunk, mit mondjunk egy kollégának, aki elveszítette egy szerettét. Saját halandóságunk váltja ki e zavart. Attól tartunk, ha bármit mondunk, csak még jobban elszomorítjuk az illetőt. Márpedig a szomorúság rossz.
The pleasures of sorrow, grieving openly together, are unrecognizable to us. Though they are often cited in "The Iliad" along with motherly advice to have more sex as a form of grief therapy. Advice, which speaking from personal experience, can do a grieving soul a world of good.
A gyász megélése, a nyílt, közös gyászolás ismeretlen számunkra. Bár az Iliászban gyakran utalnak rá, az anyai jó tanáccsal együtt, hogy a több szeretkezés legyen a gyász feldolgozásának része. Egy olyan tanács, amely személyes tapasztalatom alapján, felbecsülhetetlenül sok jót hozhat a gyászoló lélek számára.
(Laughter)
(Nevetés)
We are more afraid of dying than those warriors on the plains of Troy. More conquered by death. And of course, you always would be more sad and more afraid if you believe that you will only ever face death alone and in terror. A once in a death time experience. A me-death, never a we-death.
Sokkal jobban tartunk az elmúlástól, mint a trójai mezők harcosai, akik közül többet legyőzött a halál. Természetesen sokkal szomorúbbak és ijedtebbek leszünk, ha azt hisszük, hogy a halállal egyedül, rettegések közepette nézünk szembe. Ezt csak egyszer tapasztalhatjuk meg. És ez mindig az "én" halála, sosem a "miénk".
But what about if you train for death the same way that we all train to drive a car? Taking lessons off an instructor. Going on little laps around your local neighborhood, sitting a whole series of tests, which even if you failed, you'd get to resit again. A common social experience, a rite of passage. It doesn't sound hard, does it? Now if you've never been to a Trojan wake or an Irish version of the same thing, and only seen the movie, you're probably thinking it's just another Irish piss-up. A few drunks in some dank bar, lamenting their dead uncle Johnny who they buried that morning. But you would be dead wrong. Wakes are the oldest rites of humanity.
Mi lenne, ha úgy készülnénk a halálra, ahogy, mondjuk, autót vezetni tanulunk? Lenne oktató, akitől órákat vehetünk. A szomszédságot körbejárva, egész sor vizsgán vennénk részt, és ha elbuknánk, pótvizsgára kellene mennünk. Egy közös társadalmi élmény, egyfajta beavatási szertartás. Nem tűnik nehéznek, ugye? Ha sosem vettek részt trójai vagy ír virrasztáson, csak filmekben látták, valószínűleg arra gondolnak, ez csak egy újabb módja az írek lerészegedésének. Pár részeg egy nyirkos bárban, akik Johnny bácsikájuk halála miatt siránkoznak, akit reggel temettek. Igen nagyot tévednek ezzel kapcsolatban. A virrasztás az emberiség legősibb rítusa.
When I was seven, my mother took me to meet my first corpse. A wake on the island of our ancestors. An old man with hairy nostrils lying in a box, who I instinctively knew wasn't sleeping. Even then in her maternal care she was teaching her boy to overcome the fear of death, just as her community had overcome their fear together for thousands of years. My family have lived in the same village on an island off the coast of County Mayo in Ireland for the last 250 years. A real wake has got a real dead body. A dead one of us.
Hétévesen édesanyám elvitt halottnézőbe, őseink szigetén egy virrasztásra. Öregember feküdt egy koporsóban, az orrlyukából szőrszálak türemkedtek elő, és ösztönösen tudtam: nem alszik. Anyai gondoskodása részeként azt tanította nekem, hogyan győzzem le a halálfélelmet, ahogy őseink győzték le együtt a halálfélelmet évezredeken át. A családom Mayo megye partjainál él, 250 éve ugyanabban a faluban, ugyanazon a szigeten. Egy igazi virrasztáson igazi halott van. Egy halott közülünk.
Now they don't say much, but you sure can learn a lot in their company. Every human being who you have ever touched before, in love or anger, is a warm-blooded mammal. But the dead are so cold they could be carved from marble.
Nem beszélnek sokat, mégis sokat tanulhatunk tőlük. Minden emberi lény, akit valaha is megérintettek, akár dühből, akár szeretetből, melegvérű emlős. Ám a holtak hidegek, mintha márványból faragták volna ki őket.
Later in life, when I took my own dead brother Bernard in my arms, and kissed and embraced him, I could not at first believe that this stone-cold mannequin had ever been human.
Később, amikor drága fivérem, Bernard holttestét tartottam a karjaim közt, és megcsókoltam és megöleltem, először hihetetlennek tűnt, hogy a jéghideg báb valaha ember volt.
And here's another existential epiphany. As you are sitting here listening to me, your heart is pumping blood. But when you cut that pump, the pressure disappears, the blood flows to the lower limbs, your cheeks sag, your face turns gray, your bloodless fingers a yellow ivory. And the great animating kern of personality, like the ignition on your car, is just gone.
Íme egy másik egzisztenciális megnyilvánulás. Ahogy itt ülnek és engem hallgatnak, a szívük vért pumpál. Ám ha a pumpa leáll, a nyomás megszűnik, a vér az alsó végtagokba folyik, az álluk leesik, az arcuk elszürkül, vértelen ujjaik elefántcsontsárgásra színeződnek. A személyiség élettel teli lényege, mint az autójuk gyújtása, odalesz.
So what happens then, yeah? What we shouldn't do and what our ancestors didn't do, is then say something stupid. Like, "That's just a shell, forget about it," you know? The being that you loved in life never existed outside that body and if you loved that person in life, how should you not revere and respect their body in death? The Romans, the Kelts, the Greeks revered their dead. Like a newborn child, the dead were never to be left alone, and always had someone to watch over them until they were laid to rest.
Mi történik ilyenkor? Amit nem kellene tegyünk, és amit őseink sem tettek, hogy marhaságokat beszélünk. Olyasmit, tudják, mint például: "Ez csak egy üres héj, felejtsd el!" Az az eleven valaki, akit életében szerettünk, sosem létezett e testen kívül, és ha életében szerettük az illetőt, miért is ne tisztelnénk a testét halálában? A rómaiak, a kelták és a görögök tisztelték halottaikat. Ahogy az újszülöttet, úgy a holtat sem hagyták magára, és mindig volt, aki őrizze, míg végső nyugalomra nem helyezték.
Sad was good too. There was no shame in sorrow at the gates of Troy. Even man-slaying Achilles wept until his breastplate was wet with tears, and women cried and grieved openly at funerals. The bodies of the dead were of worth. Together, our ancestors enacted a whole raft of rituals to bind up the wound of mortality, comfort the afflicted, bury their dead and get on with the rest of their lives. They gave of themselves freely. And they had a great time too, feasting, drinking, and having sex at funerals.
A bánat is jó volt. Trója kapuinál nem volt szégyen gyászolni. Még a mészáros Akhilleusz is addig sírt, míg mellvértje könnyben nem ázott, és a nők is nyíltan sírtak és gyászoltak a temetéseken. A holttesteket megbecsülték. Őseink rengeteg rituálét hajtottak végre együtt, hogy a halandóság gyötrelmére gyógyírt találjanak, vigasztalják a gyászolót, eltemessék halottaikat, és folytathassák életük hátralévő részét. Önmagukat adták. Jól érezték magukat: ünnepeltek, ittak és szeretkeztek a temetéseken.
Death -- and here is a really big idea -- was and is an every-other-day sort of event. Just as it is in Ireland today, where people still go in great numbers to wakes and funerals, and an ordinary person might see dozens, maybe hundreds of dead bodies in the course of their lifetime. Now funerals can be sad. But there is nothing abstract or sentimental about an Irish wake. The old woman in the box, that red-haired child wrapped up in a shroud is another dead human. Another one of us. Wrapped up, though, in these corpse encountering rituals are a lot of profound protocols.
A halál – és itt a nagy ötlet – mindennapos eseménynek számított és számít. Így van ez ma is Írországban, ahol az emberek még mindig nagy számban járnak virrasztásra és temetésre, és az átlagember több tucatnyi, akár több száz holtat is láthat élete során. A temetések lehetnek szomorúak. Ám semmi elvont vagy érzelgős nincs az ír virrasztásokban. Az öregasszony a koporsóban, az a vörös hajú gyermek a halotti lepelbe csavarva, csak egy másik halott ember. Egy közülünk. E halottnéző rituálék számos jelentős szertartást foglalnak magukba.
You see, at that wake -- You know, this is what death looks like. This is what death is. You can reach into the coffin and touch. And those protocols allow you to do things. So for instance, there is a licensing of grief. Being angry, tearful, grieving, crying. A recognition of irrevocable change in the very public deadness of the deceased. A communal acknowledgment of bereavement and loss. An unflinching mortal solidarity. A we-death, not a me-death.
Azon a virrasztáson... Tudják, így néz ki a halál. Ez a halál. Benyúlhatnak a koporsóba, megérinthetik. E szertartások megengedik, hogy megtegyünk dolgokat. Például szabad gyászolni. Lehet dühöngeni, sírni, gyászolni, zokogni. Az elhunyt élettelenségének közszemlére tételével a visszafordíthatatlan változást ismerjük el. A gyász és a veszteség közösségi elismerése ez. Bátor, halandó szolidaritás. A "mi" halálunk, nem az "én" halála.
Sharing the company of the dead at wakes and funerals was our foremothers' mortality driving lessons. They're "how to live and die" manual, with a list of embedded instructions, like, how being mortal is the one thing in life that you will never get to choose. How thinking that you're immortal is a foolish idea. How the pleasures of sorrow, open public grief can heal up a wounded soul. And how together we can conquer our fear of death. Sounds good, eh?
Virrasztásokon és temetéseken halottak társaságában lenni, ez volt a halandók vezetői tanfolyamának ősanyja. Ez a kézikönyv ahhoz, hogyan éljünk, haljunk, egy csomó beépített utasítással, minthogy a halandóság az életben sosem választás kérdése. Vagy például: miért őrült ötlet, hogy halhatatlanok lehetünk, és a gyász öröme, a nyílt, nyilvános gyász hogyan segíthet a sebzett lélek gyógyulásában, továbbá, hogy hogyan győzhetjük le közösen halálfélelmünket. Jól hangzik, nem?
(Audience murmurs)
(A hallgatóság morajlik)
But I wonder is anyone thinking it will never work in today's America. I don't know who my next door neighbors are, families are scattered, there's no communities left to do these wake things with. But again, you would be dead wrong.
De azon töprengek, van-e, aki azt gondolja, hogy a mai Amerikában ez sosem működhet. Nem ismerem a szomszédaim, a családok szétszóródtak, megszűntek azok a közösségek, akikkel működött volna a virrasztás. Ám újfent: igen nagyot tévednének.
We all have the power as individuals to reenact the wisdom of our ancestors. Confronted in our mortality, we often feel powerless, death-struck. But all you need to do is rediscover yourself. Be a bit more Irish, if you like.
Mindannyiunknak hatalmában áll őseink bölcsességét rekonstruálni. Halandóságunkkal szembenézve gyakran gyengének érezzük magukat, rettegünk a haláltól. Ám csak annyit kell tennünk, hogy újra felfedezzük önmagunkat. Legyenek jobban írek, ha úgy tetszik.
(Laughter)
(Nevetés)
Maybe you just never recognized yourself as part of the same mortal community. But it is easy to reconnect if you want to try. Not because you're being altruistic, but for purely selfish reasons. Free dying lessons. Who else did you expect would teach you how to die apart from another dying human? All you have to do is overcome your fear, using the tools that you already have in your hands. Like your phones. So on the day that you hear that someone has lost someone they love, you don't wait but you reach out then with that phone and call them up and say, "I'm sorry for your loss."
Lehet, csupán sosem ismerték fel, hogy ugyanannak a halandó közösségnek a tagjai. Ám ha kipróbálják, könnyű újra megtalálni a kapcsolatot. Nem azért, mert önzetlenek, hanem tisztán önző okokból. Ingyenes haldoklástanfolyam. Ugyan kitől remélnék, hogy megtaníthat bennünket a haldoklás módjára, ha nem egy másik, haldokló emberi lénytől? Csupán le kell győzzék a félelmüket, felhasználva a már adott eszközöket. Mint például a telefonjukat. Így egy nap, ha azt hallják, hogy valaki elveszítette egy szerettét, nem várnak, hanem felveszik a telefonjukat, felhívják az illetőt, és azt mondják: "Sajnálom, hogy ilyen veszteség ért."
Or go visit the sick and dying and try to be there for the moment of death, for the witness and the wonder. Nothing else that you will ever do in life will be more profound or more life-affirming. Or go to more funerals. Even if you think you don't know the dead person that well. I can assure you, as long as you are breathing, you know them well enough. Give of yourself freely. Because even by these small steps, you will be recognizing yourself as part of the great mortal us. Just as human, just as vulnerable as all the lives around you.
Vagy éppen meglátogatják a haldokló beteget, és megpróbálnak vele lenni a halál pillanatában, tanúként és a csodáért. Az életben semmi más nem lehet ilyen mélységű, vagy adhat ennél több életigenlést. Elmehetnek több temetésre is. Még akkor is megtehetik, ha nem ismerték olyan jól az elhunytat. Biztosíthatom önöket, amíg lélegeznek, igenis elég jól ismerték őket. Legyenek felszabadultak. Mert már csak e kis lépések révén is fel fogják ismerni, hogy önök is nagy, halandó közösségünk tagjai. Ugyanolyan emberi lények, ugyanolyan sérülékenyek, mint mások önök körül.
Death matters because life matters, and the two are indivisible. Don't worry if you feel awkward at first. Practice, practice, practice, until it's just like getting in that car and going and you don't even think about it. Though your own death will take you a whole lifetime to get right.
Az élet azért számít, mert a halál is számít, és a kettő elválaszthatatlan egymástól. Ne aggódjanak, ha először furcsán érzik magukat. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás, míg olyan nem lesz, mint amikor úgy ülnek be a kocsiba, és indítanak, hogy észre sem veszik. Bár hogy saját halálukat helyesen vigyék véghez, ahhoz egy élet szükséges.
So after I gave up on going to foreign wars, and the maturity of youth, I turned a bardic poet. And I wrote this praise song in honor of my island mothers, who for thousands of years never faltered to cradle the dead to rest. It's called "If I could sing."
Miután felhagytam azzal, hogy mások céljaiért küzdjek, és az ifjúság gőgjét is hátrahagytam, bárdikus költő lettem. Megírtam ezt a dicsérő éneket szigetem anyáinak tiszteletére, akik évezredeken át sosem hátráltak meg, hogy halottaikat ölbe vegyék, és nyugalomra helyezzék. A címe: Ha énekelni tudnék.
If I could sing, I would not sing of the fallen city of Ilias and glories gone or Hector's blood dried and stained in sand. No. I would sing of an island, far out to the west, rising sea-plucked, spray-lashed, a citadel of stone, walled deep in the blue ocean. Another Troy, an Irish Troy. Closer to the sinking sun. Unconquered.
"Ha énekelni tudnék, nem zengnék dalt Iliász elesett városának, sem odalett dicsőségének vagy Hektor homokban száradó vérfoltjának. Nem. Egy szigetről szólna dalom, mely messze nyugaton, az óceán kék hullámaiból kiemelkedő falú, víz permetezte kőtorony. Egy új Trója, egy ír Trója ez. Ott terül el, hol a Nap lemegy. Ellenség nem vette be."
If you could hear this song, you, too, would listen in rapture to the mná caointe keening women, crying out, grieving, heart-struck in eternal chorus at the wake, where the last best hope of humanity beats on. That mortal being incarnate in flesh shall not live, love or die alone.
Ha hallanák e dalt, elragadtatva hallgatnák a jajveszékelő ír nőket, halottaikat sirató, sikítozó nőket, ahogy megszakadt szívvel gyászolnak, kórusban a virrasztáson, ahol az emberiség utolsó reménye tovább él. Annak a halandónak hús-vér testben sosem kellene egyedül élnie, szeretnie vagy meghalnia.
And if I could sing, if we could sing together, my brothers and sisters, surely then we should never stop the singing of this song.
Ha énekelni tudnék, ha együtt énekelnénk, fivéreim és nővéreim, sosem kellene abbahagynunk ezt az éneket.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)