Salaam. Namaskar. Good morning. Given my TED profile, you might be expecting that I'm going to speak to you about the latest philanthropic trends -- the one that's currently got Wall Street and the World Bank buzzing -- how to invest in women, how to empower them, how to save them.
Salaam. Namaskar. Jó napot kívánok. A TED profilomból kiindulva lehet, hogy azt várták, a legfrissebb filantrópikus irányzatokról fogok Önöknek beszélni, amelyek jelenleg lázbahozzák a Wall Streetet és a Világbankot -- hogy miként lehet a nőkbe pénzt fektetni, hogyan lehet őket felszabadítani, megmenteni.
Not me. I am interested in how women are saving us. They're saving us by redefining and re-imagining a future that defies and blurs accepted polarities, polarities we've taken for granted for a long time, like the ones between modernity and tradition, First World and Third World, oppression and opportunity. In the midst of the daunting challenges we face as a global community, there's something about this third way raga that is making my heart sing. What intrigues me most is how women are doing this, despite a set of paradoxes that are both frustrating and fascinating.
Nem én. Engem az érdekel, miként mentenek meg a nők minket. Azáltal mentenek meg, hogy újradefiniálnak és -gondolnak egy olyan jövőt, amely szembeszáll és elmos elfogadott ellentéteket, olyan ellentéteket, amelyeket régóta magától értetődőnek veszünk, mint például a modernitás és a hagyomány, az első világ és a harmadik világ, az elnyomás és a lehetőség ellentétei. Az ijesztő kihívások közepette, amelyekkel globális közösségként kell szembenéznünk, van valami ebben a harmadikutas rágában, amitől dalra fakad a lelkem. Ami leginkább izgalommal tölt el engem, az az, hogy hogyan képesek erre a nők a paradoxonok ellenére, amelyek egyszerre frusztrálóak és lenyűgözőek.
Why is it that women are, on the one hand, viciously oppressed by cultural practices, and yet at the same time, are the preservers of cultures in most societies? Is the hijab or the headscarf a symbol of submission or resistance? When so many women and girls are beaten, raped, maimed on a daily basis in the name of all kinds of causes -- honor, religion, nationality -- what allows women to replant trees, to rebuild societies, to lead radical, non-violent movements for social change? Is it different women who are doing the preserving and the radicalizing? Or are they one and the same? Are we guilty, as Chimamanda Adichie reminded us at the TED conference in Oxford, of assuming that there is a single story of women's struggles for their rights while there are, in fact, many? And what, if anything, do men have to do with it?
Miért van az, hogy a nőket egyrészről bűnös módon elnyomják a kulturális hagyományok, másrészről ugyanakkor ők maguk a kultúra letéteményesei a legtöbb társadalomban? A hidzsáb és a fejkendő a behódolás jelképe vagy az ellenállásé? Amikor annyi asszonyt és lányt vernek, erőszakolnak, csonkítanak meg napi gyakorisággal mindenféle ügy nevében -- becsület, vallás, nemzetiség -- mi teszi lehetővé a nők számára, hogy fákat ültessenek újra, társadalmakat építsenek újjá, radikális, erőszakmentes mozgalmakat vezessenek a társadalmi változás érdekében? Vajon más nők azok, akik a megőrzés feladatait látják el, és mások a radikálisak? Vagy mind ugyanők? Vajon hibásan azt feltételezzük-e, ahogyan Chimamanda Adichie emlékeztetett bennünket egy oxfordi TED konferencián, hogy van egy egységes, a nők jogaikért való küzdelméről szóló történet, miközben valójában ez a történet sokféle? És mi szerepük van ebben, ha van egyáltalán, a férfiaknak?
Much of my life has been a quest to get some answers to these questions. It's taken me across the globe and introduced me to some amazing people. In the process, I've gathered a few fragments that help me shed some light on this puzzle. Among those who've helped open my eyes to a third way are: a devout Muslim in Afghanistan, a group of harmonizing lesbians in Croatia and a taboo breaker in Liberia. I'm indebted to them, as I am to my parents, who for some set of misdemeanors in their last life, were blessed with three daughters in this one. And for reasons equally unclear to me, seem to be inordinately proud of the three of us.
Életem jelentős része az e kérdésekre való válaszok keresésével telt. Ennek eredménye, hogy körbeutaztam a földet, és találkoztam lenyűgözően érdekes emberekkel. Ennek során összegyűjtöttem néhány töredéket, amelyek segítettek valamennyit megfejteni ebből a rejtvényből. Azok között, akik megnyitották a szemem egy harmadik lehetséges útra, van egy mélyen vallásos muszlim Afganisztánból, egy leszbikus kórus Horvátországból és egy tabukat megtörő nő Libériából. Adósuk vagyok, ahogyan a szüleimnek is, akik valamiféle, az előző életükben elkövetett vétségek nyomán a jelenlegiben három lánygyermekkel ajándékoztattak meg. És számomra hasonlóan megfejthetetlen okokból úgy tűnik, mindhármunkra feltétel nélkül büszkék.
I was born and raised here in India, and I learned from an early age to be deeply suspicious of the aunties and uncles who would bend down, pat us on the head and then say to my parents with no problem at all, "Poor things. You only have three daughters. But you're young, you could still try again." My sense of outrage about women's rights was brought to a boil when I was about 11. My aunt, an incredibly articulate and brilliant woman, was widowed early. A flock of relatives descended on her. They took off her colorful sari. They made her wear a white one. They wiped her bindi off her forehead. They broke her bangles. Her daughter, Rani, a few years older than me, sat in her lap bewildered, not knowing what had happened to the confident woman she once knew as her mother. Late that night, I heard my mother begging my father, "Please do something Ramu. Can't you intervene?" And my father, in a low voice, muttering, "I'm just the youngest brother, there's nothing I can do. This is tradition." That's the night I learned the rules about what it means to be female in this world. Women don't make those rules, but they define us, and they define our opportunities and our chances. And men are affected by those rules too. My father, who had fought in three wars, could not save his own sister from this suffering.
Én itt születtem és nevelkedtem Indiában és már nagyon korán megtanultam, hogy mély gyanakvással viseltessem a nagynénik és nagybácsik iránt, akik lehajolnak, megveregetik a fejünket, aztán gond nélkül odafordulnak a szüleinkhez azzal, hogy: "Ó, ti szegények. Csak lányaitok vannak. De hát fiatalok vagytok. Még próbálkozhattok." A düh, amit érzek a nők jogait illetően igazán akkor forrott ki, amikor tizenegy éves körül voltam. A nagynéném, egy hihetetlenül kifinomult és fantasztikus intelligenciájú nő, korán megözvegyült. Egy csapat rokon vette körül. Levették róla a színes száriját, és arra kényszerítették, hogy fehéret viseljen. Letörölték a homlokáról a bindit. Eltörték a karpereceit. A lánya, Rani, néhány évvel idősebb nálam, az ölében ült, megdöbbenve, értetlenül afelett, hogy mi történt a magabiztos nővel, akit valamikor az anyjaként ismert. Későn aznap este hallottam, ahogy az anyám könyörög az apámnak: "Kérlek, tégy valamit, Ramu. Nem tudsz közbeavatkozni?" És az apámat, amint halkan motyogja: "Én vagyok a legfiatalabb fiútestvér, semmit sem tehetek. Ez hagyomány." Aznap éjjel tanultam meg a szabályt, hogy mit jelent ebben a világban nőnek lenni. Nem a nők írják a szabályokat, de azok meghatároznak bennünket, és meghatározzák a lehetőségeinket és esélyeinket. És a férfiakat is ugyanúgy meghatározzák. Az apám, aki három háborúban harcolt, nem tudta megmenteni a saját nővérét ettől a szenvedéstől.
By 18, under the excellent tutelage of my mother, I was therefore, as you might expect, defiantly feminist. On the streets chanting, "[Hindi] [Hindi] We are the women of India. We are not flowers, we are sparks of change." By the time I got to Beijing in 1995, it was clear to me, the only way to achieve gender equality was to overturn centuries of oppressive tradition. Soon after I returned from Beijing, I leapt at the chance to work for this wonderful organization, founded by women, to support women's rights organizations around the globe. But barely six months into my new job, I met a woman who forced me to challenge all my assumptions. Her name is Sakena Yacoobi.
Tizennyolc éves koromra anyám remek gyámkodása nyomán tehát, ahogy sejthetik, dacos feminista lettem. Az utcákon voltam, énekeltem, [Hindi] [Hindi] "Mi vagyunk India asszonyai. Nem virágok vagyunk, hanem a változást hozó szikrák." Mire 1995-ben eljutottam Pekingbe, világossá vált előttem, hogy az egyetlen módja a nemek közötti egyenlőség elérésének, ha legyőzzük évszázadok elnyomó hagyományát. Nem sokkal azután, hogy visszatértem Pekingből, kaptam az alkalmon, hogy ennél a csodálatos szervezetnél dolgozhassam, amelyet nők alapítottak a női jogi szervezetek támogatása érdekében a világ minden táján. De alig dolgoztam hat hónapja itt, amikor találkoztam egy nővel, aki arra késztetett, hogy megkérdőjelezzem a feltevéseimet. A neve Sakena Yacoobi.
She walked into my office at a time when no one knew where Afghanistan was in the United States. She said to me, "It is not about the burka." She was the most determined advocate for women's rights I had ever heard. She told me women were running underground schools in her communities inside Afghanistan, and that her organization, the Afghan Institute of Learning, had started a school in Pakistan. She said, "The first thing anyone who is a Muslim knows is that the Koran requires and strongly supports literacy. The prophet wanted every believer to be able to read the Koran for themselves." Had I heard right? Was a women's rights advocate invoking religion? But Sakena defies labels. She always wears a headscarf, but I've walked alongside with her on a beach with her long hair flying in the breeze. She starts every lecture with a prayer, but she's a single, feisty, financially independent woman in a country where girls are married off at the age of 12.
Besétált az irodámba akkoriban, amikor az Egyesült Államokban senkinek fogalma sem volt, hogy hol van Afganisztán. Ő azt mondta nekem: "Nem a burkáról van szó." Ő volt a legelszántabb női jogi aktivista, akit valaha is hallottam. Elmondta nekem, hogy a nők az Afganisztánban lévő közösségeiben földalatti iskolákat vezetnek, és hogy a szervezete, az Afgán Oktatási Intézet Pakisztánban is elindított egy iskolát. Azt mondta: "A legelső dolog, amivel bármelyik muszlim tisztában van, hogy a Korán megköveteli és erőteljesen támogatja az írástudást. A Próféta azt akarta, hogy minden hívő saját maga tudja olvasni a Koránt." Jól hallottam? Egy női jogi aktivista a vallásra hivatkozott? De Sakenát nem lehet címkék alapján behatárolni. Mindig fejkendőt visel. De sétáltam már vele úgy a tengerparton, hogy a hosszú haja a szélben lebegett. Minden előadást imával kezd, de egy egyedülálló, bátor, anyagilag független nő egy olyan országban, ahol a lányokat 12 éves korukban férjhez adják.
She is also immensely pragmatic. "This headscarf and these clothes," she says, "give me the freedom to do what I need to do to speak to those whose support and assistance are critical for this work. When I had to open the school in the refugee camp, I went to see the imam. I told him, 'I'm a believer, and women and children in these terrible conditions need their faith to survive.'" She smiles slyly. "He was flattered. He began to come twice a week to my center because women could not go to the mosque. And after he would leave, women and girls would stay behind. We began with a small literacy class to read the Koran, then a math class, then an English class, then computer classes. In a few weeks, everyone in the refugee camp was in our classes." Sakena is a teacher at a time when to educate women is a dangerous business in Afghanistan.
Egyúttal elképesztő módon pragmatikus. "Ez a fejkendő és ez az öltözék" - mondja - "szabadságot adott nekem, hogy azt tegyem, amit tennem kell, hogy beszélhessek azokhoz, akik támogatása és segítsége elengedhetetlen a munkához, amit végzünk. Amikor a menekülttáborban kellett iskolát nyitnom, elmentem, hogy találkozzam az imámmal. Azt mondtam neki: "Hívő vagyok, és a nőknek és gyerekeknek, akik ilyen borzasztó körülmények között vannak, szükségük van hitre a túléléshez." Ravaszul mosolygott. "Ez hízelgett neki. Elkezdett heti két alkalommal járni az általam alapított központba, mivel a nők nem mehettek a mecsetbe. És miután ő elment, a nők és a lányok maradtak. Rövidebb olvasás-órákkal kezdtük, amely során a Koránt olvastuk, aztán matematikával, angolórával, majd számítógépes órákkal folytattuk. Néhány hét elteltével a menekülttáborból mindenki járt az óráinkra." Sakena tanár olyan időkben, amikor a nők oktatása veszélyes ügy Afganisztánban.
She is on the Taliban's hit list. I worry about her every time she travels across that country. She shrugs when I ask her about safety. "Kavita jaan, we cannot allow ourselves to be afraid. Look at those young girls who go back to school when acid is thrown in their face." And I smile, and I nod, realizing I'm watching women and girls using their own religious traditions and practices, turning them into instruments of opposition and opportunity. Their path is their own and it looks towards an Afghanistan that will be different.
Szerepel a Talibán kivégzési listáján. Aggódom érte minden egyes alkalommal, amikor körbeutazza azt az országot. Ő csak vállat von, amikor a biztonságról kérdezem. "Kavita Jan, nem engedhetjük meg magunknak, hogy féljünk. Nézd meg azokat a fiatal lányokat, akik visszatérnek az iskolába akkor is, amikor savat dobnak az arcukba." És én mosolygok és bólintok, hiszen rájövök, hogy asszonyokat és lányokat látok, akik a saját vallási hagyományaikat és gyakorlataikat változtatják át az ellenállás és a lehetőség eszközeivé. Az útjuk a sajátjuk, és egy olyan Afganisztán felé mutat, amely más lesz.
Being different is something the women of Lesbor in Zagreb, Croatia know all too well. To be a lesbian, a dyke, a homosexual in most parts of the world, including right here in our country, India, is to occupy a place of immense discomfort and extreme prejudice. In post-conflict societies like Croatia, where a hyper-nationalism and religiosity have created an environment unbearable for anyone who might be considered a social outcast. So enter a group of out dykes, young women who love the old music that once spread across that region from Macedonia to Bosnia, from Serbia to Slovenia. These folk singers met at college at a gender studies program. Many are in their 20s, some are mothers. Many have struggled to come out to their communities, in families whose religious beliefs make it hard to accept that their daughters are not sick, just queer. As Leah, one of the founders of the group, says, "I like traditional music very much. I also like rock and roll. So Lesbor, we blend the two. I see traditional music like a kind of rebellion, in which people can really speak their voice, especially traditional songs from other parts of the former Yugoslav Republic. After the war, lots of these songs were lost, but they are a part of our childhood and our history, and we should not forget them."
A másság olyan dolog, amelyet a Lesbor tagjai a horvátországi Zágrábban nagyon is jól ismernek. Leszbikusnak lenni, homoszexuálisnak, a világ legtöbb részén, beleértve országunkat, Indiát is, borzalmasan kényelmetlen helyzetet jelent és elképesztő mértékű előítéleteket. A konfliktus után álló országokban, mint Horvátország, ahol a hipernacionalizmus és a vallásosság olyan környezetet teremtett, amely elviselhetetlen bárki számára, aki társadalmi kívülállónak tekinthető. Képzeljünk el egy csoport kirekesztett leszbikust, fiatal nőket, akik nagyon szeretik a régi zenét, amely egykoron az egész térségben elterjedt volt, Macedóniától Boszniáig, Szerbiától Szlovéniáig. Ezek a népdalénekesek az egyetemen találkoztak egy gender-tudomány kurzuson. Sokan közülük a húszas éveikben vannak. Néhányan anyák. Sokuk küzdött azzal, hogy közösségeikben elismerjék. A családjaik vallásos hite megnehezíti annak elfogadását, hogy lányaik nem betegek, csupán homoszexuálisak. Ahogyan Leah, a csoport egyik alapítótagja magyarázza: "Nagyon szeretem a tradicionális zenét. Emellett szeretem a rock and rollt is. A Lesbor egyesíti a kettőt. A hagyományos zenére én egyfajta lázadásként tekintek, amelyen keresztül az emberek a saját hangjukat hallathatják, különösen a volt Jugoszlávia más részeiről származó tradicionális dalokon keresztül. A háború után sok ilyen dal elveszett. Pedig részeik gyerekkorunknak és történelmünknek, így nem szabad elfelejtenünk őket."
Improbably, this LGBT singing choir has demonstrated how women are investing in tradition to create change, like alchemists turning discord into harmony. Their repertoire includes the Croatian national anthem, a Bosnian love song and Serbian duets. And, Leah adds with a grin, "Kavita, we especially are proud of our Christmas music, because it shows we are open to religious practices even though Catholic Church hates us LGBT." Their concerts draw from their own communities, yes, but also from an older generation: a generation that might be suspicious of homosexuality, but is nostalgic for its own music and the past it represents. One father, who had initially balked at his daughter coming out in such a choir, now writes songs for them. In the Middle Ages, troubadours would travel across the land singing their tales and sharing their verses: Lesbor travels through the Balkans like this, singing, connecting people divided by religion, nationality and language. Bosnians, Croats and Serbs find a rare shared space of pride in their history, and Lesbor reminds them that the songs one group often claims as theirs alone really belong to them all.
Talán meglepő módon, ez az LGBT kórus megmutatta, hogyan képesek a nők a hagyományokra hagyatkozva változást teremteni, alkimistaként a diszharmóniát harmóniává átalakítani. A repertoárukba beletartozik a horvát nemzeti himnusz, egy bosnyák szerelmesdal, valamint szerb duettek. És, teszi hozzá Leah vigyorogva: "Kavita, mi különösen büszkék vagyunk a karácsonyi zenénkre, mert ez mutatja, hogy nyitottak vagyunk a vallási hagyományokra, annak ellenére, hogy a katolikus egyház gyűlöl minket, LGBT közösséget." A koncertjeiket a saját közösségeikből látogatják, ez igaz, de jönnek az idősebb generációból is, egy olyan generációból, amely lehet, hogy gyanakvó a homoszexualitással kapcsolatban, ugyanakkor nosztalgiát is érez saját zenéje iránt, és a múlt iránt, amit az képvisel. Egy apa, aki eleinte próbálta megakadályozni, hogy a lánya egy ilyen kóruson keresztül lépjen a nyilvánosság elé, most dalokat szerez a csoportnak. A középkorban a trubadúrok körbeutazták az országokat történeteiket megénekelve és verseiket megosztva. A Lesbor a Balkán országaiban ugyanígy utazik, énekelve, összekötve az embereket, akiket a vallás, a nemzetiség és a nyelv megosztott -- ami által bosnyákok, horvátokat és szerbek egy ritka, közös büszkeségre okot adó térre lelnek történelmükben, és a Lesbor emlékezteti őket arra, hogy a dalok, amelyeket egy csoport gyakran egyedül a saját magáénak vall, valójában mindnyájukhoz tartoznak.
(Singing)
(Ének)
Yesterday, Mallika Sarabhai showed us that music can create a world more accepting of difference than the one we have been given. The world Leymah Gbowee was given was a world at war. Liberia had been torn apart by civil strife for decades. Leymah was not an activist, she was a mother of three. But she was sick with worry: She worried her son would be abducted and taken off to be a child soldier, she worried her daughters would be raped, she worried for their lives. One night, she had a dream. She dreamt she and thousands of other women ended the bloodshed. The next morning at church, she asked others how they felt. They were all tired of the fighting. We need peace, and we need our leaders to know we will not rest until there is peace. Among Leymah's friends was a policewoman who was Muslim. She promised to raise the issue with her community.
Tegnap Mallika Sarabhai megmutatta nekünk, hogy a zene képes egy olyan világot teremteni, amely könnyebben elfogadja a másságot, mint az, amelyben jelenleg élünk. A világ, amely Layma Bowie-nak adatott, egy háborús világ. Libériát polgárháború szaggatta évtizedeken át. Layma nem volt aktivista, csupán három gyermek anyja. De betegre aggódta magát. Aggódott, hogy a fiát elrabolják és gyerekkatonának viszik. Aggódott, hogy a lányai erőszak áldozatai lesznek. Aggódott az életükért. Egy éjjel álmot látott. Azt álmodta, hogy ő, nők ezreivel együtt véget vetett a vérontásnak. A következő reggel megkérdezte a többieket a templomban, ők hogyan éreznek. Mindannyian belefáradtak a harcba. Békére van szükségünk, tudtára kell adnunk vezetőinknek, hogy addig nem lesz nyugtunk, amíg béke nem lesz. Layma barátai között volt egy muszlim rendőrnő. Megígérte, hogy felveti ezt a közösségében.
At the next Friday sermon, the women who were sitting in the side room of the mosque began to share their distress at the state of affairs. "What does it matter?" they said, "A bullet doesn't distinguish between a Muslim and a Christian." This small group of women, determined to bring an end to the war, and they chose to use their traditions to make a point: Liberian women usually wear lots of jewelry and colorful clothing. But no, for the protest, they dressed all in white, no makeup. As Leymah said, "We wore the white saying we were out for peace." They stood on the side of the road on which Charles Taylor's motorcade passed every day. They stood for weeks -- first just 10, then 20, then 50, then hundreds of women -- wearing white, singing, dancing, saying they were out for peace.
A következő pénteki istentiszteleten a nők, akik a mecset oldalsó termében ültek, elkezdték kifejezni elkeseredésüket a kialakult helyzet felett. "Mi értelme van?" - mondták. "A golyó nem tesz különbséget muszlim és keresztény között." A nők e kis csoportja elszánta magát arra, hogy véget vessen a háborúnak. És úgy döntöttek, a hagyományaikat felhasználva nyilvánítanak véleményt. A libériai nők általában sok ékszert és színes ruházatot viselnek. Ám a tüntetésre tiszta fehérbe öltöztek, smink nélkül. Ahogy Layma elmondta: "Fehéret viseltünk, hogy mutassuk, a békéért tüntetünk." Az útnak azon az oldalán álltak, ahol Charles Taylor autókonvoja mindennap elhaladt. Hetekig álltak, kezdetben csak tízen, majd húszan, ötvenen, végül nők százai fehérben énekeltek, táncoltak, hirdetve, hogy a békéért tüntetnek.
Eventually, opposing forces in Liberia were pushed to hold peace talks in Ghana. The peace talks dragged on and on and on. Leymah and her sisters had had enough. With their remaining funds, they took a small group of women down to the venue of the peace talks and they surrounded the building. In a now famous CNN clip, you can see them sitting on the ground, their arms linked. We know this in India. It's called a [Hindi]. Then things get tense. The police are called in to physically remove the women. As the senior officer approaches with a baton, Leymah stands up with deliberation, reaches her arms up over her head, and begins, very slowly, to untie her headdress that covers her hair. You can see the policeman's face. He looks embarrassed. He backs away. And the next thing you know, the police have disappeared. Leymah said to me later, "It's a taboo, you know, in West Africa. If an older woman undresses in front of a man because she wants to, the man's family is cursed." (Laughter) (Applause) She said, "I don't know if he did it because he believed, but he knew we were not going to leave. We were not going to leave until the peace accord was signed."
Végül a szembenálló erők Libériában arra kényszerültek, hogy béketárgyalásokat tartsanak Ghánában. A béketárgyalások egyre tovább húzódtak. Layma és nővérei megelégelték a dolgot. A maradék rendelkezésükre álló vagyon segítségével nők egy kisebb csoportját a béketárgyalások helyszínére vitték, akik körbevették az épületet. Egy mára már híressé vált CNN videó mutatja, ahogyan a földön ülnek, karjaik egymásba fonva. Ezt mi ismerjük Indiában. Úgy hívják: Azután egyre feszültebbé vált a helyzet. A rendőrséget behívták, hogy fizikailag távolítsa el a nőket. Ahogyan a rendőrfőnök gumibottal közelít, Layma elszántan feláll, felnyújtja karjait a feje fölé, majd elkezdi nagyon lassan kibontani fejdíszét, amely a haját takarja. Látni a rendőr arcát. Zavartnak látszik. Visszakozik. És a következő pillanatban a rendőrség már el is tűnt. Layma később elmondta nekem: "Ez tabu Nyugat-Afrikában. Ha egy idősebb nő egy férfi előtt levetkőzik szabad akaratából, akkor a férfi családja meg van átkozva." (Nevetés) (Taps) Azt mondta: "Nem tudom, azért tette-e a rendőr, mert hitt ebben, de tudta, hogy nem fogunk elmenni. Nem voltunk hajlandók elmenni, amíg a békeszerződést alá nem írták."
And the peace accord was signed. And the women of Liberia then mobilized in support of Ellen Johnson Sirleaf, a woman who broke a few taboos herself becoming the first elected woman head of state in Africa in years. When she made her presidential address, she acknowledged these brave women of Liberia who allowed her to win against a football star -- that's soccer for you Americans -- no less.
És a békeszerződést aláírták. És a libériai nők aztán mozgósították magukat Ellen Johnson Sirleaf támogatása érdekében, aki maga is olyan nő, aki megtört néhány tabut azáltal, hogy évek óta az első választott női államfő lett Afrikában. Elnöki beiktató beszédében elismerte e bátor libériai nők szerepét, akik lehetővé tették számára, hogy nem kevesebb, mint egy futballsztár ellenében győzzön.
Women like Sakena and Leah and Leymah have humbled me and changed me and made me realize that I should not be so quick to jump to assumptions of any kind. They've also saved me from my righteous anger by offering insights into this third way. A Filipina activist once said to me, "How do you cook a rice cake? With heat from the bottom and heat from the top." The protests, the marches, the uncompromising position that women's rights are human rights, full stop. That's the heat from the bottom. That's Malcolm X and the suffragists and gay pride parades. But we also need the heat from the top. And in most parts of the world, that top is still controlled by men.
Az olyan nők, mint Sakena, Leah és Layma szerénységgel töltöttek el és megváltoztattak, ráébresztettek, hogy ne vonjak olyan gyorsan következtetéseket. Egyúttal megmentettek jogos dühömtől azáltal, hogy egy harmadik utat mutattak. Egy Fülöp-szigeteki aktivista egyszer azt mondta nekem: "Hogyan sütsz rizses süteményt? Úgy, hogy alulról és felülről is sütöd." A tüntetések, a felvonulások, a hajlíthatatlan álláspont, amely szerint a női jogok emberi jogok, pont. Ez az alulról jövő hő. Ide tartozik Malcolm X, a szüfrazsettek és a melegfelvonulások. De szükségünk van a fentről jövő hőre is. És a világ legtöbb részében felül még mindig férfiak irányítanak.
So to paraphrase Marx: Women make change, but not in circumstances of their own choosing. They have to negotiate. They have to subvert tradition that once silenced them in order to give voice to new aspirations. And they need allies from their communities. Allies like the imam, allies like the father who now writes songs for a lesbian group in Croatia, allies like the policeman who honored a taboo and backed away, allies like my father, who couldn't help his sister but has helped three daughters pursue their dreams. Maybe this is because feminism, unlike almost every other social movement, is not a struggle against a distinct oppressor -- it's not the ruling class or the occupiers or the colonizers -- it's against a deeply held set of beliefs and assumptions that we women, far too often, hold ourselves.
Marx után szabadon: A nők változást idéznek elő, de nem a maguk választotta körülmények között. Egyezkedniük kell. Fel kell forgatniuk azt a hagyományt, amely egykor elnémította őket annak érdekében, hogy új törekvéseknek adjanak hangot. És szükségük van szövetségesekre a saját közösségeikből, olyan szövetségesekre, mint az imám, mint az apa, aki immár dalokat ír a horvátországi leszbikus csoport számára, és mint a rendőr, aki engedelmeskedett a tabunak és visszakozott, mint az apám, aki a nővérén nem tudott segíteni, de segített a három lányának, hogy az álmaik megvalósítására törekedhessenek. Lehet, hogy azért van ez, mert a feminizmus az összes többi társadalmi mozgalommal ellentétben nem egy meghatározott elnyomó ellen harcol. Nem az uralkodó osztály az ellenség, nem a megszállók vagy a gyarmatosítók, hanem egy mélyen gyökerező hit- és feltevésrendszer amelyet mi nők túlságosan is gyakran saját magunk is vallunk.
And perhaps this is the ultimate gift of feminism, that the personal is in fact the political. So that, as Eleanor Roosevelt said once of human rights, the same is true of gender equality: that it starts in small places, close to home. On the streets, yes, but also in negotiations at the kitchen table and in the marital bed and in relationships between lovers and parents and sisters and friends. And then you realize that by integrating aspects of tradition and community into their struggles, women like Sakena and Leah and Leymah -- but also women like Sonia Gandhi here in India and Michelle Bachelet in Chile and Shirin Ebadi in Iran -- are doing something else. They're challenging the very notion of Western models of development. They are saying, we don't have to be like you to make change. We can wear a sari or a hijab or pants or a boubou, and we can be party leaders and presidents and human rights lawyers. We can use our tradition to navigate change. We can demilitarize societies and pour resources, instead, into reservoirs of genuine security.
És talán ez a feminizmus legnagyobb ajándéka, hogy a személyes valóban közügy. Így, amit Eleanor Roosevelt egykor az emberi jogokkal kapcsolatban jegyzett meg, ugyanaz igaz a nemek egyenjogúságára, hogy kis helyeken kezdődik, az otthonhoz közel. Az utcákon, igen, de a konyhaasztalnál, vagy a hitvesi ágyban történő beszélgetések során is, valamint a szeretők, a szülők, lánytestvérek és barátok kapcsolatain keresztül. És aztán, és aztán rájövünk, hogy azáltal, hogy beépítik a hagyomány és a közösség egyes vonatkozásait a küzdelmükbe, az olyan nők, mint Sakena, Leah és Layma, de Sonia Gandhi is itt Indiában és Michelle Bachelet Chilében és Shirin Ebadi Iránban valami mást tesznek. Magának a fejlődésnek a nyugati a modelljeit kérdőjelezik meg. Azt mondják, nem kell, hogy olyanok legyünk, mint ti, ha változást akarunk. Viselhetünk szárit, hidzsábot, nadrágot vagy boubout és lehetünk pártvezetők, elnökök vagy emberi jogi ügyvédek. A hagyomány felhasználásával irányíthatjuk a változást. Egész társadalmakat tudunk lefegyverezni, hogy helyette az erőforrásokat a valódi biztonság tárolóedényeibe öntsük.
It is in these little stories, these individual stories, that I see a radical epic being written by women around the world. It is in these threads that are being woven into a resilient fabric that will sustain communities, that I find hope. And if my heart is singing, it's because in these little fragments, every now and again, you catch a glimpse of a whole, of a whole new world. And she is definitely on her way.
Én ezekben a kis történetekben, ezekben az egyéni narratívákban látom egy radikális eposz megszületését, amelyet nők írnak a világ minden táján. Ezekben a szálakban, amelyek rugalmas szövetté szövődnek, amelyek majd közösségeket fognak fenntartani, találok reményt. És ha a szívem énekel, az azért van, mert ezekben a kis töredékekben időről időre elkaphatunk egy pillantást egy egész, egy egész új világból. És mi nők határozottan úton vagyunk efelé.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)