So it's 1995, I'm in college, and a friend and I go on a road trip from Providence, Rhode Island to Portland, Oregon. And you know, we're young and unemployed, so we do the whole thing on back roads through state parks and national forests -- basically the longest route we can possibly take. And somewhere in the middle of South Dakota, I turn to my friend and I ask her a question that's been bothering me for 2,000 miles. "What's up with the Chinese character I keep seeing by the side of the road?" My friend looks at me totally blankly. There's actually a gentleman in the front row who's doing a perfect imitation of her look. (Laughter) And I'm like, "You know, all the signs we keep seeing with the Chinese character on them." She just stares at me for a few moments, and then she cracks up, because she figures out what I'm talking about. And what I'm talking about is this. (Laughter) Right, the famous Chinese character for picnic area.
1995-ben vagyunk. Főiskolás voltam, és egy barátommal utaztunk a rhode island-i Providence-ből az oregoni Portlandbe. Fiatalok voltunk, még nem léptünk be a munka világába, s így mindenféle eldugott kis utakon tettük meg az egész utat állami nemzeti parkokon és természetvédelmi területeken, erdőkön keresztül tulajdonképpen a lehető leghosszabb útvonalon. Valahol Dél-Dakota kellős közepén odafordultam a barátomhoz, és megkérdeztem tőle azt, ami már vagy 2000 mérföld óta fúrta az oldalamat. "Mik ezek a kínai írásjelek az út mellett?" A barátom totál értetlenül bámult rám. Van itt az első sorban egy úr, aki tökéletesen utánozza azt a nézést. (Nevetés) Én meg folytattam tovább hogy: "Tudod, azok a táblák a kínai írásjelekkel, amiket folyton látunk az út mentén." Csak nézett rám pár másodpercig, majd felnevetett, mert rájött, hogy miről beszélek. Erről beszéltem. (Nevetés) Na ja, a híres kínai írásjel, melynek jelentése: pihenőhely.
(Laughter)
(Nevetés)
I've spent the last five years of my life thinking about situations exactly like this -- why we sometimes misunderstand the signs around us, and how we behave when that happens, and what all of this can tell us about human nature. In other words, as you heard Chris say, I've spent the last five years thinking about being wrong. This might strike you as a strange career move, but it actually has one great advantage: no job competition. (Laughter) In fact, most of us do everything we can to avoid thinking about being wrong, or at least to avoid thinking about the possibility that we ourselves are wrong. We get it in the abstract. We all know everybody in this room makes mistakes. The human species, in general, is fallible -- okay fine.
Az elmúlt 5 évet azzal töltöttem, hogy olyan szituációkról elmélkedtem, mint amilyen ez is -- hogy miért értjük néha félre a körülöttünk lévő jeleket, és hogy miképp viselkedünk, amikor ez történik, és hogy mindez mit árul el az emberi természetről. Más szóval, ahogy Chris is mondta, az elmúlt 5 évben a tévedés, a hibázás természetén gondolkodtam. Kissé furcsa karrier-választásnak tűnhet, de van egy hatalmas előnye: nincs nagy konkurencia. (Nevetés) Valójában a legtöbbünk mindent megtesz, hogy elkerülje a tévedésen való gondolkodást, vagy legalábbis annak a gondolatnak a lehetőségét, hogy mi magunk tévedtünk valamiben. Elvont értelemben persze nagyon is értjük. Tisztában vagyunk vele, hogy mindenki a teremben követ el hibákat. Az emberi faj általában véve esendő -- eddig rendben is van.
But when it comes down to me, right now, to all the beliefs I hold, here in the present tense, suddenly all of this abstract appreciation of fallibility goes out the window -- and I can't actually think of anything I'm wrong about. And the thing is, the present tense is where we live. We go to meetings in the present tense; we go on family vacations in the present tense; we go to the polls and vote in the present tense. So effectively, we all kind of wind up traveling through life, trapped in this little bubble of feeling very right about everything.
De ha itt és most rólam van szó, az összes gondolatommal és a világról alkotott elképzeléseimmel, itt a jelenben, a gyarlóságaink elvont méltányolása hirtelen a szemetesben landol -- és semmi nem jut eszembe, amiben tévedtem volna. És ez a lényeg, a jelen idő, melyben élünk. Jelen időben járunk találkozókra, jelen időben megyünk családi nyaralásokra, és jelen időben szavazunk a választásokon is. Tulajdonképpen az egész életünket annak buborékába zárva éljük át, hogy azt hisszük, mindenben igazunk van.
I think this is a problem. I think it's a problem for each of us as individuals, in our personal and professional lives, and I think it's a problem for all of us collectively as a culture. So what I want to do today is, first of all, talk about why we get stuck inside this feeling of being right. And second, why it's such a problem. And finally, I want to convince you that it is possible to step outside of that feeling and that if you can do so, it is the single greatest moral, intellectual and creative leap you can make.
És szerintem ez probléma. Szerintem ez mindannyiunk számára probléma az egyén szintjén, magánéletünkben és karrierünkben egyaránt, sőt, úgy vélem, hogy ez a probléma kollektíven az egész kultúránkra érvényes. Így hát ma azt szeretném csinálni, hogy először is beszélek arról, miért is ragaszkodunk az érzéshez, hogy igazunk van. Majd arról beszélek, hogy ez miért is akkora probléma. Végül pedig meg szeretném győzni önöket arról, hogy lehetséges kilépni ebből az érzésből, és ha ezt meg tudják tenni, az a legnagyobb erkölcsi, intellektuális és kreatív lépés, amit megtehetnek az életben.
So why do we get stuck in this feeling of being right? One reason, actually, has to do with a feeling of being wrong. So let me ask you guys something -- or actually, let me ask you guys something, because you're right here: How does it feel -- emotionally -- how does it feel to be wrong? Dreadful. Thumbs down. Embarrassing. Okay, wonderful, great. Dreadful, thumbs down, embarrassing -- thank you, these are great answers, but they're answers to a different question. You guys are answering the question: How does it feel to realize you're wrong? (Laughter) Realizing you're wrong can feel like all of that and a lot of other things, right? I mean it can be devastating, it can be revelatory, it can actually be quite funny, like my stupid Chinese character mistake. But just being wrong doesn't feel like anything.
Akkor hát miért is ragadunk bele abba az érzésbe, hogy igazunk van? Az egyik oknak köze van a tévedés érzéséhez. Hadd kérdezzek valamit -- vagyis hadd kérdezzek valamit önöktől, mert önök vannak itt: Milyen érzés -- emocionálisan -- amikor tévednek? Szörnyű. Negatív. Kínos. OK, csodás, szuper. Szörnyű, negatív, kínos -- köszönöm, nagyszerű válaszok, de nem arra válaszoltak, amit kérdeztem. Arra a kérdésre válaszoltak, hogy milyen érzés ráébredni a tévedésre? (Nevetés) Rájönni saját tévedésünkre bizony ilyen érzés, és még egy csomó más dolog, nem igaz? Úgy értem lehet pusztító érzés, lehet reveláció, és akár lehet vicces is, mint az én kínai írásjeleim esetében. De önmagában a tévedés nem jár semmilyen érzéssel.
I'll give you an analogy. Do you remember that Loony Tunes cartoon where there's this pathetic coyote who's always chasing and never catching a roadrunner? In pretty much every episode of this cartoon, there's a moment where the coyote is chasing the roadrunner and the roadrunner runs off a cliff, which is fine -- he's a bird, he can fly. But the thing is, the coyote runs off the cliff right after him. And what's funny -- at least if you're six years old -- is that the coyote's totally fine too. He just keeps running -- right up until the moment that he looks down and realizes that he's in mid-air. That's when he falls. When we're wrong about something -- not when we realize it, but before that -- we're like that coyote after he's gone off the cliff and before he looks down. You know, we're already wrong, we're already in trouble, but we feel like we're on solid ground. So I should actually correct something I said a moment ago. It does feel like something to be wrong; it feels like being right.
Megpróbálom szemléltetni. Emlékeznek még a Bolondos Dallamok rajzfilmekre, amelyekben van ez a szánalomraméltó prérifarkas, aki mindig el akarja kapni a gyalogkakukkot, de sosem sikerül neki? Majdnem minden epizódban van egy pillanat, amikor a prérifarkas üldözi a gyalogkakukkot, és a gyalogkakukk leugrik egy szikláról, ami rendben van hisz madár, tud repülni. Csakhogy a prérifarkas utánaugrik. És ami a fura az egészben, az az -- legalábbis 6 évesen --, hogy a prérifarkas is teljesen rendben van. Csak fut tovább -- egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak lenéz, és ráébred, hogy a levegőben van. És ekkor lezuhan. Amikor valamiben tévedünk -- de még mielőtt ráébrednénk tévedésünkre --, olyanok vagyunk, mint a prérifarkas, aki már leugrott a szikláról, de még nem nézett le. Már tévedésben vagyunk, már benne vagyunk a problémában, de úgy érezzük, hogy szilárd talajon állunk. Így most korrigálnom kell azt, amit korábban mondtam. Igenis valamilyen érzés az, amikor tévedésben vagyunk; olyan érzés, mintha igazunk lenne.
(Laughter)
(Nevetés)
So this is one reason, a structural reason, why we get stuck inside this feeling of rightness. I call this error blindness. Most of the time, we don't have any kind of internal cue to let us know that we're wrong about something, until it's too late. But there's a second reason that we get stuck inside this feeling as well -- and this one is cultural. Think back for a moment to elementary school. You're sitting there in class, and your teacher is handing back quiz papers, and one of them looks like this. This is not mine, by the way. (Laughter) So there you are in grade school, and you know exactly what to think about the kid who got this paper. It's the dumb kid, the troublemaker, the one who never does his homework. So by the time you are nine years old, you've already learned, first of all, that people who get stuff wrong are lazy, irresponsible dimwits -- and second of all, that the way to succeed in life is to never make any mistakes.
Ez az egyik oka, a struktúrális oka annak, hogy miért ragadunk meg tévedéseinknél. Én ezt hibavakságnak hívom. Legtöbbször semmilyen belső figyelmeztetést nem kapunk arról, hogy valamiben tévednénk, csak ha már túl késő. De van egy második oka is annak, hogy benne ragadunk ebben az érzetben -- és ez az ok kulturális. Emlékezzenek vissza az általános iskolás időkre. Ülnek az órán, és a tanár kiosztja a kijavított teszteket, és az egyik így néz ki. Amúgy ez nem az enyém. (Nevetés) Szóval, ott vannak az általánosban, és tudják, hogy mit kell gondolniuk arról a gyerekről, akié ez a dolgozat. Egy hülye bajkeverő, aki sosem csinálja meg a háziját. Mire 9 évesek lesznek, már megtanulják, hogy először is, azok az emberek, akik tévednek, lusták, felelőtlenek és ostobák -- és másodszor, úgy lehet a legsikeresebben boldogulni az életben, ha soha nem hibázunk.
We learn these really bad lessons really well. And a lot of us -- and I suspect, especially a lot of us in this room -- deal with them by just becoming perfect little A students, perfectionists, over-achievers. Right, Mr. CFO, astrophysicist, ultra-marathoner? (Laughter) You're all CFO, astrophysicists, ultra-marathoners, it turns out. Okay, so fine. Except that then we freak out at the possibility that we've gotten something wrong. Because according to this, getting something wrong means there's something wrong with us. So we just insist that we're right, because it makes us feel smart and responsible and virtuous and safe.
Ezeket a rossz leckéket aztán nagyon jól megtanuljuk. Sokunk -- és gyanítom, hogy különösen sokan a teremben ülők közül -- úgy birkóztak meg ezzel, hogy mintadiákok lettek, perfekcionisták, túlteljesítők. Igaz, gazdasági igazgató-asztrofizikus-ultramaratonista úr? (Nevetés) Önök mindannyian gazdasági vezetők, asztrofizikusok és ultramaratonisták, úgy tűnik. OK, rendben van. Kivéve, hogy kiborulunk annak a lehetőségétől, hogy valamiben tévedtünk. Mert e szerint a gondolkodás szerint ha valamiben hibázunk, az azt jelenti, hogy velünk nincs rendben valami. Így inkább ragaszkodunk ahhoz, hogy nem tévedtünk, mert így okosnak és felelősségteljesnek, erkölcsösnek, és bizonságban érezhetjük magunkat.
So let me tell you a story. A couple of years ago, a woman comes into Beth Israel Deaconess Medical Center for a surgery. Beth Israel's in Boston. It's the teaching hospital for Harvard -- one of the best hospitals in the country. So this woman comes in and she's taken into the operating room. She's anesthetized, the surgeon does his thing -- stitches her back up, sends her out to the recovery room. Everything seems to have gone fine. And she wakes up, and she looks down at herself, and she says, "Why is the wrong side of my body in bandages?" Well the wrong side of her body is in bandages because the surgeon has performed a major operation on her left leg instead of her right one. When the vice president for health care quality at Beth Israel spoke about this incident, he said something very interesting. He said, "For whatever reason, the surgeon simply felt that he was on the correct side of the patient." (Laughter) The point of this story is that trusting too much in the feeling of being on the correct side of anything can be very dangerous.
Hadd meséljek el egy történetet. Páv évvel ezelőtt egy nő jelentkezett be műtétre a Beth Israel Diakonissza egészségügyi központba. A Beth Israel Bostonban van. A Harvard oktatókorháza -- az egyik legjobb kórház az országban. Tehát ez a nő befeküdt a kórházba és bevitték a műtőbe. Elaltatták, a sebész elvégezte a műtétet -- összevarrta a beteget, és továbbküldte az ébresztőbe. Úgy tűnt, minden rendben történt. A beteg felébredt, végignézett magán, és azt mondta: "Miért vagyok a rossz oldalon bekötözve?" Hát, azért volt a rossz oldalon bekötözve, mert a sebész a műtétet a jobb helyett a bal lábán hajtotta végre. Amikor a kórház egészségügyi ellátás minőségéért felelős igazgatóhelyettese az esetről beszélt, valami nagyon érdekeset talált mondani. Azt mondta: "Valamilyen okból a sebész úgy érezte, hogy a beteg jó oldalán áll." (Nevetés) A történet lényege, hogy szimplán bízni az érzésben, hogy valaminek a helyes oldalán állunk és igazunk van, nagyon veszélyes is lehet.
This internal sense of rightness that we all experience so often is not a reliable guide to what is actually going on in the external world. And when we act like it is, and we stop entertaining the possibility that we could be wrong, well that's when we end up doing things like dumping 200 million gallons of oil into the Gulf of Mexico, or torpedoing the global economy. So this is a huge practical problem. But it's also a huge social problem.
Az igazunknak e belső érzete, melyet oly sokszor megtapasztalunk, nem megbízható kalauz a tekintetben, hogy mi is történik a valóságban. Amikor viszont vélt igazunknak megfelelően cselekszünk, és kiiktatjuk annak szórakoztató lehetőségét, hogy akár tévedhetünk is, nos olyankor csinálunk a végén olyanokat, mint pl. 200 millió gallon olaj belezúdítása a Mexikói-öbölbe, vagy a globális gazdaság megtorpedózása. Szóval ez egy hatalmas gyakorlati probléma. De ugyanakkor óriási társadalmi probléma is.
Think for a moment about what it means to feel right. It means that you think that your beliefs just perfectly reflect reality. And when you feel that way, you've got a problem to solve, which is, how are you going to explain all of those people who disagree with you? It turns out, most of us explain those people the same way, by resorting to a series of unfortunate assumptions. The first thing we usually do when someone disagrees with us is we just assume they're ignorant. They don't have access to the same information that we do, and when we generously share that information with them, they're going to see the light and come on over to our team. When that doesn't work, when it turns out those people have all the same facts that we do and they still disagree with us, then we move on to a second assumption, which is that they're idiots. (Laughter) They have all the right pieces of the puzzle, and they are too moronic to put them together correctly. And when that doesn't work, when it turns out that people who disagree with us have all the same facts we do and are actually pretty smart, then we move on to a third assumption: they know the truth, and they are deliberately distorting it for their own malevolent purposes. So this is a catastrophe.
Egy pillanatra gondoljunk bele, mit is jelent azt érezni, hogy igazunk van. Azt jelenti, hogy azt gondolod, hogy a világról alkotott elképzeléseid tökéletesen fedik a valóságot. És amikor így érzel, akkor azzal a problémával szembesülsz, hogy mivel magyarázod mindazokat az embereket, akik nem értenek egyet veled? Nos, az derült ki, hogy legtöbbünk ugyanazt a magyarázatot adja, egy pár szerencsétlen feltevéshez folyamodva. Az első dolog, amit csinálunk, amikor valaki nem ért egyet velünk az az, hogy azt feltételezzünk, hogy a másik fél tudatlan. Nincs hozzáférése ugyanahhoz az információhoz, mint nekünk, mi pedig nagylelkűen megosztjuk vele azt, ő pedig belátja tévedését és csatlakozik hozzánk. Ha ez nem működik, mert kiderül, hogy a másik félnek is ugyanaz az információ áll rendelkezésére, mint nekünk és mégsem ért egyet velünk, akkor továbblépünk a második feltevésre, mégpedig, hogy idiótával állunk szemben. (Nevetés) Megvan neki a kirakósjáték összes darabja, de túl hülye ahhoz, hogy jól rakja össze. És amikor ez az elgondolás sem működik, mert kiderül, hogy a velünk egyet nem értő emberek, akiknek ugyanazok az információik, valójában nagyon is okosak, na akkor jön a harmadik feltevés: tudják az igazságot, és szándékosan eltorzítják azt saját gonosz céljaikból. Na, ez egy katasztrófa.
This attachment to our own rightness keeps us from preventing mistakes when we absolutely need to and causes us to treat each other terribly. But to me, what's most baffling and most tragic about this is that it misses the whole point of being human. It's like we want to imagine that our minds are just these perfectly translucent windows and we just gaze out of them and describe the world as it unfolds. And we want everybody else to gaze out of the same window and see the exact same thing. That is not true, and if it were, life would be incredibly boring. The miracle of your mind isn't that you can see the world as it is. It's that you can see the world as it isn't. We can remember the past, and we can think about the future, and we can imagine what it's like to be some other person in some other place. And we all do this a little differently, which is why we can all look up at the same night sky and see this and also this and also this. And yeah, it is also why we get things wrong.
Igazunkhoz való ragaszkodásunk meggátolja, hogy megelőzzük a hibákat olyankor, amikor az mindenképpen szükséges lenne, és emiatt szörnyű dolgokat művelünk egymással. De ami számomra a legnagyobb rejtély, és a legtragikusabb az egészben, hogy így szem elől tévesztjük az emberi lét leglényegét. Mintha azt akarnánk hinni, hogy az elménk tökéletesen áttetsző ablak, amin elég, ha kitekintünk, s leírhatjuk a változó világot. És azt szeretnénk, ha mindenki ugyanazon az ablakon keresztül nézné a világot, és pontosan ugyanazt látná. Azonban ez nincs így, és ha így lenne, az élet borzasztóan unalmas lenne. Az elme működésének csodája nem az, hogy olyannak látjuk a világot, amilyen, hanem hogy olyannak látjuk, amilyen nem. Emlékezhetünk a múltra, gondolhatunk a jövőre, és elképzelhetjük, milyen lehet valaki másnak lenni egy más helyen. És ezeket mind kicsit máshogyan csináljuk, ezért van az, hogy mindannyian felnézünk ugyanarra az éjszakai égboltra, és ezt látjuk, és ezt is, és ezt is. És ugyanezért tévedünk is.
1,200 years before Descartes said his famous thing about "I think therefore I am," this guy, St. Augustine, sat down and wrote "Fallor ergo sum" -- "I err therefore I am." Augustine understood that our capacity to screw up, it's not some kind of embarrassing defect in the human system, something we can eradicate or overcome. It's totally fundamental to who we are. Because, unlike God, we don't really know what's going on out there. And unlike all of the other animals, we are obsessed with trying to figure it out. To me, this obsession is the source and root of all of our productivity and creativity.
1200 évvel Descartes híres mondása előtt -- "Gondolkodom, tehát vagyok" --, Szent Ágoston azt írta: "Fallor ergo sum" -- "Tévedek, tehát vagyok." Ágoston megértette, hogy tévedésre való képességünk nem valamiféle zavarbaejtő defektus az emberben, nem olyasvalami, amit eltörölhetünk vagy legyőzhetünk. Teljesen alapvető részét képezi lényünknek. Mert mi, Istennel ellentétben nem igazán tudjuk, mi történik a világban, hogy miről szól ez az egész. Ám az összes többi állattal szemben, szenvedélyesen próbálunk rájönni. Számomra ez a szenvedély a forrása és gyökere az összes produktivitásunknak és kreativitásunknak.
Last year, for various reasons, I found myself listening to a lot of episodes of the Public Radio show This American Life. And so I'm listening and I'm listening, and at some point, I start feeling like all the stories are about being wrong. And my first thought was, "I've lost it. I've become the crazy wrongness lady. I just imagined it everywhere," which has happened. But a couple of months later, I actually had a chance to interview Ira Glass, who's the host of the show. And I mentioned this to him, and he was like, "No actually, that's true. In fact," he says, "as a staff, we joke that every single episode of our show has the same crypto-theme. And the crypto-theme is: 'I thought this one thing was going to happen and something else happened instead.' And the thing is," says Ira Glass, "we need this. We need these moments of surprise and reversal and wrongness to make these stories work." And for the rest of us, audience members, as listeners, as readers, we eat this stuff up. We love things like plot twists and red herrings and surprise endings. When it comes to our stories, we love being wrong.
Tavaly különböző okokból egy csomó epizódot meghallgattam a közszolgálati rádió Ez az amerikai élet c. műsorából. Hallgatom, hallgatom, egyre csak hallgatom, és egy adott ponton kezdem úgy érezni, hogy azt összes sztori a tévedésről szól. Első gondolatom az volt, hogy nyilván begolyóztam. Én lettem az az őrült tévedéskutató nő. Mindenbe beleképzeltem, így történt. De pár hónappal később lehetőségem nyílt interjút készíteni a műsor házigazdájával, Ira Glass-szal. Megemlítettem neki ezt a dolgot, mire ő így reagált: "Nem, ez tényleg így van." "Valójában" - mondta -, "a munkatársakkal azon szoktunk poénkodni, hogy a műsorunk minden epizódjának ugyanaz a rejtett témája. És ez a rejtett téma a következő: 'Azt gondoltam, hogy ez a dolog fog történni, de ehelyett valami teljesen más történt.' "És a lényeg - mondja Ira Glass -, hogy erre szükségünk van. Szükségünk van ezekre a meglepő, sorsfordító és tévedésekről árulkodó pillanatokra, hogy a működjenek a sztorik, melyeket leadunk." És mi, a közönség, a hallgatók és olvasók, valósággal zabáljuk az ilyesmit. Imádjuk a fordulatokat, a félrevezető nyomokat és a meglepő befejezéseket. Ami a történeteinket illeti, imádjuk a tévedéseket.
But, you know, our stories are like this because our lives are like this. We think this one thing is going to happen and something else happens instead. George Bush thought he was going to invade Iraq, find a bunch of weapons of mass destruction, liberate the people and bring democracy to the Middle East. And something else happened instead. And Hosni Mubarak thought he was going to be the dictator of Egypt for the rest of his life, until he got too old or too sick and could pass the reigns of power onto his son. And something else happened instead. And maybe you thought you were going to grow up and marry your high school sweetheart and move back to your hometown and raise a bunch of kids together. And something else happened instead. And I have to tell you that I thought I was writing an incredibly nerdy book about a subject everybody hates for an audience that would never materialize. And something else happened instead.
De tudják, a történeteink az életünkből táplálkoznak. Azt gondoljuk, hogy valami be fog következni, de aztán mégis valami más történik helyette. George Bush azt gondolta, lerohanja Irakot, talál egy rakás tömegpusztító fegyvert, felszabadítja a népet, és demokráciát hoz a Közel-Keletre. És valami más történt. Hoszni Mubarak azt gondolta, hogy ő marad Egyiptom diktátora élete végéig, mígnem már túl öreg vagy beteg lesz, és akkor majd átadja a hatalmat a fiának. És valami más történt ehelyett. Önök meg talán azt gondolták, hogy összeházasodnak a gimis szerelmükkel, hazaköltöznek a szülővárosukba és egy csomó gyereket nevelnek fel együtt. És ehelyett valami más történt. Azt kell mondanom, hogy azt hittem, hogy egy borzasztóan uncsi könyvet fogok írni egy olyan témáról, amit mindenki utál, egy olyan közönségnek, amely nem is létezik. És valami teljesen más történt.
(Laughter)
(Nevetés)
I mean, this is life. For good and for ill, we generate these incredible stories about the world around us, and then the world turns around and astonishes us. No offense, but this entire conference is an unbelievable monument to our capacity to get stuff wrong. We just spent an entire week talking about innovations and advancements and improvements, but you know why we need all of those innovations and advancements and improvements? Because half the stuff that's the most mind-boggling and world-altering -- TED 1998 -- eh. (Laughter) Didn't really work out that way, did it? (Laughter) Where's my jet pack, Chris?
Ez az élet. Jóban és rosszban, egyre csak gyártjuk ezeket a hihetetlen sztorikat a körülöttünk lévő világról, a világ meg folyton változik és meglep minket. Nem bántásból mondom, de ez az egész konferencia egy hihetetlen emlékmű, amelyet a tévedés iránti fogékonyságunknak állítottunk. Egy egész hetet töltöttünk el azzal, hogy innovációkról és fejlesztésekről és újításokról beszéltünk, de tudják, miért van szükségünk mindezekre az újításokra és fejlesztésekre? Mert a fele annak a sok párját ritkító világmegváltó dolognak -- TED 1998 -- eh! (Nevetés) Nem igazán úgy működött, ahogy elvártuk, nem igaz? (Nevetés) Hol a jet packem, Chris?
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
So here we are again. And that's how it goes. We come up with another idea. We tell another story. We hold another conference. The theme of this one, as you guys have now heard seven million times, is the rediscovery of wonder. And to me, if you really want to rediscover wonder, you need to step outside of that tiny, terrified space of rightness and look around at each other and look out at the vastness and complexity and mystery of the universe and be able to say, "Wow, I don't know. Maybe I'm wrong."
Hát, itt vagyunk megint. És így működnek a dolgok. Jön egy új ötlet. Egy újabb történet. Tartunk egy újabb konferenciát. A mostani főtémája, ahogy azt már kismilliószor hallották, a csoda újrafelfedezése. Szerintem, ha tényleg újra fel akarjuk fedezni a csodát, akkor ki kell lépnünk az igazunkhoz való ragaszkodás szűk, rémisztő teréből, egymásra kell néznünk, ránézni az univerzum végtelenségére, komplexitására és titokzatosságára, és tudnunk kell azt mondani: "Ejha, nem is tudom. Talán tévedtem."
Thank you.
Köszönöm a figyelmet.
(Applause)
(Taps)
Thank you guys.
Köszönöm szépen.
(Applause)
(Taps)