So that's Johnny Depp, of course. And that's Johnny Depp's shoulder. And that's Johnny Depp's famous shoulder tattoo. Some of you might know that, in 1990, Depp got engaged to Winona Ryder, and he had tattooed on his right shoulder "Winona forever." And then three years later -- which in fairness, kind of is forever by Hollywood standards -- they broke up, and Johnny went and got a little bit of repair work done. And now his shoulder says, "Wino forever."
Tehát ez Johnny Depp persze. És ez Johnny Depp válla. És ez Johnny Depp híres válltetoválása. Néhányan emlékezhetünk, hogy 1990-ben Depp eljegyezte Winona Rydert, és a jobb vállára tetováltatta, "Winona mindörökké." És három évvel később -- ami őszintén szólva az örökkévalóság egy formája hollywoodi normák szerint -- szakítottak, és Johnny elment és egy kis javítást hajtott végre. És ma a vállán ez áll, "Wino mindörökké."
(Laughter)
(nevetés)
So like Johnny Depp, and like 25 percent of Americans between the ages of 16 and 50, I have a tattoo. I first started thinking about getting it in my mid-20s, but I deliberately waited a really long time. Because we all know people who have gotten tattoos when they were 17 or 19 or 23 and regretted it by the time they were 30. That didn't happen to me. I got my tattoo when I was 29, and I regretted it instantly. And by "regretted it," I mean that I stepped outside of the tattoo place -- this is just a couple miles from here down on the Lower East Side -- and I had a massive emotional meltdown in broad daylight on the corner of East Broadway and Canal Street. (Laughter) Which is a great place to do it because nobody cares. (Laughter) And then I went home that night, and I had an even larger emotional meltdown, which I'll say more about in a minute.
Tehát úgy, mint Johnny Depp és az amerikaiak 25 százaléka 16 és 50 között, nekem is van egy tetoválásom. Először a húszas éveim közepén kezdtem arra gondolni, hogy csináltatok egyet, de szándékosan vártam hosszabb ideig. Mert mindannyian tudjuk, hogy azok az emberek, akik tetováltatják magukat 17, 19 vagy 23 éves korukban, megbánták, mire 30 évesek lettek. Ez velem nem történt meg. A tetoválásomat 29 éves koromban csináltattam és azonnal meg is bántam. És ez alatt azt értem, hogy amint kiléptem a tetoválószalonból -- ami csak néhány mérföldre van innen lefelé az alsó East Side-on -- egy érzelmi összeomlás vett rajtam erőt világos nappal az East broadway és a Canal Street sarkán. (Nevetés) Ami erre a legmegfelelőbb hely, mert senkit sem érdekel a másik. (Nevetés) És ezután hazamentem aznap este és még jobban magamba zuhantam, amiről bővebben azonnal beszélek.
And this was all actually quite shocking to me, because prior to this moment, I had prided myself on having absolutely no regrets. I made a lot of mistakes and dumb decisions, of course. I do that hourly. But I had always felt like, look, you know, I made the best choice I could make given who I was then, given the information I had on hand. I learned a lesson from it. It somehow got me to where I am in life right now. And okay, I wouldn't change it. In other words, I had drunk our great cultural Kool-Aid about regret, which is that lamenting things that occurred in the past is an absolute waste of time, that we should always look forward and not backward, and that one of the noblest and best things we can do is strive to live a life free of regrets.
És ez valójában eléggé megdöbbentett, mert ezt megelőzően büszke voltam arra, hogy semmit sem bánok meg. Rengeteg hibát követtem el és idióta döntéseket hoztam persze. Minden órában ezt teszem. De mindig úgy éreztem, nézd, a legjobb elhatározást hoztam, amit csak lehetett, ahhoz képest, ki voltam akkor, ahhoz képest, milyen információk áltak a rendelkezésemre. Tanultam belőle. Valahogyan eljuttatott az életben oda, ahol ma vagyok. És ez rendben van, nem változtatnék rajta. Másszóval elfogyasztottam nagyszerű kultúránk bánkódás-üdítőitalát , ami arról szól, hogy siránkozni a múltban történt dolgok miatt felesleges időfecsérlés, mindig előre kell tekintenünk és nem hátrafelé, és az egyik legnemesebb és legjobb dolog, amit tehetünk az az, hogy igyekeznünk kell egy bánkódás mentes életet élni.
This idea is nicely captured by this quote: "Things without all remedy should be without regard; what's done is done." And it seems like kind of an admirable philosophy at first -- something we might all agree to sign onto ... until I tell you who said it. Right, so this is Lady MacBeth basically telling her husband to stop being such a wuss for feeling bad about murdering people. And as it happens, Shakespeare was onto something here, as he generally was. Because the inability to experience regret is actually one of the diagnostic characteristics of sociopaths. It's also, by the way, a characteristic of certain kinds of brain damage. So people who have damage to their orbital frontal cortex seem to be unable to feel regret in the face of even obviously very poor decisions. So if, in fact, you want to live a life free of regret, there is an option open to you. It's called a lobotomy. But if you want to be fully functional and fully human and fully humane, I think you need to learn to live, not without regret, but with it.
Ez a gondolat szépen kifejeződik a következő idézetben: "A gyógyír nélküli dolgokkal nem kell foglalkozni; ami történt, megtörtént." És ez elsőre tényleg egy követendő filozófiának tűnik -- egy olyasvalami, amivel mindnyájan egyetérthetünk ..., amíg el nem mondom, ki mondta. Rendben, tehát Lady Macbeth mondja ezt férjének, hogy ne legyen már olyan puhány és ne legyenek rossz érzései az emberek megölése miatt. És ahogy a dolgok történtek, Shakespeare valamit akar nekünk mondani, mint általában. Mert ha az ember nem tud megbánni valamit, az valójában a szociopaták egyik diagnosztikai tünete. Egyébként ez az agyi sérülés bizonyos fajtájának jellemzője is. Tehát azok az emberek, akiknek sérült az elülső homloklebenye, képtelenek sajnálkozni még az egyértelműen helytelen döntések miatt sem. Tehát valójában, ha bánkódás nélküli életet akarunk élni, erre is van megoldás. Ezt lobotómiának hívják. Viszont ha teljesen rendben akarunk létezni és teljesen emberiként, és teljesen emberiesként, úgy hiszem meg kell tanulnunk nem bánkódás nélkül élni, hanem vele együtt.
So let's start off by defining some terms. What is regret? Regret is the emotion we experience when we think that our present situation could be better or happier if we had done something different in the past. So in other words, regret requires two things. It requires, first of all, agency -- we had to make a decision in the first place. And second of all, it requires imagination. We need to be able to imagine going back and making a different choice, and then we need to be able to kind of spool this imaginary record forward and imagine how things would be playing out in our present. And in fact, the more we have of either of these things -- the more agency and the more imagination with respect to a given regret, the more acute that regret will be.
Kezdjük tehát néhány szakkifejezés értelmezésével. Mi a sajnálat? A sajnálat egy érzés, amelyet akkor élünk át, amikor úgy hisszük, hogy jelen helyzetünk jobb, vagy boldogabb lehetne, ha valamit másként csináltunk volna a múltban. Másszóval a sajnálathoz két dologra van szükség, Először is szüség van tevékenységre -- elsősorban döntést kellett hoznunk. Másodszor képzelőerőre van szükség. Képesnek kell lennünk arra, hogy elképzeljük a visszatérést és egy más választást, és ezután képesnek kell lennünk előretekerni a képzeletbeli felvételt és elképzelni, hogyan alakulnának a dolgok a jelenben. És valójában minél több ilyen dolog van -- annál több a tevékenység és képzelőerő egy bizonyos bánkódás miatt, és annál intenzívebb a bánkódas.
So let's say for instance that you're on your way to your best friend's wedding and you're trying to get to the airport and you're stuck in terrible traffic, and you finally arrive at your gate and you've missed your flight. You're going to experience more regret in that situation if you missed your flight by three minutes than if you missed it by 20. Why? Well because, if you miss your flight by three minutes, it is painfully easy to imagine that you could have made different decisions that would have led to a better outcome. "I should have taken the bridge and not the tunnel. I should have gone through that yellow light." These are the classic conditions that create regret. We feel regret when we think we are responsible for a decision that came out badly, but almost came out well.
Vagyis tegyük fel, hogy éppen úton vagyunk legjobb barátunk esküvőjére és próbálunk eljutni a repülőtérre és egy dugóba kerülünk, és amikor odaérünk a kapuhoz, éppen lekéssük a gépet. Jobban fogunk bánkódni ebben a helyzetben, ha három perccel késsük le a gépet, mintha 20 perccel késtük volna le. Miért? Nos azért, mert ha három perccel késsük le a gépet, fájdalmasan könnyebb elképzelni, hogy hozhattunk volna más döntést is, amely egy jobb eredményhez vezetett volna. "A hídon kellett volna mennem, nem az alagúton át. "Át kellett volna hajtanom a sárgán." Ezek a bánkódás kialakulásának klasszikus feltételei. Bánkódunk, amikor úgy érezzük, felelősek vagyunk egy döntésért, amely rosszul sült el, de majdnem sikerült.
Now within that framework, we can obviously experience regret about a lot of different things. This session today is about behavioral economics. And most of what we know about regret comes to us out of that domain. We have a vast body of literature on consumer and financial decisions and the regrets associated with them -- buyer's remorse, basically. But then finally, it occurred to some researchers to step back and say, well okay, but overall, what do we regret most in life? Here's what the answers turn out to look like.
Ilyen határokon belül persze sok dolog miatt bánkódhatunk. Mai témánk a viselkedési gazdaságtan. És a legtöbb dolog, amit a sajnálkozásról tudunk, erről a területről ered. A fogyasztói és pénzügyi döntésekről szóló szakirodalom terjedelmes, csakúgy, mint a velük összefüggésben lévő bánkódásról szóló -- alapjában véve a vásárlók lelkiismeret-furdalásáról szóló szakirodalom. És végül a kutatóknak eszébe jutott, hogy visszalépjenek és azt mondják, rendben, de általában mi miatt is bánkódunk a legjobban? Végül a válaszok így alakultak:
So top six regrets -- the things we regret most in life: Number one by far, education. 33 percent of all of our regrets pertain to decisions we made about education. We wish we'd gotten more of it. We wish we'd taken better advantage of the education that we did have. We wish we'd chosen to study a different topic. Others very high on our list of regrets include career, romance, parenting, various decisions and choices about our sense of self and how we spend our leisure time -- or actually more specifically, how we fail to spend our leisure time. The remaining regrets pertain to these things: finance, family issues unrelated to romance or parenting, health, friends, spirituality and community.
Tehát a leggyakoribb 6 sajnálkozás -- amiket a legjobban sajnálunk életünkben: Messze a leggyakoribb az oktatás. Sajnálkozásunk 33 százaléka az oktatásról hozott döntésekkel függ össze. Bárcsak több lett volna,. Bárcsak jobban kihasználtuk volna azt a képzést, amit kaptunk. Bárcsak valami mást tanultunk volna. Magasan vezet még a sajnálkozási listán a karrierre, szerelemre, gyermeknevelésre vonatkozó sajnálkozás, különféle döntések és választások saját magunk megítéléséről és hogyan töltjük szabadidőnket -- vagy még pontosabban, hogyan nem töltjük azt. A fennmaradó sajnálkozás ezekkel a dolgokkal függ össze: pénzügyek, családi gondok -- kivéve szerelem vagy gyereknevelés --, egészség, barátok, lelki élet és közösség.
So in other words, we know most of what we know about regret by the study of finance. But it turns out, when you look overall at what people regret in life, you know what, our financial decisions don't even rank. They account for less than three percent of our total regrets. So if you're sitting there stressing about large cap versus small cap, or company A versus company B, or should you buy the Subaru or the Prius, you know what, let it go. Odds are, you're not going to care in five years.
Tehát másszóval a legtöbb, amit a sajnálkozásról tudunk, azt a pénzügyek tanulmányozása által tudjuk. De úgy áll a dolog, hogy ha megnézzük általában, mi miatt sajnálkoznak az emberek, tudják, a pénzügyi döntések nem is jönnek szóba. Az összes sajnálkozás kevesebb mint 3 százalékát teszik ki. Tehát, ha stresszelünk a magastőkéjű szemben az alacsonytőkéjű részvények, vagy A vállalat szemben B vállalat miatt, vagy Subarut vagy Priust kéne vennünk, tudják mit, hagyják az egészet. Valószínű, hogy 5 év múlva már nem fog érdekelni.
But for these things that we actually do really care about and do experience profound regret around, what does that experience feel like? We all know the short answer. It feels terrible. Regret feels awful. But it turns out that regret feels awful in four very specific and consistent ways. So the first consistent component of regret is basically denial. When I went home that night after getting my tattoo, I basically stayed up all night. And for the first several hours, there was exactly one thought in my head. And the thought was, "Make it go away!" This is an unbelievably primitive emotional response. I mean, it's right up there with, "I want my mommy!" We're not trying to solve the problem. We're not trying to understand how the problem came about. We just want it to vanish.
Viszont ha ezek miatt a dolgok miatt sajnálkozunk és átható sajnálatot érzünk miattuk, milyen érzés ez valójában? Mindannyian ismerjük a választ. Szörnyű érzés. A bánkódás kegyetlen érzés. De úgy néz ki, hogy a sajnálkozás 4 bizonyos és következetes módon okoz érzelmi fájdalmat. Nos az első következetes összetevője a sajnálkozásnak alapjában véve az elutasítás. Amikor hazaértem aznap este, amikor tetováltattam magam, egész éjjel fent voltam. És az első órákban pontosan egyetlen gondolat járt a fejemben. És ez a gondolat az volt, "El kell tüntetni!" Ez egy hihetetlenül primitív érzelmi válasz. Úgy értem, ettől már nincs messze az, hogy "Anyut akarom!" Nem próbáljuk megoldani a problémát. Nem próbáljuk megérteni, hogyan született a probléma. Csak azt akarjuk, hogy eltűnjön.
The second characteristic component of regret is a sense of bewilderment. So the other thing I thought about there in my bedroom that night was, "How could I have done that? What was I thinking?" This real sense of alienation from the part of us that made a decision we regret. We can't identify with that part. We don't understand that part. And we certainly don't have any empathy for that part -- which explains the third consistent component of regret, which is an intense desire to punish ourselves. That's why, in the face of our regret, the thing we consistently say is, "I could have kicked myself." The fourth component here is that regret is what psychologists call perseverative. To perseverate means to focus obsessively and repeatedly on the exact same thing. Now the effect of perseveration is to basically take these first three components of regret and put them on an infinite loop. So it's not that I sat there in my bedroom that night, thinking, "Make it go away." It's that I sat there and I thought, "Make it go away. Make it go away. Make it go away. Make it go away." So if you look at the psychological literature, these are the four consistent defining components of regret.
A sajnálkozás másik jellemvonása a zavarodottság érzete. Így a másik dolog, amelyre gondoltam a hálóśzobámban aznap este "Hogyan tehettem ezt? Mire gondoltam?" Az elidegenedés ezen valós érzete azon részünktől, amellyel a döntést hoztuk. Nem tudunk azonosulni ezzel a résszel. Nem értjük ezt a részt. És persze nincs bennünk empátia ezzel a résszel szemben -- ami megmagyarázza a sajnálkozás harmadik összetevőjét, amely egy intenzív óhaj, hogy megbüntessük magunkat. Ezért a sajnálkozás tekintetében ezt mondjuk: "Miért nem is tört le a karom, amikor ezt tettem." A negyedik összetevő az, amit a pszichlógusok perszeveratívnak neveznek. Perszeverálni azt jelenti, megszállottan és ismételten összpontosítani ugyanarra a bizonyos dologra. Így a perszeveráció hatása alapjában véve az első három összetevő megragadása és behelyezése egy végtelen hurokba. Tehát nem arról van szó, hogy amikor a hálószobában ültem és azt gondoltam, "Tüntesd el." Ott ültem és azt gondoltam, "Tüntesd el.Tüntesd el." "Tüntesd el.Tüntesd el." Így ha megnézzük a pszichológiai szakirodalmat, ez a sajnálkozás 4 következetes meghatározó összetevője.
But I want to suggest that there's also a fifth one. And I think of this as a kind of existential wake-up call. That night in my apartment, after I got done kicking myself and so forth, I lay in bed for a long time, and I thought about skin grafts. And then I thought about how, much as travel insurance doesn't cover acts of God, probably my health insurance did not cover acts of idiocy. In point of fact, no insurance covers acts of idiocy. The whole point of acts of idiocy is that they leave you totally uninsured; they leave you exposed to the world and exposed to your own vulnerability and fallibility in face of, frankly, a fairly indifferent universe.
De szeretném megjegyezni, hogy van egy ötödik is. És erről azt hiszem, hogy ez az egzisztenciális ébresztő egy fajtája. Aznap este a lakásomon, miután már eleget ostoroztam magam. sokáig feküdtem az ágyamban, és a bőrátültetösen gondolkodtam. És ekkor arra gondoltam, hogy ahogyan az utazás-biztosítás nem fedi a vismajort, az én betegbiztosításom sem fedi a hülyeségemet. Persze semmilyen biztosítás sem fedi a hülyeségből elkövetett dolgokat. A hüyeségből elkövetett dolgok lényege az, hogy tökéletesen kiszolgáltatottá tesznek; teljesen feltárnak a világnak és saját védtelenségünknek és esendőségünknek egy tulajdonképpen elég érdektelen univerzumnak.
This is obviously an incredibly painful experience. And I think it's particularly painful for us now in the West in the grips of what I sometimes think of as a Control-Z culture -- Control-Z like the computer command, undo. We're incredibly used to not having to face life's hard realities, in a certain sense. We think we can throw money at the problem or throw technology at the problem -- we can undo and unfriend and unfollow. And the problem is that there are certain things that happen in life that we desperately want to change and we cannot. Sometimes instead of Control-Z, we actually have zero control. And for those of us who are control freaks and perfectionists -- and I know where of I speak -- this is really hard, because we want to do everything ourselves and we want to do it right.
Ez persze egy hihetetlenül fájdalmas élmény. És úgy gondolom, ez különösen fájdalmas nekünk a nyugati világban, annak a markában, amire néha csak úgy gondolok, mint a Control-Z kultúrára -- Control-Z, mint egy számítógépes parancs, visszacsinál. Hihetetlenül hozzászoktunk ahhoz, hogy ne kelljen szembenéznünk az élet kemény arcával, bizonyos értelemben. Azt gondoljuk, a problémákat megoldhatjuk pénzzel vagy technológiával -- visszacsinálhatunk, barátságokat vonhatunk vissza és visszajátszhatunk. És a probléma az, hogy történnek bizonyos dolgok az életben, amelyeket kétségbeesetten meg akarunk változtatni, de nem tudunk. Néha a Control-Z (visszacsinálás) helyett, tulajdonképpen zéro irányításunk van. És azoknak közülünk, akik irányítás-mániásak és maximalisták -- és én tudom hol beszélek -- ez nagyon nehéz, mert mindent magunk akarunk megcsinálni és persze mindezt jól.
Now there is a case to be made that control freaks and perfectionists should not get tattoos, and I'm going to return to that point in a few minutes. But first I want to say that the intensity and persistence with which we experience these emotional components of regret is obviously going to vary depending on the specific thing that we're feeling regretful about. So for instance, here's one of my favorite automatic generators of regret in modern life. (Laughter) Text: Relpy to all. And the amazing thing about this really insidious technological innovation is that even just with this one thing, we can experience a huge range of regret. You can accidentally hit "reply all" to an email and torpedo a relationship. Or you can just have an incredibly embarrassing day at work. Or you can have your last day at work.
Tehát az a helyzet, hogy az irányítás-mániások és maximalisták ne csináltassanak tetoválást, és ehhez majd visszatérek egy pár pillanat múlva. De először is azt szeretném mondani, hogy az intenzitás és álhattatosság, amelyekkel átéljük a sajnálkozás ezen érzelmi összetevőit, természetesen különbözni fognak attól a bizonyos dologtól függően, ami miatt sajnálkozunk. Tehát, például itt van az én kedvenc automata sajnálkozás-gerjesztőm a modern életben. (Nevetés) Szöveg: Válasz mindenkinek. És a furcsa dolog az ebben az alattomos technológiai újításban az, hogy már ezzel az egy dologgal is hatalmas bánkódást élhetünk át. Tévedésből megnyomhatjuk a "válasz mindenkinek"-et egy emailre és megsemmisíthetünk egy emberi viszonyt. Vagy lehet csak egy hihetetlenül kellemetlen napunk a munkahelyen. Vagy lehet az utolsó napunk a munkahelyen.
And this doesn't even touch on the really profound regrets of a life. Because of course, sometimes we do make decisions that have irrevocable and terrible consequences, either for our own or for other people's health and happiness and livelihoods, and in the very worst case scenario, even their lives. Now obviously, those kinds of regrets are incredibly piercing and enduring. I mean, even the stupid "reply all" regrets can leave us in a fit of excruciating agony for days.
És ez még csak nem is áll közel az élet igazán mély sajnálkozásaihoz. Mert persze olykor hozunk olyan döntéseket, amelyeknek visszavonhatatlan és szörnyű következményei vannak akár a saját, akár mások egészségére, boldogságára, vagy megélhetésére, és a legrosszabb esetben az életükre is. Természetesen ezek a típusú sajnálkozások hihetetlenül átütőek és hosszantartóak. Úgy értem, hogy még az idióta "válasz mindenkinek" sajnálkozás is napokig gyötrelmes kínlódáshoz vezethet.
So how are we supposed to live with this? I want to suggest that there's three things that help us to make our peace with regret. And the first of these is to take some comfort in its universality. If you Google regret and tattoo, you will get 11.5 million hits. (Laughter) The FDA estimates that of all the Americans who have tattoos, 17 percent of us regret getting them. That is Johnny Depp and me and our seven million friends. And that's just regret about tattoos. We are all in this together.
Vagyis hogyan élhetünk együtt ezzel? Megjegyezném, hogy van három dolog, amely segíthet békét kötni a bánkódással. Az első, hogy nyugodjunk bele bizonyos mértékben az általánosságába, Ha beírjuk egy internetes keresőbe, hogy sajnálkozás és tetoválás, 11.5 millió találatot kapunk. (Nevetés) Az FDA becslése szerint az összes tetoválással rendelkező amerikaiak 17 százaléka sajnálja, hogy tetováltatta magát. Ez Johnny Depp, én és még 7 millió társunk. És ez csak a tetoválások miatti sajnálkozás. Ez mindannyiunkat érint.
The second way that we can help make our peace with regret is to laugh at ourselves. Now in my case, this really wasn't a problem, because it's actually very easy to laugh at yourself when you're 29 years old and you want your mommy because you don't like your new tattoo. But it might seem like a kind of cruel or glib suggestion when it comes to these more profound regrets. I don't think that's the case though. All of us who've experienced regret that contains real pain and real grief understand that humor and even black humor plays a crucial role in helping us survive. It connects the poles of our lives back together, the positive and the negative, and it sends a little current of life back into us.
A másik dolog, ami segíthet békét kötni a sajnálkozással, az az önmagunkon nevetés. Az én esetemben az egyáltalán nem volt gond, mert tulajdonképpen nagyon könnyen tudtam nevetni magamon, amikor 29 évesen anyut akartam, amiért nem tetszett az új tetoválásom. Viszont ez egy kegyetlen és nagydumás ötletnek tűnhet, amikor a mélyebb sajnálkozásokról van szó. De én nem hiszem, hogy errő lenne szó. Bárki közülünk, aki már átélt sajnálkozást, amelyben igazi fájdalom és szomorúság volt, megérti, hogy a humor és még a fekete humor is nagy szerepet játszhat a túlélésünkben. Összeköti életünkben a pólusokat, pozitívot és negatívot, és újra lendületbe hoz.
The third way that I think we can help make our peace with regret is through the passage of time, which, as we know, heals all wounds -- except for tattoos, which are permanent. So it's been several years since I got my own tattoo. And do you guys just want to see it? All right. Actually, you know what, I should warn you, you're going to be disappointed. Because it's actually not that hideous. I didn't tattoo Marilyn Manson's face on some indiscreet part of myself or something. When other people see my tattoo, for the most part they like how it looks. It's just that I don't like how it looks. And as I said earlier, I'm a perfectionist. But I'll let you see it anyway.
A harmadik mód, amivel békét köthetünk a sajnálkozással, az idő segítségével történik, amiről mindannyian tudjuk, hogy minden sebet begyógyít -- a tetováláson kivül, ami örökös. Tehát már sok éve, hogy megkaptam a tetoválásomat. Akarjátok látni? Rendben. Tulajdonképpen figyelmeztetnem kell arra, hogy csalódottak lesznek. Mert valójában nem is annyira visszataszító. Nem tetováltattam magamra Marilyn Manson arcát valamelyik intim testrészemre vagy valami ilyesmi. Amikor mások látják a tetoválásomat, a legtöbbször tetszik nekik. Viszont az a fontos, hogy nekem nem tetszik. Ahogy már mondtam, maximalista vagyok. De azért megmutatom.
This is my tattoo. I can guess what some of you are thinking. So let me reassure you about something. Some of your own regrets are also not as ugly as you think they are. I got this tattoo because I spent most of my 20s living outside the country and traveling. And when I came and settled in New York afterward, I was worried that I would forget some of the most important lessons that I learned during that time. Specifically the two things I learned about myself that I most didn't want to forget was how important it felt to keep exploring and, simultaneously, how important it is to somehow keep an eye on your own true north. And what I loved about this image of the compass was that I felt like it encapsulated both of these ideas in one simple image. And I thought it might serve as a kind of permanent mnemonic device.
Ez a tetoválásom. Sejtem, néhányuknak mi jár az eszükben. Tehát biztosíthatom Önöket arról, hogy néhány sajnálkozásuk nem annyira csúnya, mint ahogyan azt gondolják. Ezt azért tetováltattam magamra, mert a húszas éveimet az országon kívül éltem utazván. És amikor hazatértem és letelepedtem New Yorkban, attól tartottam, hogy elfelejtek néhányat azokból a legfontosabb leckékből amit akkor tanultam. Közelebbről két dolgot, amit magamról tanultam meg és amit a legkevésbé sem szeretnék elfelejteni az az, hogy mennyire fontos folyton felfedezni és egyúttal milyen fontos szem előtt tartani az ember igazi északi irányát. És ami igazán tetszett az iránytű hasonlatban az az volt, hogy magába foglalta mindkét gondolatot egyetlen képben. És azt hittem, hogy egyfajta állandó emlékeztetőként fog szolgálni.
Well it did. But it turns out, it doesn't remind me of the thing I thought it would; it reminds me constantly of something else instead. It actually reminds me of the most important lesson regret can teach us, which is also one of the most important lessons life teaches us. And ironically, I think it's probably the single most important thing I possibly could have tattooed onto my body -- partly as a writer, but also just as a human being. Here's the thing, if we have goals and dreams, and we want to do our best, and if we love people and we don't want to hurt them or lose them, we should feel pain when things go wrong. The point isn't to live without any regrets. The point is to not hate ourselves for having them.
Nos az volt. De úgy néz ki, arra az egyetlen dologra nem emlékeztet, amire akartam; állandóan inkább valami másra emlékeztet. Valójában emlékeztet a legfontosabb leckére, amit a sajnálkozás taníthat nekünk, ami egyben az egyik legfontosabb lecke, amire az élet megtaníthat. És ironikus, de azt hiszem ez az egyetlen dolog, amit a testemre tetováltathattam -- részben, mint író, de mint emberi lény is. A helyzet az, hogy ha vannak céljaink és álmaink, és meg akarjuk tenni a tőlünk telhetőt, és ha szeretjük az embereket, és ha nem akarjuk megbántani, vagy elveszíteni őket, fájdalmat kéne éreznünk, amikor a dolgok nem sikerülnek. Nem az a lényeg, hogy sajnálkozás nélkül éljünk. A lényeg az, hogy ne utáljuk magunkat miatta.
The lesson that I ultimately learned from my tattoo and that I want to leave you with today is this: We need to learn to love the flawed, imperfect things that we create and to forgive ourselves for creating them. Regret doesn't remind us that we did badly. It reminds us that we know we can do better.
A tanulság, amit végül levontam a tetoválásomból és, amit ma meg akarok osztani a következő: Meg kell tenulnunk szeretni a hibás, tökéletlen dolgokat is, amiket létrehozunk és megbocsátani magunknak, amiért létrehoztuk őket. A sajnálkozás nem arra emlékeztet, hogy valamit rosszul csináltunk. Arra emlékeztet, hogy tudjuk, jobban is csinálhatjuk.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)