Could I protect my father from the Armed Islamic Group with a paring knife? That was the question I faced one Tuesday morning in June of 1993, when I was a law student.
Megvédhetem-e az apámat egy késsel a Fegyveres Iszlám Csoporttól? Ez a kérdés foglalkoztatott 1993 júniusának egy keddi reggelén, amikor még joghallgató voltam.
I woke up early that morning in Dad's apartment on the outskirts of Algiers, Algeria, to an unrelenting pounding on the front door. It was a season as described by a local paper when every Tuesday a scholar fell to the bullets of fundamentalist assassins. My father's university teaching of Darwin had already provoked a classroom visit from the head of the so-called Islamic Salvation Front, who denounced Dad as an advocate of biologism before Dad had ejected the man, and now whoever was outside would neither identify himself nor go away. So my father tried to get the police on the phone, but perhaps terrified by the rising tide of armed extremism that had already claimed the lives of so many Algerian officers, they didn't even answer. And that was when I went to the kitchen, got out a paring knife, and took up a position inside the entryway. It was a ridiculous thing to do, really, but I couldn't think of anything else, and so there I stood.
Aznap kora reggel arra ébredtem apám lakásában, az algériai Algír külvárosában, hogy valaki ádázul döngeti a bejárati ajtót. Olyan időket éltünk — írta egy helyi újság —, mikor keddenként egy-egy értelmiségi vált fundamentalista merénylők áldozatává. Apám Darwinról tanított az egyetemen, ami kiváltotta az úgynevezett Iszlám Felszabadítási Front vezetőjének megjelenését, aki elítélte apámat mint az evolúció helyeslőjét, még mielőtt apám kidobta volna a teremből. Akárki állt is az ajtónk előtt, nem mondta meg a nevét, és nem akart távozni. Apám próbálta kihívni a rendőrséget, de ők, talán mert féltek a fegyveres szélsőségesek fokozódó áradatától, amely addigra oly sok algériai rendőr életébe került, föl sem vették a telefont. Kimentem a konyhába, előkaptam egy hámozókést, és beálltam az ajtó mögé. Elég nevetséges lehettem, de más nem jutott eszembe: így hát álltam és vártam.
When I look back now, I think that that was the moment that set me on the path was to writing a book called "Your Fatwa Does Not Apply Here: Untold Stories from the Fight Against Muslim Fundamentalism." The title comes from a Pakistani play. I think it was actually that moment that sent me on the journey to interview 300 people of Muslim heritage from nearly 30 countries, from Afghanistan to Mali, to find out how they fought fundamentalism peacefully like my father did, and how they coped with the attendant risks.
Visszagondolva, azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy könyvet fogok írni ezzel a címmel: "A fetvád itt nem érvényes — A muszlim fundamentalizmus elleni harc ismeretlen történetei". A címet egy pakisztáni darabból kölcsönöztem. Bizonyára abban a pillanatban határoztam úgy, hogy útra kelek, és meginterjúvolok 300, muszlim gyökerű személyt, közel 30 országból, Afganisztántól Maliig, hogy tudjam: miként küzdenek a fundamentalizmus ellen, békés eszközökkel, akár az apám, és hogy birkóznak meg a vele járó kockázattal.
Luckily, back in June of 1993, our unidentified visitor went away, but other families were so much less lucky, and that was the thought that motivated my research. In any case, someone would return a few months later and leave a note on Dad's kitchen table, which simply said, "Consider yourself dead." Subsequently, Algeria's fundamentalist armed groups would murder as many as 200,000 civilians in what came to be known as the dark decade of the 1990s, including every single one of the women that you see here. In its harsh counterterrorist response, the state resorted to torture and to forced disappearances, and as terrible as all of these events became, the international community largely ignored them. Finally, my father, an Algerian peasant's son turned professor, was forced to stop teaching at the university and to flee his apartment, but what I will never forget about Mahfoud Bennoune, my dad, was that like so many other Algerian intellectuals, he refused to leave the country and he continued to publish pointed criticisms, both of the fundamentalists and sometimes of the government they battled. For example, in a November 1994 series in the newspaper El Watan entitled "How Fundamentalism Produced a Terrorism without Precedent," he denounced what he called the terrorists' radical break with the true Islam as it was lived by our ancestors. These were words that could get you killed.
Szerencsénkre, az 1993-ban ajtónkat döngető ismeretlen elment, de más családoknak nem volt ilyen szerencséjük, Ez a gondolat sarkallt a kutatásra. Valóban, valaki visszatért egy pár hónap múlva, és cédulát hagyott az asztalunkon, amin csak az állt: "Halott vagy." Azután algériai fegyveres csoportok 200 ezer polgári személyt öltek meg abban az időben, amit sötét 90-es évekként emlegetünk, többek között azokat az asszonyokat, akik itt a képen láthatók. Az állam a terroristák ellen kíméletlen harcot folytatott, kínzásokhoz folyamodott, erőszakkal likvidálta a terroristákat, de bármilyen borzalmasak voltak is az események, a világ nem vett róluk tudomást. Apám, a parasztfiú, végül ugyan tanár lett, de kénytelen volt fölhagyni az egyetemi oktatással, el kellett hazulról menekülnie, s amit soha nem feledek apámmal, Mahfoud Bennoune-nel kapcsolatban, hogy mint annyi más algériai értelmiségi, nem hagyta el a hazáját, és továbbra is megjelentette éles kritikáját mind a fundamentalisták ellen, mind néha az ellenük küzdő kormány ellen. Például, 1994 novemberében az El Watanba írt cikksorozatot "Hogyan torkollott a fundamentalizmus példátlan terrorizmusba" címmel, elítélve benne a terroristáknak az igazi iszlámmal történt, ún. gyökeres szakítását, az iszlámmal, mely őseink életét megszabta. Az írásáért halállal is lakolhatott volna.
My father's country taught me in that dark decade of the 1990s that the popular struggle against Muslim fundamentalism is one of the most important and overlooked human rights struggles in the world. This remains true today, nearly 20 years later. You see, in every country where you hear about armed jihadis targeting civilians, there are also unarmed people defying those militants that you don't hear about, and those people need our support to succeed.
Apám hazája megtanított rá abban a sötét 90-es évtizedben, hogy a nép harca a muszlim fundamentalizmus ellen egyike a legfontosabb, bár elhanyagolt emberi jogi küzdelmeknek az egész világon. A gondolat ma is igaz, közel 20 év múltán is. Minden országban, ahol fegyveres dzsihadistákról hallani, akik civilekre támadnak, vannak fegyvertelen lakosok, akik szembeszállnak velük, de a dacolókról nem esik szó. Támogatásrunk nélkülözhetetlen a sikerükhöz.
In the West, it's often assumed that Muslims generally condone terrorism. Some on the right think this because they view Muslim culture as inherently violent, and some on the left imagine this because they view Muslim violence, fundamentalist violence, solely as a product of legitimate grievances. But both views are dead wrong. In fact, many people of Muslim heritage around the world are staunch opponents both of fundamentalism and of terrorism, and often for very good reason. You see, they're much more likely to be victims of this violence than its perpetrators. Let me just give you one example. According to a 2009 survey of Arabic language media resources, between 2004 and 2008, no more than 15 percent of al Qaeda's victims were Westerners. That's a terrible toll, but the vast majority were people of Muslim heritage, killed by Muslim fundamentalists.
Nyugaton gyakran vélik úgy, hogy a muszlimok szemet hunynak a terrorizmust felett. Némely jobboldali szerint a muszlim kultúra velejárója az erőszak. A baloldaliak némelyike úgy véli, a muszlim erőszak, a fundamentalisták erőszaka csupán jogos elégedetlenségük terméke. Mindkét nézet alapvetően hibás. Tény, hogy sok muszlim gyökerű ember szerte a világon eltökélt ellenfele mind a fundamentalizmusnak, mind a terrorizmusnak, és gyakran alapos okuk van rá. Ők inkább az áldozatai az erőszaknak, semmint az elkövetői. Egy példát említenék. Egy 2009-es felmérés szerint, melyet az arab nyelvű média végzett, 2004 és 2008 között az al-Káida áldozatainak legfeljebb 15%-a volt nyugati. A halottak száma tényleg borzalmas, de túlnyomó részük muszlim származású, akiket muszlim fundamentalisták öltek meg.
Now I've been talking for the last five minutes about fundamentalism, and you have a right to know exactly what I mean. I cite the definition given by the Algerian sociologist Marieme Helie Lucas, and she says that fundamentalisms, note the "s," so within all of the world's great religious traditions, "fundamentalisms are political movements of the extreme right which in a context of globalization manipulate religion in order to achieve their political aims." Sadia Abbas has called this the radical politicization of theology. Now I want to avoid projecting the notion that there's sort of a monolith out there called Muslim fundamentalism that is the same everywhere, because these movements also have their diversities. Some use and advocate violence. Some do not, though they're often interrelated. They take different forms. Some may be non-governmental organizations, even here in Britain like Cageprisoners. Some may become political parties, like the Muslim Brotherhood, and some may be openly armed groups like the Taliban. But in any case, these are all radical projects. They're not conservative or traditional approaches. They're most often about changing people's relationship with Islam rather than preserving it. What I am talking about is the Muslim extreme right, and the fact that its adherents are or purport to be Muslim makes them no less offensive than the extreme right anywhere else. So in my view, if we consider ourselves liberal or left-wing, human rights-loving or feminist, we must oppose these movements and support their grassroots opponents. Now let me be clear that I support an effective struggle against fundamentalism, but also a struggle that must itself respect international law, so nothing I am saying should be taken as a justification for refusals to democratize, and here I send out a shout-out of support to the pro-democracy movement in Algeria today, Barakat. Nor should anything I say be taken as a justification of violations of human rights, like the mass death sentences handed out in Egypt earlier this week. But what I am saying is that we must challenge these Muslim fundamentalist movements because they threaten human rights across Muslim-majority contexts, and they do this in a range of ways, most obviously with the direct attacks on civilians by the armed groups that carry those out. But that violence is just the tip of the iceberg. These movements as a whole purvey discrimination against religious minorities and sexual minorities. They seek to curtail the freedom of religion of everyone who either practices in a different way or chooses not to practice. And most definingly, they lead an all-out war on the rights of women.
Már öt perce beszélek a fundamentalizmusról, így jogos a kérdés, pontosan miről is van szó? Egy algériai szociológus, Marieme Helie Lucas meghatározása szerint a fundamentalizmusok, — így többes számban, a világ hagyományos nagy vallásaiban "a fundamentalizmusok jobboldali szélsőségesek politikai mozgalmai melyek globalizációs viszonyok között a vallást használják fel politikai céljaik érdekében". Sadia Abbas ezt a teológia radikális átpolitizálásának nevezte. Még a gyanúját is el akarom kerülni, hogy egyformának láttassam a muszlim fundamentalizmust, mert a mozgalmak eltérők, helye válogatja. Némelyik vallja és alkalmazza az erőszakot; mások nem, bár gyakran összekapcsolódnak. A mozgalmak különféle formákat ölthetnek. Lehetnek nem-kormányzati szervezetek, még itt, Nagy-Britanniában is, mint a Cageprisoners. Lehetnek politikai pártok, mint a Muzulmán Testvériség, mások nyíltan fegyveres csoportosulások mint a tálibok. De ezek egytől egyig radikális mozgalmak. Nem konzervatív vagy hagyományos felfogásúak. Céljuk az emberek Iszlámhoz való viszonyának megváltoztatása, nem pedig megóvása. Az iszlám szélsőséges jobbszárnyáról beszélek, és bár hívei gyakran muszlimok, vagy legalábbis ezt állítják magukról, ettől még ugyanolyan kártékonyak, bármely más jobboldali szélsőséges csoport. Úgy gondolom, tartsuk akár magunkat liberálisnak vagy baloldalinak, emberi jogi aktivistának vagy feministának, állást kell foglalnunk e mozgalmakkal szemben, és támogatnunk kell a helyi közösségekben élő ellenfeleit. Hadd szögezzem le: támogatom a hatékony harcot a fundamentalizmus ellen, de csak az olyat, mely tiszteletben tartja a nemzetközi jogot. Ezért szavaimat senki ne tekintse úgy, mintha mentegetni akarnám a demokratizálódást elutasítókat. Támogató üdvözletemet küldöm az algériai demokratikus mozgalomnak, a Barakatnak. De szavaimat senki ne tekintse úgy sem, mintha mentegetni akarnám az emberi jogok megsértőit, mint a halálbüntetést tömegesen kiszabókat Egyiptomban, a héten. Szembe kell szállnunk ezekkel a fundamentalista muszlim mozgalmakkal, mert ezek az emberi jogokat fenyegetik muszlim-többségű környezetekben. A fenyegetettség különböző formákat ölt, és a felfegyverzett csoportok többnyire a polgári lakosságot támadják meg. De az erőszakoskodás csak a jéghegy csúcsa. A mozgalmak a vallási és nemi kisebbségek elleni hátrányos megkülönböztetés táptalaja is egyben. Igyekeznek korlátozni azok vallásszabadságát, akik másként akarják gyakorolni vallásukat, vagy egyáltalán nem kívánják gyakorolni. Könyörtelen, totális háborút folytatnak a nők jogai ellen.
Now, faced with these movements in recent years, Western discourse has most often offered two flawed responses. The first that one sometimes finds on the right suggests that most Muslims are fundamentalist or something about Islam is inherently fundamentalist, and this is just offensive and wrong, but unfortunately on the left one sometimes encounters a discourse that is too politically correct to acknowledge the problem of Muslim fundamentalism at all or, even worse, apologizes for it, and this is unacceptable as well. So what I'm seeking is a new way of talking about this all together, which is grounded in the lived experiences and the hope of the people on the front lines. I'm painfully aware that there has been an increase in discrimination against Muslims in recent years in countries like the U.K. and the U.S., and that too is a matter of grave concern, but I firmly believe that telling these counter-stereotypical stories of people of Muslim heritage who have confronted the fundamentalists and been their primary victims is also a great way of countering that discrimination. So now let me introduce you to four people whose stories I had the great honor of telling.
E mozgalmak láttán az utóbbi években a nyugati világ leggyakrabban két választ adott, de mindkettő téves. Az első: a jobboldaliak néha feltételezik, hogy a legtöbb muszlim fundamentalista, avagy a fundamentalizmus az iszlám velejárója. Ez sértő és helytelen vélemény. Sajnos, a baloldalon néha találkozhatunk politikailag túl korrekt fölfogással, amely egészében tudomásul veszi a fundamentalizmust, vagy ami még rosszabb, mentegetőzik miatta, s ez úgyszintén elfogadhatatlan. A magam részéről más módszert keresek, hogy minderről együtt beszélhessünk. Az átélt tapasztalatunkra, és a frontvonalakon élők reményére támaszkodva. Elkeserít, hogy az utóbbi években nőtt a muszlimok hátrányos megkülönböztetése például az USA-ban és az Egyesült Királyságban, és ez is súlyos gondot okoz, de erősen bízom benne, hogy e sztereotípiát cáfoló történetek a muszlim gyökerű emberekről, akik szembeszállnak a fundamentalistákkal, és ezek elsődleges áldozatai, segít ellenállni a hátrányos megkülönböztetésnek. Ezért hadd meséljem el önöknek, — s ez nagy megtiszteltetés nekem — négy ember történetét.
Faizan Peerzada and the Rafi Peer Theatre workshop named for his father have for years promoted the performing arts in Pakistan. With the rise of jihadist violence, they began to receive threats to call off their events, which they refused to heed. And so a bomber struck their 2008 eighth world performing arts festival in Lahore, producing rain of glass that fell into the venue injuring nine people, and later that same night, the Peerzadas made a very difficult decision: they announced that their festival would continue as planned the next day. As Faizan said at the time, if we bow down to the Islamists, we'll just be sitting in a dark corner. But they didn't know what would happen. Would anyone come? In fact, thousands of people came out the next day to support the performing arts in Lahore, and this simultaneously thrilled and terrified Faizan, and he ran up to a woman who had come in with her two small children, and he said, "You do know there was a bomb here yesterday, and you do know there's a threat here today." And she said, "I know that, but I came to your festival with my mother when I was their age, and I still have those images in my mind. We have to be here." With stalwart audiences like this, the Peerzadas were able to conclude their festival on schedule.
Faizan Peerzada és az apjáról elnevezett Rafi Peer Színház workshopja évekig az előadóművészet üstököse voltak Pakisztánban. A dzsihadista erőszakhullám során fenyegetni kezdték őket, hogy mondják le előadásaikat, de erre nem voltak hajlandók. 2008-ban egy merénylő bombát dobott a lahorei 8. előadóművészeti fesztiválra, a helyszínre záporozó üvegszilánkoktól kilenc ember sebesült meg, és még aznap este Peerzadáék nagyon nehéz döntést hoztak: kihirdették, hogy fesztiváljuk a tervek szerint másnap folytatódik. Faizan kijelentette: "ha megalázkodunk az iszlamisták előtt, ülhetünk a sötét sarokban". De nem tudták, mi lesz másnap. Vajon eljön-e egyáltalán valaki? Másnap ezrek jöttek, hogy támogassák a lahorei előadóművészetet, ami egyszerre megindította és megrémítette Faizant, aki odafutott egy kisgyerekeivel megjelent asszonyhoz, és így szólt: "Tudja, hogy tegnap itt bomba robbant, és ma is kaptunk fenyegetést?" Az asszony így felelt: "Tudom, de anyámmal jártunk a fesztiválon, mikor akkora voltam, mint a gyerekeim, és máig emlékszem rá. Itt a helyünk." Ilyen hűséges közönséggel Peerzadáék program szerint megtartották a fesztivált.
And then the next year, they lost all of their sponsors due to the security risk. So when I met them in 2010, they were in the middle of the first subsequent event that they were able to have in the same venue, and this was the ninth youth performing arts festival held in Lahore in a year when that city had already experienced 44 terror attacks. This was a time when the Pakistani Taliban had commenced their systematic targeting of girls' schools that would culminate in the attack on Malala Yousafzai. What did the Peerzadas do in that environment? They staged girls' school theater. So I had the privilege of watching "Naang Wal," which was a musical in the Punjabi language, and the girls of Lahore Grammar School played all the parts. They sang and danced, they played the mice and the water buffalo, and I held my breath, wondering, would we get to the end of this amazing show? And when we did, the whole audience collectively exhaled, and a few people actually wept, and then they filled the auditorium with the peaceful boom of their applause. And I remember thinking in that moment that the bombers made headlines here two years before but this night and these people are as important a story.
De a következő évben minden szponzoruk elpártolt tőlük a biztonsági kockázat miatt. Amikor 2010-ben találkoztam velük, épp a következő rendezvény közepén voltak, melyet ugyanott tudtak tartani: ez volt a 9. ifjúsági előadóművészeti fesztivál Lehoréban; abban az évben a városban már a 44. terrortámadást szenvedték el. Abban az időben a pakisztáni tálibok rendszeres célpontjai leányiskolák voltak; ekkor támadták meg Malala Yousafzait. Mit tettek Peerzadáék ebben a helyzetben? Színházat szerveztek a leányiskolában. Megtiszteltetés, hogy részt vehettem a Naang Wal c. pandzsábi musical előadásán, amelyben lahorei iskoláslányok játszottak minden szerepet. Énekeltek és táncoltak, eljátszották az egereket és a vízi bivalyt, s én visszafojtott lélegzettel figyeltem, baj nélkül lezajlik-e ez a csodás előadás? S amikor sikeresen véget ért a darab, a nézőtér egy emberként sóhajtott föl, néhányan elsírták magukat. Azután a nézők tapsviharban törtek ki. Emlékszem, eszembe jutott akkor, hogy két évvel azelőtt a terroristák kerültek az újságok címoldalára, de ez az este és ezek az emberek legalább ilyen fontosak.
Maria Bashir is the first and only woman chief prosecutor in Afghanistan. She's been in the post since 2008 and actually opened an office to investigate cases of violence against women, which she says is the most important area in her mandate. When I meet her in her office in Herat, she enters surrounded by four large men with four huge guns. In fact, she now has 23 bodyguards, because she has weathered bomb attacks that nearly killed her kids, and it took the leg off of one of her guards.
Maria Bashir az első és egyetlen főügyésznő Afganisztánban. 2008 óta van hivatalban, irodája a nők elleni erőszakos esetek vizsgálatával foglalkozik, véleménye szerint munkájának ez a legfontosabb területe. Amikor herati hivatalában találkoztunk, négy tagbaszakadt, fegyveres férfi kísérte. Ma már 23 testőre van, mert több bombatámadás érte, melyek majdnem megölték a gyermekeit, és amelyben egyik testőre elvesztette a lábát.
Why does she continue? She says with a smile that that is the question that everyone asks— as she puts it, "Why you risk not living?" And it is simply that for her, a better future for all the Maria Bashirs to come is worth the risk, and she knows that if people like her do not take the risk, there will be no better future. Later on in our interview, Prosecutor Bashir tells me how worried she is about the possible outcome of government negotiations with the Taliban, the people who have been trying to kill her. "If we give them a place in the government," she asks, "Who will protect women's rights?" And she urges the international community not to forget its promise about women because now they want peace with Taliban. A few weeks after I leave Afghanistan, I see a headline on the Internet. An Afghan prosecutor has been assassinated. I google desperately, and thankfully that day I find out that Maria was not the victim, though sadly, another Afghan prosecutor was gunned down on his way to work. And when I hear headlines like that now, I think that as international troops leave Afghanistan this year and beyond, we must continue to care about what happens to people there, to all of the Maria Bashirs. Sometimes I still hear her voice in my head saying, with no bravado whatsoever, "The situation of the women of Afghanistan will be better someday. We should prepare the ground for this, even if we are killed."
Miért folytatja mégis? Mosolyogva válaszol: ezt a kérdést már sokan feltették neki —, a válasza: "Maga miért kockáztatja, hogy életét veszti?" A felelete egyszerű: egy jobb jövő minden leendő Maria Bashirnak megéri a kockázatot. Tudja, ha a hozzá hasonlók nem vállalják a kockázatot, nem jön el a jobb jövő. Később a beszélgetésünk során elmondja, mennyire nyugtalanítja kormányának a tálibokkal folyó tárgyalása, azokkal, akik megpróbálták eltenni láb alól. "Ha azok helyet kapnak a kormányban, ki védi meg a nők jogait?" - kérdi. Arra ösztökéli a világ nemzeteit, ne feledkezzenek meg a nőknek tett ígéretükről, mert most meg akarnak békélni a tálibokkal. Pár héttel azután, hogy elhagytam Afganisztánt, szemembe ötlött egy hír az interneten, Egy afgán ügyész ellen merényletet követtek el. Rémülten gugliztam. Szerencsémre még aznap megtudtam, hogy Mariának semmi baja, de sajnos, egy másik afgán ügyészt munkába menet lelőttek. Amikor ilyen híreket hallok, az jár az eszemben: miután a nemzetközi békefenntartók idén elhagyják Afganisztánt, továbbra is törődnünk kell az ország lakosaival, hogy mi fog történni a sok Maria Bashirral. Néha még a fülemben cseng a hangja, amint szerényen azt mondja: "Az afgán nők helyzete egyszer majd megjavul. Nekünk kell ehhez előkészítenünk a talajt, ha belepusztulunk is."
There are no words adequate to denounce the al Shabaab terrorists who attacked the Westgate Mall in Nairobi on the same day as a children's cooking competition in September of 2013. They killed 67, including poets and pregnant women. Far away in the American Midwest, I had the good fortune of meeting Somali-Americans who were working to counter the efforts of al Shabaab to recruit a small number of young people from their city of Minneapolis to take part in atrocities like Westgate. Abdirizak Bihi's studious 17-year-old nephew Burhan Hassan was recruited here in 2008, spirited to Somalia, and then killed when he tried to come home. Since that time, Mr. Bihi, who directs the no-budget Somali Education and Advocacy Center, has been vocally denouncing the recruitment and the failures of government and Somali-American institutions like the Abubakar As-Saddique Islamic Center where he believes his nephew was radicalized during a youth program. But he doesn't just criticize the mosque. He also takes on the government for its failure to do more to prevent poverty in his community. Given his own lack of financial resources, Mr. Bihi has had to be creative. To counter the efforts of al Shabaab to sway more disaffected youth, in the wake of the group's 2010 attack on World Cup viewers in Uganda, he organized a Ramadan basketball tournament in Minneapolis in response. Scores of Somali-American kids came out to embrace sport despite the fatwa against it. They played basketball as Burhan Hassan never would again. For his efforts, Mr. Bihi has been ostracized by the leadership of the Abubakar As-Saddique Islamic Center, with which he used to have good relations. He told me, "One day we saw the imam on TV calling us infidels and saying, 'These families are trying to destroy the mosque.'" This is at complete odds with how Abdirizak Bihi understands what he is trying to do by exposing al Shabaab recruitment, which is to save the religion I love from a small number of extremists.
Nincs rá szó, mellyel eléggé megbélyegezhetném az al Shabaab terroristákat, akik megtámadták a Westgate üzletközpontot Nairobiban, épp a gyerekek főzőversenyének napján, 2013 szeptemberében. 67 személyt öltek meg, köztük költőket és terhes nőket. A távoli amerikai középnyugaton találkozhattam szomáliai származású amerikaiakkal, akik az al Shabaab tervének meghiúsításán munkálkodtak, hogy ne toborozhassanak fiatalokat városukból, Minneapolisból, a Westgate-féle rémtettekre. Abdirizak Bihi 17 éves, szorgalmas unokaöccsét, Burhan Hassant 2008-ban beszervezték, titokban kicsempészték Szomáliába, majd mikor vissza akart térni, megölték. Azóta Bihi úr, aki a vegetáló Szomáliai Oktatási és Támogatási Központot vezeti, élesen elítéli a beszervezéseket, és a kormányt, valamint az amerikai-szomáliai intézményeket hibáztatja mint pl. az Abubakar As-Saddique iszlám központot - ahol szerinte unokaöccse szélsőségessé vált egy ifjúsági program alatt. De nemcsak a mecsetet bírálja. Dühös a kormányra is, hogy nem képes többet tenni közösségének szegénysége ellen. Mivel intézményének kevés a pénze, Bihi úrnak találékonynak kellett lennie. Dacolva az Al Shabaab toborzóival, akik az elégedetlen fiatalokat akarták behálózni, a 2010-es világkupa nézőinek megtámadása után, tudjuk, Ugandában történt, válaszul ramadán idejére kosárlabdaversenyt szervezett Minneapolisban. Rengeteg szomáli-amerikai kölyök jött el és választotta a sportot, nem törődve a fetva tiltásával. A kölykök kosaraztak, de Burhan Hassan már nem lehet közöttük. Tevékenységéért Bihi urat kiközösítette az Abubakar As-Saddique iszlám központ vezetősége, amellyel addig jó viszonyban volt. "Egyszer az imám a tévében hitetleneknek nevezett bennünket, és így szólt: 'Ezek a családok le akarják rombolni a mecsetet'". Ez teljesen ellentétes azzal, amit Abdirizak Bihi próbál tenni, leleplezve az al Shabaab toborzó tevékenységét, egyben védve szeretett vallásomat a csekély számú szélsőségestől.
Now I want to tell one last story, that of a 22-year-old law student in Algeria named Amel Zenoune-Zouani who had the same dreams of a legal career that I did back in the '90s. She refused to give up her studies, despite the fact that the fundamentalists battling the Algerian state back then threatened all who continued their education. On January 26, 1997, Amel boarded the bus in Algiers where she was studying to go home and spend a Ramadan evening with her family, and would never finish law school. When the bus reached the outskirts of her hometown, it was stopped at a checkpoint manned by men from the Armed Islamic Group. Carrying her schoolbag, Amel was taken off the bus and killed in the street. The men who cut her throat then told everyone else, "If you go to university, the day will come when we will kill all of you just like this."
Van még a tarsolyomban egy utolsó történet egy 22 éves algériai joghallgató lányról. A neve Amel Zenoune-Zouani, ugyanúgy jogi pályáról ámodott mint én a 90-es években. Nem hagyta abba a tanulmányait, bár a fundamentalisták az algériai állam ellen harcolva megfenyegettek mindenkit, aki nem hagyta abba a tanulmányait. 1997. január 26-án Amel buszra szállt Algírban, ahol tanult. Hazafelé tartott, hogy a Ramadán egy estéjét hogy családja körében töltse, de sosem fejezte be a tanulmányait. Amikor busza városának külterületére ért, megállt egy ellenőrző pontnál, ahol a Fegyveres Iszlám Csoport tagjai várakoztak. Táskájával együtt Amelt leszállították a buszról, és az utcán megölték. A férfiak, akik elvágták a torkát, figyelmeztették a többi utast: "Ha valaki egyetemre jár, azt előbb vagy utóbb ugyanúgy megöljük, mint őt."
Amel died at exactly 5:17 p.m., which we know because when she fell in the street, her watch broke. Her mother showed me the watch with the second hand still aimed optimistically upward towards a 5:18 that would never come. Shortly before her death, Amel had said to her mother of herself and her sisters, "Nothing will happen to us, Inshallah, God willing, but if something happens, you must know that we are dead for knowledge. You and father must keep your heads held high."
Amel délután 5:17-kor halt meg. Onnan tudjuk az idejét, mert mikor a földre zuhant, eltörött az órája. Az anyja megmutatta nekem a lány óráját, amelynek mutatója optimistán fölfelé nézett, az 5:18 felé, ami már soha nem jön el számára. Halála előtt Amel azt mondta anyjának magáról és lánytestvéreiről: "Ha Allah is úgy akarja, semmi sem történik velünk, de ha mégis, tudnod kell, hogy a tudás miatt halunk meg. Neked és apának nem szabad csüggednetek."
The loss of such a young woman is unfathomable, and so as I did my research I found myself searching for Amel's hope again and her name even means "hope" in Arabic. I think I found it in two places. The first is in the strength of her family and all the other families to continue telling their stories and to go on with their lives despite the terrorism. In fact, Amel's sister Lamia overcame her grief, went to law school, and practices as a lawyer in Algiers today, something which is only possible because the armed fundamentalists were largely defeated in the country. And the second place I found Amel's hope was everywhere that women and men continue to defy the jihadis. We must support all of those in honor of Amel who continue this human rights struggle today, like the Network of Women Living Under Muslim Laws. It is not enough, as the victims rights advocate Cherifa Kheddar told me in Algiers, it is not enough just to battle terrorism. We must also challenge fundamentalism, because fundamentalism is the ideology that makes the bed of this terrorism.
Egy ilyen fiatal nő elvesztése fölfoghatatlan. Ahogy a kutatásommal haladtam, rájöttem, hogy újból Amel reményét keresem, hiszen a neve arabul reményt jelent. Úgy vélem, két helyen is ráleltem. Az első: családjának és minden más családnak az akaratereje, hogy kitartóan meséljék történeteiket, és a terrorizmus ellenére tovább éljék életüket. Lamia, Amel húga, úrrá lett bánatán, beiratkozott a jogi karra, és most ügyvéd Algírban, ami csak azért lehetséges, mert a fegyveres fundamentalisták döntő vereséget szenvedtek hazámban. A másik hely, amely reményül szolgálhatna Amelnak: szerte a világon, férfiak és nők nem szűnnek egyként elítélni a dzsihadistákat. Amel emlékét tisztelve támogatnunk kell mindenkit, aki küzd az emberi jogokért, mint a "Muszlim Törvények Szerint Élő Nők Hálózata". Ez még kevés, mondta az áldozatok szószólója, Cherifa Kheddar, Algírban. Nem elég csak küzdeni a terrorizmus ellen. A fundamentalizmus ellen is föl kell lépni, mert a fundamentalizmus az az ideológia, amely táptalaja a terrorizmusnak.
Why is it that people like her, like all of them are not more well known? Why is it that everyone knows who Osama bin Laden was and so few know of all of those standing up to the bin Ladens in their own contexts. We must change that, and so I ask you to please help share these stories through your networks. Look again at Amel Zenoune's watch, forever frozen, and now please look at your own watch and decide this is the moment that you commit to supporting people like Amel. We don't have the right to be silent about them because it is easier or because Western policy is flawed as well, because 5:17 is still coming to too many Amel Zenounes in places like northern Nigeria, where jihadis still kill students. The time to speak up in support of all of those who peacefully challenge fundamentalism and terrorism in their own communities is now.
Miért nem ismerjük jobban az olyanokat mint Amel, vagy a hozzá hasonlókat? Miért van az, hogy mindenki tudja, ki volt Osama bin Laden, s oly kevesen tudnak azokról, akik környezetükben ellenállnak a Laden-féléknek? Ezen változtatnunk kell, és kérem önöket, terjesszék ismeretségi körükben ezeket a történeteket. Vessünk ismét egy pillantást Amel Zenoune órájára, amely többé már nem jár, és kérem, most nézzenek a sajátjukra, és döntsenek: ez az a pillanat, amikor eltökélték, hogy ezentúl támogatják az Amelhez hasonlókat. Nincs jogunk hallgatni róluk, csak mert az egyszerűbb, vagy, mert a nyugati politika is hibás; hiszen az 5:17 eljő sok-sok Amel Zenoune számára olyan vidékeken mint Észak-Nigéria, ahol a dzsihadisták még mindig diákokat ölnek. Ideje síkraszállnunk azok támogatására, akik lakóhelyükön békés eszközökkel állnak ellen a fundamentalizmusnak és a terrorizmusnak. Legfőbb ideje.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)