One day in 1819, 3,000 miles off the coast of Chile, in one of the most remote regions of the Pacific Ocean, 20 American sailors watched their ship flood with seawater. They'd been struck by a sperm whale, which had ripped a catastrophic hole in the ship's hull. As their ship began to sink beneath the swells, the men huddled together in three small whaleboats. These men were 10,000 miles from home, more than 1,000 miles from the nearest scrap of land. In their small boats, they carried only rudimentary navigational equipment and limited supplies of food and water. These were the men of the whaleship Essex, whose story would later inspire parts of "Moby Dick."
1819-ben, egy szép napon 3000 mérföldnyire Chile partjaitól, a Csendes-óceán egyik legtávolibb területén, 20 amerikai tengerész nézte, ahogyan a hajójukat elönti a tengervíz. Egy ámbráscet ütközött nekik, és veszedelmes lyukat ütött a hajótesten. Ahogyan a hajó kezdett elmerülni a hullámokban, az emberek bezsúfolódtak a három bálnavadász-csónakba. 10 000 mérföldnyire voltak otthonuktól, több, mint 1 000 mérföldnyire a legközelebbi szárazföldtől. Kis csónakjaikban mindössze kezdetleges navigációs eszközöket és némi víz- és élelmiszerkészletet vittek magukkal. Ők voltak annak az Essex bálnavadász-hajónak a legénysége, amelynek története később alapul szolgált a "Moby Dick" egyes részleteihez.
Even in today's world, their situation would be really dire, but think about how much worse it would have been then. No one on land had any idea that anything had gone wrong. No search party was coming to look for these men. So most of us have never experienced a situation as frightening as the one in which these sailors found themselves, but we all know what it's like to be afraid. We know how fear feels, but I'm not sure we spend enough time thinking about what our fears mean.
Még a mai világban is iszonyatos lenne a helyzetük, de gondoljunk bele, mennyivel rosszabb lehetett akkoriban. A szárazföldön senki nem gondolta, hogy valami baj történt. Nem indult expedíció felkutatásukra. Bár legtöbbünk sosem élt át ilyen rémisztő helyzetet, mint amilyenben ezek a tengerészek találták magukat, azt mindannyian tudjuk, hogy milyen a félelem. Ismerjük a félelem érzését, de abban már nem vagyok biztos, hogy eleget gondolkoztunk azon, hogy mit jelentenek félelmeink.
As we grow up, we're often encouraged to think of fear as a weakness, just another childish thing to discard like baby teeth or roller skates. And I think it's no accident that we think this way. Neuroscientists have actually shown that human beings are hard-wired to be optimists. So maybe that's why we think of fear, sometimes, as a danger in and of itself. "Don't worry," we like to say to one another. "Don't panic." In English, fear is something we conquer. It's something we fight. It's something we overcome. But what if we looked at fear in a fresh way? What if we thought of fear as an amazing act of the imagination, something that can be as profound and insightful as storytelling itself?
Amig felnövünk, sokszor bátorítanak arra, hogy úgy tekintsünk a félelemre, mint aféle gyengeségre, gyerekes dologra, amit el kell hagyni, mint a tejfogakat vagy a görkorcsolyát. És azt hiszem, nem véletlen, hogy így gondolkozunk. A neurológusok ténylegesen kimutatták, hogy az emberi lények alkatilag optimisták. Talán ezért van az, hogy néha úgy gondolunk a félelemre, mint ami már önmagában is veszélyes. "Ne félj!", szeretjük mondani a másiknak, "ne ijedj be!". Az angolban a félelem olyasmi, amit legyőzünk. Valami, amivel megküzdünk. Valami, amin úrrá leszünk. De mi van akkor, ha a félelemre valami más szemszögből tekintünk? Ha úgy gondolunk a félelemre, mint a képzelet egy különös tevékenységére, valamire, ami annyira mélyről jövő és lényeglátó, mint amilyen maga a meseszövés?
It's easiest to see this link between fear and the imagination in young children, whose fears are often extraordinarily vivid. When I was a child, I lived in California, which is, you know, mostly a very nice place to live, but for me as a child, California could also be a little scary. I remember how frightening it was to see the chandelier that hung above our dining table swing back and forth during every minor earthquake, and I sometimes couldn't sleep at night, terrified that the Big One might strike while we were sleeping. And what we say about kids who have fears like that is that they have a vivid imagination. But at a certain point, most of us learn to leave these kinds of visions behind and grow up. We learn that there are no monsters hiding under the bed, and not every earthquake brings buildings down. But maybe it's no coincidence that some of our most creative minds fail to leave these kinds of fears behind as adults. The same incredible imaginations that produced "The Origin of Species," "Jane Eyre" and "The Remembrance of Things Past," also generated intense worries that haunted the adult lives of Charles Darwin, Charlotte BrontĂŤ and Marcel Proust. So the question is, what can the rest of us learn about fear from visionaries and young children?
A félelem és a fantázia közti kapcsolat legkönnyebben a kisgyermekeknél figyelhető meg, akik félelme gyakran egészen különösen élénk. Gyerekkoromban Kalifiorniában éltem, ami egy olyan hely, tudják, ahol többnyire nagyon kellemes élni, de számomra gyerekként Kalifornia kicsit ijesztő is tudott lenni. Emlékszem, milyen rémisztő látvány volt, ahogyan a csillár az ebédlőasztalunk fölötti előre-hátra himbálódzott minden kisebb földrengéskor, és néha nem tudtam aludni éjszaka, attól félve, hogy a Nagy Rengés akkor támad, amíkor alszunk. Azokról a gyerekekről, akiknek ilyen félelmeik vannak, azt mondjuk, hogy élénk a fantáziájuk. De legtöbbünk egyszercsak megtanulja túltenni magát az ilyesféle rémképeken és felnő. Megtanuljuk, hogy nem rejtőzködik szörny az ágy alatt, és nem minden földrengés rombolja le a házakat. De lehet, hogy nem véletlen, hogy a legkiválóbb alkotó elmék közül jónéhányan felnőttként sem hagyják el az ilyesfajta félelmeket. Ugyanaz a lenyűgöző képzelőerő, ami megalkotta A fajok eredetét. a Jane Eyre-t és Az eltűnt idő nyomában-t, egyszersmind erős félelmeket is gerjesztett, ami felnőttként is üldözte Charles Darwin-t, Charlotte Brontë -t és Marcel Proust-t. A kérdés tehát az, hogy mit tanulhatunk mi, többiek, a képzelgők és az apró gyerekek félelméből?
Well let's return to the year 1819 for a moment, to the situation facing the crew of the whaleship Essex. Let's take a look at the fears that their imaginations were generating as they drifted in the middle of the Pacific. Twenty-four hours had now passed since the capsizing of the ship. The time had come for the men to make a plan, but they had very few options. In his fascinating account of the disaster, Nathaniel Philbrick wrote that these men were just about as far from land as it was possible to be anywhere on Earth. The men knew that the nearest islands they could reach were the Marquesas Islands, 1,200 miles away. But they'd heard some frightening rumors. They'd been told that these islands, and several others nearby, were populated by cannibals. So the men pictured coming ashore only to be murdered and eaten for dinner. Another possible destination was Hawaii, but given the season, the captain was afraid they'd be struck by severe storms. Now the last option was the longest, and the most difficult: to sail 1,500 miles due south in hopes of reaching a certain band of winds that could eventually push them toward the coast of South America. But they knew that the sheer length of this journey would stretch their supplies of food and water. To be eaten by cannibals, to be battered by storms, to starve to death before reaching land. These were the fears that danced in the imaginations of these poor men, and as it turned out, the fear they chose to listen to would govern whether they lived or died.
Térjünk vissza egy pillanatra az 1819-es évhez, ahhoz a helyzethez, amivel az Essex bálnavadász-hajó legénysége szembesült. Nézzük, miféle félelmeket alkotott képzeletük, ahogyan a Csendes-óceán közepén sodródtak. 24 óra telt el azóta, hogy a hajó oldalára fordult. Eljött az ideje, hogy tervet készítsenek, de nagyon kevés választási lehetőségük volt. Magávalragadó beszámolójában Nathaniel Philbrick azt írta a szerencsétlenségről, hogy ezek az emberek olyan messze voltak a szárazföldtől, mint amilyen messze csak lehetséges a Földön. Tudták, hogy a legközelebbi sziget, amit elérhetnek, a Marquesas-szigetek, 1 200 mérföldnyire. De hallottak néhány rémhírt. Korábban azt mondták nekik, hogy ezeken a szigeteken, és számos másikon a közelben, kannibálok élnek. Így az lebegett a szemük előtt, hogy csak azért szállnak partra, hogy leöldössék és elfogyasszák őket vacsorára. A másik lehetséges cél Hawaii volt, de az évszakra tekintettel a kapitány attól félt, hogy heves viharba kerülnek. Az utolsó lehetőség volt a leghosszabb és a legnehezebb: 1 500 mérföldet dél felé hajózni, abban a reményben, hogy sikerül elkapni bizonyos szeleket, amelyek talán elsodorhatják őket Dél-Amerika partjaihoz. De tudták, hogy ennek az útnak a hossza próbára teszi víz- és élelmiszer-készletüket. Kannibálok vacsorájának lenni, a viharok csapásait állni, halálra éhezni, mielőtt elérnék a szárazföldet. Ezek a lehetőségek lebegtek szegények szemei előtt, és -- ahogyan az kiderült -- , életük-haláluk azon függött, hogy melyiknek hisznek.
Now we might just as easily call these fears by a different name. What if instead of calling them fears, we called them stories? Because that's really what fear is, if you think about it. It's a kind of unintentional storytelling that we are all born knowing how to do. And fears and storytelling have the same components. They have the same architecture. Like all stories, fears have characters. In our fears, the characters are us. Fears also have plots. They have beginnings and middles and ends. You board the plane. The plane takes off. The engine fails. Our fears also tend to contain imagery that can be every bit as vivid as what you might find in the pages of a novel. Picture a cannibal, human teeth sinking into human skin, human flesh roasting over a fire. Fears also have suspense. If I've done my job as a storyteller today, you should be wondering what happened to the men of the whaleship Essex. Our fears provoke in us a very similar form of suspense. Just like all great stories, our fears focus our attention on a question that is as important in life as it is in literature: What will happen next? In other words, our fears make us think about the future. And humans, by the way, are the only creatures capable of thinking about the future in this way, of projecting ourselves forward in time, and this mental time travel is just one more thing that fears have in common with storytelling.
Ezeket a félelmeket legalább ilyen jogosan nevezhetjük más néven is. Mi lenne, ha félelem helyett történetnek nezveznénk őket? Mert hogy valójában ez a félelem, ha utánagondolnak. Ez aféle önkéntelen meseszövés, ami mindannyiunk veleszületett képessége. A félelemnek és a meseszövésnek közösek az összetevői. Ugyanaz a felépítésük. Mind a történeteknek, mind a félelmeknek megvannak a szereplői. A félelmeinkben mi magunk vagyunk a szereplők. A félelmeknek is megvan a maguk cselekménye. Van elejük, közepük és végük. Beszállunk a gépbe. A gép felszáll. A motor leáll. Félelmeink is igyekeznek minden részletükben annyira eleven képeket tartalmazni, mint amilyeneket egy regény lapjain találhatunk. Elképzelünk egy kannibált -- emberi fogakat, emberi bőrbe mélyesztve, emberi húst sülni a tűz felett. A félelmekben is működik a késleltetés. Ha mesélőként mára befejeztem volna, akkor most azon töprengnének, hogy mi történt az Essex bálnavadász-hajó legénységével. Félelmeink a késleltetés nagyon hasonló formáját idézik elő bennünk. Félelmeink -- ahogyan az igazán jó történetek is -- figyelmünket egyetlen kérdésre koncentrálják, ami pont olyan fontos az életben, mint az irodalomban: Mi fog történni legközelebb? Más szóval, félelmeink elgondolkodtatnak minket a jövőről. Mellesleg, az ember az egyetlen teremtmény, ami képes ilyen módon gondolkodni a jövőjéről, elképzelve önmagát a jövőben. Ez a szellemi időutazás megint olyan dolog, ami közös a félelemben és a meseszövésben.
As a writer, I can tell you that a big part of writing fiction is learning to predict how one event in a story will affect all the other events, and fear works in that same way. In fear, just like in fiction, one thing always leads to another. When I was writing my first novel, "The Age Of Miracles," I spent months trying to figure out what would happen if the rotation of the Earth suddenly began to slow down. What would happen to our days? What would happen to our crops? What would happen to our minds? And then it was only later that I realized how very similar these questions were to the ones I used to ask myself as a child frightened in the night. If an earthquake strikes tonight, I used to worry, what will happen to our house? What will happen to my family? And the answer to those questions always took the form of a story. So if we think of our fears as more than just fears but as stories, we should think of ourselves as the authors of those stories. But just as importantly, we need to think of ourselves as the readers of our fears, and how we choose to read our fears can have a profound effect on our lives.
Íróként azt mondhatom, hogy a széppróza írásának nagy része abból áll, hogy megtanuljuk előre megjósolni, hogy egy esemény a történetben hogyan befolyásolja a további eseményeket, és a félelem is hasonló módon működik. A félelemben, akár a szépprózában, az egyik dologból jön a másik. Amikor a legelső regényem, a Csodák korát írtam, hónapokat töltöttem azzal, hogy kigondoljam, mi történne, ha a Föld forgása hirtelenjében lassulni kezdene. Mi történne a napjainkkal? Mi történne a terméssel? Mi történne az értelmünkkel? Csak később jöttem rá, hogy mennyire hasonlóak ezek a kérdések azokhoz, amiket gyerekkoromban szoktam éjszakánként félve feltenni magamnak. Ha földrengés lesz az éjjel -- szoktam gondolni rémülten -- mi lesz a házunkkal? Mi lesz a családommal? És a válasz ezekre a kérdésekre mindig valamilyen történetben öltött formát. Ha tehát többnek tekintjünk félelmeinket puszta félelemnél, úgy tekintjük őket, mint történeteket, akkor úgy kell gondoljunk magunkra, mint azoknak a történeteknek a szerzőjére. De legalább ennyire fontos, hogy úgy gondoljunk önmagunkra, mint félelmeink értelmezőjére, és hogy milyen értelmezést választunk magunknak, az erős hatással lehet életünkre.
Now, some of us naturally read our fears more closely than others. I read about a study recently of successful entrepreneurs, and the author found that these people shared a habit that he called "productive paranoia," which meant that these people, instead of dismissing their fears, these people read them closely, they studied them, and then they translated that fear into preparation and action. So that way, if their worst fears came true, their businesses were ready.
Természetesen vannak, akik jobban értelmezik a félelmeiket, mint mások. Épp mostanában olvastam egy tanulmányt sikeres vállalkozókról, és a szerző azt találta, hogy ezeknek az embereknek közös vonásuk, amit ő " produktív paranoia"-nak nevezett, és aminek a lényege, hogy ezek az emberek ahelyett, hogy elhesegetnék félelmeiket, logikusan értelmezik, tanulmányozzák őket, és a félelmeket cselekvéssé, felkészüléssé konvertálják . És így, ha legrosszabb félelmeik valóra válnának, arra az üzlet fel van készülve.
And sometimes, of course, our worst fears do come true. That's one of the things that is so extraordinary about fear. Once in a while, our fears can predict the future. But we can't possibly prepare for all of the fears that our imaginations concoct. So how can we tell the difference between the fears worth listening to and all the others? I think the end of the story of the whaleship Essex offers an illuminating, if tragic, example. After much deliberation, the men finally made a decision. Terrified of cannibals, they decided to forgo the closest islands and instead embarked on the longer and much more difficult route to South America. After more than two months at sea, the men ran out of food as they knew they might, and they were still quite far from land. When the last of the survivors were finally picked up by two passing ships, less than half of the men were left alive, and some of them had resorted to their own form of cannibalism. Herman Melville, who used this story as research for "Moby Dick," wrote years later, and from dry land, quote, "All the sufferings of these miserable men of the Essex might in all human probability have been avoided had they, immediately after leaving the wreck, steered straight for Tahiti. But," as Melville put it, "they dreaded cannibals." So the question is, why did these men dread cannibals so much more than the extreme likelihood of starvation? Why were they swayed by one story so much more than the other? Looked at from this angle, theirs becomes a story about reading. The novelist Vladimir Nabokov said that the best reader has a combination of two very different temperaments, the artistic and the scientific. A good reader has an artist's passion, a willingness to get caught up in the story, but just as importantly, the readers also needs the coolness of judgment of a scientist, which acts to temper and complicate the reader's intuitive reactions to the story. As we've seen, the men of the Essex had no trouble with the artistic part. They dreamed up a variety of horrifying scenarios. The problem was that they listened to the wrong story. Of all the narratives their fears wrote, they responded only to the most lurid, the most vivid, the one that was easiest for their imaginations to picture: cannibals. But perhaps if they'd been able to read their fears more like a scientist, with more coolness of judgment, they would have listened instead to the less violent but the more likely tale, the story of starvation, and headed for Tahiti, just as Melville's sad commentary suggests.
És természetesen időnként a legrosszabb félelmeink válnak valóra. Ez egyike azoknak a dolgoknak, ami egészen különleges a félelemmel kapcsolatban. Időről időre előfordul, hogy félelmeink előre megjósolják a jövőt. De nem tudunk felkészülni minden félelmünkre, amit a képzeletünk kifőz. Hogyan tudjuk hát megkülönböztetni azokat a félelmeket a többitől, amikre érdemes hallgatni? Azt hiszem, erre az Essex bálnavadász-hajó történetének a vége még ha tragikus is, tanulságos példával szolgál. Hosszas mérlegelés után az emberek végül elhatározásra jutottak. Félve a kannibáloktól úgy döntöttek, lemondanak a legközelebbi szigetekről, és ehelyett egy hosszabb és sokkal nehezebb útra szánták rá magukat, Dél-Amerika felé. A tengeren eltöltött több, mint két hónap után kifogytak az élelemből, ahogyan számítottak rá, és még mindig nagyon messze voltak a szárazföldtől. Amikor az utolsó túlélőket végre felvette két arra járó hajó, az embereknek már csak kevesebb, mint a fele volt életben, és néhányan maguk is a kannibalizmus egy sajátos formájára fanyalodtak. Herman Melville, aki felhasználta forrásként ezt a történetet a Moby Dick-hez, évekkel később írta, szárazföldről, - idézem: "Minden emberi számítás szerint elkerülhető lett volna azoknak a szerencsétleneknek minden szenvedése, ha rögtön azután, ahogy elhagyták a roncsot, egyenest Tahiti felé hajóznak. De -- ahogyan azt Melville előadta -- "rettegtek a kannibáloktól". A kérdés tehát az, hogy miért rettegtek ezek az emberek jobban a kannibáloktól, mint az igen nagy valószínűséggel bekövetkező éhezéstől? Miért befolyásolta őket az egyik történet sokkal inkább, mint egy másik? Ebből a szemszögből nézve az ő történetük az értelmezésről szól. Vlagyimir Nabokov regényíró mondta egyszer, hogy a legjobb olvasóban együtt van jelen két nagyon is különböző hajlam, a művészi és a tudományos. A jó olvasóban megvan a művész szenvedélye, a hajlandóság arra, hogy magával ragadja a történet, de legalább ilyen fontos, hogy az olvasóknak rendelkezni kell a tudós ítélőképességének higgadtságával, ami a történet által kiváltott ösztönös reakciókat csillapítja és árnyalja. Láttuk, hogy az Essex legénységének nem volt problémája a dolog művészi részével. A legkülönfélébb rémséges forgatókönyveket képzelték el. Az volt a baj, hogy rossz történetre hallgattak. Az összes narratívából, amit a félelmük írt, csak a legszörnyűbbre, a legélénkebbre reagáltak, arra, amit a legkönnyebben tudott megjeleníteni a fantáziájuk: a kannibálokra. De talán ha képesek lettek volna értelmezni félelmeiket, inkább egy tudósra hasonlítva, több higgadtsággal, akkor talán a kevésbé erőszakos, jóval valószínűbb mesére hallgattak volna helyette, az éhezés történetére, és Tahiti felé veszik az irányt, ahogyan azt Melville szomorú kommentára javasolja.
And maybe if we all tried to read our fears, we too would be less often swayed by the most salacious among them. Maybe then we'd spend less time worrying about serial killers and plane crashes, and more time concerned with the subtler and slower disasters we face: the silent buildup of plaque in our arteries, the gradual changes in our climate. Just as the most nuanced stories in literature are often the richest, so too might our subtlest fears be the truest. Read in the right way, our fears are an amazing gift of the imagination, a kind of everyday clairvoyance, a way of glimpsing what might be the future when there's still time to influence how that future will play out. Properly read, our fears can offer us something as precious as our favorite works of literature: a little wisdom, a bit of insight and a version of that most elusive thing -- the truth. Thank you. (Applause)
Lehetséges, hogyha mindannyian megpróbálnánk értelmezni félelmeinket, akkor minket is ritkábban ingatna meg a legperverzebb közűlük. Lehetséges, hogy kevesebb időt töltenénk azzal, hogy sorozatgyilkosoktól és repülőgép-szerencsétlenségektől rettegjünk, és több időt szentelnénk a prózaibb és lassabb szerencsétlenségeknek, amivel szembe kerülhetünk: a lassan képződő plakkokra az ereinkben, az éghajlatunk fokozatos megváltozásának. Ahogyan az irodalomban is gyakran a legárnyaltabb történet a leggazdagabb, ugyanúgy talán a legszelídebb félelmeink a legvalódibbak. Megfelelő módon értelmezni félemeinket -- csodálatos adománya a képzeletnek -- , egyfajta mindennapi látnoki képesség, egy lehetőség átlátni, hogy mit hozhat a jövő, akkor, amikor még van idő arra, hogy befolyásolhassuk, hogy hogyan alakul. Félelmeink -- megfelelően értelmezve -- valami olyan értéket tudnak kínálni, mint kedvenc irodalmi alkotásaink: egy kevés bölcsességet, egy csipet intuiciót és a legnehezebben megszerezhető dolgok egyikét -- az igazságot. Köszönöm, (Taps)