On my desk in my office, I keep a small clay pot that I made in college. It's raku, which is a kind of pottery that began in Japan centuries ago as a way of making bowls for the Japanese tea ceremony. This one is more than 400 years old. Each one was pinched or carved out of a ball of clay, and it was the imperfections that people cherished.
Az irodámban az íróasztalomon őrzök egy kis agyagedényt, amit még az egyetemen készítettem. Ez a "raku" elnevezésű fazekas eljárással készült, amivel eredetileg Japánban készítették évszázadokkal ezelőtt a teaszertartások kellékeit. Ez itt 400 évesnél is régebbi. Mindegyiket egy agyaggolyóból szaggatták vagy faragták ki, és tökéletlenségeik erényt jelentettek az emberek szemében.
Everyday pots like this cup take eight to 10 hours to fire. I just took this out of the kiln last week, and the kiln itself takes another day or two to cool down, but raku is really fast. You do it outside, and you take the kiln up to temperature. In 15 minutes, it goes to 1,500 degrees, and as soon as you see that the glaze has melted inside, you can see that faint sheen, you turn the kiln off, and you reach in with these long metal tongs, you grab the pot, and in Japan, this red-hot pot would be immediately immersed in a solution of green tea, and you can imagine what that steam would smell like. But here in the United States, we ramp up the drama a little bit, and we drop our pots into sawdust, which catches on fire, and you take a garbage pail, and you put it on top, and smoke starts pouring out. I would come home with my clothes reeking of woodsmoke.
Az ehhez hasonló mindennapos edények kiégetése 8-10 óráig tartott. Én ezt épp múlt héten vettem ki a kemencéből, és a kemencének magának további egy vagy két napra van szüksége a lehűléshez, de a raku nagyon gyors. Az udvaron kell csinálni, és a kemencét fel kell melegíteni. 15 perc alatt 1500 fokra melegszik, majd amikor látjuk, hogy a belül lévő zománc kezd megolvadni, látható itt ez a halvány ragyogás, a kemencét kikapcsoljuk, majd ezekkel a hosszú rudakkal kivesszük a vörösen izzó edényt, amit Japánban azonnal zöld tea főzetbe merítettek. Képzelhetik, milyen illatú gőzök szabadultak ott fel. Itt, az Egyesült Államokban, mi még tovább fokozzuk a drámát, és az edényeinket fűrészporba ejtjük, ami tüzet fog, aztán fogjuk a szemetesvödröt, ráborítjuk, mire elkezd ömleni belőle a füst. Az égő fa füstjétől szagló ruhában szoktam hazaérni.
I love raku because it allows me to play with the elements. I can shape a pot out of clay and choose a glaze, but then I have to let it go to the fire and the smoke, and what's wonderful is the surprises that happen, like this crackle pattern, because it's really stressful on these pots. They go from 1,500 degrees to room temperature in the space of just a minute.
Imádom a rakut, mert lehetővé teszi, hogy játsszak az elemekkel. Megformázhatom az edényt agyagból, választhatok zománcot, de utána rá kell hagynom a tűzre és a füstre, és ilyen csodálatos meglepetések várnak rám utána, mint például ez a repedezett mintázat, mert ezekben az edényekben rengeteg a feszültség. 1500 fokról hűlnek le szobahőmérsékletre, mindössze egy perc alatt.
Raku is a wonderful metaphor for the process of creativity. I find in so many things that tension between what I can control and what I have to let go happens all the time, whether I'm creating a new radio show or just at home negotiating with my teenage sons.
A raku csodálatos metaforája az alkotás folyamatának. Nap mint nap rengeteg dologban ismerem fel ezt a fajta feszültséget az általam kontrollálható, és a rajtam kívül álló dolgok között, akár egy új rádióműsort készítek, akár a kamasz fiaimmal vitatkozom.
When I sat down to write a book about creativity, I realized that the steps were reversed. I had to let go at the very beginning, and I had to immerse myself in the stories of hundreds of artists and writers and musicians and filmmakers, and as I listened to these stories, I realized that creativity grows out of everyday experiences more often than you might think, including letting go. It was supposed to break, but that's okay. (Laughter) (Laughs) That's part of the letting go, is sometimes it happens and sometimes it doesn't, because creativity also grows from the broken places.
Amikor elkezdtem egy könyvet írni a kreativitásról, rájöttem, hogy a lépések sorrendje ott éppen fordított. Az elején hagynom kell, hogy maguktól történjenek a dolgok, és bátran el kell merülnöm művészek, írók, muzsikusok, és filmesek százainak történeteiben, és ahogy hallgattam ezeket a történeteket, rájöttem, hogy a kreativitás a mindennapi tapasztalatokból fakad, nem is hinnék mennyire, például abból, hogy hagyjuk történni a dolgokat. Ennek el kellett volna törnie, de sebaj, így is jó! (Nevetés) (Nevet) Ez is része a "hagyd megtörténni"-nek: néha ezt történik, néha az, mert a kreativitás a törött dolgokból is fakadhat.
The best way to learn about anything is through stories, and so I want to tell you a story about work and play and about four aspects of life that we need to embrace in order for our own creativity to flourish. The first embrace is something that we think, "Oh, this is very easy," but it's actually getting harder, and that's paying attention to the world around us. So many artists speak about needing to be open, to embrace experience, and that's hard to do when you have a lighted rectangle in your pocket that takes all of your focus.
A dolgok megismeréséhez vezető legjobb út a történeteken keresztül vezet, ezért most elmondok egy történetet munkáról, játékról és az élet négy aspektusáról, amit magunkévá kell tennünk ahhoz, hogy a kreativitásunk kiteljesedhessen. Az első befogadandó dolog valami, amit gondolunk: "Ó, ez nagyon könnyű", de valójában egyre nehezebbé válik, és ez nem más, mint hogy figyelmet fordítunk a környező világra. Rengeteg művész beszél arról, hogy nyitottnak kell lennünk, hogy befogadjuk a tapasztalatot, és ezt nagyon nehéz megtenni, amikor egy világító téglalap van a zsebünkben, ami leköti minden figyelmünket.
The filmmaker Mira Nair speaks about growing up in a small town in India. Its name is Bhubaneswar, and here's a picture of one of the temples in her town.
A filmrendező Mira Nair mesél arról, hogy egy indiai kisvárosban nőtt fel. A hely neve Bhubaneswar, itt látható egy kép a város egyik templomáról.
Mira Nair: In this little town, there were like 2,000 temples. We played cricket all the time. We kind of grew up in the rubble. The major thing that inspired me, that led me on this path, that made me a filmmaker eventually, was traveling folk theater that would come through the town and I would go off and see these great battles of good and evil by two people in a school field with no props but with a lot of, you know, passion, and hashish as well, and it was amazing. You know, the folk tales of Mahabharata and Ramayana, the two holy books, the epics that everything comes out of in India, they say. After seeing that Jatra, the folk theater, I knew I wanted to get on, you know, and perform.
Mira Nair: Ebben a kis városban úgy 2000 templom volt. Folyton krikettet játszottunk. Szinte egy kőrengetegben nőttünk fel. A legmeghatározóbb élményem, aminek hatására elindultam ezen az úton, és végül filmes lettem, egy a városon átutazó népi színház előadása volt, kimentem, és néztem a jó és a gonosz küzdelmét, amint két ember, az iskolaudvaron, kellékek nélkül, ám rengeteg szenvedélytől -- és persze hasistól -- hajtva előadta. Lenyűgöző volt. Tudják, Indiában úgy tartják, hogy a két szent könyv, a Mahabharata és a Ramayana népmeséi azok a történetek, melyekből minden származik. Miután láttam a Jatrát, ezt a népi színházat, tudtam, hogy azonnal cselekednem, alkotnom kell.
Julie Burstein: Isn't that a wonderful story? You can see the sort of break in the everyday. There they are in the school fields, but it's good and evil, and passion and hashish. And Mira Nair was a young girl with thousands of other people watching this performance, but she was ready. She was ready to open up to what it sparked in her, and it led her, as she said, down this path to become an award-winning filmmaker. So being open for that experience that might change you is the first thing we need to embrace.
Julie Burstein: Hát nem gyönyörű ez a történet? Ehhez hasonló élményekkel nap mint nap találkozhatunk. Ott vannak ők az iskolaudvaron, a jó és a gonosz, a szenvedély és a hasis. Mira Nair fiatal lány volt, aki több ezer emberrel együtt nézte az előadást, de ő már készen állt. Kész volt befogadni azt a dolgot, amit ez az élmény fellobbantott benne, ami végigvezette őt -- ahogy ő maga mondja -- a díjnyertes filmrendezővé válás útján. Tehát nyitottnak lenni a változtatást ígérő tapasztalatokra, ez az első dolog, amit el kell sajátítanunk.
Artists also speak about how some of their most powerful work comes out of the parts of life that are most difficult. The novelist Richard Ford speaks about a childhood challenge that continues to be something he wrestles with today. He's severely dyslexic.
Művészektől gyakran halljuk, hogy leghatásosabb munkáik az élet legnehezebb pillanataiban gyökereznek. Az írót, Richard Fordot egy gyermekkori probléma a mai napig folyamatosan próbatétel elé állítja. Súlyos diszlexiával küzd.
Richard Ford: I was slow to learn to read, went all the way through school not really reading more than the minimum, and still to this day can't read silently much faster than I can read aloud, but there were a lot of benefits to being dyslexic for me because when I finally did reconcile myself to how slow I was going to have to do it, then I think I came very slowly into an appreciation of all of those qualities of language and of sentences that are not just the cognitive aspects of language: the syncopations, the sounds of words, what words look like, where paragraphs break, where lines break. I mean, I wasn't so badly dyslexic that I was disabled from reading. I just had to do it really slowly, and as I did, lingering on those sentences as I had to linger, I fell heir to language's other qualities, which I think has helped me write sentences.
Richard Ford: Nagyon lassan tanultam és olvastam, és úgy végeztem el az iskolát, hogy csak a legszükségesebbeket olvastam el, és a mai napig nem tudok magamban sokkal gyorsabban olvasni, mint fennhangon, de a diszlexiának egy csomó haszna is volt számomra, mert amikor végre elfogadtam, hogy milyen lassan kell nekem ezt csinálni, akkor kezdtem el fokozatosan értékelni a nyelvnek és a mondatoknak azokat a jellemzőit, amelyek nem a kognitív jellegből származnak: a ritmusokat, a szavak hangzását, a szavak alakját, a bekezdésekre tagolás szabályait, a sortörések módját. A diszlexiám nem volt annyira súlyos, hogy egyáltalán ne tudjak olvasni. Csak nagyon lassan kellett csinálnom, és ezért hosszasan elidőztem a mondatokon, és mivel így történt, ráéreztem a nyelv más aspektusaira ami, azt hiszem, nagy segítségemre volt az írásban.
JB: It's so powerful. Richard Ford, who's won the Pulitzer Prize, says that dyslexia helped him write sentences. He had to embrace this challenge, and I use that word intentionally. He didn't have to overcome dyslexia. He had to learn from it. He had to learn to hear the music in language.
JB: Ebben hatalmas erő van. A Pulitzer-díjas Richard Fordtól hallani, hogy a diszlexia segített neki az írásban. Be kellett fogadnia ezt a kihívást, és szándékosan használom ezt a kifejezést. Nem legyőznie kellett a diszlexiát. Tanulnia kellett belőle. Meg kellett tanulnia meghallani a nyelvben a muzsikát.
Artists also speak about how pushing up against the limits of what they can do, sometimes pushing into what they can't do, helps them focus on finding their own voice. The sculptor Richard Serra talks about how, as a young artist, he thought he was a painter, and he lived in Florence after graduate school. While he was there, he traveled to Madrid, where he went to the Prado to see this picture by the Spanish painter Diego Velázquez. It's from 1656, and it's called "Las Meninas," and it's the picture of a little princess and her ladies-in-waiting, and if you look over that little blonde princess's shoulder, you'll see a mirror, and reflected in it are her parents, the King and Queen of Spain, who would be standing where you might stand to look at the picture. As he often did, Velázquez put himself in this painting too. He's standing on the left with his paintbrush in one hand and his palette in the other.
Művészektől gyakran halljuk, hogy amikor saját korlátaikat teszik próbára, vagy esetleg lépik túl, az segít nekik saját hangjuk megtalálására összpontosítani. A szobrász Richard Serra mesél arról, hogy fiatal művészként már festőművésznek hitte magát, amikor Firenzében élt az iskolái elvégzése után. Ekkortájt egyszer elutazott Madridba, ahol elment a Pradóba, hogy megnézze a spanyol festő, Diego Velázquez egyik képét, ezt itt. 1656-ból származik, a címe "Las Meninas", egy fiatal hercegnőt ábrázol udvarhölgyei körében. Ha átnézünk a hercegnő válla fölött, akkor egy tükörben szüleit, Spanyolország királyát és a királynét látjuk, akik éppen ott állnának, ahol mi is állunk, amikor a képet nézzük. Velázqueznek szokása volt magát is megfesteni a képein. Ott látható a bal oldalon, egyik kezében ecsettel, a másikban palettával.
Richard Serra: I was standing there looking at it, and I realized that Velázquez was looking at me, and I thought, "Oh. I'm the subject of the painting." And I thought, "I'm not going to be able to do that painting." I was to the point where I was using a stopwatch and painting squares out of randomness, and I wasn't getting anywhere. So I went back and dumped all my paintings in the Arno, and I thought, I'm going to just start playing around.
Richard Serra: Amint ott álltam a képet nézve, úgy éreztem, Velázquez éppen rám néz, és azt gondoltam: "Ó, ennek a festménynek én vagyok a modellje." Aztán azt gondoltam: "Nem leszek képes ezt a festést folytatni." Ekkortájt jutottam odáig, hogy stoppert használtam, és véletlenszerűen négyzeteket festettem, de ez nem vezetett sehova. Visszamentem, és az összes képemet az Arnóba dobtam, és elhatároztam, hogy inkább csak úgy játszadozni fogok.
JB: Richard Serra says that so nonchalantly, you might have missed it. He went and saw this painting by a guy who'd been dead for 300 years, and realized, "I can't do that," and so Richard Serra went back to his studio in Florence, picked up all of his work up to that point, and threw it in a river. Richard Serra let go of painting at that moment, but he didn't let go of art. He moved to New York City, and he put together a list of verbs — to roll, to crease, to fold — more than a hundred of them, and as he said, he just started playing around. He did these things to all kinds of material. He would take a huge sheet of lead and roll it up and unroll it. He would do the same thing to rubber, and when he got to the direction "to lift," he created this, which is in the Museum of Modern Art. Richard Serra had to let go of painting in order to embark on this playful exploration that led him to the work that he's known for today: huge curves of steel that require our time and motion to experience. In sculpture, Richard Serra is able to do what he couldn't do in painting. He makes us the subject of his art. So experience and challenge and limitations are all things we need to embrace for creativity to flourish.
JB: Richard Serra ezt olyan hanyagul mondja, hogy szinte észre sem vesszük. Elment, meglátta a képét valakinek, aki már 300 éve halott volt, és felismerte, hogy "Én ezt nem tudom csinálni", ezért aztán visszament firenzei műtermébe, fogta az összes addigi munkáját, és behajította egy folyóba. Richard Serra abban a pillanatban felhagyott a festészettel, de nem hagyott fel a művészettel. New York Citybe költözött, összeállított egy, több mint száz igéből álló listát -- gördül, ráncol, hajtogat stb. -- és ahogy mondta, elkezdett "csak úgy játszogatni". Ezeket a dolgokat készítette mindenféle anyagokból. Fogott egy hatalmas ólomlemezt, összetekerte, majd szétcsavarta. Ugyanezt megcsinálta gumival is, és amikor rátalált az "emel" szóra, megalkotta ezt, a Modern Művészetek Múzeumában látható darabot. Richard Serrának tehát fel kellett adnia a festést, hogy cserébe belevághasson ebbe a játékos felfedezésbe, ami elvezette ahhoz, amiről ma ismerjük: az óriási acélgörbületekhez, amelyek időt és mozgást igényelnek a szemlélőktől. A szobrászatban Richard Serra meg tudta valósítani, amit a festészetben nem. Bennünket tesz művészete alanyává. Tehát a tapasztalat, a kihívás és a korlátok, mind olyan dolgok, amiket be kell fogadnunk ahhoz, hogy kreativitásunk kibontakozzon.
There's a fourth embrace, and it's the hardest. It's the embrace of loss, the oldest and most constant of human experiences. In order to create, we have to stand in that space between what we see in the world and what we hope for, looking squarely at rejection, at heartbreak, at war, at death. That's a tough space to stand in. The educator Parker Palmer calls it "the tragic gap," tragic not because it's sad but because it's inevitable, and my friend Dick Nodel likes to say, "You can hold that tension like a violin string and make something beautiful."
Van egy negyedik befogadandó dolog is, és ez a legnehezebb. Ez pedig a legrégebbi és legállandóbb emberi élmény, a veszteség befogadása. Ahhoz, hogy alkothassunk, az általunk látott dolgok és az általunk remélt, elképzelt dolgok között kell állnunk, szembe nézve elutasítással, csalódással, a háborúval, halállal. Ez egy nagyon zord hely, ahol állnunk kell. A pedagógus Parker Palmer ezt "tragikus rés"-nek hívja, nem azért tragikus, mert szomorú, hanem mert elkerülhetetlen, ahogy a barátom, Dick Nodel szokta mondani: "Hegedűhúr módjára kell kezelned a feszültséget, valami csodálatos dologgá alakítva azt."
That tension resonates in the work of the photographer Joel Meyerowitz, who at the beginning of his career was known for his street photography, for capturing a moment on the street, and also for his beautiful photographs of landscapes -- of Tuscany, of Cape Cod, of light. Joel is a New Yorker, and his studio for many years was in Chelsea, with a straight view downtown to the World Trade Center, and he photographed those buildings in every sort of light. You know where this story goes. On 9/11, Joel wasn't in New York. He was out of town, but he raced back to the city, and raced down to the site of the destruction.
Ez a feszültség rezonál Joel Meyerowitz fotóművész munkáiban, aki karrierje kezdetén utcai fotóiról volt ismert, arról, hogy az utca pillanatait kapta lencsevégre, továbbá gyönyörű tájképeiről -- Toszkánáról, Cape Codról, és a fényről. Joel New Yorkban él, és a műterme hosszú évekig Chelsea-ben volt, kilátással a belvárosra, a World Trade Centerre, amelynek épületeit mindenféle fényviszonyok között megörökítette. Nyilván sejtik már, hogyan folytatódik a történet. Szeptember 11-én Joel nem volt New Yorkban. Távol volt a várostól, de lázasan rohant vissza, rohant a pusztítás helyszínére.
Joel Meyerowitz: And like all the other passersby, I stood outside the chain link fence on Chambers and Greenwich, and all I could see was the smoke and a little bit of rubble, and I raised my camera to take a peek, just to see if there was something to see, and some cop, a lady cop, hit me on my shoulder, and said, "Hey, no pictures!" And it was such a blow that it woke me up, in the way that it was meant to be, I guess. And when I asked her why no pictures, she said, "It's a crime scene. No photographs allowed." And I asked her, "What would happen if I was a member of the press?" And she told me, "Oh, look back there," and back a block was the press corps tied up in a little penned-in area, and I said, "Well, when do they go in?" and she said, "Probably never." And as I walked away from that, I had this crystallization, probably from the blow, because it was an insult in a way. I thought, "Oh, if there's no pictures, then there'll be no record. We need a record." And I thought, "I'm gonna make that record. I'll find a way to get in, because I don't want to see this history disappear."
Joel Meyerowitz: Hasonlóan más járókelőkhöz, álltam a Chambers és Greenwich lánckerítésénél, és nem láttam mást, csak a füstöt, és a romokból egy keveset, felemeltem a kamerát, hogy elkapjak valami érdekeset, amikor egy rendőr, egy rendőrnő hátba vágott, és azt mondta: "Hé, ne fotózzon!" Ez akkora arculcsapás volt, ami felébresztett, azt hiszem pontosan úgy, ahogy lennie kellett. Amikor megkérdeztem, miért ne fotózzak, azt felelte: "Ez egy bűnügyi helyszín. Tilos fényképezni!" Azt kérdeztem: "És ha újságíró lennék?" Erre azt felelte: "Ó, nézzen csak oda!", egy háztömbbel távolabb voltak a sajtó munkatársai egy kis elkerített területen, mire azt mondtam: "És ők mikor fognak bejutni?" mire ő: "Valószínűleg soha." A visszafele úton kezdett kikristályosodni bennem a dolog, valószínűleg a trauma okozta sokk miatt. Arra gondoltam: "Ha nem lesznek képek, ez nem lesz megörökítve. Márpedig ezt meg kell örökíteni." Aztán meg arra: "Én meg fogom ezt örökíteni. Megtalálom a bejutás módját, mert nem akarom, hogy ez a történet nyomtalanul eltűnjön."
JB: He did. He pulled in every favor he could, and got a pass into the World Trade Center site, where he photographed for nine months almost every day. Looking at these photographs today brings back the smell of smoke that lingered on my clothes when I went home to my family at night. My office was just a few blocks away. But some of these photographs are beautiful, and we wondered, was it difficult for Joel Meyerowitz to make such beauty out of such devastation?
JB: Megtalálta. Minden követ megmozgatva, végül sikerült bejutnia World Trade Center területére, ahol kilenc hónapon keresztül, szinte minden nap fényképezett. E felvételek nézegetése közben újra érzem azt a szagot, amit akkor este éreztem, mikor hazaértem: a ruhámba ivódott füst szagát. Az irodám csak néhány háztömbnyire volt onnan. De a fényképek egy része egyszerűen gyönyörű, és kérdeztük is, vajon nehéz volt-e Joel Meyerowitznak a szépséget megtalálnia ebben a hatalmas pusztításban.
JM: Well, you know, ugly, I mean, powerful and tragic and horrific and everything, but it was also as, in nature, an enormous event that was transformed after the fact into this residue, and like many other ruins — you go to the ruins of the Colosseum or the ruins of a cathedral someplace — and they take on a new meaning when you watch the weather. I mean, there were afternoons I was down there, and the light goes pink and there's a mist in the air and you're standing in the rubble, and I found myself recognizing both the inherent beauty of nature and the fact that nature, as time, is erasing this wound. Time is unstoppable, and it transforms the event. It gets further and further away from the day, and light and seasons temper it in some way, and it's not that I'm a romantic. I'm really a realist. The reality is, there's the Woolworth Building in a veil of smoke from the site, but it's now like a scrim across a theater, and it's turning pink, you know, and down below there are hoses spraying, and the lights have come on for the evening, and the water is turning acid green because the sodium lamps are on, and I'm thinking, "My God, who could dream this up?" But the fact is, I'm there, it looks like that, you have to take a picture.
JM: Nos, ez szörnyű, úgy értem, hatalmas és tragikus és rettenetes, meg minden, de egyúttal ez egy gigantikus esemény is volt, ami ezekben a romokban ért véget, és hasonlóan más romokhoz -- hiszen elmegyünk a Kolosszeum vagy egy katedrális romjaihoz is -- ez is új értelmet kap, ha elkezdjük az időjárást figyelni. Például jártam ott egy délután, amikor a fények rózsaszínűek, és a levegő párás, ott állsz a törmelék között, és egyszerre kezded felismerni a természet eredendő szépségét, és azt, ahogy a természet, és az idő eltünteti ezeket a sebeket. Az idő megállíthatatlan, és átformálja az egész eseményt. Egyre távolabb és távolabb visz bennünket a naptól, és a fény és az évszakok fokozatosan megedzik, és ezt nem a romantika mondatja velem. Én igazi realista vagyok. Ez a valóság, ott van a Woolworth épület a területről felszálló füstfátyolban, ami most olyan, mint egy színházi drapéria, amitől rózsaszínűvé válik, itt lent pedig a fecskendők szórják a vízpermetet, aztán eljönnek az esti fények, a víz pedig savas zöldre változik a nátriumlámpák fényében, én pedig arra gondolok: "Úristen, ki álmodta ezt ide?" De az a tény, hogy itt vagyok, arra ösztönöz, hogy felvételeket készítsek.
JB: You have to take a picture. That sense of urgency, of the need to get to work, is so powerful in Joel's story. When I saw Joel Meyerowitz recently, I told him how much I admired his passionate obstinacy, his determination to push through all the bureaucratic red tape to get to work, and he laughed, and he said, "I'm stubborn, but I think what's more important is my passionate optimism."
JB: Felvételeket kell készítenie. Ez a fajta sürgető érzés, hogy dolgoznia kell, rendkívül erőteljes Joel történetében. Amikor nemrég találkoztam Joel Meyerowitzcal, elmondtam neki, mennyire csodálom a szenvedélyes makacsságát, elszántságát, amivel átverekedte magát a bürokrácia akadályain, csak hogy dolgozhasson, mire csak nevetett, és azt felelte: "Makacs vagyok, az igaz, de ennél sokkal fontosabb volt a szenvedélyes optimizmusom."
The first time I told these stories, a man in the audience raised his hand and said, "All these artists talk about their work, not their art, which has got me thinking about my work and where the creativity is there, and I'm not an artist." He's right. We all wrestle with experience and challenge, limits and loss. Creativity is essential to all of us, whether we're scientists or teachers, parents or entrepreneurs.
Amikor először meséltem el ezeket a történeteket, valaki a nézők közül felemelte a kezét, és azt mondta: "Ezek a művészek a munkájukról beszélnek, nem a művészetükről, és ez engem a saját munkámra és a kreativitásra emlékeztet, pedig én nem vagyok művész." Igaza van. Mi mindannyian küzdünk a tapasztalattal és a kihívásokkal, a korlátokkal és veszteségekkel. A kreativitás mindannyiunk számára létfontosságú, akár tudósok vagyunk, akár tanárok, szülők vagy vállalkozók.
I want to leave you with another image of a Japanese tea bowl. This one is at the Freer Gallery in Washington, D.C. It's more than a hundred years old and you can still see the fingermarks where the potter pinched it. But as you can also see, this one did break at some point in its hundred years. But the person who put it back together, instead of hiding the cracks, decided to emphasize them, using gold lacquer to repair it. This bowl is more beautiful now, having been broken, than it was when it was first made, and we can look at those cracks, because they tell the story that we all live, of the cycle of creation and destruction, of control and letting go, of picking up the pieces and making something new. Thank you. (Applause)
Végezetül szeretnék mutatni önöknek egy másik képet egy japán teás edényről. Ez a darab a washingtoni Freer Galéria tulajdona. Százévesnél is régebbi, és még láthatók rajta a fazekasmester kezének nyomai. De amint önök is láthatják, ez a példány eltörött valamikor a százéves történelme során. De aki újra összeállította, az a repedések eltakarása helyett úgy döntött, hogy inkább kiemeli őket, és ezért aranyszínű lakkot használt a javításhoz. Ez az edény sokkal szebb így, törötten, mint eredetileg, amikor készült. Láthatjuk ezeket a repedéseket, mert történetet mesélnek az életünkről, az alkotás és megsemmisülés váltakozásáról, az irányításról és a "történni hagyásról", és arról, hogy a töredékekből új dolgok születnek. Köszönöm. (Taps)