Twelve years ago, I picked up a camera for the first time to film the olive harvest in a Palestinian village in the West Bank. I thought I was there to make a single documentary and would then move on to some other part of the world. But something kept bringing me back.
12 éve vettem először a kezembe kamerát, hogy Ciszjordánia egy palesztin falvában filmezzem az olívaszüretet. Gondoltam, leforgatom ezt az egy dokumentumfilmet, majd továbbállok a világ egy másik részére. De valami miatt újra és újra visszatértem.
Now, usually, when international audiences hear about that part of the world, they often just want that conflict to go away. The Israeli-Palestinian conflict is bad, and we wish it could just disappear. We feel much the same way about other conflicts around the world. But every time we turn our attention to the news, it seems like one more country has gone up in flames. So I've been wondering whether we should not start looking at conflict in a different way -- whether instead of simply wishing to end conflict, we focus instead on how to wage conflict. This has been a big question for me, one I've pursued together with my team at the nonprofit Just Vision. After witnessing several different kinds of struggles in the Middle East, I started noticing some patterns on the more successful ones. I wondered whether these variables held across cases, and if they did, what lessons we could glean for waging constructive conflict, in Palestine, Israel and elsewhere.
Nos, általában, amikor a nemzetközi közönség a világ e részéről hall, gyakran azt kívánja, bárcsak a konfliktus valahogy magától megoldódna. Azt szeretnénk, hogy a szörnyű izraeli- palesztin konfliktus megszűnjék. Hasonlóan érzünk a világ sok más konfliktusával kapcsolatban is. De minden alkalommal, amikor bekapcsoljuk a híreket, úgy tűnik, hogy egyre több országban lángolnak fel harcok. Ezért elgondolkodtam, nem lenne-e érdemes a konfliktusokat más szemszögből megközelíteni -- ahelyett, hogy egyszerűen azt kívánjuk, hogy érjenek véget a harcok, a konfliktuskezelés módjára összpontosítanánk. Ez számomra a nagy kérdés, ennek megválaszolására törekedtünk csapatommal a non-profit Just Visionnél. Miután számos harcot kísértem figyelemmel a Közel-Keleten, kezdett kibontakozni előttem valami hasonlóság a sikeresebbek között. Elgondolkodtam, hogy vajon ezek a dolgok általánosak-e, és ha igen, milyen hasznosítható tudással szolgálnak a hatékony konfliktuskezelésről Palesztinában, Izraelben és másutt.
There is some science about this. In a study of 323 major political conflicts from 1900 to 2006, Maria Stephan and Erica Chenoweth found that nonviolent campaigns were almost 100 percent more likely to lead to success than violent campaigns. Nonviolent campaigns are also less likely to cause physical harm to those waging the campaign, as well as their opponents. And, critically, they typically lead to more peaceful and democratic societies. In other words, nonviolent resistance is a more effective and constructive way of waging conflict.
Ennek is megvan a maga tudománya. Egy 323 jelentős, 1900 és 2006 közötti politikai konfliktust elemző tanulmányban Maria Stephan és Erica Chenoweth arra a következtetésre jutott, hogy az erőszakmentes kampányok majdnem dupla olyan eséllyel sikeresek, mint az erőszakosak. Továbbá erőszakmentes kampány során kisebb esélye a fizikai sérülésnek. mind a résztvevők, mind az ellenfél részéről. És ami a legfontosabb, ez tipikusan békésebb, demokratikusabb közösségek kialakulásához vezet. Más szóval a békés ellenállás hatékonyabb és építőbb módja a konfliktuskezelésnek.
But if that's such an easy choice, why don't more groups use it? Political scientist Victor Asal and colleagues have looked at several factors that shape a political group's choice of tactics. And it turns out that the greatest predictor of a movement's decision to adopt nonviolence or violence is not whether that group is more left-wing or right-wing, not whether the group is more or less influenced by religious beliefs, not whether it's up against a democracy or a dictatorship, and not even the levels of repression that that group is facing. The greatest predictor of a movement's decision to adopt nonviolence is its ideology regarding the role of women in public life.
De ha ilyen könnyű a választás, miért nem dönt így több csoport? Victor Asal politológus és társai olyan tényezőket vizsgáltak, amelyek a politikai csoportok taktikaválasztását formálják. És mint kiderült, a legmeghatározóbb elem abban, hogy egy mozgalom az erőszakos vagy erőszakmentes módszer mellett dönt, nem az, hogy a csoport bal- vagy jobboldali, nem is a vallási befolyás, nem is az, hogy demokratikus vagy diktatórikus közegben küzd, és még csak nem is az elnyomás foka, amivel a csoport szembekerül. A legmeghatározóbb tényező abban, hogy egy csoport mennyire hajlik a békés megoldások felé, hogy miként vélekedik a nők társadalmi szerepéről.
(Applause)
( Taps )
When a movement includes in its discourse language around gender equality, it increases dramatically the chances it will adopt nonviolence, and thus, the likelihood it will succeed.
Ha a mozgalomban a párbeszéd része a nemek közötti egyenlőség, jelentősen megnő annak az esélye, hogy az erőszakmentes lesz, és ezzel együtt a siker esélye is.
The research squared up with my own documentation of political organizing in Israel and Palestine. I've noticed that movements which welcome women into leadership positions, such as the one I documented in a village called Budrus, were much more likely to achieve their goals. This village was under a real threat of being wiped off the map when Israel started building the separation barrier. The proposed route would require the destruction of this community's olive groves, their cemeteries and would ultimately enclose the village from all sides. Through inspired local leadership, they launched a nonviolent resistance campaign to stop that from happening. The odds were massively stacked against them. But they had a secret weapon: a 15-year-old girl who courageously jumped in front of a bulldozer which was about to uproot an olive tree, stopping it. In that moment, the community of Budrus realized what was possible if they welcomed and encouraged women to participate in public life. And so it was that the women of Budrus went to the front lines day after day, using their creativity and acumen to overcome multiple obstacles they faced in a 10-month unarmed struggle. And as you can probably tell at this point, they win at the end.
A kutatás felhasználja az én anyagomat is, amely Izrael és Palesztina politikai szerveződéseire vonatkozik. Feltűnt, hogy azok a mozgalmak, amelyek nyitottak voltak női vezetők részvételére, - mint például amelyiket a Budrus nevű faluban filmeztem - sokkal nagyobb eséllyel érték el céljukat. Ezt a falut komolyan fenyegette a veszély, hogy eltörlik a föld színéről, amikor Izrael elkezdte építeni a választófalat. A tervezett nyomvonal miatt feldúlták volna a közösség olajfa-ültetvényeit, temetőit és végül a falu minden oldalról el lett volna zárva a külvilágtól. Az eltökélt helyi vezetéssel erőszakmentes ellenállási mozgalmat szerveztek, hogy ezt megakadályozzák. Minden ellenük szólt. De volt egy titkos fegyverük: egy 15 éves lány, aki bátran egy buldózer elé ugrott, amely éppen egy olajfát készült kitépni, és megállította. Ebben a pillanatban döbbent rá Budrus közössége, hogy mire képesek, ha befogadják a nőket a közéletbe, és támogatják részvételüket. Így történt, hogy a budrusi nők kreativitásukkal és józanságukkal számos akadályt küzdöttek le nap mint nap a frontvonalban, egy 10 hónapos fegyvertelen küzdelemben. Ahogyan azt már gondolhatják, a végén nyertek.
The separation barrier was changed completely to the internationally recognized green line, and the women of Budrus came to be known across the West Bank for their indomitable energy.
A válaszfalat máshol húzták fel, a nemzetközileg elismert zöld vonalon. A budrusi nők féktelen erejükről lettek híresek Ciszjordániában.
(Applause)
( Taps )
Thank you.
Köszönöm.
I want to pause for a second, which you helped me do, because I do want to tackle two very serious misunderstandings that could happen at this point. The first one is that I don't believe women are inherently or essentially more peaceful than men. But I do believe that in today's world, women experience power differently. Having had to navigate being in the less powerful position in multiple aspects of their lives, women are often more adept at how to surreptitiously pressure for change against large, powerful actors. The term "manipulative," often charged against women in a derogatory way, reflects a reality in which women have often had to find ways other than direct confrontation to achieve their goals. And finding alternatives to direct confrontation is at the core of nonviolent resistance.
Itt megállnék egy pillanatra, - segítettek is most ebben - , hogy tisztázzak két lehetséges, súlyos félreértést. Az első az, hogy nem gondolnám, hogy a nők eredendően és alapvetően békésebbek a férfiaknál. De hiszem, hogy a mai világban a nők máshogy tapasztalják meg az erőviszonyokat. Gyengébb pozíciójuk miatt a legkülönfélébb élethelyzetekben kénytelenek feltalálni magukat. ezért a nők igen tehetségesek az észrevétlen nyomásgyakorlásban a nagy és erős ellenfelekkel szemben. A "manipulatív" kifejezés, amit nőkkel szemben gyakran elítélőleg használnak, azt tükrözi, hogy a nők céljaik eléréséhez gyakran kénytelenek más eszközt keresni, mint a nyílt összeütközés. Az erőszakmentes ellenállás lényege pedig épp az ilyen alternatívák keresése a nyílt konfrontáció helyett.
Now to the second potential misunderstanding. I've been talking a lot about my experiences in the Middle East, and some of you might be thinking now that the solution then is for us to educate Muslim and Arab societies to be more inclusive of their women. If we were to do that, they would be more successful. They do not need this kind of help. Women have been part of the most influential movements coming out of the Middle East, but they tend to be invisible to the international community. Our cameras are largely focused on the men who often end up involved in the more confrontational scenes that we find so irresistible in our news cycle. And we end up with a narrative that not only erases women from the struggles in the region but often misrepresents the struggles themselves.
Folytassuk a második lehetséges félreértéssel. Sokat beszéltem saját közel-keleti tapasztalataimról, és néhányan most azt gondolhatják, hogy a megoldás az, hogy a muszlim és arab közösségeket úgy szoktatjuk, hogy legyenek befogadóbbak a nőkkel. Ha ezt tennénk, sikeresebbek lehetnének. Nekik nincs szükségük eféle segítségre. A nők mindig is részt vettek a Közel-Kelet legmeghatározóbb mozgalmaiban, csak általában láthatatlanok maradnak a nemzetközi közösség számára. Kameráink leginkább a férfiakra fókuszálnak, akik sokszor végül konfliktusos helyzetekbe bonyolódnak, aminek a hírszerkesztők nem tudnak ellenállni Így végül a közvetítésekben nemcsak a nők tűnnek el a régió küzdelmeiből, hanem gyakran maguk a küzdelmek is elferdítve kerülnek bemutatásra.
In the late 1980s, an uprising started in Gaza, and quickly spread to the West Bank and East Jerusalem. It came to be known as the First Intifada, and people who have any visual memory of it generally conjure up something like this: Palestinian men throwing rocks at Israeli tanks. The news coverage at the time made it seem like stones, Molotov cocktails and burning tires were the only activities taking place in the Intifada. This period, though, was also marked by widespread nonviolent organizing in the forms of strikes, sit-ins and the creation of parallel institutions.
Az 1980-as évek végén felkelés tört ki Gázában, ami gyorsan átterjedt Ciszjordániára és Kelet-Jeruzsálemre. Első intifáda néven vált ismertté. Akik vissza tudnak emlékezni az eseményekre, általában az izraeli tankokat kövekkel dobáló palesztin férfiak képét idézik fel, és más, hasonló jeleneteket. Az akkori híradások alapján úgy tűnt, hogy az intifáda csak kövekről, Molotov-koktélokról és lángoló gumiabroncsokról szól. Pedig fontos erőszakmentes szerveződések -- árnyékntézmények létrehozása, sztrájkok, ülősztrájkok - is fémjelezték az időszakot.
During the First Intifada, whole sectors of the Palestinian civilian population mobilized, cutting across generations, factions and class lines. They did this through networks of popular committees, and their use of direct action and communal self-help projects challenged Israel's very ability to continue ruling the West Bank and Gaza. According to the Israeli Army itself, 97 percent of activities during the First Intifada were unarmed.
Az első intifáda idején jelentős összefogás bontakozott ki a palesztin lakosság körében, amely átívelt az osztályokon és generációs korlátokon. Mindez népi bizottságok hálózatain keresztül történt. A közösség önálló, közvetlen akciói megkérdőjelezték, hogy képes-e Izrael Ciszjordániát és a Gázai övezetet irányítása alatt tartani. Maga az izraeli hadsereg szerint is az első intifáda akcióinak 97%-a fegyvertelen volt.
And here's another thing that is not part of our narrative about that time. For 18 months in the Intifada, women were the ones calling the shots behind the scenes: Palestinian women from all walks of life in charge of mobilizing hundreds of thousands of people in a concerted effort to withdraw consent from the occupation. Naela Ayesh, who strived to build a self-sufficient Palestinian economy by encouraging women in Gaza to grow vegetables in their backyards, an activity deemed illegal by the Israeli authorities at that time; Rabeha Diab, who took over decision-making authority for the entire uprising when the men who had been running it were deported; Fatima Al Jaafari, who swallowed leaflets containing the uprising's directives in order to spread them across the territories without getting caught; and Zahira Kamal, who ensured the longevity of the uprising by leading an organization that went from 25 women to 3,000 in a single year. Despite their extraordinary achievements, none of these women have made it into our narrative of the First Intifada.
És van még valami erről az időszakról, ami nem volt a híradások része. Az intifáda alatt, 18 hónapon keresztül nők irányították a gépezetet a színfalak mögül: palesztin nők a legkülönfélébb társadalmi, gazdasági háttérrel. Ők feleltek százak és ezrek mozgósításáért abban az összehangolt akcióban, amely az elfoglalt területekről való kivonulást szerette volna elérni. Naela Ayyash egy önfenntartó palesztin gazdaság létrehozására törekedett a Gázai-övezet asszonyait arra biztatva, hogy termeljenek zöldségeket kertjükben. Ez akkor az izraeli hatóságok szemében illegális tevékenységnek számított. Rabeha Diab átvette a teljes felkelés döntéshozói hatalmát, miután deportálták a férfiakat, akik korábban e pozíciót betöltötték. Fatima Al Jaafari lenyelte a felkelés utasításait tartalmazó röplapokat, hogy azokat a felkelés egész területén terjeszteni tudja anélkül, hogy elkapnák; Zahira Kamal pedig egy szervezetet vezetett, amelyben a nők részvétele a kezdeti 25-ről 3000-re nőtt egyetlen év alatt, ezzel hozzájárulva a felkelés fennmaradásához. Rendkívüli teljesítményeik ellenére egyikük sem került be az első intifádáról szóló híradásokba.
We do this in other parts of the globe, too. In our history books, for instance, and in our collective consciousness, men are the public faces and spokespersons for the 1960s struggle for racial justice in the United States. But women were also a critical driving force, mobilizing, organizing, taking to the streets. How many of us think of Septima Clark when we think of the United States Civil Rights era? Remarkably few. But she played a crucial role in every phase of the struggle, particularly by emphasizing literacy and education. She's been omitted, ignored, like so many other women who played critical roles in the United States Civil Rights Movement.
De a világ más részein is ezt tesszük. Például a történelemkönyveinkben és kollektív tudatunkban a küzdelem arcai mindig férfiak voltak, ők voltak a szószólók az USA-ban az 1960-as években a faji egyenlőségért vívott harcban. Pedig a nőknek is jelentős szerepük volt a szervezésben és mozgósításban. Hányunknak jut eszébe Septima Clark, amikor az USA polgárjogi mozgalmáról beszélünk? Meglehetősen kevesünknek. Pedig alapvető szerepet játszott a küzdelem minden szakaszában, különösen az írástudás és az oktatás fontosságának hangsúlyozásában. Őt is, mint sok más nőt, akiknek lényeges szerep jutott a polgárjogi harcokban, kifelejtették, kitörölték az USA polgárjogi mozgalmából.
This is not about getting credit. It's more profound than that. The stories we tell matter deeply to how we see ourselves, and to how we believe movements are run and how movements are won. The stories we tell about a movement like the First Intifada or the United States Civil Rights era matter deeply and have a critical influence in the choices Palestinians, Americans and people around the world will make next time they encounter an injustice and develop the courage to confront it. If we do not lift up the women who played critical roles in these struggles, we fail to offer up role models to future generations. Without role models, it becomes harder for women to take up their rightful space in public life. And as we saw earlier, one of the most critical variables in determining whether a movement will be successful or not is a movement's ideology regarding the role of women in public life.
Itt nem az elismerésről van szó. A probléma ennél sokkal átfogóbb. A történetek mélyen érintik önértékelésünket, hogy hogyan emlékezünk a mozgalmak vezetésére, hogy mi vezetett a győzelemhez. A történetek, amiket az első intifádáról, az USA polgárjogi mozgalmáról vagy hasonlókról mesélünk, sokat számítanak és döntően befolyásolhatják, hogy miként reagálnak legközelebb a palesztinok, az amerikaiak és a világ más részein élő emberek, amikor igazságtalanság éri őket, és bátran fellépnek ellene. Ha nem emeljük ki a küzdelmekben fontos szerepet játszó nőket, elmulasztunk példaképekkel szolgálni a jövő generációinak. Példaképek nélkül nehezebb lesz a nők számára felvállalni az őket jogosan megillető közéleti szerepet. És ahogyan azt korábban láttuk, egy mozgalom sikerességének egyik meghatározó tényezője, hogy miként vélekedik a nők közéleti szerepéről.
This is a question of whether we're moving towards more democratic and peaceful societies. In a world where so much change is happening, and where change is bound to continue at an increasingly faster pace, it is not a question of whether we will face conflict, but rather a question of which stories will shape how we choose to wage conflict.
Ezen áll vagy bukik, hogy demokratikusabb és békésebb közösségek felé tartunk-e. Egy olyan világban, ahol annyi minden változik, és ahol a változások egyre gyorsabban történnek, nem az a kérdés, hogy lesznek-e konfliktusaink. hanem az, hogy milyen történetek formálják majd, ahogyan konfliktus esetén viselkedünk.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
( taps )