I'm turning 44 next month, and I have the sense that 44 is going to be a very good year, a year of fulfillment, realization. I have that sense, not because of anything particular in store for me, but because I read it would be a good year in a 1968 book by Norman Mailer.
A jövő hónapban leszek 44 éves, és úgy érzem, a 44. évem nagyon jó lesz, a beteljesülés és a felismerések éve lesz. Nem azért érzem ezt, mert valami különleges vár még rám, hanem azért, mert azt olvastam, hogy ez egy jó év lesz. Norman Mailer ezt így írja le:
"He felt his own age, forty-four ..." wrote Mailer in "The Armies of the Night," "... felt as if he were a solid embodiment of bone, muscle, heart, mind, and sentiment to be a man, as if he had arrived."
"Érezte a saját korát, a 44-et...", Az éjszakai hadai c. 1986-os könyvében, "...mintha szilárd képződménye lenne egy férfi csontjainak, izomzatának, szívének, tudatának és érzéseinek, ahogy annak lennie kell."
Yes, I know Mailer wasn't writing about me. But I also know that he was; for all of us -- you, me, the subject of his book, age more or less in step, proceed from birth along the same great sequence: through the wonders and confinements of childhood; the emancipations and frustrations of adolescence; the empowerments and millstones of adulthood; the recognitions and resignations of old age. There are patterns to life, and they are shared. As Thomas Mann wrote: "It will happen to me as to them."
Igen, tudom, hogy Mailer ezt nem rólam írta. De közben mégis... mindannyiunknak! Neked, nekem. A könyv témája az öregedés, ahogy évről évre változunk. A születéstől kezdve, a jól ismert sorrendben, a gyerekkor csodáin és korlátain keresztül, a kamaszkor szabadságán és csalódásain, a felnőttkor felelősségein és mérföldkövein át, az öregkor elfogadásáig és beletörődéséig bezárólag. Az életnek sormintái vannak, és ezek mindannyiunk esetében azonosak. Ahogy Thomas Mann is írta:
We don't simply live these patterns.
"Velem is meg fog történni, ahogy velük is."
We record them, too. We write them down in books, where they become narratives that we can then read and recognize. Books tell us who we've been, who we are, who we will be, too. So they have for millennia. As James Salter wrote, "Life passes into pages if it passes into anything."
Nem csupán sorminták szerint élünk, hanem ezeket könyvekben is megörökítjük történetekként, melyeket olvasva magunkra ismerünk. A könyvek elmondják kik voltunk, kik vagyunk, és kik leszünk. Ősidők óta ezt teszik a könyvek. Ahogy James Salter írta: "Az élet, ha valamivé, akkor könyvek lapjaivá változik."
And so six years ago, a thought leapt to mind: if life passed into pages, there were, somewhere, passages written about every age. If I could find them, I could assemble them into a narrative. I could assemble them into a life, a long life, a hundred-year life, the entirety of that same great sequence through which the luckiest among us pass. I was then 37 years old, "an age of discretion," wrote William Trevor. I was prone to meditating on time and age. An illness in the family and later an injury to me had long made clear that growing old could not be assumed. And besides, growing old only postponed the inevitable, time seeing through what circumstance did not. It was all a bit disheartening.
Aztán, 6 évvel ezelőtt valami eszembe jutott: ha az élet valóban könyvlapokká válik, akkor minden életkorhoz társítható egy-egy bekezdés. Ha megtalálnám őket, egy történetté tudnám őket összefűzni. Egy életbe tudnám szőni őket, egy hosszú életbe, egy száz évig tartó életbe, amely az egész sormintát tartalmazza, amelynek a fázisait a szerencsések megélik. 37 éves voltam, amely William Trevor szerint a "mérlegelés kora". Hajlamos voltam a koromon és az idő múlásán elmélkedni. Egy betegség a családban, s később egy sérülésem világossá tette, hogy nem mindenki éri meg az öregkort. Mindamellett az öregedés csak késlelteti az elkerülhetetlent, ideje belátni, amit a pillanatnyi körülmények elfednek. Minderre ráébredni fájó volt.
A list, though, would last. To chronicle a life year by vulnerable year would be to clasp and to ground what was fleeting, would be to provide myself and others a glimpse into the future, whether we made it there or not. And when I then began to compile my list, I was quickly obsessed, searching pages and pages for ages and ages. Here we were at every annual step through our first hundred years. "Twenty-seven ... a time of sudden revelations," "sixty-two, ... of subtle diminishments."
Egy lista azonban maradandó lenne. Megörökíteni a törékeny életet évről évre kapaszkodó lehet a mulandóban, és betekintést adhatna a jövőbe mindenki számára, függetlenül attól, hogy megéli-e. Amikor elkezdtem a listámat, hamar megszállottá váltam, csak olvastam és olvastam egy-egy évért. A lista minden eleme egy-egy év, száz éves korunkig. "27...a váratlan kinyilatkozások kora," "62... apró fogyatkozások."
I was mindful, of course, that such insights were relative. For starters, we now live longer, and so age more slowly. Christopher Isherwood used the phrase "the yellow leaf" to describe a man at 53, only one century after Lord Byron used it to describe himself at 36.
Tudatában voltam annak, hogy ezek a meglátások viszonylagosak. Először is, ma már tovább élünk, és lassabban öregszünk. Christopher Isherwood a "megsárgult levél" kifejezéssel írt le egy 53 éves férfit, míg egy századdal korábban Lord Byron a 36 éves önmagát írta le így.
(Laughter)
(Nevetés)
I was mindful, too, that life can swing wildly and unpredictably from one year to the next, and that people may experience the same age differently. But even so, as the list coalesced, so, too, on the page, clear as the reflection in the mirror, did the life that I had been living: finding at 20 that "... one is less and less sure of who one is;" emerging at 30 from the "... wasteland of preparation into active life;" learning at 40 "... to close softly the doors to rooms [I would] not be coming back to." There I was.
Tudatában voltam annak is, hogy az élet kiszámíthatatlanul változik évről évre, és így az emberek ugyanazokat az éveket másképp élik meg. De még így is egységbe rendeződött a lista, és kristálytisztán látszik az oldalakon az élet, amit eddig éltem. Felismerni 20 évesen: "az ember egyre kevésbé biztos abban, ki is ő"; kiemelkedni 30 évesen "a tevékeny életre készülődés kietlenségből"; 40 évesen megtanulni: "lelakatolni azokat a szobákat, ahová már nem térek vissza." Ez voltam én.
Of course, there we all are. Milton Glaser, the great graphic designer whose beautiful visualizations you see here, and who today is 85 -- all those years "... a ripening and an apotheosis," wrote Nabokov -- noted to me that, like art and like color, literature helps us to remember what we've experienced.
Persze mindannyian keresztülmentünk ezen. Milton Glaser, a remek grafikus, akinek a gyönyörű munkáit látjátok, és, aki ma 85 éves-- ez "...az érettség és megdicsőülés" kora Nabokov szerint-- jegyezte meg, hogy akárcsak a színek és a művészet, az irodalom is a tapasztalatainkra emlékeztet minket .
And indeed, when I shared the list with my grandfather, he nodded in recognition. He was then 95 and soon to die, which, wrote Roberto Bolaño, "... is the same as never dying." And looking back, he said to me that, yes, Proust was right that at 22, we are sure we will not die, just as a thanatologist named Edwin Shneidman was right that at 90, we are sure we will. It had happened to him, as to them.
És tényleg! Amikor megmutattam a listámat nagyapámnak, csak egyetértően bólogatott. Akkor volt 95, és hamarosan meghalt, amely életkorról írta azt Roberto Bolaño, hogy "...olyan, mintha halhatatlan lenne." Visszatekintve azt mondta, hogy valóban, Proustnak igaza volt, hogy 22 évesen azt hisszük, sose halunk meg, ahogy egy Edwin Shneidman nevű tanatológusnak is igaza volt, hogy 90 évesen már biztosan tudjuk, hogy meghalunk. A nagyapámmal is megtörtént, ahogy velük is.
Now the list is done: a hundred years. And looking back over it, I know that I am not done. I still have my life to live, still have many more pages to pass into. And mindful of Mailer, I await 44.
A lista kész van: Száz év. És visszatekintve rá, tudom, hogy én még nem vagyok kész. Még élnem kell, még hátra van jó pár oldal. És már ismerve Mailer idézetét, Alig várom a 44-et!
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)