One year ago, I rented a car in Jerusalem to go find a man I never met but who had changed my life. I didn't have a phone number to call to say I was coming. I didn't have an exact address, but I knew his name, Abed, I knew that he lived in a town of 15,000, Kafr Qara, and I knew that, 21 years before, just outside this holy city, he broke my neck.
Egy évvel ezelőtt autót béreltem Jeruzsálemben, hogy megtaláljak egy férfit, akivel még sosem találkoztam, mégis megváltoztatta az életem. Nem volt egy telefonszám, amit fel tudtam volna hívni, hogy jövök. Nem volt pontos címem, de tudtam a nevét, Abed, tudtam, hogy egy 15.000 fős városban él, Kfar Karában, és tudtam, hogy 21 évvel ezelőtt, a szent városhoz közel eltörte a nyakamat.
And so, on an overcast morning in January, I headed north off in a silver Chevy, to find a man and some peace. The road dropped, and I exited Jerusalem. I then rounded the very bend where his blue truck, heavy with four tons of floor tiles, had borne down with great speed onto the back left corner of the minibus where I sat. I was then 19 years old. I'd grown five inches and done some 20,000 pushups in eight months, and the night before the crash, I delighted in my new body, playing basketball with friends into the wee hours of a May morning. I palmed the ball in my large right hand, and when that hand reached the rim, I felt invincible. I was off in the bus to get the pizza I'd won on the court.
Úgyhogy egy felhős januári reggelen elindultam észak felé egy ezüst Chevy-ben, hogy megtaláljak egy embert és némi békét. Az útnak vége lett és elhagytam Jeruzsálemet. Aztán odaértem ahhoz a kanyarhoz, ahol az ő kék teherautója, négy tonnányi padlócsempével megrakva, hatalmas sebességgel tarolta le a bal hátsó sarkát a minibusznak, amiben ültem. 19 éves voltam akkor. 12 centit nőttem és kb. 20.000 fekvőtámaszt csináltam meg nyolc hónap alatt, és a karambol előtti estén kiélveztem az új testemet, a barátaimmal kosárlabdáztunk a májusi reggel korai óráiig. A hatalmas jobb kezemben tartottam a labdát, és mikor ez a kéz elérte a peremet, legyőzhetetlennek éreztem magam. Azért ültem a buszon, hogy megkapjam a pizzát amit előző este nyertem.
I didn't see Abed coming. From my seat, I was looking up at a stone town on a hilltop, bright in the noontime sun, when from behind there was a great bang, as loud and violent as a bomb. My head snapped back over my red seat, my eardrum blew, my shoes flew off. I flew too, my head bobbing on broken bones, and when I landed, I was a quadriplegic. Over the coming months, I learned to breathe on my own, then to sit and to stand and to walk. But my body was now divided vertically. I was a hemiplegic, and back home in New York, I used a wheelchair for four years, all through college.
Nem láttam Abedet. Az ülésemről egy kővárosra néztem fel a domb tetején, a déli napban fürdött, mikor egy nagy durranás jött mögülem, olyan hangosan és akkora erővel, mint egy bomba. A fejem hátralendült a piros ülésem fölött. A dobhártyám beszakadt. A cipőim leestek. Én is repültem, a fejem törött csontokon dülöngélve, és mikor leérkeztem, már kvadriplégiás voltam. [mind a négy végtagjára béna] A következő hónapokban megtanultam egyedül lélegezni, aztán ülni és felállni és sétálni, de a testem függőlegesen ketté volt osztva. Hemiplegiás voltam, és otthon New Yorkban négy évig kerekesszéket használtam, végig az egyetem alatt.
College ended and I returned to Jerusalem for a year. There, I rose from my chair for good, I leaned on my cane, and I looked back, finding all, from my fellow passengers in the bus to photographs of the crash. And when I saw this photograph -- I didn't see a bloody and unmoving body. I saw the healthy bulk of a left deltoid, and I mourned that it was lost, mourned all I had not yet done, but was now impossible.
Az egyetemnek vége lett és egy évre visszatértem Jeruzsálembe. Ott végleg elhagytam a széket, egy botra támaszkodtam és visszanéztem, mindenfélét találva a buszon velem utazóktól kezdve az ütközésről készült fényképekig, és mikor megláttam ezt a fotót, nem egy véres és mozdulatlan testet láttam. A bal deltoidom egészséges dombját láttam, és gyászoltam, hogy elvesztettem, gyászoltam mindent, amit addig nem tettem meg és már lehetetlen volt.
It was then I read the testimony that Abed gave the morning after the crash, of driving down the right lane of a highway toward Jerusalem. Reading his words, I welled with anger. It was the first time I'd felt anger toward this man, and it came from magical thinking. On this xeroxed piece of paper, the crash had not yet happened. Abed could still turn his wheel left so that I would see him whoosh by out my window. and I would remain whole. "Be careful, Abed, look out. Slow down." But Abed did not slow, and on that xeroxed piece of paper, my neck again broke, and again, I was left without anger.
Aztán elolvastam Abed tanúvallomását amit a karambol utáni reggel adott, hogy az autópálya jobb oldalán hajtott Jeruzsálem felé. A szavait olvasva düh töltött el. Először éreztem dühöt e felé az ember felé, és mind mágikus gondolkodásból jött. Ezen a fénymásolt papírlapon a karambol még nem történt meg. Abed még elfordíthatná a kormányt balra és látnám elhussanni az ablakom mellett, és egész maradnék. "Vigyázz Abed, figyelj! Lassíts!" De Abed nem lassított, és azon a fénymásolt papírlapon a nyakam ismét eltört, és ismét nem volt bennem harag.
I decided to find Abed, and when I finally did, he responded to my Hebrew "Hello" which such nonchalance, it seemed he'd been awaiting my phone call. And maybe he had. I didn't mention to Abed his prior driving record -- 27 violations by the age of 25, the last, his not shifting his truck into a low gear on that May day -- and I didn't mention my prior record -- the quadriplegia and the catheters, the insecurity and the loss -- and when Abed went on about how hurt he was in the crash, I didn't say that I knew from the police report that he'd escaped serious injury. I said I wanted to meet. Abed said that I should call back in a few weeks, and when I did and a recording told me that his number was disconnected, I let Abed and the crash go.
Úgy döntöttem, hogy megtalálom Abedet, és mikor sikerült, a héber helló-mra olyan természetesen válaszolt, olyan volt, mintha várta volna a hívásomat. Talán várta is. Nem említettem Abed előzetes autós múltját -- 27 sértés 25 éves korára, az utolsó, hogy nem váltott vissza azon a májusi napon -- és nem említettem a saját múltamat -- a kvadriplégiát és a katétereket, a bizonytalanságot és a veszteséget -- és mikor Abed azzal folytatta, hogy mennyire megsérült a karambolban, nem mondtam, hogy a rendőrségi jelentésből kiderült, hogy megúszta súlyos sérülés nélkül. Azt mondtam, hogy találkozni szeretnék vele. Abed azt válaszolta, hogy hívjam vissza néhány héten belül, és mikor megtettem, egy felvétel elmondta, hogy a számát kikapcsoltatta, én pedig elengedtem Abedet és az ütközést.
Many years passed. I walked with my cane and my ankle brace and a backpack on trips in six continents. I pitched overhand in a weekly softball game that I started in Central Park, and home in New York, I became a journalist and an author, typing hundreds of thousands of words with one finger. A friend pointed out to me that all of my big stories mirrored my own, each centering on a life that had changed in an instant, owing, if not to a crash, then to an inheritance, a swing of the bat, a click of the shutter, an arrest. Each of us had a before and an after. I'd been working through my lot after all.
Sok év telt el. A botommal és bokarögzítőmmel és hátizsákommal hat kontinensen sétáltam végig utakat. Dobó voltam egy heti szoftball játékban, amit én kezdtem a Central Parkban, és otthon, New Yorkban újságíró lettem és író, szavak százait és ezreit gépelve egyetlen ujjal. Egy barát rámutatott, hogy az összes nagy sztorim a sajátomat tükrözte, egy életre koncentráltak, ami egy pillanat alatt változott meg, ha nem is egy karambol, de egy örökség, egy ütő lendítése, egy pisztoly kattanása, egy letartóztatás miatt. Mindannyiunknak volt egy "előtte" és egy "utána". Úgy tűnik mégis a saját problémáimon dolgoztam.
Still, Abed was far from my mind, when last year, I returned to Israel to write of the crash, and the book I then wrote, "Half-Life," was nearly complete when I recognized that I still wanted to meet Abed. And finally, I understood why: to hear this man say two words: "I'm sorry." People apologize for less.
Abed mindenesetre messze állt a gondolataimtól, amíg tavaly vissza nem tértem Izraelbe, hogy a karambolról írjak, és a könyv amit írtam, "Félélet", majdnem elkészült mikor rájöttem, hogy még mindig találkozni akartam Abeddel, és végre megértettem, miért: hogy egy szót halljak ettől az embertől: "Bocsánat." Az emberek kevesebbért is bocsánatot kérnek.
And so I got a cop to confirm that Abed still lived somewhere in the same town, and I was now driving to it with a potted yellow rose in the back seat, when suddenly flowers seemed a ridiculous offering. But what to get the man who broke your fucking neck?
Szóval egy rendőr megerősítette, hogy Abed még mindig valahol ebben a városban él, és máris egy sárga cserepes rózsával a hátsó ülésen vezettem, mikor hirtelen a virágok nevetséges ajándéknak tűntek. De mit veszel az embernek, aki eltörte a kibaszott nyakadat?
(Laughter)
(Nevetés)
I pulled into the town of Abu Ghosh, and bought a brick of Turkish delight: pistachios glued in rosewater. Better. Back on Highway 1, I envisioned what awaited. Abed would hug me. Abed would spit at me. Abed would say, "I'm sorry." I then began to wonder, as I had many times before, how my life would have been different had this man not injured me, had my genes been fed a different helping of experience. Who was I? Was I who I had been before the crash, before this road divided my life like the spine of an open book? Was I what had been done to me? Were all of us the results of things done to us, done for us, the infidelity of a parent or spouse, money inherited? Were we instead our bodies, their inborn endowments and deficits? It seemed that we could be nothing more than genes and experience, but how to tease out the one from the other? As Yeats put that same universal question, "O body swayed to music, o brightening glance, how can we know the dancer from the dance?"
Beértem Abu Ghosh városába, és vettem egy tégla török csemegét: rózsavízzel összeragasztott pisztáciát. Jobb. Ismét az 1-es főúton, elképzeltem, hogy mi vár rám. Abed megölel. Abed leköp. Abed azt mondja: "Bocsánat." Aztán elkezdtem gondolkozni, ahogy már sokszor előtte, hogy az életem miben lenne más, ha ez az ember nem sebesít meg, ha a génjeim másfajta tapasztalatokat élnek át. Ki is vagyok én? Az voltam, aki az ütközés előtt, mielőtt ez az út kettéválasztotta az életem, mint egy nyitott könyvet a gerince? Az voltam, ami velem történt? Mindannyian csak azok vagyunk, ami velünk történt, amit velünk tettek, egy szülő vagy házastárs hűtlensége, örökölt pénz? Vagy a testünk vagyunk, a velünk született tehetség és hiányosságok? Úgy tűnt, mintha nem lehetnénk több, mint gének és tapasztalatok, de hogyan választod el az egyiket a másiktól? Ahogy Yeats ugyanígy feltette az egyetemes kérdést, "Ó, test, zenén ringj, szemek, gyúljatok! Táncosból a táncost kitudhatod?" [Tandori Dezső fordítása]
I'd been driving for an hour when I looked in my rear view mirror and saw my own brightening glance. The light my eyes had carried for as long as they had been blue. The predispositions and impulses that had propelled me as a toddler to try and slip over a boat into a Chicago lake, that had propelled me as a teen to jump into wild Cape Cod Bay after a hurricane. But I also saw in my reflection that, had Abed not injured me, I would now, in all likelihood, be a doctor and a husband and a father. I would be less mindful of time and of death, and, oh, I would not be disabled, would not suffer the thousand slings and arrows of my fortune. The frequent furl of five fingers, the chips in my teeth come from biting at all the many things a solitary hand cannot open. The dancer and the dance were hopelessly entwined.
Egy órája vezettem, mikor belepillantottam a visszapillantó tükörbe és láttam a saját gyúló pillantásomat. A fényt, amit a szemeim azóta hordoztak, mióta kékek. A hajlamokat és impulzusokat amik arra hajtottak, hogy kisgyerekként megpróbáljak egy hajóról a Chicago-tóba csúszni, amik arra hajtottak tinédzserként, hogy a viharos Cape Cod öbölbe ugorjak egy hurrikán után. De azt is láttam a tükörképemen, hogyha Abed nem sebesít meg, most, legnagyobb valószínűséggel orvos lennék és férj és apa. Kevésbé lennék tudatában az időnek és a halálnak, és, ó, nem lennék mozgássérült, nem szenvednék balsorsom ezernyi nyűgétől és nyilától. Öt ujj gyakori görcsei, a letört fogdarabok, mert annyi dolgba harapok bele, amit nem lehet egyetlen kézzel kinyitni. A táncos és a tánc reménytelenül összefonódtak.
It was approaching 11 when I exited right toward Afula, and passed a large quarry and was soon in Kafr Qara. I felt a pang of nerves. But Chopin was on the radio, seven beautiful mazurkas, and I pulled into a lot by a gas station to listen and to calm. I'd been told that in an Arab town, one need only mention the name of a local and it will be recognized. And I was mentioning Abed and myself, noting deliberately that I was here in peace, to the people in this town, when I met Mohamed outside a post office at noon. He listened to me. You know, it was most often when speaking to people that I wondered where I ended and my disability began. For many people told me what they told no one else. Many cried. And one day, after a woman I met on the street did the same and I later asked her why, she told me that, best she could tell, her tears had had something to do with my being happy and strong, but vulnerable too. I listened to her words, I suppose they were true. I was me, but I was now me despite a limp, and that, I suppose, was what now made me, me.
11 felé járt, mikor jobbra letértem Afula irányába, elhaladtam egy nagy kőbánya mellett és hamar Kfar Karába értem. Ideges voltam. De Chopin szólt a rádióból, hét gyönyörű mazurka, és én lehúzódtam egy benzinkút parkolójába kicsit hallgatni és megnyugodni. Azt hallottam, hogy egy arab városban csak meg kell említened egy helyi nevét és felismerik. Én megemlítettem Abedet és magamat, direkt hangsúlyozva, hogy békével jöttem, a város lakóinak, mikor délben a posta előtt találkoztam Mohameddel. Meghallgatott. Tudják, leggyakrabban az emberekkel beszélgetve gondolkoztam azon, hogy hol végződöm én és hol kezdődik a sérülésem, mert sok ember olyasmit is elmondott nekem, amit senki másnak. Sokan sírtak. És egy nap, miután egy nő, akivel az utcán találkoztam ezt tette én pedig megkérdeztem, miért azt mondta, próbálta mondani, hogy a könnyeinek volt valamennyi köze ahhoz, hogy milyen vidám és erős vagyok, és milyen sebezhető is. Figyeltem a szavaira. Gondolom igazak voltak. Én én voltam, de már a bicegésem ellenére voltam én, és ez volt, azt hiszem ami mostanra engem magammá tett.
Anyway, Mohamed told me what perhaps he would not have told another stranger. He led me to a house of cream stucco, then drove off. And as I sat contemplating what to say, a woman approached in a black shawl and black robe. I stepped from my car and said "Shalom," and identified myself, and she told me that her husband Abed would be home from work in four hours. Her Hebrew was not good, and she later confessed that she thought that I had come to install the internet.
Mindenesetre Mohamed elmondta, amit valószínűleg más idegennek nem mondott volna el. Egy krémszínűre vakolt házhoz vezetett és elhajtott. És ahogy ott üldögéltem, fontolgatva, hogy mit mondjak, egy nő közeledett fekete kendőben és fekete köntösben. Kiszálltam a kocsimból és azt mondtam "Salom," bemutatkoztam, és ő elmondta, hogy a férje Abed négy óra múlva ér haza a munkából. A hébere nem volt túl jó, és később bevallotta, hogy azt hitte, az internetet jöttem beszerelni.
(Laughter)
(Nevetés)
I drove off and returned at 4:30, thankful to the minaret up the road that helped me find my way back. And as I approached the front door, Abed saw me, my jeans and flannel and cane, and I saw Abed, an average-looking man of average size. He wore black and white, slippers over socks, pilling sweatpants, a piebald sweater, a striped ski cap pulled down to his forehead. He'd been expecting me, Mohamed had phoned. And so at once, we shook hands, and smiled, and I gave him my gift, and he told me I was a guest in his home, and we sat beside one another on a fabric couch. It was then that Abed resumed at once the tale of woe he had begun over the phone 16 years before. He'd just had surgery on his eyes, he said. He had problems with his side and his legs too, and, oh, he'd lost his teeth in the crash. Did I wish to see him remove them? Abed then rose and turned on the TV so that I wouldn't be alone when he left the room, and returned with Polaroids of the crash and his old driver's license. "I was handsome," he said. We looked down at his laminated mug. Abed had been less handsome than substantial, with thick black hair and a full face and a wide neck. It was this youth who on May 16, 1990, had broken two necks including mine, and bruised one brain and taken one life. Twenty-one years later, he was now thinner than his wife, his skin slack on his face, and looking at Abed looking at his young self, I remembered looking at that photograph of my young self after the crash, and recognized his longing. "The crash changed both of our lives," I said.
Elhajtottam és visszatértem 16:30-kor, hálásan az út elején lévő minaretnek ami segített visszatalálni. Ahogy a bejárati ajtóhoz közeledtem, Abed meglátott, farmerban és ingben, bottal, és én is láttam Abedet, egy átlagos magasságú átlagos kinézetű férfit. Feketét és fehéret viselt: papucsot zoknival, szöszös melegítőt, tarka pulóvert és egy csíkos sísapkát viselt a homlokáig lehúzva. Már várt rám. Mohamed telefonált. És egyszer csak kezet ráztunk, és mosolygott, én odaadtam neki az ajándékomat, ő azt mondta, hogy vendég vagyok az otthonában és leültünk egymás mellé egy szövetkanapén. Ekkor történt, hogy Abed visszatért a gyásztörténethez amit még a telefonon kezdett mesélni 16 évvel ezelőtt. Nemrég műtötték meg a szemét, mondta. Az oldalával és a lábaival is voltak problémái, és, ó, elvesztette a fogait a karambolban. Szeretném, hogy kivegye őket? Abed felkelt és bekapcsolta a TV-t, hogy ne legyek egyedül, amíg kimegy a szobából, aztán visszatért a karambolról készült polariodokkal és a régi jogosítványával. "Jóképű voltam," mondta. Lenéztünk a laminált fotójára. Abed kevésbé volt jóképű, mint elfogadható, sűrű fekete hajjal és kerek arccal és vastag nyakkal. Ez a fiatal volt az, aki 1990. május 16-án két nyakat tört el, köztük az enyémet, és összezúzott egy agyat és elvett egy életet. Huszonegy évvel később vékonyabb volt, mint a felesége, az arcbőre lógott, és Abedre nézve, amint fiatal önmagát nézi eszembe jutott, ahogy a karambol után a saját fiatal fotómat nézem, és felismertem a vágyakozását. "A karambol mindkettőnk életét megváltoztatta," mondtam.
Abed then showed me a picture of his mashed truck, and said that the crash was the fault of a bus driver in the left lane who did not let him pass. I did not want to recap the crash with Abed. I'd hoped for something simpler: to exchange a Turkish dessert for two words and be on my way. And so I didn't point out that in his own testimony the morning after the crash, Abed did not even mention the bus driver. No, I was quiet. I was quiet because I had not come for truth. I had come for remorse. And so I now went looking for remorse and threw truth under the bus. "I understand," I said, "that the crash was not your fault, but does it make you sad that others suffered?" Abed spoke three quick words. "Yes, I suffered."
Abed aztán megmutatta a képet az összetört teherautójáról, és azt mondta, hogy a karambol a buszsofőr hibája volt a baloldali sávban, aki nem engedte el őt. Nem akartam újraélni az ütközést Abeddel. Valami egyszerűbbre vágytam: némi török édességet elcserélni egy szóra és visszatérni a dolgomhoz. Úgyhogy nem mutattam rá, hogy a saját vallomásában a karambol utáni reggelen Abed nem is említette a buszsofőrt. Nem, csendben maradtam. Mert nem az igazságért jöttem. Bűntudatért jöttem. Szóval a bűntudatot kerestem és az igazságot a busz alá löktem. "Értem," mondtam, "hogy a karambol nem a te hibád volt, de nem tesz szomorúvá, hogy mások szenvedtek ezért?" Abed két gyors szóval válaszolt. "Igen, szenvedtem."
Abed then told me why he'd suffered. He'd lived an unholy life before the crash, and so God had ordained the crash, but now, he said, he was religious, and God was pleased. It was then that God intervened: news on the TV of a car wreck that hours before had killed three people up north. We looked up at the wreckage. "Strange," I said. "Strange," he agreed. I had the thought that there, on Route 804, there were perpetrators and victims, dyads bound by a crash. Some, as had Abed, would forget the date. Some, as had I, would remember. The report finished and Abed spoke. "It is a pity," he said, "that the police in this country are not tough enough on bad drivers."
Abed aztán elmondta, miért szenvedett. Szentségtelen életet élt a karambol előtt, úgyhogy Isten elrendelte a balesetet, és most, mondta, vallásos, Isten pedig elégedett. Akkor avatkozott Isten közbe: a híradó a TV-ben egy balesetet mutatott amiben három ember halt meg északon. A roncsokat néztük. "Furcsa," mondtam. "Furcsa," értett egyet. Azt gondoltam, hogy ott, a 804-es úton voltak elkövetők és áldozatok, párba rendezve egy baleset által. Néhányan, mint Abed, a dátumot is elfelejtik. Néhányan, mint én, emlékezni fognak. A riportnak vége lett és Abed megszólalt. "Szomorú," mondta, "hogy a rendőrség ebben az országban nem elég kemény a rossz sofőrökkel."
(Laughter)
Értetlenül néztem.
I was baffled. Abed had said something remarkable. Did it point up the degree to which he'd absolved himself of the crash? Was it evidence of guilt, an assertion that he should have been put away longer? He'd served six months in prison, lost his truck license for a decade. I forgot my discretion. "Um, Abed," I said, "I thought you had a few driving issues before the crash."
Abed valami nagyon jelentőségteljeset mondott. Azt mutatta volna, hogy mennyire feloldozta magát a baleset alól? Vagy a bűntudat bizonyítéka volt, kijelentés, hogy több időre kellett volna őt bezárni? Hat hónapot töltött börtönben, a teherautójogosítványát elvesztette egy évtizedre. Nem voltam többé diszkrét. "Öm, Abed," mondtam, "azt hittem volt neked is néhány incidensed a baleset előtt."
"Well," he said, "I once went 60 in a 40." And so 27 violations -- driving through a red light, driving at excessive speed, driving on the wrong side of a barrier, and finally, riding his brakes down that hill -- reduced to one. And it was then I understood that no matter how stark the reality, the human being fits it into a narrative that is palatable. The goat becomes the hero. The perpetrator becomes the victim. It was then I understood that Abed would never apologize.
"Hát," mondta, "egyszer 60-nal mentem 40 helyett." És így 27 szabályszegés -- piros lámpán való áthajtás, kiemelkedő gyorshajtás, a korlát rossz oldalán hajtás, és végül, hogy azon a dombon egyszerre lépett a fékre és a gázra -- egyetlen egyre apadt. Itt értettem meg, hogy bármilyen zord is a valóság, az emberi lény mindig kellemes narratívába helyezi magát. A kecske lesz a hős. Az elkövető lesz az áldozat. Ekkor értettem meg, hogy Abed sosem fog bocsánatot kérni.
Abed and I sat with our coffee. We'd spent 90 minutes together, and he was now known to me. He was not a particularly bad man or a particularly good man. He was a limited man who'd found it within himself to be kind to me. With a nod to Jewish custom, he told me that I should live to be 120 years old. But it was hard for me to relate to one who had so completely washed his hands of his own calamitous doing, to one whose life was so unexamined that he said he thought two people had died in the crash.
Abed és én ültünk a kávénkkal. 90 percet töltöttünk együtt, és már ismertem őt. Nem volt egy különösebben rossz ember, sem egy különösebben jó ember. Egy korlátozott ember volt, aki azt találta, hogy kedves lesz velem. A zsidó szokásnak megfelelően azt mondta, hogy éljek 120 évig. De nehéz volt azonosulnom vele, aki ennyire mosta kezeit saját gyászos tettei fölött, aki annyira nem volt tudatában a saját életének, hogy azt hitte, két ember halt meg a balesetben.
There was much I wished to say to Abed. I wished to tell him that, were he to acknowledge my disability, it would be OK, for people are wrong to marvel at those like me who smile as we limp. People don't know that they have lived through worse, that problems of the heart hit with a force greater than a runaway truck, that problems of the mind are greater still, more injurious than a hundred broken necks. I wished to tell him that what makes most of us who we are most of all is not our minds and not our bodies and not what happens to us, but how we respond to what happens to us. "This," wrote the psychiatrist Viktor Frankl, "is the last of the human freedoms: to choose one's attitude in any given set of circumstances."
Sok mindent szerettem volna Abednek mondani. El akartam mondani, hogy ha elfogadná a sérülésemet, rendben lenne, mert az embereknek nincs igazuk mikor álmélkodnak rajtunk, hogy sántán is mosolygunk. Az emberek nem tudják, hogy éltek át rosszabbat is, hogy a szív bajai nagyobb erővel bírnak, mint egy elszabadult teherautó, hogy az elme problémái nagyobbak, többet sebeznek, mint száz eltört nyak. El akartam mondani neki, hogy ami leginkább meghatározza, hogy kik vagyunk, az nem az elménk és nem a testünk és nem az, hogy mi történik velünk, hanem hogy hogyan reagálunk arra, ami történik velünk. "Ez," írta Viktor Frankl, a pszichiáter, "az utolsó az emberi szabadságok közül: megválasztani a hozzáállásunkat bármilyen körülmények között."
I wished to tell him that not only paralyzers and paralyzees must evolve, reconcile to reality, but we all must -- the aging and the anxious and the divorced and the balding and the bankrupt and everyone. I wished to tell him that one does not have to say that a bad thing is good, that a crash is from God and so a crash is good, a broken neck is good. One can say that a bad thing sucks, but that this natural world still has many glories. I wished to tell him that, in the end, our mandate is clear. We have to rise above bad fortune. We have to be in the good and enjoy the good -- study and work and adventure and friendship, oh, friendship, and community and love.
El szerettem volna mondani, hogy nem csak a bénáknak és a bénítóknak kell fejlődni, megbékélni a valósággal, de mindannyiunknak -- az öregedőknek és a rettegőknek és a válóknak és a kopaszodóknak és a csődbemenőknek és mindenkinek. El szerettem volna mondani, hogy nem kell azt mondani, hogy egy rossz dolog jó, hogy a baleset Istentől való és ezért jó, egy törött nyak jó. Elmondhatjuk, hogy a rossz dolgok szörnyűek, de ez a világ még bővelkedik csodákban. El szerettem volna mondani, hogy végül is a megbízatásunk világos: felül kell emelkednünk a balszerencsén. Át kell élnünk a jót és élvezni azt, a tanulást és a munkát és a kalandot és a barátságot -- ó, a barátság -- és a közösséget és a szeretetet.
But most of all, I wished to tell him what Herman Melville wrote, that truly "to enjoy bodily warmth, some small part of you must be cold, for there is no quality in this world that is not what it is merely by contrast." Yes, contrast. If you are mindful of what you do not have, you may be truly mindful of what you do have. And if the gods are kind, you may truly enjoy what you have. That is the one singular gift you may receive if you suffer in any existential way. You know death, and so may wake each morning pulsing with ruddy life. Some part of you is cold, and so another part may truly enjoy what it is to be warm, or even to be cold. When one morning, years after the crash, I stepped onto stone and the underside of my left foot felt the flash of cold, nerves at last awake, it was exhilarating, a gust of snow.
De leginkább azt szerettem volna elmondani neki, amit Herman Melville írt, hogy "ahhoz, hogy tényleg élvezd a test melegét, valamilyen kis részednek hidegnek kell lennie, mert nincs olyan tulajdonság a világban amit nem a kontraszt tenne azzá, ami." Igen, a kontraszt. Ha tisztában vagy vele, hogy mid nincsen, igazán tisztában lehetsz vele, hogy mid is van, és ha az istenek kegyesek, ki is élvezheted, amid van. Ez az egyetlen ajándék, amit kaphatsz ha valaha egzisztenciálisan szenvedsz. Ismered a halált, így minden reggel az élet lüktetésével kelhetsz. Valamilyen részed hideg, hogy valami másik részed tényleg élvezhesse mit jelent melegnek lenni, vagy akár hidegnek is. Mikor egy reggel, évekkel a baleset után kőre léptem és a bal talpam megérezte a hideg érintését, az idegek végre ébren, üdítő volt, egy hófuvallat.
But I didn't say these things to Abed. I told him only that he had killed one man, not two. I told him the name of that man. And then I said, "Goodbye."
De nem mondtam el ezt Abednek. Annyit mondtam csak, hogy csak egy embert ölt meg, nem kettőt. Elmondtam neki a nevét. Aztán azt mondtam, "Viszlát."
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thanks a lot.
Nagyon köszönöm.
(Applause and cheers)
(Taps)