I'm going to talk to you about power in this 21st century. And basically, what I'd like to tell you is that power is changing, and there are two types of changes I want to discuss. One is power transition, which is change of power amongst states. And there the simple version of the message is it's moving from West to East. The other is power diffusion, the way power is moving from all states West or East to non-state actors. Those two things are the huge shifts of power in our century. And I want to tell you about them each separately and then how they interact and why, in the end, there may be some good news.
A 21. századi hatalomról fogok beszélni, s alapvetően arról, hogy a hatalom átrendeződik. A megtárgyalandó változásnak két válfaja van. Az egyik a hatalmi átmenet, ami az államok közti hatalomátrendeződést jelenti. Ez elég egyszerűen megfogalmazható: nyugatról keletre mozog. A másik a hatalomdiffúzió, ahogy a hatalom a nyugati vagy keleti államoktól a nem állami szereplők felé mozog. E két dolog jelzi a 21. század nagy hatalmi átalakulásait. Külön-külön szólok mindkettőről, a kölcsönhatásukról is, és végül arról, milyen jó hírre számíthatunk.
When we talk about power transition, we often talk about the rise of Asia. It really should be called the recovery or return of Asia. If we looked at the world in 1800, you'd find that more than half of the world's people lived in Asia and they made more than half the world's product. Now fast forward to 1900: half the world's people -- more than half -- still live in Asia, but they're now making only a fifth of the world's product. What happened? The Industrial Revolution, which meant that all of a sudden, Europe and America became the dominant center of the world. What we're going to see in the 21st century is Asia gradually returning to being more than half of the world's population and more than half of the world's product. That's important and it's an important shift. But let me tell you a little bit about the other shift that I'm talking about, which is power diffusion.
A hatalmi átmenetről szólva gyakran Ázsia fölemelkedése kerül szóba. Ezt valójában Ázsia talpra állásának vagy visszatérésének kell neveznünk. Ha szemügyre vesszük az 1800-as évek világát, kiderül, hogy az emberiség fele Ázsiában élt, és a világ termékeinek több mint a felét ott állították elő. Előreugrunk 1900-ba: az emberiségnek több mint a fele még mindig Ázsiában él, de ott a világ termékeinek már csupán ötödét állítják elő. Mi történt? Az ipari forradalom, amely azt hozta, hogy Európa és Amerika túlsúlyban levő világközponttá vált. A 21. században azt látjuk, hogy Ázsia fokozatosan visszatér, és a világ népességének több mint a felét, valamint termékeinek is több mint a felét adja. Ez fontos változás. Egy keveset beszélek a másik átalakulásról, a hatalomdiffúzióról is.
To understand power diffusion put this in your mind: computing and communications costs have fallen a thousandfold between 1970 and the beginning of this century. Now that's a big abstract number. But to make it more real, if the price of an automobile had fallen as rapidly as the price of computing power, you could buy a car today for five dollars. Now when the price of any technology declines that dramatically, the barriers to entry go down. Anybody can play in the game. So in 1970, if you wanted to communicate from Oxford to Johannesburg to New Delhi to Brasilia and anywhere simultaneously, you could do it. The technology was there. But to be able to do it, you had to be very rich -- a government, a multinational corporation, maybe the Catholic Church -- but you had to be pretty wealthy. Now, anybody has that capacity, which previously was restricted by price just to a few actors. If they have the price of entry into an Internet cafe -- the last time I looked, it was something like a pound an hour -- and if you have Skype, it's free. So capabilities that were once restricted are now available to everyone. And what that means
A hatalomdiffúzió megértéséhez ezt vegyük tekintetbe: a számítástechnikai és távközlési költségek ezredrészükre csökkentek 1970 és a jelen század kezdete között. Ez egy nagy absztrakt szám. Hogy érzékelhetővé tegyem: képzeljük el, ha az autóárak ilyen gyorsan zuhantak volna, mint a számítástechnikai eszközöké, már öt dollárért kocsit vehetnénk. Ha bármely technológia ára ilyen rohamosan csökken, a piacra lépési korlátok lefelé tartanak. Bárki részt vehet a játékban. 1970-ben, ha azonnal közölni akartunk valamit Oxfordból Johannesburgba vagy Újdelhibe, Brazíliavárosba vagy bárhová, megtehettük. Megvolt rá a technológia. De hogy megtehessük, igen gazdagnak kellett lennünk, mint a kormányoknak, multiknak vagy tán a katolikus egyháznak, tehát elég gazdagnak. Most mindenkinek megvan a lehetősége, amely korábban az ár miatt csak kevesekre korlátozódott. Ha az internetkávézó hozzáférési díját megfizetik, manapság kb. egy fontot, és ha Skype-juk van, a használat ingyenes. A lehetőségek, amelyek egykor szűkre szabottak voltak, ma bárkinek hozzáférhetők. Ez nem azt jelenti,
is not that the age of the State is over. The State still matters. But the stage is crowded. The State's not alone. There are many, many actors. Some of that's good: Oxfam, a great non-governmental actor. Some of it's bad: Al Qaeda, another non-governmental actor. But think of what it does to how we think in traditional terms and concepts. We think in terms of war and interstate war. And you can think back to 1941 when the government of Japan attacked the United States at Pearl Harbor. It's worth noticing that a non-state actor attacking the United States in 2001 killed more Americans than the government of Japan did in 1941. You might think of that as the privatization of war. So we're seeing a great change in terms of diffusion of power.
hogy a nemzetállamok kora leáldozott. A nemzetállamoknak még van jelentőségük. De nemzetállam nincs egyedül, rajta kívül is nyüzsögnek a szereplők. Egyik-másikuk rendes, pl. az Oxfam nevű nagy civil szervezet. Némelyikük rossz, pl. az al-Káida is civil szervezet. De gondoljanak bele, milyen hatása van ennek hagyományos fogalmainkra. Háborús fogalmakban s államok közti háborúban gondolkodunk. Gondoljunk vissza 1941-re, amikor a japán kormány Pearl Harbornál rátámadt az USA-ra. Figyelemre méltó, hogy egy civil szervezet, amely 2001-ben rátámadt az USA-ra, több amerikait ölt meg, mint a japán kormány 1941-ben. Erről azt gondolhatják, hogy ez a háború privatizálása. Nagy változást látunk a hatalomdiffúzió terén.
Now the problem is that we're not thinking about it in very innovative ways. So let me step back and ask: what's power? Power is simple the ability to affect others to get the outcomes you want, and you can do it in three ways. You can do it with threats of coercion, "sticks," you can do it with payments, "carrots," or you can do it by getting others to want what you want. And that ability to get others to want what you want, to get the outcomes you want without coercion or payment, is what I call soft power. And that soft power has been much neglected and much misunderstood, and yet it's tremendously important. Indeed, if you can learn to use more soft power, you can save a lot on carrots and sticks. Traditionally, the way people thought about power was primarily in terms of military power. For example, the great Oxford historian who taught here at this university, A.J.P. Taylor, defined a great power as a country able to prevail in war. But we need a new narrative if we're to understand power in the 21st century. It's not just prevailing at war, though war still persists. It's not whose army wins; it's also whose story wins. And we have to think much more in terms of narratives and whose narrative is going to be effective.
Az a baj, hogy erről elmaradott módon gondolkodunk. Álljunk meg egy pillanatra, és tisztázzuk: mi a hatalom? A hatalom egyszerűen mások befolyásolásának képessége a kívánt eredmény elérése érdekében. Erre három lehetőségünk van. Megtehetjük erőszakkal való fenyegetéssel, "furkósbottal", pénzzel, "mézesmadzaggal" vagy rávéve másokat, hogy akarják azt, amit mi akarunk. A képességet, hogy rávegyünk másokat hogy akarják azt, amit mi akarunk, erőszak vagy pénz nélkül – ezt nevezem puha hatalomnak. A puha hatalmat sokan elhanyagolják, sokan félreértik, pedig elképesztően fontos. Tényleg, ha megtanulhatjuk jobban használni a puha hatalmat, rengeteg mézesmadzagot és bunkósbotot lehet megspórolni. Az emberek hagyományosan a hatalmat elsődlegesen katonai hatalomnak tekintik. Pl. a nagy oxfordi történész, A. J. P. Taylor, aki ezen az egyetemen tanított, a nagyhatalmat így határozta meg: háború esetén fölényben lévő ország. De új szemléletre van szükség, ha meg akarjuk érteni a 21. századi hatalmat. Nemcsak katonai fölényről van szó, noha még léteznek háborúk. Nem arról van szó, kinek a hadserege győz, hanem arról, kinek az eszméi győznek. Jobban kell támaszkodnunk a narratívákra, és arra, kinek a narratívája hatékony.
Now let me go back to the question of power transition between states and what's happening there. the narratives that we use now tend to be the rise and fall of the great powers. And the current narrative is all about the rise of China and the decline of the United States. Indeed, with the 2008 financial crisis, many people said this was the beginning of the end of American power. The tectonic plates of world politics were shifting. And president Medvedev of Russia, for example, pronounced in 2008 this was the beginning of the end of United States power. But in fact, this metaphor of decline is often very misleading. If you look at history, in recent history, you'll see the cycles of belief in American decline come and go every 10 or 15 years or so. In 1958, after the Soviets put up Sputnik, it was "That's the end of America." In 1973, with the oil embargo and the closing of the gold window, that was the end of America. In the 1980s, as America went through a transition in the Reagan period, between the rust belt economy of the midwest to the Silicon Valley economy of California, that was the end of America. But in fact, what we've seen is none of those were true. Indeed, people were over-enthusiastic in the early 2000s, thinking America could do anything, which led us into some disastrous foreign policy adventures, and now we're back to decline again.
Hadd térjek vissza az államok közötti hatalmi átmenet kérdéséhez, s ahhoz, mi megy végbe eközben. A ma használt narratívák a nagyhatalmak keletkezéséhez és bukásához kapcsolódnak. A jelenlegi narratíva Kína fölemelkedéséről s az USA visszaszorulásáról szól. Tényleg, a 2008-as pénzügyi válság után sokan úgy ítélték meg, hogy akkor kezdődött az USA hatalmának csökkenése. A világpolitika tektonikus lemezei mozgásba jöttek. Medvegyev orosz elnök pl. 2008-ban kijelentette: ez az USA hatalma végének kezdetét jelenti. De valójában a hanyatlás említett metaforája gyakran igencsak félrevezető. Ha a jelenlegi történelmet megnézzük, észrevehetjük, hogy az USA hanyatlásának hiedelme 10-15 évenként ciklikusan föl-fölbukkan. 1958-ban, miután a szovjetek fölbocsátották a szputnyikot, az volt a "Vége Amerikának!" időszak. 1973-ban, az olajembargó s a Bretton Woods-i rendszer megszűnése jelentette Amerika végét. Az 1980-as években, amikor Amerika a Reagan-időszak átalakulását élte át, a középnyugat rozsdaövezeti gazdaságáról a szilícium-völgyi kaliforniai gazdaságra váltott át: az volt Amerika vége. De láttuk, hogy ebből egy fikarcnyi sem volt igaz. Sőt, az emberek a fellegekben jártak a 2000-es évek elején, s azt hitték, hogy az USA mindent megtehet. Ez katasztrofális külpolitikai kalandokba sodort minket, és most ismét hanyatló korszakban vagyunk.
The moral of this story is all these narratives about rise and fall and decline tell us a lot more about psychology than they do about reality. If we try to focus on the reality, then what we need to focus on is what's really happening in terms of China and the United States. Goldman Sachs has projected that China, the Chinese economy, will surpass that of the U.S. by 2027. So we've got, what, 17 more years to go or so before China's bigger. Now someday, with a billion point three people getting richer, they are going to be bigger than the United States. But be very careful about these projections such as the Goldman Sachs projection as though that gives you an accurate picture of power transition in this century. Let me mention three reasons why it's too simple. First of all, it's a linear projection. You know, everything says, here's the growth rate of China, here's the growth rate of the U.S., here it goes -- straight line. History is not linear. There are often bumps along the road, accidents along the way. The second thing is that the Chinese economy passes the U.S. economy in, let's say, 2030, which it may it, that will be a measure of total economic size, but not of per capita income -- won't tell you about the composition of the economy. China still has large areas of underdevelopment and per capita income is a better measure of the sophistication of the economy. And that the Chinese won't catch up or pass the Americans until somewhere in the latter part, after 2050, of this century.
A történet tanulsága, hogy a fölemelkedésről, bukásról s hanyatlásról szőtt elméletek sokkal többet elárulnak a lélektanról, mint a valóságról. Ha a valóságra koncentrálunk, akkor arra kell figyelnünk, mi megy végbe Kínában és az Egyesült Államokban. A Goldmann Sachs előrejelezte, hogy Kína, a kínai gazdaság 2027-re lehagyja az amerikai gazdaságot. Szerintük kb. 17 évünk van mielőtt Kína megelőz bennünket. Egykor majd az 1,3 milliárd főnyi népességük meggazdagodásával nagyobbak lesznek az USA-nál. De legyünk nagyon óvatosak a Goldman Sachs-féle előrejelzésekkel, hiszen csak látszólag adnak pontos képet a századunkban folyó hatalmi átmenetről. Három okot említek, amelyek rámutatnak a leegyszerűsítésre. Először: ez lineáris prognózis. Felületesen nézve ez látható: ez Kína fejlődési üteme, ez meg az USA-é, egyenes vonalúak. De a történelem nem az. Gyakran vannak kátyúk az úton, balesetek történnek útközben. A másik tényező, hogy a kínai gazdaság, mondjuk, 2030-ra hagyja le az amerikait, ez nem zárható ki. De ez a teljes gazdaságra nézve lesz igaz, nem az egy főre eső GDP-re. Ez semmit nem árul el a gazdaság szerkezetéről. Kínának még mindig óriási fejletlen területei vannak, és az egy főre eső GDP jobb mércéje a gazdaság fejlettségi állapotának. Ezért a kínaiak nem érik utol, és nem előzik meg az amerikaiakat a század első felében, csak valamikor 2050 után.
The other point that's worth noticing is how one-dimensional this projection is. You know, it looks at economic power measured by GDP. Doesn't tell you much about military power, doesn't tell you very much about soft power. It's all very one-dimensional. And also, when we think about the rise of Asia, or return of Asia as I called it a little bit earlier, it's worth remembering Asia's not one thing. If you're sitting in Japan, or in New Delhi, or in Hanoi, your view of the rise of China is a little different than if you're sitting in Beijing. Indeed, one of the advantages that the Americans will have in terms of power in Asia is all those countries want an American insurance policy against the rise of China. It's as though Mexico and Canada were hostile neighbors to the United States, which they're not. So these simple projections of the Goldman Sachs type are not telling us what we need to know about power transition.
Arról se feledkezzünk meg, hogy az előrejelzés mennyire egydimenziós. A GDP-vel mért gazdasági hatalmat figyeli. Nem mond sokat a katonai hatalomról, nem mond sokat a puha hatalomról; minden nagyon egydimenziós. S amikor Ázsia fölemelkedéséről vagy visszatéréséről beszélünk, ahogy korábban neveztem, érdemes tekintetbe vennünk, hogy Ázsia nem egységes. Japánból, Újdelhiből vagy Hanoiból nézve Kína fölemelkedésének képe kissé másnak látszik, mint Pekingből. Az amerikaiak egyik előnye lesz, hogy amikor az ázsiai hatalomról van szó, a kérdéses országok mind amerikai típusú biztonságpolitikát szeretnének Kína fölemelkedésének ellensúlyozására. Ez olyan, mintha Mexikó és Kanada az USA ellenséges szomszédjai lennének, noha nem azok. Úgyhogy ezek az egyszerű, Goldman Sachs-féle előrejelzések nem mondják meg, mit kell tudnunk a hatalmi átmenetről.
But you might ask, well so what in any case? Why does it matter? Who cares? Is this just a game that diplomats and academics play? The answer is it matters quite a lot. Because, if you believe in decline and you get the answers wrong on this, the facts, not the myths, you may have policies which are very dangerous. Let me give you an example from history. The Peloponnesian War was the great conflict in which the Greek city state system tore itself apart two and a half millennia ago. What caused it? Thucydides, the great historian of the the Peloponnesian War, said it was the rise in the power of Athens and the fear it created in Sparta. Notice both halves of that explanation.
Kérdezhetik: jó, és akkor mi van? Van jelentősége? Nem mindegy? Nem csupán játszma, amellyel diplomaták és tudósok molyolnak? A válasz: nagyon is számít, mert ha hisznek a visszaesésben, és rossz választ adnak rá, – a tényekre, nem a hiedelmekre –, nagyon veszélyes politikát választhatnak. Mondok egy történelmi példát. A peloponnészoszi háború olyan drámai konfliktus volt, amely során a görög városállami rendszer a darabjaira hullott szét két és félezer évvel ezelőtt. Mi volt az oka? Thuküdidész, a peloponnészoszi háború nagy történetírója szerint az ok Athén hatalmának megerősödése és Spárta ettől való félelme volt. Figyeljünk a magyarázat mindkét felére!
Many people argue that the 21st century is going to repeat the 20th century, in which World War One, the great conflagration in which the European state system tore itself apart and destroyed its centrality in the world, that that was caused by the rise in the power of Germany and the fear it created in Britain. So there are people who are telling us this is going to be reproduced today, that what we're going to see is the same thing now in this century. No, I think that's wrong. It's bad history. For one thing, Germany had surpassed Britain in industrial strength by 1900. And as I said earlier, China has not passed the United States. But also, if you have this belief and it creates a sense of fear, it leads to overreaction. And the greatest danger we have of managing this power transition of the shift toward the East is fear. To paraphrase Franklin Roosevelt from a different context, the greatest thing we have to fear is fear itself. We don't have to fear the rise of China or the return of Asia. And if we have policies in which we take it in that larger historical perspective, we're going to be able to manage this process.
Sokan állítják, hogy a 21. században megismétlődik a 20. század, amelyben az 1. világháború, a nagy világégés folyamán az európai államok rendszere összeomlott, és világközponti szerepe megszűnt; a háború oka Németország hatalmának megerősödése s Nagy-Britannia ettől való félelme volt. Vannak, akik azt mondják, hogy ez készül megismétlődni ma is, ugyanezt fogjuk tapasztalni a jelen században is. Nem, azt hiszem, ez tévedés. Ez rossz irány. Németország 1900-ra csak ipari teljesítményben tett túl Nagy-Britannián. Korábban már mondtam, hogy Kína nem hagyta le az USA-t. De ha az a meggyőződésünk, hogy igen, akkor ez félelemérzetet és belőle fakadó túlzott reakciót vált ki. A hatalom keletre való átrendeződésének kezeléséből keletkező legnagyobb veszély a félelem. Franklin Roosevelt más szövegkörnyezetben elhangzott szavaival élve: az egyetlen, amitől félnünk kell, maga a félelem. Nem Kína fölemelkedésétől vagy Ázsia visszatérésétől kell félnünk. Ha olyan a politikánk, amellyel a jelenséget szélesebb történelmi távlatban szemléljük, képesek leszünk e folyamatot kezelni.
Let me say a word now about the distribution of power and how it relates to power diffusion and then pull these two types together. If you ask how is power distributed in the world today, it's distributed much like a three-dimensional chess game. Top board: military power among states. The United States is the only superpower, and it's likely to remain that way for two or three decades. China's not going to replace the U.S. on this military board. Middle board of this three-dimensional chess game: economic power among states. Power is multi-polar. There are balancers -- the U.S., Europe, China, Japan can balance each other. The bottom board of this three-dimensional, the board of transnational relations, things that cross borders outside the control of governments, things like climate change, drug trade, financial flows, pandemics, all these things that cross borders outside the control of governments, there nobody's in charge. It makes no sense to call this unipolar or multi-polar. Power is chaotically distributed. And the only way you can solve these problems -- and this is where many greatest challenges are coming in this century -- is through cooperation, through working together, which means that soft power becomes more important, that ability to organize networks to deal with these kinds of problems and to be able to get cooperation.
Most rátérek a hatalommegosztásra, s arra, miként kapcsolódik ez a hatalom diffúziójához, majd aztán összevonom e két típust. Ha az a kérdés, hogyan oszlik meg világunkban ma a hatalom, erre az a válaszom, hogy valahogy úgy, mint a háromdimenziós sakkjáték. A felső tábla az államok közötti katonai hatalom. Az USA az egyetlen szuperhatalom, és valószínűleg két-három évtizedig így is marad. Kína nem fogja fölváltani az USA-t a katonai táblán. A háromdimenziós sakkjáték középső táblája az államok közti gazdasági hatalom. A hatalom multipoláris. Vannak ellensúlyok: az USA, Európa, Kína, Japán kiegyensúlyozhatják egymást. Az alsó tábla határokon átnyúló nemzetközi ügyek, amelyeket kormányok nem tudnak befolyásolni, pl. a klímaváltozás, a drogkereskedelem, pénzmozgások, világjárványok; minden ügy, amely átnyúlik a határokon, s kívül esik kormányok irányításán, senki sem vonható értük felelősségre. Ezeket nincs értelme unipolárisnak vagy multipolárisnak nevezni. A hatalom kaotikusan oszlik meg. E problémák megoldásának egyetlen módja – századunkban sok nagy feladat is ekként merül föl –, az együttes cselekvés, az együttműködés, azaz a puha hatalom fontosabbá válik, a hálózatba szervezés képessége az efféle kérdések kezelése érdekében és az együttműködés képessége.
Another way of putting it is that as we think of power in the 21st century, we want to get away from the idea that power's always zero sum -- my gain is your loss and vice versa. Power can also be positive sum, where your gain can be my gain. If China develops greater energy security and greater capacity to deal with its problems of carbon emissions, that's good for us as well as good for China as well as good for everybody else. So empowering China to deal with its own problems of carbon is good for everybody, and it's not a zero sum, I win, you lose. It's one in which we can all gain. So as we think about power in this century, we want to get away from this view that it's all I win, you lose. Now I don't mean to be Pollyannaish about this. Wars persist. Power persists. Military power is important. Keeping balances is important. All this still persists. Hard power is there, and it will remain. But unless you learn how to mix hard power with soft power into strategies that I call smart power, you're not going to deal with the new kinds of problems that we're facing.
Másként fogalmazva: amikor a 21. századi hatalomról beszélünk, el akarunk távolodni a fölfogástól, hogy az mindig zérusösszegű játék, azaz az én nyereségem a másik vesztesége s fordítva. A hatalom pozitív összegű játék is lehet, a másik nyeresége az enyém is lehet. Ha Kína nagyobb energiabiztonságot és nagyobb kapacitást teremt, hogy megbirkózzon a CO₂-kibocsátással, az jó nekünk, és Kínának nemkülönben, mint ahogy minden egyes embernek. Ha képessé tesszük Kínát, hogy megoldja CO₂-problémáját, az mindenkinek jó, és nem zérusösszegű, nem nyerek–veszítesz. E játékban mindannyian nyerhetünk. Ha az e századi hatalomról gondolkodunk, föl akarunk hagyni a nézettel, hogy az az "én nyerek – te veszítesz" helyzet. Nem tartom magam hurrá-optimistának. A háborúk folytatódnak. A hatalom nem szűnik. A katonai hatalomnak jelentősége van. Az egyensúly megőrzése fontos. Mindezek továbbra is fennállnak. A kemény hatalom megvan, és nem szűnik meg. De csak ha megtanuljuk, hogyan kell ötvözni a kemény s a puha hatalmat olyan stratégiákká, amelyet okos hatalomnak nevezek, akkor nem kell majd foglalkoznunk újonnan fölmerülő problémákkal.
So the key question that we need to think about as we look at this is how do we work together to produce global public goods, things from which all of us can benefit? How do we define our national interests so that it's not just zero sum, but positive sum. In that sense, if we define our interests, for example, for the United States the way Britain defined its interests in the 19th century, keeping an open trading system, keeping a monetary stability, keeping freedom of the seas -- those were good for Britain, they were good for others as well. And in the 21st century, you have to do an analog to that. How do we produce global public goods, which are good for us, but good for everyone at the same time? And that's going to be the good news dimension of what we need to think about as we think of power in the 21st century.
A kulcskérdés, amit át kell gondolnunk: hogyan működjünk együtt hogy elérjük az egész világnak a közjót, amely valamennyiünk hasznára válik? Hogyan fogalmazzuk meg nemzeti érdekeinket úgy, hogy az ne csak zérusösszegű, hanem pozitív összegű játék legyen. Ebben az értelemben, ha érdekeinket határozzuk meg, pl. az USA érdekeit, ahogy Nagy-Britannia a 19. században tette: a szabadkereskedelmi rendszer a pénzügyi stabilitás fönntartása, a nyílt tenger elve –, ezek jók voltak Nagy-Britanniának, más államoknak szintén. A 21. században valami hasonlóra van szükség. Hogyan teremtsük meg a közjót, ami jó nekünk, de egyben jó az egész világnak? Ez lesz az újdonság, amelyről el kell gondolkoznunk, amikor a 21. századi hatalommal foglalkozunk.
There are ways to define our interests in which, while protecting ourselves with hard power, we can organize with others in networks to produce, not only public goods, but ways that will enhance our soft power. So if one looks at the statements that have been made about this, I am impressed that when Hillary Clinton described the foreign policy of the Obama administration, she said that the foreign policy of the Obama administration was going to be smart power, as she put it, "using all the tools in our foreign policy tool box." And if we're going to deal with these two great power shifts that I've described, the power shift represented by transition among states, the power shift represented by diffusion of power away from all states, we're going to have to develop a new narrative of power in which we combine hard and soft power into strategies of smart power. And that's the good news I have. We can do that.
Van mód érdekeink megfogalmazására, melynek során ugyan kemény hatalommal védjük magunkat, másokkal szövetkezhetünk, nemcsak a közjó megteremtésére, de vannak módszerek a puha hatalmunk javítására is. Ha az erről szóló nyilatkozatokat nézzük, mély benyomást tett rám, ahogy Hillary Clinton jellemezte az Obama-kormány külpolitikáját: az Obama-kormány külpolitikája az okos hatalom filozófiáját követi, mint mondta: "a külpolitikai eszköztárunkban lévő minden eszköz alkalmazásával". Ha foglalkozni akarunk az említett két nagy hatalomátrendeződéssel, a hatalomnak az államok közötti áthelyeződésével, illetve a hatalomnak az államoktól történő eltolódásával jellemezhető hatalomátrendeződéssel, a hatalom új fölfogását kell kidolgoznunk, amelyben ötvözzük a kemény és a puha hatalmat az okos hatalom stratégiáiba. Ez a jó hírem. Meg tudjuk tenni.
Thank you very much.
Köszönöm szépen.
(Applause)
(Taps)