I'm a journalist, and I'm an immigrant. And these two conditions define me.
Újságíró vagyok és bevándorló. Ez a két körülmény meghatároz engem.
I was born in Mexico, but I've spent more than half my life reporting in the United States, a country which was itself created by immigrants. As a reporter and as a foreigner, I've learned that neutrality, silence and fear aren't the best options -- not in journalism, nor in life. Neutrality is often an excuse that we journalists use to hide from our true responsibility. What is that responsibility? It is to question and to challenge those in positions of power. That's what journalism is for.
Mexikóban születtem, de életem több mint felét riporterként az Egyesült Államokban töltöttem. Abban az országban, melyet magát is bevándorlók hoztak létre. Riporterként és külföldiként megtanultam, hogy a semlegesség, a hallgatás és a félelem nem a legjobb választások – sem az újságírásban, sem az életben. A semlegességre gyakran hivatkozunk mi, újságírók, hogy felmentsük magunkat a felelősség alól. Mi is ez a felelősség? Az, hogy megkérdőjelezzük azokat, és megmérkőzzünk azokkal, akiké a hatalom. Erről szól az újságírás.
That's the beauty of journalism: to question and challenge the powerful. Of course, we have the obligation to report reality as it is, not how we would like it to be. In that sense, I agree with the principle of objectivity: if a house is blue, I say that it's blue. If there are a million unemployed people, I say there are a million. But neutrality won't necessarily lead me to the truth. Even if I'm unequivocally scrupulous, and I present both sides of a news item -- the Democratic and the Republican, the liberal and the conservative, the government's and the opposition's -- in the end, I have no guarantee, nor are any of us guaranteed that we'll know what's true and what's not true. Life is much more complicated, and I believe journalism should reflect that very complexity.
Ez az újságírás szépsége: kérdezni és tetemre hívni a hatalommal bírókat. Természetesen kötelesek vagyunk úgy bemutatni a valóságot, ahogy létezik, nem pedig úgy, ahogy mi szeretnénk, hogy létezzen. E tekintetben egyetértek az objektivitás elvével: ha egy ház kék, azt mondom, hogy kék. Ha milliók állástalanok, azt mondom, hogy milliók állástalanok. De a semlegesség nem feltétlenül vezet el az igazsághoz. Még ha teljesen aprólékos is vagyok, és az adott hírnek mindkét nézőpontját bemutatom – a demokratát és a republikánust, a liberálist és a konzervatívat, a kormányzatit és az ellenzékit –, végtére is nem garantálhatom, egyikünk se garantálhatja, hogy tudni fogjuk, mi igaz és mi nem az. Az élet sokkal bonyolultabb, és úgy hiszem, az újságírásnak tükröznie kell ezt a komplexitást.
To be clear: I refuse to be a tape recorder. I didn't become a journalist to be a tape recorder. I know what you're going to say: no one uses tape recorders nowadays.
Arra célzok, hogy nem akarok csak egy diktafon lenni. Nem azért lettem újságíró, hogy diktafon legyek. Tudom mit mondanak: senki sem használ manapság diktafont.
(Laughter)
(Nevetés)
In that case, I refuse to take out my cell phone and hit the record button and point it in front of me as if I were at a concert, like a fan at a concert. That is not true journalism. Contrary to what many people think, journalists are making value judgments all the time, ethical and moral judgments. And we're always making decisions that are exceedingly personal and extraordinarily subjective.
Ebben az esetben nem akarom elővenni a mobilomat, és megnyomni rajta a felvétel-gombot, aztán magam elé tartani, mintha koncerten lennék, mint egy rajongó a koncerten. Ez nem igazi újságírás. Ellentétben azzal, amit sok ember gondol, az újságírók minden pillanatban értékítéletet hoznak. etikai és morális ítéleteket. És mindig olyan döntéseket hozunk, melyek rendkívül személyesek és rettenetesen szubjektívek.
For example: What happens if you're called to cover a dictatorship, like Augusto Pinochet's regime in Chile or Fidel Castro's in Cuba? Are you going to report only what the general and commander want, or will you confront them? What happens if you find out that in your country or in the country next door, students are disappearing and hidden graves are appearing, or that millions of dollars are disappearing from the budget and that ex-presidents are magically now multimillionaires? Will you report only the official version? Or what happens if you're assigned to cover the presidential elections of the primary superpower, and one of the candidates makes comments that are racist, sexist and xenophobic? That happened to me. And I want to tell you what I did, but first, let me explain where I'm coming from, so you can understand my reaction.
Például: Mi van, ha egy diktatúráról kell tudósítaniuk, amilyen Chilében Augusto Pinochet rezsimje vagy Kubában Fidel Castróé? Csak arról fognak beszámolni, amit a tábornok vagy a parancsok akar, vagy konfrontálódnak is velük? Mi van, ha rájönnek, hogy a hazájukban vagy a szomszédos országban diákok tűnnek el, és titkos sírok tűnnek fel, vagy dollármilliók tűnnek el a költségvetésből és volt elnökök varázsütésre multimilliomosokká válnak? Akkor csak a hivatalos verziót mutatják be? Vagy mi van akkor, ha tudósítaniuk kell a legfontosabb szuperhatalom elnökválasztásáról és az egyik jelölt rasszista, szexista, és idegengyűlölő kijelentéseket tesz? Velem megtörtént. És el akarom önöknek mondani, hogy mit tettem, de előtte hadd mondjam el, honnét jöttem, hogy önök is megértsék a reakciómat.
I grew up in Mexico City, the oldest of five brothers, and our family simply couldn't afford to pay for all of our college tuition. So I studied in the morning, and worked in the afternoon. Eventually, I got the job I had always wanted: television reporter. It was a big opportunity. But as I was working on my third story, I ended up criticizing the president, and questioning the lack of democracy in Mexico. In Mexico, from 1929 to 2000, elections were always rigged; the incumbent president would hand-pick his successor. That's not true democracy. To me it seemed like a brilliant idea to expose the president, but to my boss --
Mexikóvárosban nőttem fel, öt fivér közül legidősebbként, és a családunk egyszerűen képtelen volt a tandíjainkat fizetni. Úgyhogy reggel tanultam, délután dolgoztam. Történetesen megkaptam azt a munkát, amire mindig is vágytam: TV-riporter lettem. Nagy lehetőség volt. De ahogy a harmadik sztorimon dolgoztam, végtére is odajutottam, hogy kritizálom az elnököt, és kérdőre vonom a mexikói demokrácia hiányáról. 1929 és 2000 között Mexikóban minden választást manipuláltak; a hivatalban lévő elnök kézivezérelten választotta ki utódját. Ez nem valódi demokrácia. Számomra zseniális ötletnek tűnt leleplezni az elnököt, de a főnököm számára...
(Laughter)
(Nevetés)
My boss didn't think it was such a great idea. At that time, the presidential office, Los Pinos, had issued a direct censor against the media. My boss, who, aside from being in charge of the show I worked for, was also in charge of a soccer team. I always suspected that he was more interested in goals than in the news. He censored my report. He asked me to change it, I said no, so he put another journalist on the story to write what I was supposed to say. I did not want to be a censored journalist. I don't know where I found the strength, but I wrote my letter of resignation. And so at 24 years of age -- just 24 -- I made the most difficult and most transcendental decision of my life. Not only did I resign from television, but I had also decided to leave my country.
Az ő számára nem volt annyira nagyszerű ötlet. Los Pinos, az elnöki hivatal akkor közvetlenül cenzúrázta a médiát. A főnököm, aki amellett, hogy felelős volt a műsorért, amelynek dolgoztam, egy focicsapatért is felelt. Mindig is gyanítottam, hogy jobban érdekelték a gólok, mint a hírek világa. Cenzúrázta a riportomat. Azt kérte, változtassak rajta. Nemet mondtam, ő pedig egy másik újságírót állított a sztorira, hogy írja le azt, amit nekem kellett volna mondani. Nem akartam cenzúrázott újságíró lenni. Nem tudom, miből merítettem erőt, de beadtam a felmondásomat. 24 évesen – csupán 24 évesen –, meghoztam életem legnehezebb és legbizonytalanabb döntését. Nemcsak a tv-től jöttem el, de úgy döntöttem, elhagyom a hazámat is.
I sold my car, a beat-up little red Volkswagen, came up with some money and said goodbye to my family, to my friends, to my streets, to my favorite haunts -- to my tacos --
Eladtam az elnyűtt kis, piros Volkswagenemet, lett egy kis pénzem, és elköszöntem a családomtól, a barátaimtól, a környékemtől, a törzshelyektől – a tacosaimtól –,
(Laughter)
(Nevetés)
and I bought a one-way ticket to Los Angeles, California. And so I became one of the 250 million immigrants that exist in the world.
aztán vettem egy csak oda repjegyet Kaliforniába, Los Angelesbe. És így váltam a világon élő 250 millió bevándorló egyikévé.
Ask any immigrant about the first day they arrived in their new country, and you'll find that they remember absolutely everything, like it was a movie with background music. In my case, I arrived in Los Angeles, the sun was setting, and everything I owned -- a guitar, a suitcase and some documents -- I could carry all of it with my two hands. That feeling of absolute freedom, I haven't experienced since. And I survived with what little I had. I obtained a student visa; I was studying. I ate a lot of lettuce and bread, because that's all I had. Finally, in 1984, I landed my first job as a TV reporter in the United States.
Kérdezzék meg akármelyik bevándorlót, hogy milyen volt az első napjuk az új országban: mindenre emlékezni fognak, mintha egy film volna háttérzenével. Mikor Los Angelesbe érkeztem. a Nap épp nyugovóra tért, és minden, amit birtokoltam – egy gitár, egy bőrönd és néhány irat – elfért a két kezemben. A szabadság korábban sosem tapasztalt érzése lengett körül. Azzal a kevéssel gazdálkodtam, amim volt. Megkaptam a tanulmányi vízumomat: tanulhattam. Kenyeren és salátám éltem, hisz csak erre futotta. Végül 1984-ben megkaptam első TV-riporteri állásomat az Egyesült Államokban.
And the first thing I noticed was that in the US, my colleagues criticized -- and mercilessly -- then president Ronald Reagan, and absolutely nothing happened; no one censored them. And I thought: I love this country.
És amit legelőször megfigyeltem, az az volt, hogy a kollégáim irgalmatlanul kritizálták Ronald Reagan elnököt. És nem történt semmi; senki sem cenzúrázta őket. Azt gondoltam: szeretem ezt az országot.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
And that's how it's been for more than 30 years: reporting with total freedom, and being treated as an equal despite being an immigrant -- until, without warning, I was assigned to cover the recent US presidential election.
És ez már több mint 30 éve így van: teljesen szabadon tudósítok, és bevándorló mivoltom ellenére egyenlően bánnak velem. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy az USA elnökválasztásáról kellett riportot készítenem.
On June 16, 2015, a candidate who would eventually become the president of the United States said that Mexican immigrants were criminals, drug traffickers and rapists. And I knew that he was lying. I knew he was wrong for one very simple reason: I'm a Mexican immigrant. And we're not like that. So I did what any other reporter would have done: I wrote him a letter by hand requesting an interview, and I sent it to his Tower in New York.
2015. június 16-án egy jelölt, aki történetesen az Egyesült Államok elnöke is lett, azt mondta, hogy a mexikói bevándorlók bűnözők, drogkereskedők és nemi erőszaktevők. Persze tudtam, hogy hazudik. Egész egyszerűen onnét tudtam, hogy nem igaz, amit mond, mert én is mexikói bevándorló vagyok. És mi nem vagyunk olyanok. Tehát megtettem, amit bármelyik riporter megtett volna: írtam neki egy levelet, interjút kérve, és elküldtem a New York-i toronyházába.
The next day I was at work, and I suddenly began to receive hundreds of calls and texts on my cell phone, some more insulting than others. I didn't know what was happening until my friend came into my office and said, "They published your cell number online." They actually did that. Here's the letter they sent where they gave out my number. Don't bother writing it down, OK? I already changed it.
Másnap aztán munka közben hirtelen több száz hívást és SMS-t kaptam. Egyik durvább volt, mint a másik. Nem tudtam, mi folyik, míg egy barátom be nem lépett az irodámba, és mondta, hogy "A telefonszámodat kitették a netre." És tényleg ez történt. Itt a levél, amit hozzáfűztek, amikor kiadták a számomat. Nehogy leírják, jó? Azóta már rég megváltoztattam.
(Laughter)
(Nevetés)
But I learned two things. The first one is that you should never, never, ever give your cell number to Donald Trump.
De két dolgot megtanultam. Az egyik, hogy soha, de soha ne adjuk ki a számunkat Donald Trumpnak.
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
The second lesson was that I needed to stop being neutral at that point. From then on, my mission as a journalist changed. I would confront the candidate and show that he was wrong, that what he said about immigrants in the US was not true.
A második pedig, hogy ennél a pontnál fel kellett hagynom a semlegesnek maradással. Ettől kezdve az újságírói küldetésem megváltozott. Konfrontálódni szeretnék a jelölttel, és megmutatni, hogy hamisan beszél, hogy amit mondott az USA bevándorlóiról, az nem volt igaz.
Let me give you some figures. Ninety-seven percent of all undocumented people in the United States are good people. Less than three percent have committed a serious crime, or "felony," as they say in English. In comparison, six percent of US citizens have committed a serious crime. The conclusion is that undocumented immigrants behave much better than US citizens.
Hadd mondjak néhány adatot. Az Egyesült Államokban élő nem nyilvántartott személyek 97%-a jó ember. Kevesebb mint 3%-uk követett el súlyos bűncselekményt, azaz bűnt, ahogy angolul mondják. Összehasonlításképp, az amerikai állampolgárok 6%-nak volt súlyos bűntette. Ebből következően, a nem nyilvántartott bevándorlók sokkal jobban viselkednek, mint az amerikai állampolgárok.
Based on that data, I made a plan. Eight weeks after they published my cell number, I obtained a press pass for a press conference for the candidate gaining momentum in the polls. I decided to confront him in person. But ... things didn't turn out exactly as I had planned; watch:
Erre alapozva kieszeltem egy tervet. Nyolc héttel azután, hogy nyilvánosságra hozták a telefonszámomat, engedélyt kaptam egy sajtókonferenciára a felmérésekben lendületbe jövő jelölthöz. Úgy döntöttem, hogy élőben szembesítem. De... a dolgok nem úgy alakultak, ahogy terveztem. Nézzék csak:
[Donald Trump Press Conference Dubuque, Iowa]
[Donald Trump sajtókonferenciája, Dubuque, Iowa]
(Video) Jorge Ramos: Mr. Trump, I have a question about immigration.
(Video) Jorge Ramos: Mr Trump, szeretnék a bevándorlásról kérdezni.
Donald Trump: Who's next? Yes, please.
Donald Trump: Ki a következő? Igen.
JR: Your immigration plan is full of empty promises.
JR: A bevándorlási tervezete üres ígéret csupán.
DT: Excuse me, you weren't called. Sit down. Sit down!
DT: Elnézést, nem szólítottam. Üljön le! Üljön le!
JR: I'm a reporter; as an immigrant and as a US citizen, I have the right to ask a question.
JR: Riporter vagyok, bevándorló és amerikai állampolgár, jogom van kérdezni.
DT: No you don't. JR: I have the right to ask --
DT: Nem, nincs. JR: Jogom van kérdezni...
DT: Go back to Univision.
DT: Menjen vissza a Univision-höz!
JR: This is the question: You cannot deport 11 million people. You cannot build a 1900-mile wall. You cannot deny citizenship to children in this country.
JR: A kérdésem: nem deportálhat 11 millió embert. Nem emelhet 1900 mérföldes falat. Nem tagadhatja meg az állampolgárságot itt született gyerekektől.
DT: Sit down. JR: And with those ideas --
DT: Üljön le! JR: És azon ötleteivel...
DT: You weren't called.
DT: Nem szólítottam.
JR: I'm a reporter and I have -- Don't touch me, sir.
JR: Riporter vagyok és nekem... Ne érjen hozzám, uram.
Guard 1: Please don't disrupt. You're being disruptive.
Őr 1: Ne okozzon feszültséget. Ön bomlasztja a rendet.
JR: I have the right to ask a question. G1: Yes, in order. In turn, sir.
JR: Jogom van feltenni egy kérdést. Őr 1: Igen, ha sorra kerül, uram.
Guard 2: Do you have your media credential?
Őr 2: Van média belépője?
JR: I have the right --
JR: Jogom van...
G2: Where? Let me see. JR: It's over there.
Őr 2: Hol? Hadd lássam. JR: Itt van.
Man: Whoever's coming out, stay out.
Férfi: Aki kijön, kint marad.
G2: You've just got to wait your turn.
Őr 2: Meg kell várnia, míg sorra kerül.
Man: You're very rude. It's not about you.
Férfi: Nagyon durva volt. Ehhez semmi köze.
JR: It's not about you -- Man: Get out of my country!
JR: Ehhez semmi köze... Férfi: Húzzon az országomból!
Man: It's not about you.
Férfi: Semmi köze hozzá.
JR: I'm a US citizen, too.
JR: Én is amerikai állampolgár vagyok. F: Hát, ja. Univision. Semmi köze hozzá.
Man: Well ...whatever. No, Univision. It's not about you.
JR: It's not about you. It's about the United States.
JR: Semmi köze hozzá. Ez az Egyesült Államokról szól.
(Applause)
(Taps)
(Applause ends)
Whenever I see that video, the first thing I always think is that hate is contagious. If you notice, after the candidate says, "Go back to Univision" -- that's code; what he's telling me is, "Get out of here." One member of his entourage, as if he had been given permission, said, "Get out of my country," not knowing that I'm also a US citizen.
Amikor csak megnézem ezt a videót, először arra gondolok, hogy a félelem fertőző. Ha megfigyelik, a jelölt "Menjen vissza a Univision-höz!" mondata a kód; amit ő mond, az annyit tesz: "Kifelé!". A stábjának egy tagja, mintha csak Trump engedélyt adott volna, azt mondta, hogy "Húzzon az országomból!", nem tudván, hogy én is amerikai állampolgár vagyok.
After watching this video many times, I also think that in order to break free from neutrality -- and for it to be a true break -- one has to lose their fear, and then learn how to say, "No; I'm not going to be quiet. I'm not going to sit down. And I'm not going to leave." The word "no" --
Miután számtalanszor megnéztem ezt a videót, Azt gondolom, hogy a semlegességből való kitörés végett – hogy valóban kitörjünk – le kell győzni a félelmünket, és megtanulni, hogyan mondhatjuk: "Nem, nem fogok csendben maradni. Nem fogok leülni. Nem fogok kimenni." Az a szó, hogy "nem" –
(Applause)
(Taps)
"no" is the most powerful word that exists in any language, and it always precedes any important change in our lives. And I think there's enormous dignity and it generates a great deal of respect to be able to step back and to push back and say, "No."
a "nem" a létező legerősebb szó bármely nyelven, és mindig egy életünkben bekövetkező fontos változás előzménye. És azt hiszem, hatalmas méltóságra vall és óriási tiszteletet érdemel, hogy tudjunk hátralépni és visszavágni, majd azt mondani: "Nem".
Elie Wiesel -- Holocaust survivor, Nobel Peace Prize recipient and who, unfortunately, we lost very recently -- said some very wise words: "We must take a side. Neutrality helps only the oppressor, never the victim." And he's completely right. We journalists are obligated to take sides in certain circumstances; in cases of racism, discrimination, corruption, lying to the public, dictatorships and human rights, we need to set aside neutrality and indifference.
Elie Wiesel – Nobel-békedíjas Holokauszt-túlélő, és akit sajnos nemrégiben elvesztettünk –, mondott egy nagy bölcsességet: "Állást kell foglalnunk. A semlegesség csak a bűnöst segíti, de az áldozatot soha." És teljesen igaza van. Mi, újságírók kötelesek vagyunk állást foglalni bizonyos körülmények között: rasszizmus, diszkrimináció, korrupció, nyilvános hazugság, diktatúrák és emberi jogok sértése esetén el kell állnunk a semlegességtől és közömbösségtől.
Spanish has a great word to describe the stance that journalists should take. The word is "contrapoder [anti-establishment]." Basically, we journalists should be on the opposite side from those in power. But if you're in bed with politicians, if you go to the baptism or wedding of the governor's son or if you want to be the president's buddy, how are you going to criticize them? When I'm assigned to interview a powerful or influential person, I always keep two things in mind: if I don't ask this difficult and uncomfortable question, no one else is going to; and that I'm never going to see this person again. So I'm not looking to make a good impression or to forge a connection. In the end, if I have to choose between being the president's friend or enemy, I always prefer to be their enemy.
A spanyolban van egy fantasztikus szó arra, hogy az újságíróknak állást kell foglalniuk. Ez a szó a "contrapoder [intézményellenes]". Alapvetően mi, újságírók, a hatalmon lévőkkel ellentétes oldalon kell állnunk. De ha Önök lefekszenek a politikusokkal, ha elmennek a kormányzó fiának keresztelőjére vagy esküvőjére, vagy az elnök haverjai szeretnének lenni, akkor hogy is kritizálhatják őket? Amikor meg kell interjúvolnom egy erős és befolyásos személyt, két dolgot tartok a fejemben: ha nem teszek fel nehéz és kényelmetlen kérdést, más nem fog helyettem; a másik, hogy sosem fogom viszont látni az illetőt. Úgyhogy nem érdekel, hogy jó benyomást keltsek, vagy kapcsolatokat szőjjek. Végül, ha választanom kell, hogy az elnök barátja vagy ellensége legyek, mindig az ellenséget választom.
In closing: I know this is a difficult time to be an immigrant and a journalist, but now more than ever, we need journalists who are prepared, at any given moment, to set neutrality aside. Personally, I feel like I've been preparing for this moment my whole life. When they censored me when I was 24, I learned that neutrality, fear and silence often make you an accomplice in crime, abuse and injustice. And being an accomplice to power is never good journalism.
Összegezve: Tudom, hogy ez most egy nehéz időszak mind bevándorlóként, mind újságíróként, de most jobban mint bármikor: olyan újságírókra van szükségünk, akik felkészültek, hogy bármilyen adott helyzetben készek legyenek elvonatkoztatni a semlegességtől. Személy szerint úgy érzem, hogy egész életemben erre a pillanatra készültem. 24 évesen, amikor cenzúráztak, megtanultam, hogy a semlegesség, félelem és hallgatás gyakran cinkossá tesz a bűnben, erőszakban és igazságtalanságban. És a hatalommal bűnrészesnek lenni sohasem a helyes újságírás.
Now, at 59 years old, I only hope to have a tiny bit of the courage and mental clarity I had at 24, and that way, never again remain quiet. Thank you very much.
Most, 59 évesen csak azt remélem, hogy maradt egy pici abból a bátorságból és lelki tisztaságból, ami megvolt 24 évesen, és ezáltal soha nem maradok csendben. Nagyon szépen köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)