Amongst all the troubling deficits we struggle with today -- we think of financial and economic primarily -- the ones that concern me most is the deficit of political dialogue -- our ability to address modern conflicts as they are, to go to the source of what they're all about and to understand the key players and to deal with them. We who are diplomats, we are trained to deal with conflicts between states and issues between states. And I can tell you, our agenda is full. There is trade, there is disarmament, there is cross-border relations.
Az összes aggasztó hiány közül, amikkel ma küszködünk -- -- elsősorban pénzügyi és a gazdasági hiányra gondolunk -- engem leginkább a politikai párbeszéd hiánya aggaszt -- azé a képességünké, hogy a modern konfliktusokat, annak vegyük, amik, hogy visszamenjünk az eredetükig, amiről valójában szólnak, és hogy megértsük a kulcsszereplőket és kezeljük őket. Minket, diplomatákat arra képeztek ki, hogy az országok közötti konfliktusokkal foglalkozzunk. És mondhatom, rengeteg a teendőnk. Ott van a kereskedelem, a leszerelés, a határokon átívelő kapcsolatok.
But the picture is changing, and we are seeing that there are new key players coming onto the scene. We loosely call them "groups." They may represent social, religious, political, economic, military realities. And we struggle with how to deal with them. The rules of engagement: how to talk, when to talk, and how to deal with them.
De a kép változik, és szemtanui vagyunk, amint új kulcsszereplők jelennek meg a színen. Ezeket egyszerűen csak csoportoknak nevezzük. A társadalmi, vallási, politikai gazdasági vagy katonai valóságot jeleníthetik meg. És azzal küszködünk, hogy hogyan is kezeljük őket. A megbeszélésnek vannak szabályai: hogyan, és mikor tárgyaljunk velük. hogyan kezeljük őket.
Let me show you a slide here which illustrates the character of conflicts since 1946 until today. You see the green is a traditional interstate conflict, the ones we used to read about. The red is modern conflict, conflicts within states. These are quite different, and they are outside the grasp of modern diplomacy. And the core of these key actors are groups who represent different interests inside countries. And the way they deal with their conflicts rapidly spreads to other countries. So in a way, it is everybody's business.
Hadd mutasssak egy diagramot Önöknek, amely a konfliktusok jellegét ábrázolja 1946-tól napjainkig. Látják, a zöld jelöli a hagyományos, államok közti konfliktusokat, azokat, amikről olvasni szoktunk. A pirosak a modern konfliktusok, az államokon belüli konfliktusok.. Ezek merőben mások, kívül esnek a modern diplomácia hatósugarán. A kulcsszereplők magját azok a csoportok alkotják amelyek az országon belüli különböző érdekeket jelenítik meg. És a konfliktuskezelés módja gyorsan átterjed más országokra. Így bizonyos értelemben mindenki érintett a dologban.
Another acknowledgment we've seen during these years, recent years, is that very few of these domestic interstate, intrastate conflicts can be solved militarily. They may have to be dealt with with military means, but they cannot be solved by military means. They need political solutions. And we, therefore, have a problem, because they escape traditional diplomacy. And we have among states a reluctance in dealing with them. Plus, during the last decade, we've been in the mode where dealing with groups was conceptually and politically dangerous. After 9/11, either you were with us or against us. It was black or white. And groups are very often immediately label terrorists. And who would talk to terrorists? The West, as I would see it, comes out of that decade weakened, because we didn't understand the group. So we've spent more time on focusing on why we should not talk to others than finding out how we talk to others.
A másik dolog, amire rájöttünk ezek alatt az évek alatt, a legutóbbi években, hogy ezek közül a helyi jelentőségű, országok közötti, vagy országon belüli konfliktusok közül csak nagyon kevés oldható meg katonai erővel. Meg lehet közelíteni őket katonai eszközökkel, de nem lehet megoldani őket katonailag. Politikai megoldásokra van szükség az esetükben. És a probléma abból adódik, hogy ezek kívül esnek a hagyományos diplomácia hatáskörén. És az országok vonakodnak attól, hogy az ilyen dolgokkal foglalkozzunk. Ráadásul, az utóbbi évtizedben olyan helyzetben voltunk, hogy a csoportokkal való foglalkozás elviekben és politikailag is veszélyes volt. Szeptember 11 óta valaki vagy velünk van, vagy ellenünk. Azóta minden vagy fekete, vagy fehér. És a csoportok sokszor azonnal megkapják a terrorista cimkét. És ki a csuda tárgyalna terroristákkal? A Nyugat, legalábbis én úgy látom, ebből az évtizedből meggyengülve jön ki, mert nem értettük meg a 'csoport'-ot. Így több időt töltünk azzal, hogy miért nem kéne tárgyalnunk, mint hogy kitaláljuk, hogy hogyan kéne.
Now I'm not naive. You cannot talk to everybody all the time. And there are times you should walk. And sometimes military intervention is necessary. I happen to believe that Libya was necessary and that military intervention in Afghanistan was also necessary. And my country relies on its security through military alliance, that's clear. But still we have a large deficit in dealing with and understanding modern conflict.
Nem vagyok naív. Nem beszélhetünk mindig mindenkivel. És vannak esetek, amikor ki kell vonulni. És néha szükséges a katonai beavatkozás. Én történetesen azt hiszem, hogy Líbiában elkerülhetetlen volt, és az afganisztáni katonai beavatkozás is szükséges volt. Hazám biztonsága a katonai szövetségen nyugszik, ez világos. De még mindig nagy a lemaradásunk a modern konfliktusok megértésében és kezelésében.
Let us turn to Afghanistan. 10 years after that military intervention, that country is far from secure. The situation, to be honest, is very serious. Now again, the military is necessary, but the military is no problem-solver. When I first came to Afghanistan in 2005 as a foreign minister, I met the commander of ISAF, the international troops. And he told me that, "This can be won militarily, minister. We just have to persevere." Now four COM ISAF's later, we hear a different message: "This cannot be won militarily. We need military presence, but we need to move to politics. We can only solve this through a political solution. And it is not us who will solve it; Afghans have to solve it." But then they need a different political process than the one they were given in 2001, 2002. They need an inclusive process where the real fabric of this very complicated society can deal with their issues.
Nézzük csak Afganisztánt. Tíz évvel a katonai beavatkozás után az ország még mindig közel sem biztonságos. Legyünk őszinték, a helyzet nagyon súlyos. Megint mondom, a katonaságra szükség van, de nem az a problémák megoldója. 2005-ben, amikor először jártam külügyminiszterként Afganisztánban, találkoztam az ISAF, a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő parancsnokával. Azt mondta nekem: "Miniszter úr, ezt meg lehet nyerni katonai erőkkel. Csak ki kell tartanunk." Most, négy parancsnokkal később más üzenetet hallunk: "Ezt nem lehet katonailag megnyerni. Szükség van a katonai jelenlétre, de el kell mozdulnunk a politika felé. Erre csak politikai megoldást lehet adni. És nem mi fogjuk a dolgot megoldani: hanem maguknak az afgánoknak kell. De másmilyen politikai eljárásra van szükségük, mint amit 2001-ben és 2002-ben kaptak. Egy olyan eljárásra, amelyben ők is részt vesznek, ahol ennek a nagyon bonyolult társadalomnak a valódi alakulatai foglalkozhatnak a témával.
Everybody seems to agree with that. It was very controversial to say three, four, five years ago. Now everybody agrees. But now, as we prepare to talk, we understand how little we know. Because we didn't talk. We didn't grasp what was going on. The International Committee of the Red Cross, the ICRC, is talking to everyone, and it is doing so because it is neutral. And that's one reason why that organization probably is the best informed key player to understand modern conflict -- because they talk.
Úgy tűnik, ebben most mindenki egyetért. Három, négy, öt évvel ezelőtt ilyet mondani nagyon vitatható volt. Most mindenki egyetért. De mostanában, ha egy megbeszélésre készülünk, tisztában vagyunk vele, hogy milyen keveset tudunk. Azért, mert nem tárgyaltunk korábban. Nem fogtuk fel, hogy mi történik. A Nemzetközi Vöröskereszt, az ICRC, tárgyal mindenkivel, és teszi ezt azért, mert semleges. Ez az egyik oka annak, hogy talán ez a szervezet a legjobban informált kulcsszereplő a mai konfliktusok megértésében, mert hogy ők tárgyalnak.
My point is that you don't have to be neutral to talk. And you don't have to agree when you sit down with the other side. And you can always walk. But if you don't talk, you can't engage the other side. And the other side which you're going to engage is the one with whom you profoundly disagree. Prime Minister Rabin said when he engaged the Oslo process, "You don't make peace with your friends, you make peace with your enemies." It's hard, but it is necessary.
Az én álláspontom az, hogy nem kell semlegesnek lenni a tárgyaláshoz. És egyetérteni sem kell, amikor leülünk a másik féllel. És bármikor felállhatunk. De ha nem tárgyalunk, nem kerülhetünk kapcsolatba a másik oldallal. És a másik oldal, amivel felvesszük a kapcsolatot az, amellyel mélységesen nem értünk egyet. Rabin miniszterelnök mondta, amikor beszállt az Oslo-i folyamatba: "Nem a bartájával köt az ember békét, hanem az ellenségével." Nehéz dolog ez, de szükséges.
Let me go one step further. This is Tahrir Square. There's a revolution going on. The Arab Spring is heading into fall and is moving into winter. It will last for a long, long time. And who knows what it will be called in the end. That's not the point. The point is that we are probably seeing, for the first time in the history of the Arab world, a revolution bottom-up -- people's revolution. Social groups are taking to the streets. And we find out in the West that we know very little about what's happening. Because we never talk to the people in these countries. Most governments followed the dictate of the authoritarian leaders to stay away from these different groups, because they were terrorists. So now that they are emerging in the street and we salute the democratic revolution, we find out how little we know.
Menjünk tovább eggyel. Ez itt a Tahrir tér. [Kairo] Forradalom van. Az Arab Tavasz már az ősznél tart és a tél felé halad. Hosszú, hosszú ideig eltart még. És ki tudja, hogy nevezik majd a végén. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy most, először az arab világ történelmében valószínűleg egy alulról szerveződő, népi forradalmat látunk. Társadalmi csoportok foglalták el az utcákat. És mi, Nyugaton rájöttünk, hogy nagyon kevéssé értjük, mi is történik. Mert hogy sosem beszéltünk a néppel ezekben az országokban. A legtöbb kormány követte a tekintélyelvű vezetők utasítását, és távoltartotta magát ezektől a különböző csoportoktól, mondván, hogy azok terroristák. Így most, hogy felbukkannak az utcán, és mi üdvözöljük a demokratikus forradalmat, most jövünk rá, mennyire keveset tudunk.
Right now, the discussion goes, "Should we talk to the Muslim Brotherhood? Should we talk to Hamas? If we talk to them, we may legitimize them." I think that is wrong. If you talk in the right way, you make it very clear that talking is not agreeing. And how can we tell the Muslim Brotherhood, as we should, that they must respect minority rights, if we don't accept majority rights? Because they may turn out to be a majority. How can we escape [having] a double-standard, if we at the same time preach democracy and at the same time don't want to deal with the groups that are representative? How will we ever be interlocutors? Now my diplomats are instructed to talk to all these groups. But talking can be done in different ways. We make a distinction between talking from a diplomatic level and talking at the political level. Now talking can be accompanied with aid or not with aid. Talking can be accompanied with inclusion or not inclusion.
Most folyik a vita, hogy "kéne-e tárgyalnunk a Muzulmán Testvériséggel? Kéne-e tárgyalnunk a Hamasz-szal? Ha tárgyalunk velük, legitimizálhatjuk őket." Azt gondolom, hogy ez tévedés. Ha megfelelő módon tárgyalunk, akkor világossá tesszük, hogy a tárgyalás nem jelent egyetértést. És hogyan tudjuk úgy megmondani a Muzulmán Testvériségnek, ahogyan kellene, hogy tiszteletben kell tartaniuk a kisebbségi jogokat, ha mi magunk nem fogadjuk el a többség jogait? Mivel lehet, hogy kiderül róluk, hogy ők a többség. Hogyan menekülünk a kettős mérce vádjától, ha demokráciáról prédikálunk, és ugyanakkor nem vagyunk hajlandóak foglalkozni olyan csoportokkal, amelyeknek súlyuk van? Hogyan lehetnénk valaha is partnerek? Most a diplomatáink azt az utasítást kapták, hogy tárgyaljanak ezekkel a csoportokkal. De tárgyalni sokféleképp lehet. Megkülönböztetjük egymástól a diplomácia szintjén történő tárgyalást és a politika szintjén zajlót. A tárgyalást kísérheti segítségnyújtás, vagy történhet anélkül. Tárgyalni lehet az érdekeltek bevonásával, vagy kirekesztésével.
There's a big array of the ways of dealing with this. So if we refuse to talk to these new groups that are going to be dominating the news in years to come, we will further radicalization, I believe. We will make the road from violent activities into politics harder to travel. And if we cannot demonstrate to these groups that if you move towards democracy, if you move towards taking part in civilized and normal standards among states, there are some rewards on the other side. The paradox here is that the last decade probably was a lost decade for making progress on this.
Számtalan lehetőség van arra, ahogy ezt a kérdést megközelíthetjük. Úgyhogy amennyiben megtagadjuk a tárgyalást ezekkel az új csoportokkal, amelyek a jövőben a hírek meghatározó szereplői lesznek, akkor véleményem szerint tovább fognak radikalizálódni. Azzal rögösebbé tesszük az erőszakos cselekedetektől a politikai megoldásokig vezető utat. És ha nem tudjuk megmutatni ezeknek a csoportoknak, hogy ha a demokrácia felé mozdulnak el, ha afelé mozdulnak, hogy civilizált módon, az elvárások szerint viselkednek az országok között, akkor a másik oldal részéről viszonzásra számíthatnak. A paradoxon ebben az, hogy az utolsó tíz év valószínűleg elvesztegetett idő volt ebből a szempontból.
And the paradox is that the decade before the last decade was so promising -- and for one reason primarily. And the reason is what happened in South Africa: Nelson Mandela. When Mandela came out of prison after 27 years of captivity, if he had told his people, "It's time to take up the arms, it's time to fight," he would have been followed. And I think the international community would have said, "Fair enough. It's their right to fight." Now as you know, Mandela didn't do that. In his memoirs, "Long Road to Freedom," he wrote that he survived during those years of captivity because he always decided to look upon his oppressor as also being a human being, also being a human being. So he engaged a political process of dialogue, not as a strategy of the weak, but as a strategy of the strong. And he engaged talking profoundly by settling some of the most tricky issues through a truth and reconciliation process where people came and talked. Now South African friends will know that was very painful.
És paradoxon, hogy az utolsó évtized előtti tíz év olyan ígéretes volt -- és ennek alapvetően egy oka volt. Ez az ok pedig a Dél-Afrikában történtek, nevezetesen: Nelson Mandela. Amikor Mandela 27 év fogság után kijött a börtönből, ha azt mondta volna a népének, hogy "Ideje, hogy ideje fegyvert ragadni, ideje, hogy harcoljunk." akkor követték volna. És azt hiszem, hogy erre a nemzetközi közösségek ezt mondták volna, "Teljesen rendjén van. Joguk van harcolni." Na már most, ahogyan tudják, Mandela nem tett ilyet. Emlékiratában, "A szabadság útján" -ban azt írta, hogy azért élte túl a fogság éveit, mert elhatározta, hogy elnyomóiban mindig az embert fogja meglátni, azt, hogy ők is emberi lények. Szóval, nem a gyenge fél stratégiájával szállt be a politikai párbeszédbe, hanem erős félként. Tárgyalásba bocsátkozott azáltal, hogy a legrázósabb témák közül néhányat megoldott egy valódi. megbékélési folyamatban, ahol az emberek jöttek és elmondták véleményüket. Most már Dél-Afrikai barátaink tudják, hogy ez nagyon fájdalmas dolog.
So what can we learn from all of this? Dialogue is not easy -- not between individuals, not between groups, not between governments -- but it is very necessary. If we're going to deal with political conflict-solving of conflicts, if we're going to understand these new groups which are coming from bottom-up, supported by technology, which is available to all, we diplomats cannot be sitting back in the banquets believing that we are doing interstate relations. We have to connect with these profound changes.
Mit tanulhatunk mindebből? A párbeszéd nem könnyű -- sem egyének, sem csoportok, sem kormányok között -- de nagyon nagy szükség van rá. Ha a konfliktusokkal a konfliktusmegoldás politikai módja szerint fogunk foglalkozni, ha azon vagyunk, hogy megértsük ezeket az új, alulról szerveződő csoportokat, amelyek a mindenki által elérhető technológiát használják, akkor mi, diplomaták, nem ülhetünk ölbetett kézzel a banketteken abban a hiedelemben, hogy mi oldjuk meg a nemzetközi kapcsolatokat. Kapcsolódnunk kell ezekhez a mélyreható változásokhoz.
And what is dialogue really about? When I enter into dialogue, I really hope that the other side would pick up my points of view, that I would impress upon them my opinions and my values. I cannot do that unless I send the signals that I will be open to listen to the other side's signals. We need a lot more training on how to do that and a lot more practice on how that can take problem-solving forward. We know from our personal experiences that it's easy sometimes just to walk, and sometimes you may need to fight. And I wouldn't say that is the wrong thing in all circumstances. Sometimes you have to. But that strategy seldom takes you very far. The alternative is a strategy of engagement and principled dialogue. And I believe we need to strengthen this approach in modern diplomacy, not only between states, but also within states.
Miről is szól valójában a párbeszéd? Ha párbeszédbe elegyedek, akkor komolyan azt remélem, hogy a másik oldal felfogja az álláspontom, hogy hatni fogok rájuk a véleményemmel és az értékeimmel. Ez nem fog sikerülni másként, mint hogy jelzéseket küldök számukra, hogy kész vagyok meghallgatni a másik oldal jelzéseit. Sokkal több képzésre van szükségünk, hogy ezt hogyan tegyük, és sokkal több gyakorlatra abban, hogy hogyan mozdíthatjuk elő a problémamegoldást. Személyes tapasztalatainkból tudjuk, hogy néha elegendő elhagyni a terepet, míg máskor meg harcolni kell. És nem mondanám, hogy ez mindig rossz lenne. Néha muszáj. De ez a stratégia ritkán visz messze. A másik lehetőség az elkötelezett és fegyelmezett párbeszéd stratégiája. És azt hiszem, meg kell erősíteni a modern diplomáciában ezt a megközelítést, nem csak az egyes államok között, de az országokon belül is.
We are seeing some new signs. We could never have done the convention against anti-personnel landmines and the convention that is banning cluster munitions unless we had done diplomacy differently, by engaging with civil society. All of a sudden, NGOs were not only standing in the streets, crying their slogans, but they were taking [them] into the negotiations, partly because they represented the victims of these weapons. And they brought their knowledge. And there was an interaction between diplomacy and the power coming bottom-up. This is perhaps a first element of a change. In the future, I believe, we should draw examples from these different illustrations, not to have diplomacy which is disconnected from people and civil society.
Látunk néhány új jelet. Soha nem hozhattuk volna létre az egyezményt a taposóaknák és a fürtös bombák használatának titlalmáról, ha nincs ez az újfajta diplomácia, a civil társadalommal való kapcsolatotfelvétel. Egyszer csak a civil szervezetek már nem csak álltak az utcasarkon, szlogenjeiket skandálva hanem bele lettek véve az egyeztetésekbe, részben ezért, mert ők képviselték az ezen fegyvereknek áldozatul esetteket. És magukkal hozták a tudásukat. És létrejött a kapcsolat a diplomácia és az alulról jövő kezdeményezések között. Ez talán a változások legelső eleme. Azt hiszem, a jövőben le kéne vonnunk a tanulságokat ezekből a különböző esetekből, hogy a diplomácia, ne legyen független a néptől és a civil társadalomtól.
And we have to go also beyond traditional diplomacy to the survival issue of our times, climate change. How are we going to solve climate change through negotiations, unless we are able to make civil society and people, not part of the problem, but part of the solution? It is going to demand an inclusive process of diplomacy very different from the one we are practicing today as we are heading to new rounds of difficult climate negotiations, but when we move toward something which has to be much more along a broad mobilization. It's crucial to understand, I believe, because of technology and because of globalization, societies from bottom-up.
És túl kell, hogy lépjünk a tradicionális diplomácián napjaink létkérdésében, a klímaváltozásben is. Hogyan oldjuk meg a klímaváltozás problémáját megállapodásokon keresztül, ha nem vagyunk képesek rávenni a civil társadalmat és az embereket, hogy ne csak a problémának legyenek részesei, hanem a megoldásnak is? A mai gyakorlattól teljesen eltérő, feleket bevonó diplomáciai folyamatra lesz szükség, ahogy a bonyolult klíma-egyeztetések további körei felé haladunk, de haladunk valami felé, ami sokkal szélesebb körben kell, hogy mozgósítson. Tudom, hogy létkérdés ennek a felfogása a technika, a globalizáció és az alulról szerveződő társadalom miatt.
We as diplomats need to know the social capital of communities. What is it that makes people trust each other, not only between states, but also within states? What is the legitimacy of diplomacy, of the the solution we devise as diplomats if they cannot be reflected and understood by also these broader forces of societies that we now very loosely call groups?
Nekünk, diplomatáknak ismernünk kell a közösségek társadalmi tőkéjét. Hogy mitől fognak ezek az emberek bízni egymásban, nem csak a különböző államokban élők de egy államon belül is? Mennyire legitim a diplomácia, és a diplomaták által örökül hagyott megoldások, ha egyszer visszajelzések nélkül maradnak, ha felfoghatatlanok az egyszerűen csak csoportoknak nevezett szélesebb társadalmi körök számára?
The good thing is that we are not powerless. We have never had as many means of communication, means of being connected, means of reaching out, means of including. The diplomatic toolbox is actually full of different tools we can use to strengthen our communication. But the problem is that we are coming out of a decade where we had a fear of touching it. Now, I hope, in the coming years, that we are able to demonstrate through some concrete examples that fear is receding and that we can take courage from that alliance with civil society in different countries to support their problem-solving, among the Afghans, inside the Palestinian population, between the peoples of Palestine and Israel.
Szerencsére nem vagyunk tehetetlenek. Soha korábban nem volt ennyi kommunikációs eszközünk, eszközök, amik összekapcsolnak, csápok, amik kinyúlnak, eszközök a bevonásra. A diplomácia szerszámosládája valójában tele van különféle olyan eszközzel, amelyekkel erősíthetjük a kommunikációnkat. De az a probléma, hogy épp lábalunk ki egy olyan évtizedből, amelyben féltünk ezekhez hozzányúlni. Nos, remélem, hogy az elkövetkezendő években néhány konkrét példán keresztül demonstrálhatjuk, hogy a félelem egyre csökken, és felbátorodhatunk a legkülönbözőbb országokban működő, civil összefogással rendelkező szövetségekből, hogy támogassuk őket saját problémáik megoldásában az afgánok közt, a palesztin nép közt, Palesztina és Izrael népei között.
And as we try to understand this broad movement across the Arab world, we are not powerless. We need to improve the necessary skills, and we need the courage to use them. In my country, I have seen how the council of Islamist groups and Christian groups came together, not as a government initiative, but they came together on their own initiative to establish contact and dialogue in times where things were pretty low-key tension. And when tension increased, they already had that dialogue, and that was a strength to deal with different issues.
És próbálván megérteni ezt a tágabb mozgalmat az arab világban, nem vagyunk tehetetlenek. Fejlesztenünk kell a szükséges készségeket. és bátorságra van szükség a használatukhoz. Az én hazámban, láttam, ahogyan az iszlamista csoportok tanácsa és a keresztény csoportok összejöttek -- nem kormányzati kezdeményezésre, hanem saját elhatározásukból -- hogy felvegyék egymással a kapcsolatot és párbeszédet kezdjenek egy olyan időszakban, amikor egyébként igen kicsi a feszültség köztük. És ha nő a feszültség, a párbeszéd már létezik. Ez egy jó módszer arra, ahogyan a különböző témákkal foglalkozzunk.
Our modern Western societies are more complex than before, in this time of migration. How are we going to settle and build a bigger "We" to deal with our issues if we don't improve our skills of communication? So there are many reasons, and for all of these reasons, this is time and this is why we must talk.
A mai nyugati társadalmak a mostani, migrációs időszakban jóval bonyolultabbak, mint korábban voltak. Hogyan tudunk lenyugodni és felépíteni egy szélesebb 'MI'-t hogy a saját dolgainkkal foglalkozzunk, ha nem fejlesztjük kommunikációs készségeinket? Szóval sok ok van rá, és mindezen okok miatt itt az ideje, hogy tárgyaljunk, és kell is, hogy tárgyaljunk.
Thank you for your attention.
Köszönöm a figyelmet.
(Applause)
(Taps)