In the early days of Twitter, it was like a place of radical de-shaming. People would admit shameful secrets about themselves, and other people would say, "Oh my God, I'm exactly the same." Voiceless people realized that they had a voice, and it was powerful and eloquent. If a newspaper ran some racist or homophobic column, we realized we could do something about it. We could get them. We could hit them with a weapon that we understood but they didn't -- a social media shaming. Advertisers would withdraw their advertising. When powerful people misused their privilege, we were going to get them. This was like the democratization of justice. Hierarchies were being leveled out. We were going to do things better.
Megjelenésekor a Twitter a lejáratás radikális ellenszerének látszott Az emberek szégyenteljes dolgokat vallottak be, mások meg erre így szóltak: "Te jó Isten, én is pont ilyen vagyok." A hallgatagok rájöttek, hogy igenis van véleményük, amely erőteljes és sokatmondó. Ha egy újságnak rasszista vagy homofób rovata volt, tudtuk, hogy tehetünk ellene valamit. Elkaphatjuk őket. Azzal a fegyverrel csaphatunk le rájuk, amelyhez értünk, de ők nem: a közösségi média kínálta kipellengérezéssel. A hirdetők elállnak a megrendelésektől. Amikor a hatalmasok visszaéltek az előjogukkal, rákészültünk, hogy elkapjuk őket. Ez afféle "az igazságszolgáltatás demokratizálása" volt. A hierarchia kiegyenlítődött. Helyre akartuk hozni a dolgokat.
Soon after that, a disgraced pop science writer called Jonah Lehrer -- he'd been caught plagiarizing and faking quotes, and he was drenched in shame and regret, he told me. And he had the opportunity to publicly apologize at a foundation lunch. This was going to be the most important speech of his life. Maybe it would win him some salvation. He knew before he arrived that the foundation was going to be live-streaming his event, but what he didn't know until he turned up, was that they'd erected a giant screen Twitter feed right next to his head. (Laughter) Another one in a monitor screen in his eye line.
Röviddel utána egy becstelen tudomány- népszerűsítő szerző, bizonyos Jonah Lehrer lebukott, hogy idézeteket plagizált és hamisított —, azt mondta nekem, hogy szégyenbe és bűnbánatba taszították. Lehetősége volt nyilvánosan bocsánatot kérni egy alapítványi ebéden. Ez élete legfontosabb beszédének ígérkezett. A beszéd talán némileg megmenthette volna. Odaérkezése előtt tudta, hogy az alapítvány élőben közvetíti az eseményt, de míg oda nem ért, azt nem, hogy a Twitterrel összekötött hatalmas képernyő lesz a feje mellett. (Nevetés) Egy másik meg szemmagasságban, mint egy monitor.
I don't think the foundation did this because they were monstrous. I think they were clueless: I think this was a unique moment when the beautiful naivety of Twitter was hitting the increasingly horrific reality.
Nem hiszem, hogy az alapítványi emberek ezt aljasságból művelték volna, Szerintem tökfejek voltak: ez egy páratlan alkalom volt, mikor a Twitter csodás őszintesége felülkerekedett a mind szörnyűbb valóságon.
And here were some of the Tweets that were cascading into his eye line, as he was trying to apologize:
Aztán szemmagasságban záporoztak a Twitter-üzenetek, miközben a muki próbált szabadkozni.
"Jonah Lehrer, boring us into forgiving him." (Laughter)
"Jonah Lehrer, unjuk a mentegetőzésedet." (Nevetés)
And, "Jonah Lehrer has not proven that he is capable of feeling shame."
Meg: "Jonah Lehreren nem látszik, hogy szégyellné magát."
That one must have been written by the best psychiatrist ever, to know that about such a tiny figure behind a lectern.
Ezt akár minden idők legjobb elmeorvosa is írhatta volna, aki tudja ezt az emelvényen álló apró alakról.
And, "Jonah Lehrer is just a frigging sociopath."
Aztán: "Jonah Lehrer csupán egy bugris szociopata."
That last word is a very human thing to do, to dehumanize the people we hurt. It's because we want to destroy people but not feel bad about it. Imagine if this was an actual court, and the accused was in the dark, begging for another chance, and the jury was yelling out, "Bored! Sociopath!" (Laughter)
Az utolsó szóval igen emberi módon lehet megfosztani emberi mivoltától a megsértettet, mert tönkre akarjuk tenni, de bűntudat nélkül. Képzeljük el, hogy bíróságon vagyunk, és a tudatlan vádlott még egy esélyt kér, az esküdtek pedig azt üvöltik: "Unjuk! Szociopata!" (Nevetés)
You know, when we watch courtroom dramas, we tend to identify with the kindhearted defense attorney, but give us the power, and we become like hanging judges.
Mikor tárgyalótermi drámákat nézünk, a jólelkű védőügyvéddel próbálunk azonosulni, de csak kapjunk hatalmat, rögvest vérbírókká válunk.
Power shifts fast. We were getting Jonah because he was perceived to have misused his privilege, but Jonah was on the floor then, and we were still kicking, and congratulating ourselves for punching up. And it began to feel weird and empty when there wasn't a powerful person who had misused their privilege that we could get. A day without a shaming began to feel like a day picking fingernails and treading water.
A hatalom gyorsan megront. Elkaptuk Jonah-t, mert észrevettük, hogy visszaél a helyzetével, de Jonah-t akkorra már porig aláztuk, és mégis rugdostuk, sőt gratuláltunk magunknak, hogy legyűrtük. Kezdtük magunkat furcsán s üresnek érezni, ha nem volt kéznél egy nagykutya, akit elkaphattunk volna, mert visszaélt az előjogával. Egy megszégyenítés nélküli nap olyan volt, mint mikor az ember csak a körmét piszkálja, és nem jut egyről a kettőre.
Let me tell you a story. It's about a woman called Justine Sacco. She was a PR woman from New York with 170 Twitter followers, and she'd Tweet little acerbic jokes to them, like this one on a plane from New York to London: [Weird German Dude: You're in first class. It's 2014. Get some deodorant." -Inner monologue as inhale BO. Thank god for pharmaceuticals.] So Justine chuckled to herself, and pressed send, and got no replies, and felt that sad feeling that we all feel when the Internet doesn't congratulate us for being funny. (Laughter) Black silence when the Internet doesn't talk back. And then she got to Heathrow, and she had a little time to spare before her final leg, so she thought up another funny little acerbic joke:
Elmondok egy történetet bizonyos Justine Sacco nevű nőről. A nő PR-os volt New Yorkban, a Twitteren 170-en követték, és rövid, fanyar vicceket rakott föl a Twitter-oldalára, mint pl. ezt a New Yorkból Londonba tartó gépen: [Fura német muki: Ez az első osztály. 2014 van. Használjon dezodort." - mormogja, miközben belégzi a testszagot. Kösz a patikusoknak.] Így kuncogott Justine, s megnyomta a Küldés gombot. Válasz nem jött. Szomorú volt, mint bármelyikünk, ha az internet nem gratulál, hogy jópofik vagyunk. (Nevetés) Süket csönd, mikor az internet nem szól vissza. Elért Heathrow-ra, még ráért utazása utolsó szakasza előtt, így kitalált még egy rövid fanyar viccet:
[Going to Africa. Hope I don't get AIDS. Just kidding. I'm white!]
[Afrikába tartok. Remélem, nem kapom el az AIDS-et. Viccelek. Hisz fehér vagyok!]
And she chuckled to herself, pressed send, got on the plane, got no replies, turned off her phone, fell asleep, woke up 11 hours later, turned on her phone while the plane was taxiing on the runway, and straightaway there was a message from somebody that she hadn't spoken to since high school, that said, "I am so sorry to see what's happening to you." And then another message from a best friend, "You need to call me right now. You are the worldwide number one trending topic on Twitter." (Laughter)
S magában kuncogva megnyomta a Küldést. Felszállt a gépére. Válasz nem jött, kikapcsolta a mobilját, és álomba merült. Mikor 11 óra múlva fölébredt, bekapcsolta a mobilját, már mikor a gép a kifutópályán gurult, és rögtön egy üzenetet látott valakitől, akivel középiskolás kora óta nem beszélt: "Nagy kár, hogy ez történik veled" - írta az illető. Azután egy üzenet a legjobb barátjától: "Azonnal föl kell engem hívnod. Az egész világon mindenki csak veled foglalkozik a Twitteren." (Nevetés)
What had happened is that one of her 170 followers had sent the Tweet to a Gawker journalist, and he retweeted it to his 15,000 followers: [And now, a funny holiday joke from IAC's PR boss] And then it was like a bolt of lightning. A few weeks later, I talked to the Gawker journalist. I emailed him and asked him how it felt, and he said, "It felt delicious." And then he said, "But I'm sure she's fine."
Az történt, hogy a 170 Twitteres követőjének egyike elküldte az üzenetet a Gawker pletykablog újságírójának, az meg továbbküldte 15 ezer követőjének: [Most egy fura nyaralási vicc az IAC PR-esétől] Aztán mintha villám csapott volna le. Pár hét múlva beszéltem a Gawker újságírójával. E-mailben megkérdeztem, milyennek érezte a dolgot. A válasza: "Ragyogónak." Hozzátette: "Biztos a nő is jól van."
But she wasn't fine, because while she slept, Twitter took control of her life and dismantled it piece by piece. First there were the philanthropists: [If @JustineSacco's unfortunate words ... bother you, join me in supporting @CARE's work in Africa.] [In light of ... disgusting, racist tweet, I'm donating to @care today] Then came the beyond horrified: [... no words for that horribly disgusting racist as fuck tweet from Justine Sacco. I am beyond horrified.]
Ám a nő egyáltalán nem volt jól, mert míg aludt, a Twitter átvette az uralmat az élete fölött, és ripityára zúzta. Először jöttek az emberbarátok: [ha @JustineSacco szerencsétlen szavai ... zavarják, támogassa a @CARE afrikai munkáját.] [ ... látva az undorító rasszista Twitter- üzenetet, ma adományozok a @care-nek] Aztán jöttek az iszonyodók: [... nincs szó erre a kibaszott , iszonyatos, undorító rasszista üzenetre Sacco-tól. Iszonyú!]
Was anybody on Twitter that night? A few of you. Did Justine's joke overwhelm your Twitter feed the way it did mine? It did mine, and I thought what everybody thought that night, which was, "Wow, somebody's screwed! Somebody's life is about to get terrible!" And I sat up in my bed, and I put the pillow behind my head, and then I thought, I'm not entirely sure that joke was intended to be racist. Maybe instead of gleefully flaunting her privilege, she was mocking the gleeful flaunting of privilege. There's a comedy tradition of this, like South Park or Colbert or Randy Newman. Maybe Justine Sacco's crime was not being as good at it as Randy Newman. In fact, when I met Justine a couple of weeks later in a bar, she was just crushed, and I asked her to explain the joke, and she said, "Living in America puts us in a bit of a bubble when it comes to what is going on in the Third World. I was making of fun of that bubble."
Járt valaki éjszaka a Twitteren? Elég sokan. Justine vicce az önök Twitterét is úgy leterhelte, mint az enyémet? Az enyémet igen, s tudom, hogy mások akkor mit gondoltak. Ezt: "Hűha, most valakit kicsináltak! Valaki élete épp most megy tönkre!" Fölültem az ágyban, föltámasztottam a fejemet a párnával, majd eltöprengtem: Egyáltalán nem biztos, hogy a vicc rasszista szándékú volt. Lehet, hogy ahelyett hogy vidáman kérkedne a helyzetével, Justine csak vidáman gúnyolódott előnyös helyzetén. Megvan ennek a vígjátéki hagyománya, mint pl. South Park vagy Stephen Colbert vagy Randy Newman. Lehet, hogy Justine Sacco bűntette nem fogható Randy Newmanéhoz. Mikor pár héttel később egy bárban találkoztam Justine-nal, egyszerűen romokban volt. Kértem, hogy magyarázza meg a viccet. Ezt felelte: "Mi, az az USA-ban élők, kissé elefántcsont toronyban vagyunk, ha azzal szembesülünk, mi van a harmadik világban. Az elefántcsont toronyból csináltam viccet."
You know, another woman on Twitter that night, a New Statesman writer Helen Lewis, she reviewed my book on public shaming and wrote that she Tweeted that night, "I'm not sure that her joke was intended to be racist," and she said straightaway she got a fury of Tweets saying, "Well, you're just a privileged bitch, too." And so to her shame, she wrote, she shut up and watched as Justine's life got torn apart.
Helen Lewis, a New Statesman cikkírója, aki a nyilvános megszégyenítésről írt könyvemet bírálta, azt írta, hogy ő is twittelt aznap éjszaka: "Nem hiszem, hogy Justine vicce rasszista szándékú volt." És rögtön hozzátette, hogy elborították a Twitter-üzenetek: "Nos, maga sem más, mint egy kiváltságos cafka." Justine megszégyenítéséről pedig ezt írta: befogta a száját, és figyelte, hogy omlik össze Justine élete.
It started to get darker: [Everyone go report this cunt @JustineSacco] Then came the calls for her to be fired. [Good luck with the job hunt in the new year. #GettingFired] Thousands of people around the world decided it was their duty to get her fired. [@JustineSacco last tweet of your career. #SorryNotSorry Corporations got involved, hoping to sell their products on the back of Justine's annihilation: [Next time you plan to tweet something stupid before you take off, make sure you are getting on a @Gogo flight!] (Laughter)
Kezdett az ügy elsötétülni: [Mindenki jelentse föl ezt a @JustineSacco picsát] Azután jöttek a telefonok, hogy rúgják ki. [Sok szerencsét az új évi álláskereséséhez! #GettingFired] A világon ezrek érezték úgy, hogy kötelességük kirúgatni. [@JustineSacco karrierjének utolsó tvítje. #SorryNotSorry] Cégek is beleártották magukat, termékeik eladásának reményében, meglovagolva Justine megsemmisítését. [Majd ha valami hülyeséget akarsz tvítelni fölszállás előtt, biztosan egy @Gogo járatra szállj!] (Nevetés)
A lot of companies were making good money that night. You know, Justine's name was normally Googled 40 times a month. That month, between December the 20th and the end of December, her name was Googled 1,220,000 times. And one Internet economist told me that that meant that Google made somewhere between 120,000 dollars and 468,000 dollars from Justine's annihilation, whereas those of us doing the actual shaming -- we got nothing. (Laughter) We were like unpaid shaming interns for Google. (Laughter)
Egy csomó cég sokat keresett aznap éjszaka. Justine nevét havonta általában negyvenszer guglizták. Abban a hónapban december 20. és a hó vége között a nevére 1.220.000-szer kerestek rá. Egy internet-közgazdász azt mondta nekem, hogy a Google 120 ezer és 468 ezer dollár között keresett Justine megsemmisítésén, miközben mi, akik a megsemmisítésével foglalkoztunk egy kanyi grandot sem. (Nevetés) Ingyenmunkás lejáratás-gyakornokok voltunk a Google-nál (Nevetés)
And then came the trolls: [I'm actually kind of hoping Justine Sacco gets aids? lol] Somebody else on that wrote, "Somebody HIV-positive should rape this bitch and then we'll find out if her skin color protects her from AIDS." And that person got a free pass. Nobody went after that person. We were all so excited about destroying Justine, and our shaming brains are so simple-minded, that we couldn't also handle destroying somebody who was inappropriately destroying Justine. Justine was really uniting a lot of disparate groups that night, from philanthropists to "rape the bitch." [@JustineSacco I hope you get fired! You demented bitch... Just let the world know you're planning to ride bare back while in Africa.]
Majd jöttek a trollok: [Remélem, Justine Sacco kap AIDS-et? LOL] [szójáték] Valaki ezt írta: "Egy HIV-pozitívnak meg kéne kefélnie ezt a szukát, és meglátjuk, hogy a bőrszíne megóvja-e az AIDS-től." És az az ember zöld utat kapott, senki sem reagált rá. Annyira föllelkesített minket Justine tönkretétele, és megszégyenítő agyunkkal olyan együgyűek voltunk, hogy nem tudtunk megsemmisíteni valakit, aki érdemtelenül semmisítette meg Justine-t. Aznap éjjel Justine egy csomó széttagolt csoportot egyesített, az emberbarátoktól az "erőszakolják meg a szukát"-félékig. [@JustineSacco Remélem, kirúgnak! Te elmebajos szuka ... hadd tudja meg a világ, hogy turulozni akarsz Afrikában.]
Women always have it worse than men. When a man gets shamed, it's, "I'm going to get you fired." When a woman gets shamed, it's, "I'm going to get you fired and raped and cut out your uterus."
A nők megszégyenítése még komiszabb. Ha férfit szégyenítenek meg: "Kirúgatlak." Ha nőt szégyenítenek meg: "Kirúgatlak, megerőszakoltatlak és kivágatom a méhedet."
And then Justine's employers got involved: [IAC on @JustineSacco tweet: This is an outrageous, offensive comment. Employee in question currently unreachable on an intl flight.] And that's when the anger turned to excitement: [All I want for Christmas is to see @JustineSacco's face when her plane lands and she checks her inbox/voicemail. #fired] [Oh man, @justinesacco is going to have the most painful phone-turning-on moment ever when her plane lands.] [We are about to watch this @JustineSacco bitch get fired. In REAL time. Before she even KNOWS she's getting fired.] What we had was a delightful narrative arc. We knew something that Justine didn't. Can you think of anything less judicial than this? Justine was asleep on a plane and unable to explain herself, and her inability was a huge part of the hilarity. On Twitter that night, we were like toddlers crawling towards a gun. Somebody worked out exactly which plane she was on, so they linked to a flight tracker website. [British Airways Flight 43 On-time - arrives in 1 hour 34 minutes] A hashtag began trending worldwide: # hasJustineLandedYet? [It is kinda wild to see someone self-destruct without them even being aware of it. #hasJustineLandedYet] [Seriously. I just want to go home to go to bed, but everyone at the bar is SO into #HasJustineLandedYet. Can't look away. Can't leave.] [#HasJustineLandedYet may be the best thing to happen to my Friday night.] [Is no one in Cape Town going to the airport to tweet her arrival? Come on, twitter! I'd like pictures] And guess what? Yes there was. [@JustineSacco HAS in fact landed at Cape Town international. And if you want to know what it looks like to discover that you've just been torn to shreds because of a misconstrued liberal joke, not by trolls, but by nice people like us, this is what it looks like: [... She's decided to wear sunnies as a disguise.]
Majd Justine munkaadói is megszólaltak: [IAC a @JustineSacco tvíten: Ez gyalázatos, sértő megjegyzés. A munkavállalót nem tudjuk elérni a járaton.] Ez pedig, amikor a düh tébolyba csap át: [Karácsonyra azt kívánom, hogy lássam @JustineSacco's arcát, ha megnyitva a fiókját meglátja: #kirúgva] [@justinesacco, mikor leszáll a gépe, a legfájóbb telefon-visszakapcsolást éli majd át.] [Már látjuk, ahogy ezt a szuka @JustineSacco-t kirúgják. VALÓS időben. Mielőtt még ő TUDNÁ, hogy kirúgják.] Eddig ez egy bájos beszámoló volt. Olyanról tudtunk, amiről Justine nem. Ki tudnak gondolni egy kevésbé jogászit, mint ez? Justine aludt a gépen, s képtelen volt kimagyarázni magát, s a vidámságnak nagy része ebből táplálkozott. Akkor éjjel a Twitteren olyanok voltunk, mint a fegyverhez kúszó kisgyerekek. Valaki kiszaszerolta, melyik gépen ül, s ráálltak járatkövető weboldalra. [A British Airways 43 sz. járata 1 óra 34 perc múlva érkezik] Ezt a hashtagot világszerte fölkapták: # hasJustineLandedYet? [ Justinemárleszállt? ] [Elég vad dolog látni egy önpusztítót, aki még csak nem is tud róla #hasJustineLandedYet] [Szeretnék hazamenni és lefeküdni, de a bárban mindenki ezen lóg: #HasJustineLandedYet. Nem tudom levenni róla szemem] [#HasJustineLandedYet Talán ez a legjobb, ami a péntek estémen történik.] [Senki sincs Fokvárosban, aki a reptérről tvítelné az érkezését? Gyerünk, twitter! Képeket szeretnék] És mit gondolnak? Igen, volt. [@JustineSacco tényleg LESZÁLLT a fokvárosi reptéren. Ha valaki tudni akarja, milyen az, mikor fölfedezi, hogy egy félreértelmezett liberális vicc miatt épp most zúzta miszlikbe — nem egy troll —, hanem egy olyan kedves ember, mint mi, olvassák: [... A nő úgy döntött, napszemcsivel álcázza magát.]
So why did we do it? I think some people were genuinely upset, but I think for other people, it's because Twitter is basically a mutual approval machine. We surround ourselves with people who feel the same way we do, and we approve each other, and that's a really good feeling. And if somebody gets in the way, we screen them out. And do you know what that's the opposite of? It's the opposite of democracy. We wanted to show that we cared about people dying of AIDS in Africa. Our desire to be seen to be compassionate is what led us to commit this profoundly un-compassionate act. As Meghan O'Gieblyn wrote in the Boston Review, "This isn't social justice. It's a cathartic alternative."
Na de miért tettünk ilyet? Azt hiszem, volt, aki őszintén kiborult, de én a többiekről beszélek. Mert a Twitter alapjában egy kölcsönösen jóváhagyó gépezet. Olyanokkal vesszük körül magunkat, akik úgy éreznek, mint mi, helyeselünk egymásnak, s ez tényleg kellemes érzés. S ha valaki az utunkba áll, elsöpörjük. Tudják-e, hogy ez minek az ellentéte? Ez a demokrácia ellentéte. Meg akartuk mutatni, hogy törődünk az AIDS-től haldokló afrikaiakkal. A vágyunk, hogy együttérzőknek látszódjunk, oda vezet, hogy elkövetjük ezt az egyáltalán nem együttérző tettet. Meghan O'Gieblyn erről ezt írta a Boston Review-ben: "Ez nem társadalmi igazságosság, ez katartikus alternatíva."
For the past three years, I've been going around the world meeting people like Justine Sacco -- and believe me, there's a lot of people like Justine Sacco. There's more every day. And we want to think they're fine, but they're not fine. The people I met were mangled. They talked to me about depression, and anxiety and insomnia and suicidal thoughts. One woman I talked to, who also told a joke that landed badly, she stayed home for a year and a half. Before that, she worked with adults with learning difficulties, and was apparently really good at her job.
Az utóbbi három évben járom a világot, és Justine Saccóhoz hasonlókkal találkozom. Higgyék el, sok hozzá hasonló ember van. Minden nappal növekszik a számuk. Szeretnénk azt hinni, hogy jól vannak. De nincsenek jól. Akikkel találkoztam, mind roncsok. A depressziójukról, a szorongásukról és az öngyilkossági gondolataikról beszéltek nekem, Az egyik nő, akivel beszéltem, szintén egy viccet fabrikált, ami rosszul sült el, másfél évig nem mozdult ki otthonról. Korábban tanulási nehézségekkel küzdő felnőttekkel foglalkozott, és kétségtelenül jól megállta a helyét.
Justine was fired, of course, because social media demanded it. But it was worse than that. She was losing herself. She was waking up in the middle of the night, forgetting who she was. She was got because she was perceived to have misused her privilege. And of course, that's a much better thing to get people for than the things we used to get people for, like having children out of wedlock. But the phrase "misuse of privilege" is becoming a free pass to tear apart pretty much anybody we choose to. It's becoming a devalued term, and it's making us lose our capacity for empathy and for distinguishing between serious and unserious transgressions.
Justine-t persze kirúgták, mert a közösségi média követelte. De még hátra volt a feketeleves. Esett szét a személyisége. Éjnek évadján fölébredt, és nem tudott magáról. Elkapták, mert rájöttek, hogy helytelenül használta a kivételes helyzetét. Sokkal jobb valakit ezért elkapni, mint amiért valaha elkaptuk az embereket, pl. házasságon kívül született gyerekekért. De a "helytelenül használta kivételes helyzetét" kifejezés zöld utat ad, hogy tetszésünk szerint bárkit darabokra tépjünk. Ez elkoptatott kifejezéssé kezd válni, és megfoszt bennünket az együttérzés képességétől, és attól, hogy különbséget tegyünk lényeges és lényegtelen vétkek között.
Justine had 170 Twitter followers, and so to make it work, she had to be fictionalized. Word got around that she was the daughter the mining billionaire Desmond Sacco. [Let us not be fooled by #JustineSacco her father is a SA mining billionaire. She's not sorry. And neither is her father.] I thought that was true about Justine, until I met her at a bar, and I asked her about her billionaire father, and she said, "My father sells carpets."
Justine-nak 170 twitteres követője volt, s hogy a dolog működjön, fikcióvá kellett változnia. Az egész világ már azon lovagolt, hogy a nő Desmond Sacco bányamilliárdos lánya. [Ne tévesszen meg senkit #JustineSacco, az apja bányamilliárdos. Nem sajnálja a történteket, az apja sem.] Justine-ról, szerintem ez igaz volt, amíg egy bárban meg nem kérdeztem a milliárdos apja felől. Azt válaszolta: "Apám szőnyeget árul."
And I think back on the early days of Twitter, when people would admit shameful secrets about themselves, and other people would say, "Oh my God, I'm exactly the same." These days, the hunt is on for people's shameful secrets. You can lead a good, ethical life, but some bad phraseology in a Tweet can overwhelm it all, become a clue to your secret inner evil.
Visszagondolok a Twitter indulására, Az emberek szégyenteljes dolgokat szoktak volt bevallani, mások erre így szóltak: "Istenem, én is pont ilyen vagyok." Manapság mindennapos az emberek szégyenteljes titkai utáni vadászat. Élhetünk jó, etikus életet, ám egy rossz kifejezés a Twitteren mindent tönkrezúzhat, és előhozza titkos rosszabbik énünket.
Maybe there's two types of people in the world: those people who favor humans over ideology, and those people who favor ideology over humans. I favor humans over ideology, but right now, the ideologues are winning, and they're creating a stage for constant artificial high dramas where everybody's either a magnificent hero or a sickening villain, even though we know that's not true about our fellow humans. What's true is that we are clever and stupid; what's true is that we're grey areas. The great thing about social media was how it gave a voice to voiceless people, but we're now creating a surveillance society, where the smartest way to survive is to go back to being voiceless.
Valószínűleg két emberfajta létezik: az egyik az embert helyezi előtérbe az ideológiához képest, a másik az ideológiát helyezi előtérbe az emberhez képest. Én az embert helyezem előtérbe az ideológiához képest, de most az ideológiák állnak nyerésre, és állandó műdrámáknak teremtenek színteret, ahol valaki vagy csodálatra méltó hős, vagy visszataszító gonosztevő, még akkor is, ha tudjuk, hogy embertársainkra ez nem áll. Igaz, hogy okosak és ostobák vagyunk: igaz, hogy a szürke zónákban vagyunk. A közösségi médiában a nagyszerű, ahogy hangot kaptak tőle a hallgatag emberek, de mi most megfigyelő társadalmat hozunk létre, melyben a túlélés legügyesebb módja visszatérni a szótlansághoz.
Let's not do that.
Ne tegyük.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Bruno Giussani: Thank you, Jon.
Bruno Giussani: Köszönöm, Jon.
Jon Ronson: Thanks, Bruno.
Jon Ronson: Köszönöm, Bruno.
BG: Don't go away. What strikes me about Justine's story is also the fact that if you Google her name today, this story covers the first 100 pages of Google results -- there is nothing else about her. In your book, you mention another story of another victim who actually got taken on by a reputation management firm, and by creating blogs and posting nice, innocuous stories about her love for cats and holidays and stuff, managed to get the story off the first couple pages of Google results, but it didn't last long. A couple of weeks later, they started creeping back up to the top result. Is this a totally lost battle?
BG: Ne menj még el. Justine esetében az döbbent meg, hogy ha most begugliznád a nevét, az első 100 találatban ez a történet lenne, és Justine-ről semmi egyéb. A könyvedben egy másik történetről írsz, egy másik áldozatról, akinek egy hírnév-befolyásoló cég elvállalta, hogy blogokat írjon és bájos, ártatlan történeteket közöljön macskaszeretetéről, nyaralásáról meg másról, s így sikerült a történetének kikerülnie a Google első találatai közül, de ez nem tartott soká. Pár héttel később visszakerült a története az első találatok közé. Ez vajon egy teljesen vesztes csata?
Jon Ronson: You know, I think the very best thing we can do, if you see a kind of unfair or an ambiguous shaming, is to speak up, because I think the worst thing that happened to Justine was that nobody supported her -- like, everyone was against her, and that is profoundly traumatizing, to be told by tens of thousands of people that you need to get out. But if a shaming happens and there's a babble of voices, like in a democracy, where people are discussing it, I think that's much less damaging. So I think that's the way forward, but it's hard, because if you do stand up for somebody, it's incredibly unpleasant.
JR: Nézd, a legjobb, amit tehetünk, hogy ha tisztességtelen vagy kétértelmű lejáratást tapasztalunk, szót emelünk ellene, mert Justine esetében az volt a legrosszabb, hogy senki nem támogatta, mindenki ellene volt, mert mélységesen traumatizáló tízezrektől csak azt hallani: pusztulj innen. De ha egy lejáratás esetén karattyolnak, mint a demokráciában szokás, ahol az emberek csámcsognak rajta, ez sokkal kevésbé káros. Ezért azt hiszem, ez a jövő útja, de ez nehéz, mert ha tényleg kiállunk valaki mellett, az hihetetlenül kellemetlen.
BG: So let's talk about your experience, because you stood up by writing this book. By the way, it's mandatory reading for everybody, okay? You stood up because the book actually puts the spotlight on shamers. And I assume you didn't only have friendly reactions on Twitter.
BG: Beszéljünk a tapasztalatodról, hiszen a könyveddel álltál ki az ügyért. Ugye kötelező mindenkinek elolvasnia a könyved? Azért álltál ki, mert a könyv reflektorfénybe állítja a lejáratókat. Feltételezem, hogy nem csak barátságos reakció ért a Twitteren.
JR: It didn't go down that well with some people. (Laughter) I mean, you don't want to just concentrate -- because lots of people understood, and were really nice about the book. But yeah, for 30 years I've been writing stories about abuses of power, and when I say the powerful people over there in the military, or in the pharmaceutical industry, everybody applauds me. As soon as I say, "We are the powerful people abusing our power now," I get people saying, "Well you must be a racist too."
JR: Egyesektől még ennél is rosszabb. (Nevetés) Úgy értem, nem akarunk csupán koncentrálni, mert sokan megértették, és hízelgően nyilatkoztak a könyvről. 30 éve írok a hatalommal való visszaélésekről, s amikor azt mondom, hogy a hatalmasok a hadseregben vannak, vagy a gyógyszeriparban vannak, mindenki megtapsol. Ám mihelyst azt mondom: "A hatalmukkal visszaélő hatalmasok mi vagyunk", az emberek azt mondják: "Maga is nyilván rasszista."
BG: So the other night -- yesterday -- we were at dinner, and there were two discussions going on. On one side you were talking with people around the table -- and that was a nice, constructive discussion. On the other, every time you turned to your phone, there is this deluge of insults.
BG: Tegnap egy vacsorán voltunk, és ott két beszélgetés zajlott. Egyfelől az asztalnál ülőkkel beszélgettél, ez jó hangulatú, konstruktív vita volt. Másfelől állandóan a telefonodat kapkodtad, ez pedig sértések áradata.
JR: Yeah. This happened last night. We had like a TED dinner last night. We were chatting and it was lovely and nice, and I decided to check Twitter. Somebody said, "You are a white supremacist." And then I went back and had a nice conversation with somebody, and then I went back to Twitter, somebody said my very existence made the world a worse place. My friend Adam Curtis says that maybe the Internet is like a John Carpenter movie from the 1980s, when eventually everyone will start screaming at each other and shooting each other, and then eventually everybody would flee to somewhere safer, and I'm starting to think of that as a really nice option.
JR: Eeegen. Ez történt tegnap este. Egy TED-es vacsorán voltunk. Kellemesen csevegtünk, majd elhatároztam, hogy megnézem a Twittert. Valaki azt írta: "Maga egy fehér fajvédő." Visszakapcsolódtam valakivel egy kellemes beszélgetésbe, majd ismét megnéztem a Twittert, azt írták: már a létezésemtől is rosszabb lett a világ. Adam Curtis barátom azt mondja, hogy az internet talán olyan, mint a 80-as évek egyik John Carpenter filmje, melyben végül mindenki mindenkivel üvöltözik, lelövik egymást, majd végül mindenki biztonságosabb helyre menekül. Kezdem azt hinni, hogy barátom véleménye helytálló.
BG: Jon, thank you. JR: Thank you, Bruno.
BG: Jon, köszönöm. JR: Köszönöm, Bruno.
(Applause)
(Taps)