I'm very fortunate to be here. I feel so fortunate. I've been so impressed by the kindness expressed to me. I called my wife Leslie, and I said, "You know, there's so many good people trying to do so much good. It feels like I've landed in a colony of angels." It's a true feeling. But let me get to the talk -- I see the clock is running.
Szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Nagyon szerencsésnek érzem magam. Annyira meghatott a kedvesség, amivel fogadtak. Felhívtam a feleségem, Leslie-t, és azt mondtam: "Olyan sok jó ember próbál sok jót tenni. Úgy érzem, angyalok közt szálltam le." Egy őszinte érzés. De hadd kezdjem el az előadást -- látom, pörög az óra.
I'm a public school teacher, and I just want to share a story of my superintendent. Her name is Pam Moran in Albemarle County, Virginia, the foothills of the Blue Ridge Mountains. And she's a very high-tech superintendent. She uses smart boards, she blogs, she Tweets, she does Facebook, she does all this sort of high-tech stuff. She's a technology leader and instructional leader. But in her office, there's this old wooden, weather-worn table, kitchen table -- peeling green paint, it's kind of rickety. And I said, "Pam, you're such a modern, cutting-edge person. Why is this old table in your office?"
Állami iskolában tanítok, és meg akarok osztani egy történetet a felügyelőmről. Úgy hívják, Pam Moran Albemarle megyében, Virginiában, a Blue Ridge hegyek lábánál. Egy nagyon modern felügyelő. Okostáblákat használ, blogol, Tweetel, Facebookon van, mindenféle technikai dolgot csinál. Egy technológiai vezető és egy példamutató vezető. De az irodájában van egy öreg, ütött-kopott konyhaasztal -- pergő zöld festék, olyan rozoga. És azt mondtam: "Pam, olyan modern, haladó ember vagy. Miért van ez a régi asztal az irodádban?"
And she told me, she said, "You know, I grew up in Southwestern Virginia, in the coal mines and the farmlands of rural Virginia, and this table was in my grandfather's kitchen. And we'd come in from playing, he'd come in from plowing and working, and we'd sit around that table every night. And as I grew up, I heard so much knowledge and so many insights and so much wisdom come out around this table, I began to call it the wisdom table. And when he passed on, I took this table with me and brought it to my office, and it reminds me of him. It reminds me of what goes on around an empty space sometimes." The project I'm going to tell you about is called the World Peace Game, and essentially it is also an empty space. And I'd like to think of it as a 21st century wisdom table, really.
És azt mondja nekem: "Tudod, dél-nyugat Virginiában nőttem fel, a vidéki Virginia szénbányái és farmjai között, és ez az asztal a nagyapám konyhájában volt. És mi bejöttünk a játszás után, ő bejött a szántás és munka után, és minden este az asztal körül ültünk. És ahogy felnőttem, olyan sok tudást, meglátást és bölcsességet hallottam ekörül az asztal körül, elkezdtem a bölcsesség asztalának hívni. És amikor nagyapám meghalt, elhoztam az asztalt az irodámba, és rá emlékeztet. Emlékeztet arra, hogy mi történik néha egy üres tér körül." A projektet, amiről mesélni fogok, a Világbéke játéknak hívják, és alapvetően ez is egy üres tér. És úgy szeretnék rá gondolni, mint egy 21. századi bölcsesség asztalára.
It all started back in 1977. I was a young man, and I had been dropping in and out of college. And my parents were very patient, but I had been doing intermittent sojourns to India on a mystical quest. And I remember the last time I came back from India -- in my long white flowing robes and my big beard and my John Lennon glasses -- and I said to my father, "Dad, I think I've just about found spiritual enlightenment." He said, "Well there's one more thing you need to find." I said, "What is that, dad?" "A job." (Laughter) And so they pleaded with me to get a degree in something. So I got a degree and it turned out to be education. It was an experimental education program. It could have been dentistry, but the word "experimental" was in it, and so that's what I had to go for.
Mindez 1977-ben kezdődött. Fiatal voltam, és folyton abbahagytam és újrakezdtem a főiskolát. És a szüleim nagyon türelmesek voltak, de többször is jártam Indiában misztikus küldetésen. És emlékszem, amikor utoljára visszajöttem Indiából -- a hosszú, fehér ruháimban, nagy szakállal és John Lennon szemüveggel, azt mondtam apámnak: "Apa, azt hiszem végre megtaláltam a lelki megvilágosodást." Azt mondta: "Akkor már csak egy dolgot kell megtalálnod." Azt mondtam: "És mi az?" "Egy állást." (Nevetés) Könyörögtek nekem, hogy szerezzek diplomát valamiből. Szóval szereztem egy diplomát, és éppen pedagógiából. Egy kísérleti pedagógiai program volt. Lehetett volna fogászat is, de benne volt a "kísérleti" szó, és muszáj volt ezt választanom.
And I went in for a job interview in the Richmond Public Schools in Virginia, the capital city, bought a three-piece suit -- my concession to convention -- kept my long beard and my afro and my platform shoes -- at the time it was the '70s -- and I walked in, and I sat down and had an interview. And I guess they were hard up for teachers because the supervisor, her name was Anna Aro, said I had the job teaching gifted children. And I was so shocked, so stunned, I got up and said, "Well, thank you, but what do I do?" (Laughter) Gifted education hadn't really taken hold too much. There weren't really many materials or things to use. And I said, "What do I do?" And her answer shocked me. It stunned me. Her answer set the template for the entire career I was to have after that. She said, "What do you want to do?" And that question cleared the space. There was no program directive, no manual to follow, no standards in gifted education in that way. And she cleared such a space that I endeavored from then on to clear a space for my students, an empty space, whereby they could create and make meaning out of their own understanding.
Elmentem egy állásinterjúra a Richmond Állami Iskolákhoz Virginiában, a fővárosban, vettem egy háromrészes öltönyt -- az engedményem a konvencióknak, megtartottam a szakállam és az afro hajam, és a magasított talpú cipőm -- ez a 70-es években volt -- besétáltam, leültem, és elvégeztem az interjút. És nagyon nagy szükségük lehetett tanárokra, mert a felügyelő, Anna Aronak hívták, azt mondta, felvettek tehetséges gyerekeket tanítani. Annyira meglepődtem, annyira megdöbbentem, azt mondtam: "Nos, köszönöm szépen, de mit csináljak?" (Nevetés) A tehetséges gyerekek oktatása még új volt. Nem volt sok tankönyv vagy alapanyag. És azt mondtam: "Mit csináljak?" És a válasza megdöbbentett. Megrázott. A válasza megalapozta az egész karrierem ezután a pont után. Azt mondta: "Mit szeretne csinálni?" És ez a kérdés helyet csinált. Nem volt program direktíva, nem volt kézikönyv, nem voltak meghatározott követelmények a tehetséges oktatásban. És olyan helyet csinált, hogy onnantól kezdve igyekeztem helyet csinálni a diákjaimnak, üres teret, ahol alktohatnak és jelentéssel tölthetik meg a saját értelmezésük szerint.
So this happened in 1978, and I was teaching many years later, and a friend of mine introduced me to a young filmmaker. His name is Chris Farina. Chris Farina is here today at his own cost. Chris, could you stand up and let them see you -- a young, visionary filmmaker who's made a film. (Applause) This film is called "World Peace and Other 4th Grade Achievements." He proposed the film to me -- it's a great title. He proposed the film to me, and I said, "Yeah, maybe it'll be on local TV, and we can say hi to our friends." But the film has really gone places. Now it's still in debt, but Chris has managed, through his own sacrifice, to get this film out. So we made a film and it turns out to be more than a story about me, more than a story about one teacher. It's a story that's a testament to teaching and teachers. And it's a beautiful thing.
Ez 1978-ban volt, és tanítottam évekkel később, és egy barátom bemutatott egy fiatal filmesnek. Chris Farinának hívták. Chris Farina ma itt van a saját zsebéből. Chris, felállnál, hogy lássanak -- egy fiatal, bámulatos filmes, aki csinált egy filmet. (Taps) A film címe "Világbéke és más negyedikes eredmények". Javasolt nekem egy filmötletet -- nagyszerű cím. Javasolt nekem egy filmötletet, és azt mondtam: "Igen, talán leadják a helyi tévén, és integethetünk a barátainknak." De a film ennél sokkal messzebbre ment. Még mindig tartozik, de Chris elérte, a saját áldozatai árán, hogy terjesszék a filmet. Szóval csináltunk egy filmet, és kiderült, hogy több mint az én történetem, több mint egy tanár története. A történet tisztelgés a tanítás és a tanárok előtt. És nagyon szép.
And the strange thing is, when I watch the film -- I have the eerie sensation of seeing it -- I saw myself literally disappear. What I saw was my teachers coming through me. I saw my geometry teacher in high school, Mr. Rucell's wry smile under his handlebar mustache. That's the smile I use -- that's his smile. I saw Jan Polo's flashing eyes. And they weren't flashing in anger, they were flashing in love, intense love for her students. And I have that kind of flash sometimes. And I saw Miss Ethel J. Banks who wore pearls and high-heels to elementary school every day. And you know, she had that old-school teacher stare. You know the one. (Laughter) "And I'm not even talking about you behind me, because I've got eyes in the back of my head." (Laughter) You know that teacher? I didn't use that stare very often, but I do have it in my repertoire. And Miss Banks was there as a great mentor for me.
És az a különös, hogy amikor a filmet nézem -- az a hátborzongató érzésem van -- szó szerint látom magam eltűnni. Azt láttam, ahogy a tanáraim megelevenedtek bennem. Láttam a geometria tanáromat a középiskolából, Mr. Rucell fanyar mosolyát a bajusza alatt. Ezt a mosolyt használom -- ez az ő mosolya. Láttam Jan Polo villogó szemeit. Nem a haragtól villogtak, hanem a szeretettől, a heves szeretettől a diákjai iránt. És néha így villog a szemem. És láttam Ethel J. Banks kisasszonyt, aki gyöngyöket és magassarkút hordott minden nap az általános iskolában. És tudják, olyan régimódi tanáros nézése volt. Tudják melyikre gondolok. (Nevetés) "És még nem is a hátam mögött ülőkről beszélek, mert hátul is szemem van." (Nevetés) Ismerik ezt a tanárt? Nem használtam gyakran ezt a nézést, de az arzenálomban van. És Banks kisasszony egy nagyszerű mentorom volt.
And then I saw my own parents, my first teachers. My father, very inventive, spatial thinker. That's my brother Malcolm there on the right. And my mother, who taught me in fourth grade in segregated schools in Virginia, who was my inspiration. And really, I feel as though, when I see the film -- I have a gesture she does, like this -- I feel like I am a continuation of her gesture. I am one of her teaching gestures. And the beautiful thing was, I got to teach my daughter in elementary school, Madeline. And so that gesture of my mother's continues through many generations. It's an amazing feeling to have that lineage. And so I'm here standing on the shoulders of many people. I'm not here alone. There are many people on this stage right now.
És aztán láttam a szüleimet, az első tanáraimat. Apám, nagyon találékony, térbeli gondolkodó. Ez a bátyám, Malcolm a jobboldalon. És édesanyám, aki negyedikben tanított engem egy szegregált iskolában Virginiában, aki a példaképem. És igazán, úgy érzem, amikor ezt a filmet nézem -- van egy mozdulatom, amit ő is csinált -- úgy érzem, ennek a mozdulatnak a folytatása vagyok. Az egyik tanító mozdulata vagyok. És az a legszebb, hogy én is tanítottam a lányomat, Madeline-t általános iskolában. Tehát anyám mozdulata folytatódik generációkon keresztül. Csodálatos érzés ez a folytonosság. Tehát ma sok ember vállán állok itt. Nem vagyok itt egyedül. Sok ember van a színpadon ebben a pillanatban.
And so this World Peace Game I'd like to tell you about. It started out like this: it's just a four-foot by five-foot plywood board in an inner-city urban school, 1978. I was creating a lesson for students on Africa. We put all the problems of the world there, and I thought, let's let them solve it. I didn't want to lecture or have just book reading. I wanted to have them be immersed and learn the feeling of learning through their bodies. So I thought, well they like to play games. I'll make something -- I didn't say interactive; we didn't have that term in 1978 -- but something interactive. And so we made the game, and it has since evolved to a four-foot by four-foot by four-foot Plexiglass structure. And it has four Plexiglass layers.
Szóval ez a Világbéke játék, amiről mesélnék. Így kezdődött: ez csak egy 1x1,5 méteres farost lemez, egy belvárosi állami iskolában 1978-ban. Egy órát készítettem elő Afrikáról. A világ minden problémáját rátettük, és azt gondoltam, hagyom, oldják meg. Nem akartam előadást tartani vagy egy könyvből olvasni. Azt akartam, hogy teljesen merüljenek bele és tanulják meg az érzést, hogy a testükön keresztül tanulnak. Azt gondoltam, szeretnek játszani. Csinálok valami -- nem mondtam, hogy interaktívat. Még nem létezett ez a szó 1978-ban -- de valami interaktívat. Szóval megcsináltuk a játékot, és azóta egy 1,3x1,3x1,3 méteres plexiüveg szerkezet lett. Négy plexiüveg szintje van.
There's an outer space layer with black holes and satellites and research satellites and asteroid mining. There's an air and space level with clouds that are big puffs of cotton we push around and territorial air spaces and air forces, a ground and sea level with thousands of game pieces on it -- even an undersea level with submarines and undersea mining. There are four countries around the board. The kids make up the names of the countries -- some are rich; some are poor. They have different assets, commercial and military. And each country has a cabinet. There's a Prime Minister, Secretary of State, Minister of Defense and a CFO, or Comptroller. I choose the Prime Minister based on my relationship with them. I offer them the job, they can turn it down, and then they choose their own cabinet. There's a World Bank, arms dealers and a United Nations. There's also a weather goddess who controls a random stock market and random weather.
Van egy űr réteg, fekete lyukakkal és műholdakkal, kutató műholdakkal és aszteroida bányászattal. Van egy levegő és légtér réteg, vatta felhőkkel, amiket tologatunk és területi légterekkel és légierőkkel, egy föld és tengerszint réteg több ezer játék figurával -- és egy vízalatti réteg is tengeralattjárókkal és tengeralatti fúrással. Négy ország van a táblán. A gyerekek találják ki az országok nevét -- némelyik gazdag, némelyik szegény. Különböző erőforrásaik vannak, kereskedelmi és katonai. Minden országnak van egy kormánya. Van egy miniszterelnök, külügyminiszter, honvédelmi miniszter és egy fő pénzügyi felügyelő, vagy elszámoltató. Én választom ki a miniszterelnököt a személyes ismereteim alapján, felajánlom neki a pozíciót, visszautasíthatja, és ezután ő választja ki a kormányát. Van egy Világbank, fegyverkereskedők és egy Egyesült Nemzetek. Van egy időjárás istennő is, aki a véletlenszerű tőzsdét és időjárást irányítja.
(Laughter)
(Nevetés)
That's not all. And then there's a 13-page crisis document with 50 interlocking problems. So that, if one thing changes, everything else changes. I throw them into this complex matrix, and they trust me because we have a deep, rich relationship together. And so with all these crises, we have -- let's see -- ethnic and minority tensions; we have chemical and nuclear spills, nuclear proliferation. There's oil spills, environmental disasters, water rights disputes, breakaway republics, famine, endangered species and global warming. If Al Gore is here, I'm going to send my fourth-graders from Agnor-Hurt and Venable schools to you because they solved global warming in a week. (Laughter) (Applause) And they've done it several times too.
Ez nem minden. És van egy 13 oldalas krízis dokumentum 50 összefüggő problémával. Tehát ha egyvalami változik, minden változik. Bedobom őket ebbe az összetett rendszerbe, és megbíznak bennem, mert mély és gazdag kapcsolat van közöttünk. És ezek a krízisek, vannak -- lássuk csak -- etnikai és kisebbségi feszültségek, kémiai és nukleáris katasztrófák, nukleáris fegyverkezés. Vannak olajömlések, környezeti katasztrófák, vízjogi viták, szakadár köztársaságok, éhínség, veszélyeztetett fajok és globális felmelegedés. És ha Al Gore itt van, átküldöm a negyedikeseimet az Agnor-Hurt és Venable iskolából, mert egy hét alatt megoldották a globális felmelegedést. (Nevetés) (Taps) És nem csak egyszer.
(Laughter)
(Nevetés)
So I also have in the game a saboteur -- some child -- it's basically a troublemaker -- and I have my troublemaker put to use because they, on the surface, are trying to save the world and their position in the game. But they're also trying to undermine everything in the game. And they do it secretly through misinformation and ambiguities and irrelevancies, trying to cause everyone to think more deeply. The saboteur is there, and we also read from Sun Tzu's "The Art of War." Fourth-graders understand it -- nine years old -- and they handle that and use that to understand how to, not follow -- at first they do -- the paths to power and destruction, the path to war. They learn to overlook short-sighted reactions and impulsive thinking, to think in a long-term, more consequential way.
Szintén van a játékban egy szabotőr -- egy gyerek -- tulajdonképpen egy bajkeverő -- és jó hasznát veszem a bajkeverőmnek, mert látszólag próbálja megmenteni a világot és a helyzetét a játékban. Ugyanakkor megpróbál mindent aláásni a játékban. És titokban csinálja félretájékoztatás, kétértelmű és jelentéktelen információk által, rávéve mindenkit, hogy mélyebben gondolkodjon. Ott van a szabotőr, és olvasunk Sun Tzu 'A háború művészetéből' is. A negyedikesek megértik -- kilenc évesek -- és arra használják, hogy megértsék, hogy ne kövessék -- először ezt teszik -- a hatalomhoz és pusztításhoz vezető utat, az utat a háborúhoz. Megtanulnak túllépni rövidtávú reakciókon és a szenvedélyes gondolkodáson, hogy hosszútávú, következetes módon gondolkodjanak.
Stewart Brand is here, and one of the ideas for this game came from him with a CoEvolution Quarterly article on a peace force. And in the game, sometimes students actually form a peace force. I'm just a clock watcher. I'm just a clarifier. I'm just a facilitator. The students run the game. I have no chance to make any policy whatsoever once they start playing. So I'll just share with you ...
Stewart Brand is itt van, és tőle származott az egyik ötlet a játékhoz egy Coevolution Quarterly újságcikk nyomán egy békefenntartó erőről. És a játékban a diákok néha létrehoznak egy békefenntartó erőt. Én csak nézem az órát. Csak pontosítok dolgokat. Csak lehetővé teszek dolgokat. A diákok irányítják a játékot. Nincs lehetőségem törvényeket hozni, ha egyszer elkezdenek játszani. Csak megosztom Önökkel...
(Video) Boy: The World Peace Game is serious. You're actually getting taught something like how to take care of the world. See, Mr. Hunter is doing that because he says his time has messed up a lot, and he's trying to tell us how to fix that problem.
(Videó) Fiú: A Világbéke játék nagyon komoly. Azt tanulod meg, hogy hogyan vigyázz a világra. Hunter tanár úr azért csinálja ezt, mert az ő generációja sok mindent tönkretett, és megpróbálja elmondani nekünk, hogyan oldjuk meg ezt a problémát.
John Hunter: I offered them a -- (Applause) Actually, I can't tell them anything because I don't know the answer. And I admit the truth to them right up front: I don't know. And because I don't know, they've got to dig up the answer. And so I apologize to them as well. I say, "I'm so sorry, boys and girls, but the truth is we have left this world to you in such a sad and terrible shape, and we hope you can fix it for us, and maybe this game will help you learn how to do it." It's a sincere apology, and they take it very seriously.
John Hunter: Felajánlottam nekik egy -- (Taps) Valójában nem tudok nekik semmit mondani, mert nem tudom a választ. És bevallom nekik az igazságot rögtön az elején: Nem tudom. És mivel én nem tudom, nekik kell megtalálni a válaszokat. És bocsánatot is kérek tőlük. "Bocsánatot kérek, fiúk és lányok, de az igazság az, hogy szomorú és borzasztó formában hagyjuk rátok a világot, és reméljük, hogy ti rendbe tudjátok hozni nekünk, és talán ez a játék segít megtanulni, hogy hogyan." Ez egy őszinte bocsánatkérés, és nagyon komolyan veszik.
Now you may be wondering what all this complexity looks like. Well when we have the game start, here's what you see.
Nos, talán kíváncsiak, hogy néz ki ez az összetettség. Amikor elkezdődik a játék, így néz ki.
(Video) JH: All right, we're going into negotiations as of now. Go. (Chatter)
(Videó) JH: Rendben, megnyitjuk a tárgyalásokat. Most. (Zsibongás)
JH: My question to you is, who's in charge of that classroom? It's a serious question: who is really in charge? I've learned to cede control of the classroom over to the students over time. There's a trust and an understanding and a dedication to an ideal that I simply don't have to do what I thought I had to do as a beginning teacher: control every conversation and response in the classroom. It's impossible. Their collective wisdom is much greater than mine, and I admit it to them openly. So I'll just share with you some stories very quickly of some magical things that have happened.
JH: Az a kérdésem, ki irányítja az osztálytermet? Ez egy komoly kérdés: valójában ki irányít? Idővel megtanultam átengedni a gyeplőt a diákoknak. Van bizalom és megértés, és egy elkötelezettség egy ideálhoz, hogy nem kell azt csinálnom, amiről azt hittem csinálnom kell kezdő tanárként: irányítanom minden beszélgetést és választ a teremben. Lehetetlen. A kollektív bölcsességük hatalmasabb, mint az enyém, és ezt nyíltan beismerem előttük. Szóval csak elmesélek néhány történetet gyorsan, néhány varázslatos dologról, ami történt.
In this game we had a little girl, and she was the Defense Minister of the poorest nation. And the Defense Minister -- she had the tank corps and Air Force and so forth. And she was next door to a very wealthy, oil-rich neighbor. Without provocation, suddenly she attacked, against her Prime Minister's orders, the next-door neighbor's oil fields. She marched into the oil field reserves, surrounded it, without firing a shot, and secured it and held it. And that neighbor was unable to conduct any military operations because their fuel supply was locked up.
Volt ebben a játékban egy kislány, és a legszegényebb ország honvédelmi minisztere volt. És mint védelmi miniszter -- voltak tankjai, repülői és hasonlók. És egy nagyon gazdag, olajtermelő szomszédja volt. Provokáció nélkül, hirtelen megtámadta, a miniszterelnök utasítása ellenére, a szomszédja olajmezőit. Bemasírozott az olajmezőkre, körbevette őket egy lövés nélkül, biztosította és megtartotta. És a szomszéd képtelen volt bármilyen katonai akcióra, mert az üzemanyag-tartalékuk el volt zárva.
We were all upset with her, "Why are you doing this? This is the World Peace Game. What is wrong with you?" (Laughter) This was a little girl and, at nine years old, she held her pieces and said, "I know what I'm doing." To her girlfriends she said that. That's a breach there. And we learned in this, you don't really ever want to cross a nine year-old girl with tanks. (Laughter) They are the toughest opponents. And we were very upset. I thought I was failing as a teacher. Why would she do this?
Mind nagyon mérgesek voltunk: "Miért csinálod ezt? Ez a Világbéke játék. Mi bajod van?" (Nevetés) Ez egy kislány volt, és kilencévesen fogta a darabjait, és azt mondta: "Tudom, hogy mit csinálok." Ezt a barátnőinek mondta. Ez egy kicsit ellentmondásos. És ebből megtanultuk, hogy jobb nem feldühíteni egy kilencéves kislányt tankokkal. (Nevetés) Ők a legkeményebb ellenfelek. És nagyon zaklatottak voltunk. Azt hittem, rossz tanár vagyok. Miért tette ezt?
But come to find out, a few game days later -- and there are turns where we take negotiation from a team -- actually there's a negotiation period with all teams, and each team takes a turn, then we go back in negotiation, around and around, so each turn around is one game day. So a few game days later it came to light that we found out this major country was planning a military offensive to dominate the entire world. Had they had their fuel supplies, they would have done it. She was able to see the vectors and trend lines and intentions long before any of us and understand what was going to happen and made a philosophical decision to attack in a peace game.
De mint kiderült, néhány játéknappal később -- és vannak fordulók, amikor az egyik csapat egyeztet -- igazából vagy egy tárgyalási időszak minden csapattal, mindegyik csapat kap egy fordulót, aztán visszamegyünk a tárgyalásokhoz, körbe-körbe, tehát mindegyik kör egy játékbeli nap. Szóval néhány játéknappal később kiderült, rájöttünk, hogy ez a jelentős ország egy katonai offenzívát tervezett, hogy uralja az egész világot. Ha hozzáférnek az olajtartalékaikhoz, meg is tették volna. A lány látta a vektorokat, a tendenciákat, a szándékokat sokkal előbb mint mi, és megértette, hogy mi fog történni, és hozott egy filozófiai döntést, hogy támadjon egy béke játékban.
Now she used a small war to avert a larger war, so we stopped and had a very good philosophical discussion about whether that was right, conditional good, or not right. That's the kind of thinking that we put them in, the situations. I could not have designed that in teaching it. It came about spontaneously through their collective wisdom.
Egy kis háborút használt arra, hogy elkerüljön egy nagy háborút, szóval megálltunk és volt egy nagyon jó filozófiai beszélgetésünk arról, hogy helyes volt-e, feltételesen helyes volt, vagy helytelen volt. Ilyen fajta gondolkodásra késztetik őket a helyzetek. Nem tudtam volna ezt megtervezni tanítás által. Spontán módon merült fel a kollektív bölcsességükön keresztül.
(Applause)
(Taps)
Another example, a beautiful thing happened. We have a letter in the game. If you're a military commander and you wage troops -- the little plastic toys on the board -- and you lose them, I put in a letter. You have to write a letter to their parents -- the fictional parents of your fictional troops -- explaining what happened and offering your condolences. So you have a little bit more thought before you commit to combat. And so we had this situation come up -- last summer actually, at Agnor-Hurt School in Albemarle County -- and one of our military commanders got up to read that letter and one of the other kids said, "Mr. Hunter, let's ask -- there's a parent over there." There was a parent visiting that day, just sitting in the back of the room. "Let's ask that mom to read the letter. It'll be more realer if she reads it." So we did, we asked her, and she gamely picked up the letter. "Sure." She started reading. She read one sentence. She read two sentences. By the third sentence, she was in tears. I was in tears. Everybody understood that when we lose somebody, the winners are not gloating. We all lose. And it was an amazing occurrence and an amazing understanding.
Egy másik példa, egy csodálatos dolog történt. Van egy levél a játékban. Ha egy katonai parancsnok katonákat kockáztat -- a kis műanyag játékokat a táblán -- és elveszíti őket, betettem egy levelet. Levelet kell írnod a szüleiknek -- a fiktív katonáid fiktív szüleinek -- hogy megmagyarázd, mi történt és kifejezd a részvéted. Tehát egy kicsit többet gondolkodsz, mielőtt a csata mellett döntesz. És felmerült ez a helyzet -- múlt nyáron, az Agnor-Hurt iskolában Albemarle megyében -- az egyik parancsnokunk felállt, hogy elolvassa a levelet, és az egyik gyerek azt mondta: "Hunter tanár úr, Kérjük meg -- van itt egy szülő." Egy szülő látogatott aznap, és a terem végében ült. "Kérjük meg azt az anyukát, hogy olvassa fel a levelet. olyan igazibb lesz, ha ő olvassa." Ezt tettük, megkértük, és együttműködően felvette a levelet. "Persze." Elkezdte olvasni. Elolvasott egy mondatot. Elolvasott két mondatot. A harmadik mondatnál már folytak a könnyei. Folytak az én könnyeim is. Mindenki megértette, hogy amikor elvesztünk valakit, a nyertesek nem kárörvendőek. Mindenki veszít. És ez egy fantasztikus pillanat volt, és fantasztikus megértés.
I'll show you what my friend David says about this. He's been in many battles.
Megmutatom, mit gondol erről David barátom. Ő már sok csatát látott.
(Video) David: We've really had enough of people attacking. I mean, we've been lucky [most of] the time. But now I'm feeling really weird because I'm living what Sun Tzu said one week. One week he said, "Those who go into battle and win will want to go back, and those who lose in battle will want to go back and win." And so I've been winning battles, so I'm going into battles, more battles. And I think it's sort of weird to be living what Sun Tzu said.
(Videó) David: Elegünk van abból, hogy folyton megtámadnak. A legtöbbször szerencsénk volt. De nagyon furcsán érzem magam, mert azt élem meg, amit Sun Tzu mondott az egyik héten. Egyik héten azt mondta, "Azok, akik csatába mennek és nyernek, majd vissza akarnak menni, és azok, akik csatát vesztenek, vissza akarnak menni és nyerni." Szóval eddig csatákat nyertem, és több csatába megyek, mindig több csatába. És azt hiszem furcsa megélni azt, amit Sun Tzu mondott."
JH: I get chills every time I see that. That's the kind of engagement you want to have happen. And I can't design that, I can't plan that, and I can't even test that. But it's self-evident assessment. We know that's an authentic assessment of learning. We have a lot of data, but I think sometimes we go beyond data with the real truth of what's going on.
JH: Megborzongok, valahányszor látom ezt. Ez az a fajta reakció, ami szeretnénk, hogy történjen. És ezt nem tudom megtervezni, még tesztelni sem tudom. De az értékelés egyértelmű. Tudjuk, hogy ez igazi tanulás. Rengeteg adatunk van, de néha sikerül túlmenni az adatokon az igazsággal, hogy mi is történik.
So I'll just share a third story. This is about my friend Brennan. We had played the game one session after school for many weeks, about seven weeks, and we had essentially solved all 50 of the interlocking crises. The way the game is won is all 50 problems have to be solved and every country's asset value has to be increased above its starting point. Some are poor, some are wealthy. There are billions. The World Bank president was a third-grader one time. He says, "How many zeros in a trillion? I've got to calculate that right away." But he was setting fiscal policy in that game for high school players who were playing with him.
Szóval megosztok egy harmadik történetet. Ez a barátomról, Brennanről szól. Egy órában játszottuk a játékot iskola után több héten, kb. hét héten keresztül, és alapvetően megoldottuk mind az 50 összefonódó problémát. A játékot úgy nyerjük meg, hogy mind az 50 problémát megoldjuk és minden ország eszközértékének emelkednie kellett a kiinduláshoz képest. Némelyik gazdag, némelyik szegény. Milliárdokról van szó. A Világbank elnöke egyszer egy harmadikos volt. Azt mondja: "Hágy nulla van egy billióban? Most rögtön ki kell számolnom." De ő határozta meg a gazdaságpolitikát középiskolásoknak, akik játszottak ebben a játékban.
So the team that was the poorest had gotten even poorer. There was no way they could win. And we were approaching four o'clock, our cut-off time -- there was about a minute left -- and despair just settled over the room. I thought, I'm failing as a teacher. I should have gotten it so they could have won. They shouldn't be failing like this. I've failed them. And I was just feeling so sad and dejected. And suddenly, Brennan walked over to my chair and he grabbed the bell, the bell I ring to signal a change or a reconvening of cabinets, and he ran back to his seat, rang the bell. Everybody ran to his chair: there was screaming; there was yelling, waving of their dossiers. They get these dossiers full of secret documents. They were gesticulating; they were running around. I didn't know what they were doing. I'd lost control of my classroom. Principal walks in, I'm out of a job. The parents were looking in the window.
Szóval a legszegényebb csapat még szegényebb lett. Esély sem volt a nyerésre. És közeledett a négy óra, a játék vége -- talán még egy perc volt -- és kétségbeesés ülte meg a szobát. Azt gondoltam, rossz tanár vagyok. Meg kellett volna oldanom, hogy nyerjenek. Nem lenne szabad így elbukniuk. Velük együtt buktam el. És nagyon szomorú és lehangolt voltam. És hirtelen odajön Brennan a székemhez, megragadja a csengőt, ami a változást vagy a kormány ülésezését jelzi, visszarohan a székéhez és megrázza a csengőt. Mindenki odafutott a székéhez, kiabáltak, kiáltoztak, lobogtatták a dossziéikat. Dossziéik vannak tele titkos dokumentumokkal. Hadonásztak, rohangáltak körbe-körbe. Nem tudtam, mit csinálnak. Elvesztettem az irányítást az osztályterem fölött. Ha besétál az igazgató, elveszítem az állásom. A szülők kukucskáltak az ablakon át.
And Brennan runs back to his seat. Everybody runs back to their seat. He rings the bell again. He says, "We have" -- and there's 12 seconds left on the clock -- "we have, all nations, pooled all our funds together. And we've got 600 billion dollars. We're going to offer it as a donation to this poor country. And if they accept it, it'll raise their asset value and we can win the game. Will you accept it?" And there are three seconds left on the clock. Everybody looks at this prime minister of that country, and he says, "Yes." And the game is won. Spontaneous compassion that could not be planned for, that was unexpected and unpredictable.
És Brennan visszarohan a székéhez. Mindenki visszarohan a székéhez. Megrázza a csengőt. Azt mondja: "Minden nemzet" -- 12 másodperc van az órán -- "minden nemzet összeadta a pénzét. Van 600 milliárd dollárunk. Felajánljuk adományként ennek a szegény országnak. Ha elfogadják, megemeli az eszközértéküket és megnyerjük a játékot. Elfogadják?" És 3 másodperc van az órán. Mindenki az ország miniszterelnökére néz, és ő azt mondja: "Igen." És megnyerték a játékot. A spontán együttérzés, amit nem lehetett megtervezni, ami váratlan és kiszámíthatatlan volt.
Every game we play is different. Some games are more about social issues, some are more about economic issues. Some games are more about warfare. But I don't try to deny them that reality of being human. I allow them to go there and, through their own experience, learn, in a bloodless way, how not to do what they consider to be the wrong thing. And they find out what is right their own way, their own selves. And so in this game, I've learned so much from it, but I would say that if only they could pick up a critical thinking tool or creative thinking tool from this game and leverage something good for the world, they may save us all. If only.
Minden játék más. Némelyik leginkább társadalmi kérdésekről szól, némelyik inkább gazdasági kérdésekről. Némelyik inkább a háborúról szól. De nem fosztom meg őket az emberi lét valóságától. Megengedem, hogy átéljék, a saját élményeiken keresztül, tanulják meg egy vértelen módon, hogyan kerüljék el a tetteket, amiket helytelennek tartanak. És megtudják, hogy mi a helyes, a saját maguk módján. Szóval ebben a játékban, olyan sokat tanultam belőle, de azt mondom, ha csak megtanulnak kritikusan gondolkodni, vagy kreatívan gondolkodni ebből a játékból és arra fordítják, hogy valami jót tegyenek a világért, mindannyiunkat megmenthetnek. Reméljük.
And on behalf of all of my teachers on whose shoulders I'm standing, thank you. Thank you. Thank you.
És minden tanárom nevében, akinek a vállán állok, köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
(Applause)
(Taps)