You all know this story. In the summer of 1950, Enrico Fermi, the Italian-American physicist and atomic-pile builder, went to lunch at Los Alamos National Laboratory and joined some colleagues there, and asked them a question: "Where is everybody?" This confused his colleagues, obviously, because they were sitting right there with him. And then he had to clarify that he wasn't talking about them. He was talking about the space aliens.
Mindannyian ismerik ezt a történetet. 1950 nyarán Enrico Fermi, az olasz-amerikai fizikus és atommáglya készítő ebédelni ment a Los Alamos Nemzeti Laboratóriumban, csatlakozott néhány kollégájához és feltett nekik egy kérdést: "Hol van mindenki?" Ez összezavarta kollégáit, természetesen, hiszen ott ültek vele. Aztán tisztáznia kellett, hogy nem róluk beszélt. Az űrlényekről beszélt.
You see, this was only a few years after the supposed flying saucer crash at Roswell, New Mexico. And even though that turned out to be nothing, nothing at all -- (Laughter) -- merely a downed weather balloon piloted by small hairless men with slits for mouths ... Still, America had gone saucer-mad, even famous scientists who were eating lunch. Fermi's reasoning, if I may paraphrase badly, is that the universe is so vast that it stands to reason, there should be other intelligent life out there. And the universe is so old that unless we were the very first civilization ever to evolve, we should have some evidence of their existence by now. And yet, to the best of our knowledge, we are alone.
Tudják, ez mindössze néhány évvel az állítólagos roswelli repülő csészealj zuhanása után történt. És bár kiderült, hogy az semmi nem volt, egyáltalán semmi... (Nevetés) mindössze egy lezuhant meteorológiai léggömb amelyet apró, hajnélküli emberek vezettek egy réssel a szájuk helyén. Mégis, Amerika csészealj-őrült lett, még híres tudósok is, akik ebédeltek. Fermi okfejtése, ha átfogalmazhatom, arról szól, hogy a világegyetem olyan hatalmas, hogy nyilvánvalóan kell lennie más intelligens életnek odakinn. És az univerzum annyira régi, hogy hacsaknem mi voltunk a legelső kifejlődő civilizáció, mostanra már kellene, hogy legyen valami bizonyítékunk a létezésükre. És mégis, legjobb tudomásunk szerint, egyedül vagyunk.
"Where is everybody?" asked Fermi, and his colleagues had no answer. Fermi then went on with the same blunt logic to disprove fairies, Sasquatch, God, the possibility of love -- and thereafter, as you know, Enrico Fermi ate alone. (Laughter) Now, I am not a scientist. I have never built an atomic pile. Although, I might argue that, technically, every pile is atomic.
"Hol van mindenki?" - kérdezte Fermi, és a kollégái nem tudtak válaszolni. Fermi aztán ugyanezzel a tompa logikával folytatta a tündérek, Yeti, Isten, és a szerelem lehetőségének cáfolását... és azontúl, mint tudják, Enrico Fermi egyedül evett. (Nevetés) Nos, nem vagyok tudós. Sosem építettem atommáglyát. Habár azzal érvelnék, hogy, gyakorlatilag, minden máglya atomi.
(Laughter)
(Nevetés)
However, with respect, I might point out two possibilities that Enrico Fermi perhaps did not consider. One is that the aliens might be very far away. Perhaps, I dare say, even on other planets. The other possibility -- (Laughter) -- is, perhaps, Enrico Fermi himself was an alien.
Mindazonáltal kiemelnék két lehetőséget amelyeket Enrico Fermi lehet, hogy nem vett figyelembe. Az egyik, hogy az idegenek lehet, hogy nagyon messze vannak. Talán, azt is merném mondani, hogy akár még más bolygókon is. A másik lehetőség... (Nevetés) az, hogy talán maga Enrico Fermi egy idegen volt.
(Laughter)
(Nevetés)
Think about it. Isn't it a little convenient that in the midst of the World War, out of nowhere, suddenly an Italian scientist showed up with an amazing new technology that would transform everything in the world and darken the history of the human species forever after? And isn't it a little strange that he required no payment for this? That he asked for only one thing -- a gift of two healthy sperm whales? That's -- that's not true. But it is strange.
Gondoljanak bele. Nem pont megfelelő, hogy a világháború közepén, a semmiből hirtelen felbukkan egy olasz tudós egy lenyűgöző új technológiával, amely mindent átalakított a világon és besötétítette az emberi faj történelmét mindörökre? És nem furcsa egy kicsit, hogy mindezért nem kért fizetést? Hogy mindössze egyetlen dolgot kért: két ámbráscetet ajándékba? Ez... ez nem igaz. De furcsa.
(Laughter)
(Nevetés)
And if Enrico Fermi were indeed a space alien, wouldn't he be the first to have tried to convince his fellow scientists that the space aliens are not already here? For it is given in certain UFO-ology or UFOlogy circles, that the aliens are already here and have been for millennia; that they have walked among us in disguise, observing us, guiding our evolution from ape to man -- if you believe in that sort of thing -- and, occasionally, kidnapping us in their flying saucers and taking us away to have sex with us in pyramids.
És ha Enrico Fermi valóban egy űrlény volt, nem ő lett volna-e az első, aki megpróbálja meggyőzni tudóstársait arról, hogy az űrlények nincsenek itt már régóta? Mivel alaptény bizonyos UFO-ológus vagy UFOlógus körökben, hogy az idegenek már évezredek óta itt vannak. Hogy álruhában jártak közöttünk, megfigyeltek minket, irányították evolúciónkat, majomból ember... aki hisz ilyesfajta dolgokban. És időnként elrabolnak minket a repülő csészealjukban és elvisznek minket, hogy piramisokban közösüljenek velünk.
(Laughter)
(Nevetés)
It's a difficult theory to discount, I think you'll agree.
Ezt az elméletet nehéz nem számításba venni, azt hiszem ebben egyetértenek.
(Laughter)
(Nevetés)
For even in my own life, there are memories I have that are difficult to explain -- happenings that are so odd and unaccountably weird, that it is difficult to imagine they were not the result of prolonged and frequent contact with aliens throughout my life. For how else will you explain the amazing and absolutely true close encounters that I had and will describe to you now? Encounter one: Ocean City, New Jersey, 1980. This was the summer when the special edition of "Close Encounters of the Third Kind" was released. And I went on vacation with my parents to the Jersey shore. Within 12 hours, I was horribly sunburned, just like Richard Dreyfuss in the movie.
Még a saját életemben is vannak emlékeim, amelyeket nehéz megmagyarázni... történések, melyek annyira furcsák és megmagyarázhatatlanul különösek, hogy nehéz elképzelni, hogy nem az eredményei voltak egy tartós és gyakori kapcsolatnak az idegenekkel egész életemen keresztül. Máskülönben hogyan magyaráznák meg a lenyűgöző és teljesen igaz közeli találkozásokat, amelyeket tapasztaltam és el fogok mesélni? Első találkozás: Ocean City, New Jersey, 1980. Azon a nyáron történt, amikor megjelent a "Harmadik típusú találkozások" speciális kiadása. És a szüleimmel nyaralni mentem a Jersey-i tengerpartra. 12 óra alatt szörnyen leégtem, pont, mint Richard Dreyfuss a filmben.
(Laughter)
(Nevetés)
And so I spent the rest of the vacation largely sitting outside our little rental house at night, the sidewalk still warm from the sun, watching the skies for UFOs. What did I see? Stars, satellites, blinking airplanes -- typical sky junk. Occasionally, kids would come and join me and watch, but their necks soon got sore, and they would go off to the boardwalk to play video games and mingle with humans. I was pretty good at the video games. I was not very good at the other part, so I stayed alone with the cosmos.
Tehát a nyaralás többi részét főleg a kis bérházunk előtt üldögélve töltöttem esténként, a járda még mindig meleg a naptól, UFO-k után kutattam az eget. Mit láttam? Csillagokat, műholdakat, villogó repülőgépeket... tipikus égi szemét. Néha odajöttek gyerekek és velem együtt nézték az eget, de a nyakuk hamar megfájdult és visszamentek a tengerparti sétányra videó játékokkal játszani és elvegyülni az emberek között. Egészen jó voltam videó játékokban. Nem voltam túl jó a másik dologban, tehát egyedül maradtam a kozmosszal.
And that's when it happened. An elderly couple came walking down the street. I would say they were in their late seventies, and I would say that they were on a date, because he was wearing a very neat little suit with a yellow tie -- a brown suit. And she was wearing a cardigan, because it was now fully night and a chill was coming in off the ocean. I remember, for some reason, that they were exactly the same height. And then they stopped, and the man turned to me and said, "What are you looking for, flying saucers?"
És ekkor történt. Egy idős pár sétált felém az utcán. Úgy a hetvenes éveik vége felé jártak, és úgy vélem randin lehettek, mert a férfi egy nagyon elegáns kis öltönyt viselt sárga nyakkendővel, barna öltönyt. A nőn kardigán volt, mert addigra már teljesen beesteledett és hűvös jött az óceán felől. Valamiért emlékszem, hogy pontosan ugyanolyan magasak voltak. És akkor megálltak, a férfi felém fordult és azt mondta: "Mit keresel, repülő csészealjakat?"
(Laughter)
(Nevetés)
You have to admit, that's a pretty boss piece of detective work for an old man on a date. But what was stranger still -- and even I realized it at the time, as a nine-year-old child -- was that they stopped at all. That this old man would interrupt his moonlight stroll with his sweetheart with the precise reason of making fun of a child. "Oh," he said, "little green men." And then his girlfriend joined in, too. "There's no such thing as space men," she said. "There's no such thing." And then they both laughed. "Ha, ha, ha." I looked around. The street was entirely empty. I had stopped hearing the sound of the ocean. It was as though time had stopped. I did not know why they were teasing me. I looked into their strangely angry faces, and I remember wondering, are they wearing rubber masks?
El kell ismerni, ez igazán remek nyomozómunka egy öregembertől, aki épp randizik. De ami még különösebb volt... és még akkor is feltűnt, nyolc éves gyermekként... hogy egyáltalán megálltak. Ez az öreg ember megszakította a holdfényes sétáját a kedvesével csak azért, hogy kinevessen egy gyereket. "Ó" - mondta, "kis zöld emberkék." És aztán a barátnője is csatlakozott. "Nem léteznek űrlények," - mondta. "Nincs semmi ilyesmi." És mindketten nevettek. Ha, ha, ha. Körülnéztem. Az utca teljesen néptelen volt. Nem hallottam az óceán hangját. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Nem tudtam miért szekáltak engem. Néztem a különösen mérges arcukat, és emlékszem, azon tűnődtem, vajon gumi álarcot viselnek-e?
(Laughter)
(Nevetés)
And what would be behind those rubber masks, if they were? Giant, almond-shaped, unblinking eyes? Slits for mouths? The old man crooked his finger as though he were firing a gun, and then he made laser sounds. "Kew, kew, kew -- watch out." And they turned at once and walked away. The old man reached out his knobbly claw for the woman's hand, and found it, and left me alone. Now, you could describe this as a simple misunderstanding -- a strange encounter among humans. Maybe it was swamp gas, but -- (Laughter) -- I know what I saw.
És mi lehet az álarcok mögött, ha azok voltak? Óriási, mandula formájú, rezzenéstelen szemek? Rés, száj helyett? Az öreg behajlította az ujjait, mintha egy fegyverrel tüzelne, és aztán lézer hangokat adott ki. Tyú, tyú, tyú... "Vigyázz." És rögtön megfordultak és elsétáltak. Az öreg ember kinyújtotta rücskös mancsait a nő kezéért, és megtalálta, és egyedül hagytak. Mondhatnánk, hogy ez csak egy egyszerű félreértés... egy különös találkozás emberek között. Talán mocsárgáz volt, de... (Nevetés) Tudom mit láttam.
Close encounter two: Brookline, Massachusetts, 1984. I went to see the movie "Dune," and a girl talked to me. Now, on its face -- (Laughter) -- this is impossible on its face, I realize -- but it is absolutely true. It was opening night, naturally. I went with my friend Tim McGonigal, who sat on my left. On my right was the girl in question. She had long, curly black hair, a blue jean jacket. I remember, she had some sort of injury to her ankle, an Ace bandage, and she had crutches. She was very tall, I would say. I was starting high school at the time. I would say she was a junior, but I had never seen her before. She didn't go to my school. I didn't know her name, and I never will. She was sitting with someone who I presume was her mother, and they were talking about the novel, "Dune." They were both big fans, mother and daughter -- very unusual. They were talking about how their favorite characters were the giant sandworms. And then it got stranger. That's when she turned to me and said, "Are you looking forward to seeing the movie?"
Második közeli találkozás: Brookline, Massachusetts, 1984. Elmentem megnézni a Dűne című filmet és egy lány szólt hozzám. Nos, elsőre... (Nevetés) ez lehetetlen már első hallásra is, megértem... de teljesen igaz. A premier éjszakája volt, természetesen. Egy régi barátommal, Tim McGonigal-lal mentem, aki a bal oldalamon ült. A jobb oldalamon a kérdéses lány ült. Hosszú, göndör, fekete haja volt, kék farmerkabátot viselt. Emlékszem, valamiféle sérülés volt a bokáján, egy kötés, és mankóval járt. Nagyon magas volt. Akkoriban kezdtem a középiskolát. Ő végzős lehetett, de soha korábban nem láttam. Nem az én iskolámba járt. Nem tudtam a nevét, soha nem is fogom. Valakivel ült, aki gondolom az anyja lehetett, és a Dűne című regényről beszélgettek. Mindketten nagy rajongói voltak, anya és lánya... nagyon szokatlan. Arról beszéltek, hogy a kedvenc szereplőik az óriási homokférgek voltak. És aztán még különösebb lett. Ekkor odafordult hozzám a lány és azt kérdezte: "Várod már, hogy láthasd a filmet?"
(Laughter)
(Nevetés)
First of all, I was embarrassed because I had not read the novel "Dune" at that time. I was merely a connoisseur of movies featuring desert planets, as I still am.
Először is, zavarban voltam mert akkoriban még nem olvastam el a Dűnét. Csupán az olyan filmek ínyence voltam, és vagyok ma is, amelyekben sivatagos bolygók szerepelnek.
(Laughter) But it was also the tone of how she asked the question: apropos of nothing, like she didn't even care about the answer, as though she just wanted to talk to me. I did not know what to say. I said, "Yes." I did not even turn my head. The movie began. I need not remind you that this was David Lynch's version of "Dune," in which all of the characters were sexy and deformed at the same time.
(Nevetés) De az is fura volt, amilyen hangsúllyal a kérdést feltette: mintha nem is érdekelné a válasz, mintha csak szólni akart volna hozzám. Nem tudtam, mit mondjak. Azt mondtam: "Igen." Még csak el sem fordítottam a fejemet. A film elkezdődött - Nem kell emlékeztetnem önöket, ez a David Lynch-féle Dűne volt, amelyben a szereplők mindegyike szexi és torz volt egyszerre.
(Laughter)
(Nevetés)
There was a character called the Third-Stage Guild Navigator, which was a kind of giant, floating fetus-creature that lived in a giant tank with this orange mist of psychedelic spice swirling around him, allowing him to bend space and time. He could never leave the tank or interact with the outside world. He had become, in his isolation, so deformed and so sexy, that he had to talk through a kind of old-timey radio to the outside world, and could never touch them. I mean, I liked him a lot better than the sandworms. The sandworms were fine, but your favorite character? Please.
Volt benne egy szereplő, akit Harmadik Szintű Liga Navigátor-nak hívtak, aki egyfajta óriási, lebegő, magzatszerű lény volt, aki egy óriási tartályban élt, a hallucinogén fűszer narancssárga köde kavargott körülötte, lehetővé téve számára a tér és idő meghajlítását. Soha nem tudta elhagyni a tartályt vagy kapcsolatba lépni a kinti világgal. A maga elszigetelődésében annyira deformálttá és szexivé vált, hogy egy régimódi rádió-féleségen keresztül kellett beszélnie a kinti világgal, és soha nem érinthette meg őket. Sokkal jobban kedveltem őt, mint a homokférgeket. A homokférgek rendben voltak, de kedvenc karakterként? Kérlek.
When the movie ended, everyone seemed very happy to get up and get out of the theatre as soon as possible. Except for the girl. As I walked out, her pace slowed. Perhaps it was the crutches, but it seemed -- (Laughter) -- it seemed as though she might want to talk to me again. When I say it out loud, it sounds so ridiculous, but I can only come to the conclusion that it was what, in the alien abductee community, they call a "screen memory": a ridiculous false recollection designed by their brain to cover up some trauma -- say, of being kidnapped and flown off to a sex pyramid.
Amikor véget ért a film, mindenki nagyon boldognak tűnt, hogy felállhat és kimehet a moziból olyan gyorsan ahogyan csak tud. Kivéve a lányt. Miközben kifelé sétáltam, járása lelassult. Talán a mankó miatt, de úgy tűnt... (Nevetés) úgy tűnt, mintha ismét beszélni akarna velem. Amikor hangosan kimondom, nevetségesen hangzik, de csak arra a következtetésre tudtam jutni, hogy ez az idegenek által elraboltak közösségében "fedőemléknek" hívott dolog volt. Egy nevetséges hamis emlék, amelyet az agyuk kreált hogy elfedjenek valamiféle traumát... mondjuk, egy elrablást és egy szex-piramishoz repülést.
(Laughter)
(Nevetés)
And so I sure am glad I did not slow down to talk to her. I sure am glad I never saw her again.
Szóval nagyon örülök, hogy nem lassítottam le, hogy beszéljek vele. Nagyon örülök, hogy soha többé nem láttam.
Close encounter three: Philadelphia, Pennsylvania, 1989. In the mid-to-late '80s, the novelist Whitley Strieber wrote a book called "Communion," in which he described his own lifelong experiences being abducted by aliens. And he also described the phenomenon known in this community as "lost time," where Whitley Strieber would suddenly become aware that he could not remember the previous ten minutes, or the previous ten hours, or the previous ten days. And would come to the conclusion that that was when the aliens were taking him and giving him rectal probes.
Harmadik közeli találkozás: Philadelphia, Pennsylvania, 1989. A nyolcvanas évek közepén, végén, Whitley Strieber író írt egy könyvet "Eggyéválás" címmel, melyben a saját életében tapasztaltakat írta le, miszerint elrabolták az idegenek. És szintén leírta azt a jelenséget, amit ebben a közösségben "elveszett idő"-nek neveznek, amikor Whitley Strieber hirtelen rájön, hogy nem emlékszik az elmúlt tíz percre, vagy az elmúlt tíz órára, vagy az elmúlt 10 napra. És arra a következtetésre jutott, hogy ekkor rabolták el őt az idegenek és végeztek rajta végbéltükrözéseket.
(Laughter)
(Nevetés)
This book became, naturally, an enormous best-seller. This image by Ted Joseph was from that book, and was his, sort of, police sketch of what the creatures looked like that Whitley Strieber had described to him. And it was so successful that they made it into a movie. And in 1989, the way I remember it, I was in Philadelphia visiting my girlfriend, and we decided, apropos of nothing, to go see this movie. And the way I remember it, the movie featured these details. One: Whitley Strieber was played by Christopher Walken. Two: the alien was played by a rubber puppet.
Ez a könyv, természetesen, hatalmas siker lett. Ez a Ted Joseph által készített kép a könyvben volt, és ez volt az ő fantomkép-szerűsége arról, hogyan néztek ki a lények amelyeket Whitley Strieber leírt neki. És annyira sikeres volt, hogy mozifilmet készítettek belőle. És 1989-ben, úgy emlékszem Philadelphiában voltam egy barátnőmet látogattam meg, és eldöntöttük, csak úgy, hogy megnézzük ezt a filmet. És ahogyan emlékszem, a filmben benne voltak ezek a részletek. Egy: Whitley Strieber-t Christopher Walken játszotta. Kettő: Az idegent egy gumibábu játszotta.
(Laughter)
(Nevetés)
Three: there was a surprisingly long sequence of the film in which the rubber puppet gives Christopher Walken a rectal probe. Four: this was being shown in a regular movie theater in Center City, Philadelphia. Five: all of which is to say, they made a movie out of the book, "Communion," and it starred Christopher Walken. Does something seem strange about this to you? Something odd? Something off? Something wrong with this picture? Think about it. Yes. The answer is: I had a girlfriend. What?
Három: Volt a filmnek egy meglepően hosszú része, amikor a gumibábu Christopher Walken-en végbéltükrözést hajt végre. Négy: Ezt egy hagyományos moziban mutatták be Philadelphia központjában. Öt: Mindezt összefoglalva, filmet csináltak az "Eggyéválás" című könyvből, és Christopher Walken szerepelt benne. Nem furcsa ebben valami? Valami különös? Valami szokatlan? Valami nem illik a képbe? Gondolkodjanak rajta. Igen. A válasz: Barátnőm volt. Mi?
(Laughter)
(Nevetés)
How did this happen? When did this happen? I remember walking out of the theater and becoming suddenly aware of this fact, as we walked hand in hand, and pondering these very same questions. And to this day, I have no answer for you. Close encounter four: the Algarve, Portugal, 1991. Some years later, I and this woman -- we'll call her "Catherine Fletcher" -- (Laughter) -- went traveling through the south of Portugal together. We stayed in old, crumbling, walled cities, in tiny little hotels, and we would climb up to the roof and drink Vinho Verde and watch the sun set and play checkers. What? Did we do this? Really? Does anyone do this? We went to some topless beaches. Excuse me? No, not in my life. For what it's worth, we went to Sagres, which was considered, at the time, to be the end of the world. And there I was chased by a pack of feral dogs on the dock, and the lead dog bit me on the ass, requiring me to go to a strange Portuguese clinic and receive an ass shot. Make of that what you will.
Hogyan történt ez? Mikor történt ez? Emlékszem, amint kisétáltam a moziból és hirtelen tudatára ébredtem ennek a ténynek miközben kéz a kézben mentünk, és ugyanezeken a kérdéseken tűnődtem. És a mai napig nincs rá válaszom. Negyedik közeli találkozás: Algarve, Portugália, 1991. Néhány évvel később én és ez a nő... hívjuk "Catherine Fletcher"-nek... (Nevetés) együtt utaztunk Dél-Portugáliába. Öreg, omladozó városokban szálltunk meg, apró kis szállodákban, és felmásztunk a tetőre és Vinho Verdét ittunk és néztük a naplementét és dámáztunk. Mi? Tényleg ezt csináltuk? Valóban? Csinál ilyet bárki is? Elmentünk néhány topless strandra. Micsoda? Nem, soha az életben. Há bármit is számít, Sagres-be mentünk, amit akkoriban a világ végének tekintettek. Ott megkergetett néhány kóbor kutya a dokknál, és az egyik a fenekembe harapott, így egy különös portugál klinikára kellett mennem ahol egy injekciót kaptam a fenekembe. Képzeljék el, ahogyan akarják.
(Laughter)
(Nevetés)
Our last day in Portugal, we were in the district capital of Faro, and Catherine decided that she wanted to go to the beach one last time. Now, Faro is a bustling little city, and to get to the beach, she explained, you would have to take a bus and then a boat. And did I want to come with? But I was exhausted and dog-bitten, and so I said, "No." I remember what she looked like before she left. The freckles had grown and multiplied on her face and shoulders, clustering into a kind of a tan. A tan, we were both tan -- is this true? Her eyes were extra bright and extra blue, as a result. She was smiling. She was a single woman about to go alone into a country, not even speaking the language, to travel alone by bus and boat to go to a beach she did not know or had never seen. I loved her, and then she went out into that strange, alien land.
Utolsó napunkon Portugáliában, Faro-ban, a körzet székhelyén voltunk, és Catherine úgy döntött, hogy le akar menni a partra még egyszer utoljára. Nos, Faro egy nyüzsgő kisváros, és ahhoz, hogy lejuss a partra - ahogyan magyarázta - fel kell szállnod egy buszra és aztán egy hajóra. És akartam-e vele menni? De kimerült és kutyaharapott voltam, tehát azt mondtam, hogy "Nem". Emlékszem, hogyan nézett ki, mielőtt elment. A szeplők megnőttek és megsokszorozódtak az arcán és a vállain egyfajta napbarnítottságba összeállva. Mindketten napbarnítottak voltunk. Igaz ez? Szemei különösen fényesek és különösen kékek voltak ennek következtében. Mosolygott. Egy egyedülálló nő volt, aki épp egyedül készül egy országba, melynek még csak nem is beszéli a nyelvét, hogy egyedül utazzon buszon és hajón a partra, amit nem ismert és soha nem is látott. Szerettem őt és aztán elment abba a furcsa, idegen vidékbe.
It took me some time to come to my senses. I had my own "lost time" moment, where I woke up and suddenly realized it was very late in the day, almost dinnertime, and she had not come back. Nervous, I went down to the street to look for her. Now, I did not speak Portuguese. I did not know where the beach was. I could not call her on a cell phone because this was 1991, and the aliens had not given us that technology yet.
Kellett kis idő mire magamhoz tértem. Ez volt az én "elveszett idő" pillanatom, amikor felébredtem és hirtelen rájöttem, hogy nagyon késő volt már, csaknem vacsoraidő, és még nem jött vissza. Idegesen lementem az utcára megkeresni őt. Nos, nem beszéltem portugálul. Nem tudtam, merre van a part. Nem tudtam felhívni a mobilján mert ez 1991-ben volt, és akkor még nem kaptuk meg ezt a technológiát az idegenektől.
(Laughter)
(Nevetés)
I realized that the day would only have two possible outcomes: either Catherine would come back to the hotel, or she would never come back to the hotel. And so I sat down to wait. I did not watch the skies, but the very end of the street where the buses and cars and pedestrians and little scooters were moving along. And I watched those constellations shift, hoping that they would part and I would see her face. It was at that moment, in that very small town of 30,000 or so, that I truly appreciated the vastness of the universe and the searching we might do in it. And that's when the Liberians came along. Five young men -- all laughing, happy, traveling together, coming back to this hotel where they were staying.
Rájöttem, hogy annak a napnak csak kétféle kimenetele lehetséges: vagy visszajön Catherine a szállodába, vagy soha nem jön vissza a szállodába. Tehát leültem és vártam. Nem az eget néztem, hanem az utca legvégét ahol a buszok és autók és gyalogosok és kis robogók jártak. És figyeltem ahogy azok a képek változtak, remélve, hogy eloszlanak és meglátom az arcát. Ez volt az a pillanat, abban a nagyon kis 30 000 lakos körüli kisvárosban, amikor igazán átéreztem a világegyetem végtelenségét és a kutatást amit ott végzünk. És ekkor jöttek a libériaiak. Öt fiatalember... mind nevetve, boldogan, együtt utazva, visszatérőben a szállodába ahol megszálltak.
One of them was named Joseph, and he asked me what was I doing, and I explained. And he said, "Don't worry." He was sure that Catherine would be safe. But he did not seem so very sure, for he sat down to wait with me. And for the next two hours, they all waited with me: taking turns, going up to their room, coming back, telling me jokes, distracting me. Two hours, they gave me a message. We are not alone.
Egyikőjüket Josephnek hívták, és megkérdezte mit csinálok, és én elmondtam neki. Azt mondta: "Ne aggódj." Biztos volt benne, hogy Catherine biztonságban van. De nem tűnt teljesen biztosnak, ezért leült és velem együtt várt. És az elkövetkező két órában mindannyian velem vártak: felváltva, felmentek a szobájukba, visszajöttek, vicceket meséltek, elterelték a figyelmemet. Két óra. Egy üzenetet adtak át. Nem vagyunk egyedül.
And then, in the middle of a sentence, at the very birth of twilight, I turned and looked down the street. The stars aligned, and she came back. She was smiling. She did not understand why I was so worried. Neither did the Liberians, although there was a huge amount of relief in their laughter as they clapped us on the back, and went back up to their room and left us alone in the street, holding hands. An event like this leaves a scar on the memory, much like a piece of alien technology that has been inserted into your buttocks by a "Portuguese doctor."
És akkor, egy mondat közepén, az alkonyat kezdetén, megfordultam és végignéztem az utcán. A csillagok együtt álltak és megérkezett. Mosolygott. Nem értette, hogy miért aggódtam annyira. Ahogyan a libériaiak sem, de egy nagy adag megkönnyebbülés volt a nevetésükben ahogyan hátba veregettek minket és felmentek a szobáikba és egyedül hagytak bennünket az utcán, kézenfogva. Egy ilyen esemény mély nyomot hagy az emlékezetben, mint egy darab idegen technológia, amelyet a fenekedbe helyezett fel egy "portugál orvos".
(Laughter)
(Nevetés)
And even now, a decade and a half later, even now that we are married, I look for her still, whenever she is not in the room. And even though, I think you'll agree, it is probable that during the time she was away, she was kidnapped and replaced by an alien clone, I love her and wait for her still.
És még most is, másfél évtizeddel később, még most is, amikor már házasok vagyunk, mindig keresem, amikor nincs a szobában. És még ha egyet is értenek, hogy lehetséges, hogy mialatt ő távol volt, elrabolták és egy idegen klónnal helyettesítették, még mindig szeretem és várok rá.
Thank you for your kind attention.
Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.
(Applause)
(Taps)