I grew up to study the brain because I have a brother who has been diagnosed with a brain disorder, schizophrenia. And as a sister and later, as a scientist, I wanted to understand, why is it that I can take my dreams, I can connect them to my reality, and I can make my dreams come true? What is it about my brother's brain and his schizophrenia that he cannot connect his dreams to a common and shared reality, so they instead become delusion?
Mivel a bátyámat szkizofréniával diagnosztizálták, ami egy agyi betegség, felnőttem, hogy az agyat kutathassam. És lány testvérként, illetve később tudósként, érteni szerettem volna, hogy én miért vagyok képes az álmaimat a valóságomhoz kapcsolni, és miért tudom megvalósítani az álmaimat. Mi az oka, hogy a testvérem agya, a szkizofréniája miatt, nem képes összekapcsolni az álmait egy közös és megosztott valósággal, és emiatt azok téveszmévé válnak?
So I dedicated my career to research into the severe mental illnesses. And I moved from my home state of Indiana to Boston, where I was working in the lab of Dr. Francine Benes, in the Harvard Department of Psychiatry. And in the lab, we were asking the question, "What are the biological differences between the brains of individuals who would be diagnosed as normal control, as compared with the brains of individuals diagnosed with schizophrenia, schizoaffective or bipolar disorder?"
Tehát az életpályámat a súlyos mentális betegségek kutatásának szenteltem. Indiana államból Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benes laborjában dolgoztam, a Harvard Pszichiátriai Tanszékén. A laborban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy "Mik a biológiai különbségek, a normális kontroll csoportba tartozók agya, és az olyan egyének agya között, akiknél szkizofréniát, szkizoaffektív vagy bipoláris zavarokat diagnosztizáltak."
So we were essentially mapping the microcircuitry of the brain: which cells are communicating with which cells, with which chemicals, and then in what quantities of those chemicals? So there was a lot of meaning in my life because I was performing this type of research during the day, but then in the evenings and on the weekends, I traveled as an advocate for NAMI, the National Alliance on Mental Illness.
Tehát: tulajdonképpen feltérképeztük az agy mikroáramköreit: mely sejtek mely egyéb sejtekkel kommunikálnak, mely kémiai anyagok által, és ezek a kémiai anyagok, milyen mennyiségben vannak jelen? Vagyis az életemnek rengeteg értelme volt, mert napközben ezt a fajta kutatást végeztem. Ugyanakkor esténként és hétvégenként a NAMI, a Nemzeti Mentális Betegség Szövetség szószólójaként utaztam.
But on the morning of December 10, 1996, I woke up to discover that I had a brain disorder of my own. A blood vessel exploded in the left half of my brain. And in the course of four hours, I watched my brain completely deteriorate in its ability to process all information. On the morning of the hemorrhage, I could not walk, talk, read, write or recall any of my life. I essentially became an infant in a woman's body.
De 1996 december 10-én, arra a felfedezésre ébredtem, hogy jómagam is egy agyi zavarban szenvedek. Elpattant egy ér az agyam bal féltekéjében. És négy óra leforgása alatt megfigyelhettem, ahogy az agyam információ feldolgozási képességeit tekintve teljesen leépül. Az agyvérzés reggelén, nem tudtam járni, beszélni, olvasni, írni, vagy az életem bármilyen részletét felidézni. Lényegében csecsemő lettem egy nő testében.
If you've ever seen a human brain, it's obvious that the two hemispheres are completely separate from one another. And I have brought for you a real human brain.
Ha valaha is láttatok emberi agyat, nyilvánvaló, hogy a két félteke teljesen elkülönül egymástól. Hoztam nektek egy valódi emberi agyat.
(Groaning, laughter)
So this is a real human brain. This is the front of the brain, the back of brain with the spinal cord hanging down, and this is how it would be positioned inside of my head. And when you look at the brain, it's obvious that the two cerebral cortices are completely separate from one another.
Tehát, ez egy valódi emberi agy. Ez az agy eleje, ez pedig az agy hátulja, melyről lelóg a gerincvelő, és így helyezkedne el a fejemben. És amikor szemlélitek az agyat, nyilvánvalóan látszik, hogy a két agyi félteke egymástól teljesen szeparált.
For those of you who understand computers, our right hemisphere functions like a parallel processor, while our left hemisphere functions like a serial processor. The two hemispheres do communicate with one another through the corpus callosum, which is made up of some 300 million axonal fibers. But other than that, the two hemispheres are completely separate. Because they process information differently, each of our hemispheres think about different things, they care about different things, and, dare I say, they have very different personalities. Excuse me. Thank you. It's been a joy.
Azok számára, akik értenek a számítógépekhez, a jobb féltekénk úgy működik, mint a párhuzamos processzorok, míg a bal féltekénk úgy funkcionál, mint egy soros processzor. A két félteke a kérges testen keresztül kommunikál egymással, mely körülbelül 300 millió axon rostból áll. De ettől eltekintve a két félteke teljesen különálló. Mivel másként dolgozzák fel az információt, mindkét féltekénk különböző dolgokon gondolkodik, mással törődik, és merem állítani, hogy nagyon más személyiségek. Elnézést. Köszönöm. Élmény volt. (Asszisztens: Valóban az volt.)
Assistant: It has been.
(Laughter)
Our right human hemisphere is all about this present moment. It's all about "right here, right now." Our right hemisphere, it thinks in pictures and it learns kinesthetically through the movement of our bodies. Information, in the form of energy, streams in simultaneously through all of our sensory systems and then it explodes into this enormous collage of what this present moment looks like, what this present moment smells like and tastes like, what it feels like and what it sounds like. I am an energy-being connected to the energy all around me through the consciousness of my right hemisphere. We are energy-beings connected to one another through the consciousness of our right hemispheres as one human family. And right here, right now, we are brothers and sisters on this planet, here to make the world a better place. And in this moment we are perfect, we are whole and we are beautiful.
A jobb féltekénk a jelenről szól, "az itt és most"-ról. A jobb féltekénk képekben gondolkodik, és testünk mozgásán keresztül, kinesztetikusan tanul. Az információ, energia formájában, szimultán árad be az érzékelő rendszereinken át, majd egy hatalmas kollázzsá robban: hogy milyennek látszik ez a jelenlegi pillanat, milyen illata és íze van ennek a pillanatnak, hogy milyen érzés, és hogyan hangzik. A körülöttem lévő energiához kapcsolt energia lény vagyok, a jobb féltekém öntudatán keresztül. Egymáshoz kapcsolódó energia lények vagyunk, a jobb féltekénk tudata szerint, mint egy emberi család. És itt, most, testvérek vagyunk ezen a bolygón, itt vagyunk, hogy jobbá tegyük ezt a világot. Ebben a pillanatban tökéletesek, egészek, és gyönyörűek vagyunk.
My left hemisphere, our left hemisphere, is a very different place. Our left hemisphere thinks linearly and methodically. Our left hemisphere is all about the past and it's all about the future. Our left hemisphere is designed to take that enormous collage of the present moment and start picking out details, and more details about those details. It then categorizes and organizes all that information, associates it with everything in the past we've ever learned, and projects into the future all of our possibilities. And our left hemisphere thinks in language. It's that ongoing brain chatter that connects me and my internal world to my external world. It's that little voice that says to me, "Hey, you've got to remember to pick up bananas on your way home. I need them in the morning." It's that calculating intelligence that reminds me when I have to do my laundry. But perhaps most important, it's that little voice that says to me, "I am. I am."
A bal féltekém -- a mi bal féltekénk -- nagyon más hely. A bal féltekénk sorosan és módszeresen gondolkodik. A bal féltekénk a múltról és a jövőről szól. A bal féltekénk úgy van kitalálva, hogy ... fogja ezt a hatalmas kollázst a jelen pillanatról, és elkezd részleteket kiválasztani, részleteket, és még további részleteket azokról a részletekről, majd kategorizálja, rendszerezi mindezt az információt, és asszociációkat hoz létre mindennel, amit a múltban valaha tanultunk, és a jövőre vetíti az összes lehetőségünket. A bal féltekénk nyelvben gondolkodik. Ez a folyamatos agyi beszélgetés köt össze engem és a belső világomat, a külső világommal. Ez az a kis hang, ami azt mondja, "Hé, emlékezned kell, hogy hazafelé vegyél banánt. Reggel szükségem lesz rájuk." Ez az a számító intelligencia, ami emlékeztet, hogy mikor kell mosnom. De ami talán a legfontosabb, ez az a kis hang, ami azt mondja, "Én vagyok. Én vagyok." És amint a bal féltekém azt mondja nekem, hogy "Én vagyok.",
And as soon as my left hemisphere says to me "I am," I become separate. I become a single solid individual, separate from the energy flow around me and separate from you. And this was the portion of my brain that I lost on the morning of my stroke.
nyomban elkülönülök. Egyedi, szilárd lénnyé válok, elkülönülve az engem körülvevő energia áramlástól és másoktól. És az agyamnak éppen ezt a részét vesztettem el, az agyvérzés reggelén.
On the morning of the stroke, I woke up to a pounding pain behind my left eye. And it was the kind of caustic pain that you get when you bite into ice cream. And it just gripped me -- and then it released me. And then it just gripped me -- and then it released me. And it was very unusual for me to ever experience any kind of pain, so I thought, "OK, I'll just start my normal routine."
A szélütés reggelén, lüktető fájdalomra ébredtem a bal szemem mögött. Az a fajta fájdalom volt -- éles fájdalom -- amit akkor érzel, amikor beleharapsz a fagylaltba. És elkapott -- aztán elengedett. És elkapott -- aztán elengedett. Nem volt rám jellemző, hogy valaha is, bármilyen fájdalmat éltem volna át, ezért azt gondoltam, OK, akkor csak elkezdem a normális napi rutinomat.
So I got up and I jumped onto my cardio glider, which is a full-body, full-exercise machine. And I'm jamming away on this thing, and I'm realizing that my hands look like primitive claws grasping onto the bar. And I thought, "That's very peculiar." And I looked down at my body and I thought, "Whoa, I'm a weird-looking thing." And it was as though my consciousness had shifted away from my normal perception of reality, where I'm the person on the machine having the experience, to some esoteric space where I'm witnessing myself having this experience.
Tehát felkeltem, és felugrottam a cardio-sikló (elliptikus) gépemre, ami egy egész testet megmozgató, összetett fitnessz-gép. Húzgálok ezen a cuccon, és rájövök, hogy a kezeim primitív karmoknak tűnnek, amint a rúdba kapaszkodnak. Azt gondoltam, "Ez nagyon furcsa". Lenéztem a testemre, és azt gondoltam, "Jé, egy fura külsejű dolog vagyok." Olyan volt, mintha a tudatom eltolódott volna a normális realitásérzékelésemtől, melyben én vagyok a személy a gépen, aki átéli az élményt, valami ezoterikus helyre, ahol én [csak] szemtanúja vagyok önmagamnak, amint átélem ezt az élményt.
And it was all very peculiar, and my headache was just getting worse. So I get off the machine, and I'm walking across my living room floor, and I realize that everything inside of my body has slowed way down. And every step is very rigid and very deliberate. There's no fluidity to my pace, and there's this constriction in my area of perception, so I'm just focused on internal systems. And I'm standing in my bathroom getting ready to step into the shower, and I could actually hear the dialogue inside of my body. I heard a little voice saying, "OK. You muscles, you've got to contract. You muscles, you relax."
És mindez nagyon furcsa volt, és a fejfájásom csak rosszabbodott. Szóval, leszállok a gépről, keresztülsétálok a nappalimon, és realizálom, hogy a testemben minden nagyon lelassult. Minden lépés merev és szándékolt. Nincs semmi folyékonyság a járásomban, és itt van ez a beszűkülés az érzékelésemben, ami által csak a belső rendszereimre fókuszálok. Állok a fürdőszobámban, készülök belépni a zuhany alá, és valósággal hallottam a testemben folyó dialógust. Hallottam egy kis hangot, amint azt mondja: "OK. Ti, izmok, össze kell húzódnotok. Ti izmok, ti lazítsatok."
And then I lost my balance, and I'm propped up against the wall. And I look down at my arm and I realize that I can no longer define the boundaries of my body. I can't define where I begin and where I end, because the atoms and the molecules of my arm blended with the atoms and molecules of the wall. And all I could detect was this energy -- energy.
Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat, és megtámaszkodtam a falon. Ránézek a karomra, és rájövök, hogy már nem tudom meghatározni a testem határait. Nem tudom meghatározni, hogy hol kezdődöm és hol végződöm, mert a karom atomjai és molekulái összekeveredtek a fal atomjaival és molekuláival. Csak ezt az energiát érzékeltem -- energia.
And I'm asking myself, "What is wrong with me? What is going on?" And in that moment, my left hemisphere brain chatter went totally silent. Just like someone took a remote control and pushed the mute button. Total silence. And at first I was shocked to find myself inside of a silent mind. But then I was immediately captivated by the magnificence of the energy around me. And because I could no longer identify the boundaries of my body, I felt enormous and expansive. I felt at one with all the energy that was, and it was beautiful there.
És azt kérdezem magamtól: "Mi baj van velem? Mi történik?" Ebben a pillanatban az agyamban folyó fecsegés -- a bal féltekém agyfecsegése -- teljesen elnémult. Éppen úgy, mintha valaki fogott volna egy távirányítót, és megnyomta volna a némító gombot. Teljes csend. Elsőre sokkolt, hogy egy hangtalan elmében találtam magam. De nyomban magával ragadott az engem körülvevő energia nagyszerűsége. Mivel már nem tudtam meghatározni a testem határait, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam. Egynek éreztem magam a létező energiával, és gyönyörű volt ott [lenni].
Then all of a sudden my left hemisphere comes back online and it says to me, "Hey! We've got a problem! We've got to get some help." And I'm going, "Ahh! I've got a problem!"
Hirtelen újra online volt a bal féltekém, és azt mondja nekem, hogy "Hé! Van egy problémánk! Van egy problémánk! Segítséget kell kérnünk!" Erre én: "Jaj! Bajban vagyok!
(Laughter)
Bajban vagyok!" Szóval, ez ment: "OK. OK. Bajban vagyok."
So it's like, "OK, I've got a problem." But then I immediately drifted right back out into the consciousness -- and I affectionately refer to this space as La La Land. But it was beautiful there. Imagine what it would be like to be totally disconnected from your brain chatter that connects you to the external world.
De ekkor azonnal visszasodródtam a [másik] tudatállapotba -- és szeretettel csak úgy hívom ezt a teret, hogy "La La Ország". Ott gyönyörű volt. Képzeljétek el, milyen lenne, ha teljesen el tudnátok szakadni a fejetekben folyó szövegeléstől, ami a külső világhoz kapcsol benneteket.
So here I am in this space, and my job, and any stress related to my job -- it was gone. And I felt lighter in my body. And imagine all of the relationships in the external world and any stressors related to any of those -- they were gone. And I felt this sense of peacefulness. And imagine what it would feel like to lose 37 years of emotional baggage! (Laughter) Oh! I felt euphoria -- euphoria. It was beautiful.
Tehát itt vagyok ebben a térben, és a munkám -- és bármilyen stressz, ami a munkámhoz köthető -- elmúlt. Könnyebb lett a testem. És képzeljétek el: a külvilágban létező minden kapcsolat és minden hozzájuk kapcsolódó stresszforrás -- mind elmúltak. Éreztem a nyugalomnak ezt az érzését. És képzeljétek el, hogy milyen érzés lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi csomagot! (Nevetés) Ó! Eufóriát éreztem. Eufória. Gyönyörű volt.
And again, my left hemisphere comes online and it says, "Hey! You've got to pay attention. We've got to get help." And I'm thinking, "I've got to get help. I've got to focus." So I get out of the shower and I mechanically dress and I'm walking around my apartment, and I'm thinking, "I've got to get to work. Can I drive?"
És ekkor, a bal féltekém megint online volt, és azt mondja, "Hé! Oda kell figyelned. Segítséget kell kérnünk." Erre én azt gondolom: "Segítséget kell kérnem. Fókuszálnom kell." Szóval kijövök a zuhany alól és mechanikusan öltözködöm, járkálok a lakásomban, és azt gondolom, "Mennem kell dolgozni. Mennem kell dolgozni.
And in that moment, my right arm went totally paralyzed by my side. Then I realized, "Oh my gosh! I'm having a stroke!" And the next thing my brain says to me is, Wow! This is so cool!
Tudok vezetni? Tudok vezetni?" És ebben a pillanatban a jobb karom teljesen lebénult az oldalam mellett. Ekkor rájöttem, "Ó, istenkém! Sztrókom van! Sztrókom van!" És a következő dolog, amit az agyam mond nekem, "Nahát!
(Laughter)
Ez annyira klassz." (Nevetés) "Ez annyira klassz!
This is so cool! How many brain scientists have the opportunity to study their own brain from the inside out?"
Hány agykutató tudósnak van rá lehetősége, hogy az agyát bentről kifelé tanulmányozza?"
(Laughter)
(Nevetés)
And then it crosses my mind, "But I'm a very busy woman!"
Ekkor átfut az agyamon: "De én egy nagyon elfoglalt nő vagyok!"
(Laughter)
(Nevetés) "Nincs időm egy sztrókra!"
"I don't have time for a stroke!" So I'm like, "OK, I can't stop the stroke from happening, so I'll do this for a week or two, and then I'll get back to my routine. OK. So I've got to call help. I've got to call work." I couldn't remember the number at work, so I remembered, in my office I had a business card with my number. So I go into my business room, I pull out a three-inch stack of business cards. And I'm looking at the card on top and even though I could see clearly in my mind's eye what my business card looked like, I couldn't tell if this was my card or not, because all I could see were pixels. And the pixels of the words blended with the pixels of the background and the pixels of the symbols, and I just couldn't tell. And then I would wait for what I call a wave of clarity. And in that moment, I would be able to reattach to normal reality and I could tell that's not the card... that's not the card. It took me 45 minutes to get one inch down inside of that stack of cards. In the meantime, for 45 minutes, the hemorrhage is getting bigger in my left hemisphere. I do not understand numbers, I do not understand the telephone, but it's the only plan I have.
Így voltam vele: "OK, nem tudom megakadályozni, hogy ez a roham megtörténjen, úgyhogy ezt csinálom egy-két hétig, aztán visszatérek a normális rutinomhoz. OK. Szóval, segítséget kell hívnom. Fel kell hívnom a munkahelyemet." Nem emlékeztem a munkahelyi telefonszámomra, de emlékeztem, hogy az irodámban van egy névjegyem a telefonszámommal. Bemegyek az irodámba, előhúzok egy kb. 8 cm magas névjegy rakást. Nézem a tetején lévő kártyát, és annak ellenére, hogy az elmém szemén át tisztán láttam, hogy hogyan nézett ki a névjegyem, nem tudtam megmondani, hogy az enyém volt, vagy sem, mert csak képpontokat láttam. A szavak pixelei összefolytak a háttér pixeleivel, és a szimbólumok képpontjaival, és nem tudtam megkülönböztetni őket. Ilyenkor, úgymond, egy tiszta hullámra vártam. Olyankor képes voltam rá, hogy újra rákapcsolódjak a normális valóságra, és meg tudtam mondani, hogy ez nem az a kártya ... ez nem az a kártya ... ez sem az a kártya. 45 perc alatt csak pár centit haladtam a kártyahalomban. Időközben, 45 perc alatt, a vérrög egyre nagyobbra nő a bal féltekémben. Nem értem a számokat. Nem értem a telefont, de ez az egyetlen tervem.
So I take the phone pad and I put it right here. I take the business card, I put it right here, and I'm matching the shape of the squiggles on the card to the shape of the squiggles on the phone pad. But then I would drift back out into La La Land, and not remember when I came back if I'd already dialed those numbers. So I had to wield my paralyzed arm like a stump and cover the numbers as I went along and pushed them, so that as I would come back to normal reality, I'd be able to tell, "Yes, I've already dialed that number."
Tehát, megfogom a telefont, és pont ide teszem. Megfogom a névjegykártyát, éppen ide teszem, és a kártyán lévő krikszkrakszok formáját, a telefon gombjain látható krikszkrakszok formájához rendelem. De ekkor, visszasodródom La La Országba, és nem emlékszem, amikor megint magamhoz térek, hogy vajon már tárcsáztam-e azokat a számokat. Ezért úgy kellett a lebénult jobb karomat használnom, mint egy farönköt, és letakartam vele a számokat, ahogy haladtam és benyomogattam őket, hogy amikor visszatérek a normális valóságba, képes legyek megmondani, hogy "Igen, ezt a számot már tárcsáztam.".
Eventually, the whole number gets dialed and I'm listening to the phone, and my colleague picks up the phone and he says to me, "Woo woo woo woo." (Laughter)
Végül is, az egész szám hívásra kerül, és belehallgatok a telefonba, a kollégám felveszi a telefont, és azt mondja, "Vau vau vau vau." (Nevetés) Ekkor azt gondolom,
(Laughter)
And I think to myself, "Oh my gosh, he sounds like a Golden Retriever!"
"Jaj, istenem, úgy hangzik, mint egy Golden Retriever."
(Laughter)
And so I say to him -- clear in my mind, I say to him: "This is Jill! I need help!" And what comes out of my voice is, "Woo woo woo woo woo." I'm thinking, "Oh my gosh, I sound like a Golden Retriever." So I couldn't know -- I didn't know that I couldn't speak or understand language until I tried. So he recognizes that I need help and he gets me help.
És ekkor azt mondom neki -- az agyamban tisztán ezt mondom: "Jill vagyok! Segítségre van szükségem!" És ez jön ki a hangomból: "Vau vau vau vau". Ezt gondolom: "Jaj, istenem, én hangzom úgy, mint egy Golden Retriever." Nem tudhattam -- nem tudtam, hogy nem vagyok képes beszélni és megérteni a nyelvet, míg meg nem próbáltam. Szóval felismeri, hogy segítségre van szükségem, és szerez nekem segítséget.
And a little while later, I am riding in an ambulance from one hospital across Boston to [Massachusetts] General Hospital. And I curl up into a little fetal ball. And just like a balloon with the last bit of air, just right out of the balloon, I just felt my energy lift and just I felt my spirit surrender.
Egy kicsivel később, egy mentőautóban utazom, az egyik kórházból, Bostonon át, a Mass[achusetts] Általános Kórházba, és egy kicsike magzati gombóccá kucorodom össze. És éppen mint egy léggömb, az utolsó adag levegővel, éppen... éppen amint elhagyja a léggömböt, éreztem, ahogy az energiám fölszáll -- éreztem, hogy a lelkem megadja magát.
And in that moment, I knew that I was no longer the choreographer of my life. And either the doctors rescue my body and give me a second chance at life, or this was perhaps my moment of transition.
És abban a pillanatban tudtam, hogy már nem én vagyok az életem koreográfusa. Az orvosok vagy megmentik a testemet, és adnak nekem egy második esélyt, vagy talán ez az átlépésem pillanata.
When I woke later that afternoon, I was shocked to discover that I was still alive. When I felt my spirit surrender, I said goodbye to my life. And my mind was now suspended between two very opposite planes of reality. Stimulation coming in through my sensory systems felt like pure pain. Light burned my brain like wildfire, and sounds were so loud and chaotic that I could not pick a voice out from the background noise, and I just wanted to escape. Because I could not identify the position of my body in space, I felt enormous and expansive, like a genie just liberated from her bottle. And my spirit soared free, like a great whale gliding through the sea of silent euphoria. Nirvana. I found Nirvana. And I remember thinking, there's no way I would ever be able to squeeze the enormousness of myself back inside this tiny little body.
Amikor aznap délután felébredtem, sokkolt a felfedezés, hogy még mindig élek. Amikor éreztem, hogy a lelkem föladja, elbúcsúztam az életemtől. És az elmém két teljesen ellentétes valóság között rekedt. Az érzékelő rendszereimen át beérkező stimulációk, a tiszta fájdalom érzetét keltették. A fény úgy égette az agyamat, mint a futótűz, és a hangok olyan hangosak és kaotikusak voltak, hogy nem tudtam egy hangot sem kiválasztani, a háttér zajokból, és csak el akartam menekülni. Mivel nem voltam képes a testem térbeli helyzetét beazonosítani, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam, mint egy dzsinn, aki éppen akkor szabadult ki az üvegéből. És a lelkem szabadon szárnyalt, mint egy hatalmas bálna, a csendes eufória tengerén tovasuhanva. Nirvána. Megtaláltam a Nirvánát. És emlékszem, azt gondoltam, nincs arra mód, hogy ezt a hatalmasságot, ami vagyok visszapréseljem ebbe az aprócska pici testbe.
But then I realized, "But I'm still alive! I'm still alive, and I have found Nirvana. And if I have found Nirvana and I'm still alive, then everyone who is alive can find Nirvana." And I pictured a world filled with beautiful, peaceful, compassionate, loving people who knew that they could come to this space at any time. And that they could purposely choose to step to the right of their left hemispheres -- and find this peace. And then I realized what a tremendous gift this experience could be, what a stroke of insight this could be to how we live our lives. And it motivated me to recover.
De ekkor ráébredtem, "De hát én még élek! Még mindig élek, és megtaláltam a Nirvánát. És ha én megtaláltam a Nirvánát, és ha én még mindig élek, akkor mindenki, aki él, megtalálhatja a Nirvánát.". És elképzeltem egy világot, amit gyönyörű, békés, együttérző, szeretettel teli emberek töltenek meg, akik bármikor eljöhetnek ebbe a térbe. És szándékosan választhatják, hogy a jobb félteke felé tesznek lépést, a bal féltekéjük felől, hogy megleljék ezt a békét. És ekkor rájöttem, hogy micsoda óriási ajándék lehet ez a tapasztalás, micsoda rohamos belátáshoz vezethet, azzal kapcsolatban, hogy milyen módon éljük az életünket. Ez motivált, hogy felgyógyuljak.
Two and a half weeks after the hemorrhage, the surgeons went in, and they removed a blood clot the size of a golf ball that was pushing on my language centers. Here I am with my mama, who is a true angel in my life. It took me eight years to completely recover.
Két és fél héttel az [agy]vérzés után, a sebészek beavatkoztak, és egy akkora vérrögöt vettek ki, mint egy golflabda, ami a nyelvi központjaimat nyomta. Itt a mamámmal vagyok, aki egy igazi angyal az életemben. 8 évig tartott, míg teljesen rendbejöttem.
So who are we? We are the life-force power of the universe, with manual dexterity and two cognitive minds. And we have the power to choose, moment by moment, who and how we want to be in the world. Right here, right now, I can step into the consciousness of my right hemisphere, where we are. I am the life-force power of the universe. I am the life-force power of the 50 trillion beautiful molecular geniuses that make up my form, at one with all that is. Or, I can choose to step into the consciousness of my left hemisphere, where I become a single individual, a solid. Separate from the flow, separate from you. I am Dr. Jill Bolte Taylor: intellectual, neuroanatomist. These are the "we" inside of me. Which would you choose? Which do you choose? And when? I believe that the more time we spend choosing to run the deep inner-peace circuitry of our right hemispheres, the more peace we will project into the world, and the more peaceful our planet will be. And I thought that was an idea worth spreading.
Szóval, kik vagyunk? Az élet érvényesülő ereje vagyunk az univerzumban, kézügyességgel és két észlelő elmével. És hatalmunkban áll választani, pillanatról pillanatra, ki és hogyan akarunk lenni a világban. Itt és most, képes vagyok rá, hogy belépjek a jobb féltekém tudatállapotába, ahol mi mind vagyunk. Én vagyok az élet érvényesülő ereje az univerzumban. Az 50 billió gyönyörű molekuláris géniusz érvényesülő élet ereje vagyok, melyekből összeáll a formám; egy vagyok mindennel, ami létezik. Vagy választhatom azt is, hogy a bal féltekém tudatállapotába lépek be, ahol egy egyedül álló, áthatolhatatlan individuum leszek. Az áramlattól elkülönülve, tőletek is elkülönülve. Dr. Jill Bolte Taylor: intellektuális, neuroanatómus. Ezek vagyunk "mi", bennem. Melyiket választanátok? Melyiket választjátok? És mikor? Hiszem, hogy minél több időt töltünk, a jobb agyféltekéink mély belső-béke áramköreinek működtetésével, annál több békét sugárzunk a világba, és a bolygónk annál békésebb lesz. Úgy gondoltam, ez egy terjesztésre érdemes gondolat.
Thank you.
(Applause)