When I was born, there was really only one book about how to raise your children, and it was written by Dr. Spock. (Laughter) Thank you for indulging me. I have always wanted to do that.
Mikor megszülettem, egyetlen könyv volt ami a gyermekneveléssel foglalkozott, és azt Dr. Spock írta. (Nevetés) Köszönöm, és elnézést. Ezt mindenképp el akartam játszani.
No, it was Benjamin Spock, and his book was called "The Common Sense Book of Baby And Child Care." It sold almost 50 million copies by the time he died. Today, I, as the mother of a six-year-old, walk into Barnes and Noble, and see this. And it is amazing the variety that one finds on those shelves. There are guides to raising an eco-friendly kid, a gluten-free kid, a disease-proof kid, which, if you ask me, is a little bit creepy. There are guides to raising a bilingual kid even if you only speak one language at home. There are guides to raising a financially savvy kid and a science-minded kid and a kid who is a whiz at yoga. Short of teaching your toddler how to defuse a nuclear bomb, there is pretty much a guide to everything.
Nem, valójában Benjamin Spock volt az, és a "Csecsemő- és gyermekgondozás" című könyv. Haláláig majdnem 50 millió példányban kelt el. Ma, amikor egy hatéves gyermek anyjaként besétálok a Barnes and Noble-be, ezt látom. Egészen elképesztő a választék ezeken a polcokon. Találhatunk útmutatót arra, hogyan neveljük környezettudatosan, gluténmentesen, betegségmentesen gyermekünket. Véleményem szerint ez azért egy kicsit hátborzongató. Útmutatók a kétnyelvű gyermekneveléshez, akkor is, ha csak egy nyelven beszéltek otthon. Hogyan neveljünk pénzügyi zsenit, tudományos érdeklődésű gyereket, vagy egy zseni jógit. Az atombomba hatástalanításának megtanításán kívül szinte bármihez találunk útmutatót gyermekünk nevelésében.
All of these books are well-intentioned. I am sure that many of them are great. But taken together, I am sorry, I do not see help when I look at that shelf. I see anxiety. I see a giant candy-colored monument to our collective panic, and it makes me want to know, why is it that raising our children is associated with so much anguish and so much confusion? Why is it that we are at sixes and sevens about the one thing human beings have been doing successfully for millennia, long before parenting message boards and peer-reviewed studies came along? Why is it that so many mothers and fathers experience parenthood as a kind of crisis?
Ezek mind jó szándékú könyvek. Biztosan jó néhány remek könyv is van köztük. De így együtt, már bocsánat, de én nem a segítséget látom azon a polcon, hanem a szorongást. A közös pánikunk nagy, cukorkaszínű szobrát látom, és kíváncsivá tesz, miért kapcsolódik a gyermekneveléshez ennyi gyötrődés, és ekkora zűrzavar? Miért vagyunk ennyire összezavarodva az egyetlen olyan dologgal kapcsolatban, amiben az ember évezredek óta sikeres volt, jóval az internetes szülői fórumok, és szakmailag lektorált tanulmányok előtt? Miért van az, hogy sok anya és apa a szülőséget válságként fogja fel?
Crisis might seem like a strong word, but there is data suggesting it probably isn't. There was, in fact, a paper of just this very name, "Parenthood as Crisis," published in 1957, and in the 50-plus years since, there has been plenty of scholarship documenting a pretty clear pattern of parental anguish. Parents experience more stress than non-parents. Their marital satisfaction is lower. There have been a number of studies looking at how parents feel when they are spending time with their kids, and the answer often is, not so great. Last year, I spoke with a researcher named Matthew Killingsworth who is doing a very, very imaginative project that tracks people's happiness, and here is what he told me he found: "Interacting with your friends is better than interacting with your spouse, which is better than interacting with other relatives, which is better than interacting with acquaintances, which is better than interacting with parents, which is better than interacting with children. Who are on par with strangers." (Laughter)
A válság erős szónak tűnhet, de az adatok alátámasztják. Ami azt illeti, pontosan ezzel a névvel, "A szülőség, mint válság" jött ki 1957-ben egy tanulmány, és az azóta eltelt 50 évben, rengeteg dolgozat látott napvilágot, melyek jól dokumentálják a szülői gyötrődést. A szülőket több stressz éri, mint azokat, akiknek nincs gyermeke. Kevésbé elégedettek a házasságukkal. Több tanulmány foglalkozott azzal, hogy érzik magukat a szülők, mikor a gyermekeikkel vannak, és a válaszok szerint nem túl jól. Tavaly beszéltem egy kutatóval, Matthew Killingsworth-tel, aki egy rendkívül ötletes projekt keretében nyomozza az emberek boldogságát. Elmondta az eredményeit: "Jobb együtt lenni a barátainkkal, mint a hitvesünkkel, ami jobb mint együtt lenni más rokonainkkal, ami jobb mint együtt lenni távolabbi ismerőseinkkel ami jobb mint együtt lenni szüleinkkel, ami jobb mint együtt lenni a gyermekünkkel. Akik egy szinten vannak az idegenekkel." (Nevetés)
But here's the thing. I have been looking at what underlies these data for three years, and children are not the problem. Something about parenting right now at this moment is the problem. Specifically, I don't think we know what parenting is supposed to be. Parent, as a verb, only entered common usage in 1970. Our roles as mothers and fathers have changed. The roles of our children have changed. We are all now furiously improvising our way through a situation for which there is no script, and if you're an amazing jazz musician, then improv is great, but for the rest of us, it can kind of feel like a crisis.
De ami azt illeti, három éven át vizsgáltam, min alapszanak ezek az adatok, és hát nem a gyerekekkel van a probléma. A probléma jelenleg valahol a nevelésben van. Konkrétan, úgy hiszem nem értjük miről kéne szólni a nevelésnek. A "szülő", mint szó csak 1970-től lett a köznyelv része. Az anyai és apai szerepek megváltoztak. A gyermekeink szerepei is megváltoztak. Mindannyian próbálunk vadul improvizálni, mert ez egy olyan helyzet, amihez nincs kész forgatókönyvünk. Az improvizálással nincs gond, ha mondjuk jazz-t akarunk játszani, a nevelésnél viszont válságérzetet kelt.
So how did we get here? How is it that we are all now navigating a child-rearing universe without any norms to guide us? Well, for starters, there has been a major historical change. Until fairly recently, kids worked, on our farms primarily, but also in factories, mills, mines. Kids were considered economic assets. Sometime during the Progressive Era, we put an end to this arrangement. We recognized kids had rights, we banned child labor, we focused on education instead, and school became a child's new work. And thank God it did. But that only made a parent's role more confusing in a way. The old arrangement might not have been particularly ethical, but it was reciprocal. We provided food, clothing, shelter, and moral instruction to our kids, and they in return provided income.
Hogy jutottunk idáig? Hogy lehet, hogy úgy kell a gyermeknevelés világában tájékozódnunk, hogy nincsenek irányadó normáink? Nos, kezdetnek nagy történelmi változások történtek. Nem is olyan rég, a gyerekek dolgoztak, főleg a családi farmokon, de gyárakban, malmokban, bányákban is. Gazdasági eszköznek tekintettük őket. Valamikor a progresszív korszakban aztán véget vetettünk ennek. Rájöttünk, hogy a gyerekeknek is vannak jogaik, betiltottuk a gyerekmunkát, nagyobb figyelmet fordítottunk az oktatásra, így az iskola lett a gyerekek új munkahelye. Hála istennek. Emiatt azonban a szülő szerepe zavarosabb lett. A régi rend, bár nem volt különösebben etikus, de kölcsönösségen alapult. Mi elláttuk őket élelemmel, ruhával, otthonnal, és erkölcsi tanácsokkal, cserébe ők elláttak jövedelemmel.
Once kids stopped working, the economics of parenting changed. Kids became, in the words of one brilliant if totally ruthless sociologist, "economically worthless but emotionally priceless." Rather than them working for us, we began to work for them, because within only a matter of decades it became clear: if we wanted our kids to succeed, school was not enough. Today, extracurricular activities are a kid's new work, but that's work for us too, because we are the ones driving them to soccer practice. Massive piles of homework are a kid's new work, but that's also work for us, because we have to check it. About three years ago, a Texas woman told something to me that totally broke my heart. She said, almost casually, "Homework is the new dinner." The middle class now pours all of its time and energy and resources into its kids, even though the middle class has less and less of those things to give. Mothers now spend more time with their children than they did in 1965, when most women were not even in the workforce.
Mikor megtiltották a dolgoztatásukat, a nevelés gazdasági része megváltozott. A gyerekek, ahogyan azt egy brilliáns, de teljesen szívtelen szociológus mondta: "gazdaságilag értéktelenné, de érzelmileg felbecsülhetetlenné váltak." Már nem ők dolgoztak értünk, hanem mi kezdtünk értük dolgozni, mivel pár évtized alatt világossá vált: ha azt szeretnénk, hogy sikeresek legyenek, az iskola nem elég. Ma, a tananyagon kívüli foglalkozások lettek a gyerekek új munkái, ami persze nekünk is munka, mert mi fuvarozzuk őket fociedzésre. A rengeteg házi feladat lett a gyerekek új munkája, ami persze nekünk is munka, mert nekünk kell ellenőriznünk. Nagyjából három éve, egy texasi nő mondott nekem valamit, ami teljesen összetörte a szívem. Azt mondta, csak így egyszerűen: "A házi feladat az új vacsora." A középosztály manapság minden idejét, erejét és forrását a gyerekeibe öli, annak ellenére, hogy ezekből egyre kevesebbel rendelkezik. Az anyák több időt töltenek gyermekeikkel, mint 1965-ben, pedig a legtöbb nő akkor még nem is volt dolgozó.
It would probably be easier for parents to do their new roles if they knew what they were preparing their kids for. This is yet another thing that makes modern parenting so very confounding. We have no clue what portion our wisdom, if any, is of use to our kids. The world is changing so rapidly, it's impossible to say. This was true even when I was young. When I was a kid, high school specifically, I was told that I would be at sea in the new global economy if I did not know Japanese. And with all due respect to the Japanese, it didn't turn out that way. Now there is a certain kind of middle-class parent that is obsessed with teaching their kids Mandarin, and maybe they're onto something, but we cannot know for sure. So, absent being able to anticipate the future, what we all do, as good parents, is try and prepare our kids for every possible kind of future, hoping that just one of our efforts will pay off. We teach our kids chess, thinking maybe they will need analytical skills. We sign them up for team sports, thinking maybe they will need collaborative skills, you know, for when they go to Harvard Business School. We try and teach them to be financially savvy and science-minded and eco-friendly and gluten-free, though now is probably a good time to tell you that I was not eco-friendly and gluten-free as a child. I ate jars of pureed macaroni and beef. And you know what? I'm doing okay. I pay my taxes. I hold down a steady job. I was even invited to speak at TED. But the presumption now is that what was good enough for me, or for my folks for that matter, isn't good enough anymore. So we all make a mad dash to that bookshelf, because we feel like if we aren't trying everything, it's as if we're doing nothing and we're defaulting on our obligations to our kids.
Talán könnyebb lenne a szülőknek az új szerepeikben, ha tudnák, mire készítsék fel gyermekeiket. Ez is egy olyan dolog, ami a modern nevelést annyira zavarossá teszi. Fogalmunk sincs, a tudásunk mely része - ha van ilyen egyáltalán - hasznos a gyermekeink számára. A világ olyan gyorsan változik, hogy ezt lehetetlen megmondani. Ez az én gyerekkoromban is igaz volt. Gyerekkoromban, főleg középiskolában azt mondták, hogy az új világgazdaságban ha nem tanulok meg japánul, esélyem sem lesz. Minden tiszteletem a japánoké, de azért ez nem lett így. Manapság, van egy bizonyos réteg, akik megszállottan oktatják a gyerekeiket mandarinul, és lehet, hogy ők tudnak valamit, de ezt sem tudhatjuk biztosra. Így, mivel nem tudjuk megjósolni a jövőt, jó szülőkként megpróbáljuk minden lehetséges jövőre felkészíteni gyermekeinket, remélve, hogy erőfeszítéseink kifizetődnek majd. Megtanítjuk őket sakkozni, hátha szükségük lesz majd analitikus képességekre. Beíratjuk őket csapatsportokra, hátha szükségük lesz majd az együttműködési képességre, amikor eljutnak a Harvardra. Próbáljuk megtanítani, hogyan legyenek pénzügyileg képzettek, tudományközpontúak, környezettudatosak, gluténmentesen élők, bár talán itt az ideje, hogy bevalljam, én nem voltam környezettudatos, és nem éltem gluténmentesen gyerekként. Makarónit és marhahúst ettem pépesítve. És tudják mit? Egész jól megvagyok. Fizetem az adóim. Állandó, biztos munkám van. Még a TED-re is elhívtak, hogy beszéljek. De a feltételezés az, hogy ami nekem - vagy ha itt tartunk, a szüleimnek - jó volt, az ma már nem elég jó. Így hát mind rohanunk ahhoz a bizonyos könyvespolchoz, mert úgy érezzük, nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt. Mintha nem tennénk semmit, és ezzel megszegnénk kötelességeinket gyermekeink felé.
So it's hard enough to navigate our new roles as mothers and fathers. Now add to this problem something else: we are also navigating new roles as husbands and wives because most women today are in the workforce. This is another reason, I think, that parenthood feels like a crisis. We have no rules, no scripts, no norms for what to do when a child comes along now that both mom and dad are breadwinners. The writer Michael Lewis once put this very, very well. He said that the surest way for a couple to start fighting is for them to go out to dinner with another couple whose division of labor is ever so slightly different from theirs, because the conversation in the car on the way home goes something like this: "So, did you catch that Dave is the one who walks them to school every morning?" (Laughter) Without scripts telling us who does what in this brave new world, couples fight, and both mothers and fathers each have their legitimate gripes. Mothers are much more likely to be multi-tasking when they are at home, and fathers, when they are at home, are much more likely to be mono-tasking. Find a guy at home, and odds are he is doing just one thing at a time. In fact, UCLA recently did a study looking at the most common configuration of family members in middle-class homes. Guess what it was? Dad in a room by himself. According to the American Time Use Survey, mothers still do twice as much childcare as fathers, which is better than it was in Erma Bombeck's day, but I still think that something she wrote is highly relevant: "I have not been alone in the bathroom since October." (Laughter)
Épp elég nehéz tehát feltalálnunk magunkat újfajta anya- és apaszerepeinkben, de ha ez nem lenne elég: ugyanígy megváltoztak a férj és feleség szerepei is, mivel napjainkban a nők többsége dolgozó. Úgy gondolom, ez is egy újabb oka annak, hogy a szülővé válást válságként éljük meg. Nincsenek kész szabályaink, forgatókönyveink, normáink arra az esetre, ha akkor születik gyermekünk, mikor már mindkét szülő kenyérkereső. Az író, Michael Lewis írta ezt le remekül. Azt mondta, a legbiztosabb út egy veszekedéshez a párunkkal, ha elmegyünk közösen vacsorázni egy másik párral, akiknek a munkamegosztása akár csak egy picit is eltér a miénktől, mert ilyenkor a hazaút során a kocsiban ilyen párbeszédek zajlanak: "És azt hallottad, hogy Dave szokta minden reggel elkísérni őket az iskolába?" (Nevetés) Írott munkaelosztási szabályok híján, ebben az újfajta világban a párok veszekednek, és az anyáknak és apáknak egyaránt van okuk a zúgolódásra. Az anyáknak sokkal valószínűbb, hogy egyszerre több dologra kell figyelniük otthon, míg az apák, mikor otthon vannak, valószínűleg csak egy dologra figyelnek. Ha egy pasi otthon van, jó eséllyel egyszerre egy dolgot csinál. Sőt, a UCLA nemrég folytatott egy tanulmányt, amelyben a középosztálybeli családtagok leggyakoribb élethelyzeteit vizsgálta. Mit gondolnak, mi volt az eredmény? Apa egyedül egy szobában. Az Amerikai Időfelhasználási Felmérés alapján az anyák még mindig kétszer annyi időt töltenek neveléssel, mint az apák. Ami persze jobb, mint Erma Bombeck idejében, de úgy gondolom, amit írt, az ma is abszolút aktuális: "Október óta nem voltam egyedül a fürdőszobában." (Nevetés)
But here is the thing: Men are doing plenty. They spend more time with their kids than their fathers ever spent with them. They work more paid hours, on average, than their wives, and they genuinely want to be good, involved dads. Today, it is fathers, not mothers, who report the most work-life conflict.
De ami azt illeti: a férfiak is sokat tesznek. Több időt töltenek gyermekeikkel mint az ő apjuk valaha. Átlagban több fizetett órát dolgoznak, mint feleségeik, és valóban szeretnének jó, és törődő apák lenni. Manapság nem az anyáknak, hanem az apáknak van a legtöbb gondjuk a munka és az élet összeegyeztetésével.
Either way, by the way, if you think it's hard for traditional families to sort out these new roles, just imagine what it's like now for non-traditional families: families with two dads, families with two moms, single-parent households. They are truly improvising as they go.
Egyébként, ha már itt tartunk, ha azt hiszik, hogy egy hagyományos családnak nehéz igazodnia az új szerepekhez, próbálják elképzelni, milyen ez a nem hagyományos családoknak: ahol két apa, vagy két anya van, vagy az egyedülálló szülőknek. Nekik aztán tényleg improvizálniuk kell.
Now, in a more progressive country, and forgive me here for capitulating to cliché and invoking, yes, Sweden, parents could rely on the state for support. There are countries that acknowledge the anxieties and the changing roles of mothers and fathers. Unfortunately, the United States is not one of them, so in case you were wondering what the U.S. has in common with Papua New Guinea and Liberia, it's this: We too have no paid maternity leave policy. We are one of eight known countries that does not.
Haladóbb felfogású országokban, és elnézést, hogy klisékbe menekülök, de mondjuk Svédországban, a szülők számíthatnak az állam támogatására. Vannak országok, melyek tudomást vesznek a változó szerepekről, és az ezekhez kapcsolódó félelmekről. Sajnos az Egyesült Államok nem tartozik közéjük, úgyhogy, ha nem tudnák, mi a közös az USA-ban, Pápua Új-Guineában, és Libériában, akkor elmondom: Egyik helyen sincs törvényekkel garantált fizetett szülési szabadság. Összesen nyolc ilyen ország van a világon.
In this age of intense confusion, there is just one goal upon which all parents can agree, and that is whether they are tiger moms or hippie moms, helicopters or drones, our kids' happiness is paramount. That is what it means to raise kids in an age when they are economically worthless but emotionally priceless. We are all the custodians of their self-esteem. The one mantra no parent ever questions is, "All I want is for my children to be happy." And don't get me wrong: I think happiness is a wonderful goal for a child. But it is a very elusive one. Happiness and self-confidence, teaching children that is not like teaching them how to plow a field. It's not like teaching them how to ride a bike. There's no curriculum for it. Happiness and self-confidence can be the byproducts of other things, but they cannot really be goals unto themselves. A child's happiness is a very unfair burden to place on a parent. And happiness is an even more unfair burden to place on a kid.
Ebben a zavart korban, van egy cél, melyben minden szülő egyetérthet, függetlenül attól, hogy anyatigrisek, bohém mamák, kényeztető vagy távolságtartó szülők: a gyermekeink boldogsága a legfontosabb. Ezt jelenti az, hogy gyermekeinket egy olyan korban neveljük, ahol gazdaságilag hasztalanok, de érzelmileg felbecsülhetetlen értékűek. Az ő önbecsülésük őrzői vagyunk. Az egyetlen mantra, amit soha egy szülő sem kérdőjelez meg: "Csak annyit szeretnék, hogy a gyermekeim boldogak legyenek." Ne értsenek félre: a boldogság csodás cél egy gyermek számára, de elég meghatározhatatlan. Boldogságra és önbizalomra tanítani egy gyereket nem ugyanolyan, mint megtanítani szántani. Nem olyan, mint megtanítani biciklizni. Nincs hozzá tanterv. A boldogság és önbizalom lehet más dolgok eredménye, de önmagukban nem lehetnek igazán célok. Egy gyerek boldogsága nagyon igazságtalan teher a szülők vállán. Még inkább igazságtalan teher a gyerek vállán.
And I have to tell you, I think it leads to some very strange excesses. We are now so anxious to protect our kids from the world's ugliness that we now shield them from "Sesame Street." I wish I could say I was kidding about this, but if you go out and you buy the first few episodes of "Sesame Street" on DVD, as I did out of nostalgia, you will find a warning at the beginning saying that the content is not suitable for children. (Laughter) Can I just repeat that? The content of the original "Sesame Street" is not suitable for children. When asked about this by The New York Times, a producer for the show gave a variety of explanations. One was that Cookie Monster smoked a pipe in one skit and then swallowed it. Bad modeling. I don't know. But the thing that stuck with me is she said that she didn't know whether Oscar the Grouch could be invented today because he was too depressive. I cannot tell you how much this distresses me. (Laughter) You are looking at a woman who has a periodic table of the Muppets hanging from her cubicle wall. The offending muppet, right there.
És azt kell mondanom, nagyon furcsa túlzásokhoz vezet. Annyira aggódunk azért, hogy megóvjuk a gyerekeket a világ ocsmányságaitól, hogy már a "Szezám utca" ellen is védjük őket. Bár mondhatnám, hogy csak vicceltem, de ha megveszik a "Szezám utca" első néhány epizódját DVD-n, mint én tettem nosztalgiából, az elején látnak majd egy figyelmeztetést, hogy a tartalom megtekintése gyermekek számára nem ajánlott. (Nevetés) Megismételhetem? A "Szezám utca" tartalmilag nem ajánlott gyermekeknek. Mikor a New York Times rákérdezett erre, a műsor producere több magyarázattal is szolgált. Az egyik szerint, a Sütiszörny pipázott az egyik jelenetben, majd lenyelte a pipát. Rossz minta, vagy ilyesmi. De ami még inkább megmaradt bennem, hogy azt mondta, nem biztos benne, hogy Kukalakó Oszkár karaktere használható-e manapság, mert túl lehangoló. El sem tudom mondani, mennyire lehangolt ezzel. (Nevetés) Egy olyan nőt látnak maguk előtt, akinek periódusos rendszere van Muppetekből az öltözője falán. Íme, a bajkeverő.
That's my son the day he was born. I was high as a kite on morphine. I had had an unexpected C-section. But even in my opiate haze, I managed to have one very clear thought the first time I held him. I whispered it into his ear. I said, "I will try so hard not to hurt you." It was the Hippocratic Oath, and I didn't even know I was saying it. But it occurs to me now that the Hippocratic Oath is a much more realistic aim than happiness. In fact, as any parent will tell you, it's awfully hard. All of us have said or done hurtful things that we wish to God we could take back. I think in another era we did not expect quite so much from ourselves, and it is important that we all remember that the next time we are staring with our hearts racing at those bookshelves. I'm not really sure how to create new norms for this world, but I do think that in our desperate quest to create happy kids, we may be assuming the wrong moral burden. It strikes me as a better goal, and, dare I say, a more virtuous one, to focus on making productive kids and moral kids, and to simply hope that happiness will come to them by virtue of the good that they do and their accomplishments and the love that they feel from us. That, anyway, is one response to having no script. Absent having new scripts, we just follow the oldest ones in the book -- decency, a work ethic, love — and let happiness and self-esteem take care of themselves. I think if we all did that, the kids would still be all right, and so would their parents, possibly in both cases even better.
Ő itt a kisfiam, a születése napján. Teljesen el voltam szállva a morfiumtól. Váratlan császármetszésem volt. De még ópiumos homályomban is, képes voltam egy tiszta gondolatra, mikor először karomba vehettem. Belesuttogtam a fülébe. Azt mondtam: "Mindent megteszek majd, hogy ne okozzak neked fájdalmat." Ez a hippokratészi eskü, bár akkor ennek nem voltam tudatában. De most már látom, hogy a hippokratészi eskü sokkal valószerűbb cél a boldogságnál. De, ahogyan azt bármelyik szülő tanúsíthatja, nagyon nehéz betartani. Mindannyian mondtunk, vagy tettünk olyan bántó dolgokat, amiket ha lehetne, visszacsinálnánk. Azt hiszem, volt idő, mikor nem voltak ilyen nagy elvárásaink magunkkal szemben, és jó lesz ezt észben tartani amikor legközelebb ott állunk kalapáló szívvel azelőtt a könyvespolc előtt. Nem tudom biztosan, hogyan alkothatnánk új normákat ehhez a világhoz, de úgy gondolom, a gyerekek boldogságáért folytatott elkeseredett harcban, nem biztos, hogy a megfelelő morális terheket rakjuk magunkra. Úgy hiszem, jobb, vagy ha mondhatom így, erkölcsösebb cél, hogy gyermekeinket eredményessé, és erkölcsössé tegyük, és aztán reméljük, hogy a boldogság rájuk talál a jó cselekedeteiken, és az elért eredményeiken, valamint a mi szeretetünkön keresztül. Legalábbis ez is egy megoldás arra, ha nincs kész forgatókönyv. Új forgatókönyvek híján a legrégebbieket követjük - illem, kemény munka, szeretet - és hagyjuk, hogy a boldogság és önbecsülés jöjjön magától. Úgy hiszem, ha mindannyian így tennénk, a gyerekek és szülők ugyanúgy rendben lennének vagy akár még jobban is.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)