Ten years ago, I had my first exhibition here. I had no idea if it would work or was at all possible, but with a few small steps and a very steep learning curve, I made my first sculpture, called "The Lost Correspondent." Teaming up with a marine biologist and a local dive center, I submerged the work off the coast of Grenada, in an area decimated by Hurricane Ivan. And then this incredible thing happened. It transformed. One sculpture became two. Two quickly became 26. And before I knew it, we had the world's first underwater sculpture park.
Tíz éve volt itt az első kiállításom. Fogalmam sem volt, hogy működik-e, hogy lehetséges-e egyáltalán, de pár apró lépésben és egy gyorstalpaló tanulás során elkészítettem első szobrom, az "Elveszett tudósító"-t. Egy tengerbiológussal és egy helyi búvárközponttal társulva lesüllyesztettem az alkotást Grenada partjainál, azon a helyen, amelyet az Ivan hurrikán megtizedelt. Aztán megtörtént a csoda – az átalakulás. Az egy szoborból kettő, a kettőből hamarosan 26 lett. Még mielőtt tudtam volna róla, létrejött a világ első víz alatti szoborparkja.
In 2009, I moved to Mexico and started by casting local fisherman. This grew to a small community, to almost an entire movement of people in defense of the sea. And then finally, to an underwater museum, with over 500 living sculptures. Gardening, it seems, is not just for greenhouses. We've since scaled up the designs: "Ocean Atlas," in the Bahamas, rising 16 feet up to the surface and weighing over 40 tons, to now currently in Lanzarote, where I'm making an underwater botanical garden, the first of its kind in the Atlantic Ocean.
2009-ben a mexikói halászok között kezdtem toborozni. Ez egy kis közösséggé nőtte ki magát, szinte tengervédő mozgalommá. Végül pedig egy vízalatti múzeummá, több mint 500 élő szoborral. A kertészkedés, úgy tűnik, többet jelent az üvegházaknál. Azóta növeltük a méreteket: az "Óceáni Atlasz" a Bahamákon majdnem 5 méterre emelkedik a felszín fölé, súlya pedig meghaladja a 40 tonnát, egész a legutóbbi alkotásig, ami Lanzarote-ban van, itt egy vízalatti botanikus kerten dolgozom, az elsőn a maga nemében az Atlanti-óceánban.
Each project, we use materials and designs that help encourage life; a long-lasting pH-neutral cement provides a stable and permanent platform. It is textured to allow coral polyps to attach. We position them down current from natural reefs so that after spawning, there's areas for them to settle. The formations are all configured so that they aggregate fish on a really large scale. Even this VW Beetle has an internal living habitat to encourage crustaceans such as lobsters and sea urchins.
Minden projekt térnyerésre buzdítja az élővilágot az alkalmazott formákkal és anyagokkal: állandó, megbízható alap a tartós, semleges pH-jú cement; a mintázat pedig lehetővé teszi, hogy a korallpolipok rátapadjanak. Közvetlenül a természetes korallzátonyok sodrásirányában helyeztük el őket, így az ívás után lesz nekik helyük, hogy megtelepedjenek. Az alakzatok mind úgy lettek kialakítva, hogy nagy tömegben vonzzák a halakat. Még ebben a Volkswagen-bogárban is van egy élőhely az olyan rákféle állatok számára, mint a homárok és a tengeri sünök.
So why exhibit my work in the ocean? Because honestly, it's really not easy. When you're in the middle of the sea under a hundred-foot crane, trying to lower eight tons down to the sea floor, you start to wonder whether I shouldn't have taken up watercolor painting instead.
Miért az óceánban állítom ki műveimet? Mert hogy őszintén, ez azért nem olyan egyszerű. Kinn a nyílt vizen, egy 30 méteres daru alatt, amikor megpróbálunk lesüllyeszteni 8 tonnát a tengerfenékre, elkezdünk tépelődni, hogy nem akvarelleket kéne-e inkább festenünk.
(Laughter)
(Nevetés)
But in the end, the results always blow my mind.
De végül az eredmény mindig mellbevágó.
(Music)
(Zene)
The ocean is the most incredible exhibition space an artist could ever wish for. You have amazing lighting effects changing by the hour, explosions of sand covering the sculptures in a cloud of mystery, a unique timeless quality and the procession of inquisitive visitors, each lending their own special touch to the site.
Az óceán a legelképesztőbb kiállítási tér, ami után egy művész vágyakozhat. A lenyűgöző, óráról órára változó fényhatások, a szobrokat titokzatos fátyolba burkoló homokkitörés, a páratlan időtlenség, és a kíváncsiskodó látogatók felvonulása, – mindegyikük saját, egyedi névjegyével járul hozzá a látványhoz.
(Music)
(Zene)
But over the years, I've realized that the greatest thing about what we do, the really humbling thing about the work, is that as soon as we submerge the sculptures, they're not ours anymore, because as soon as we sink them, the sculptures, they belong to the sea. As new reefs form, a new world literally starts to evolve, a world that continuously amazes me. It's a bit of a cliché, but nothing man-made can ever match the imagination of nature.
Az évek alatt rájöttem, hogy munkánkban a legnagyszerűbb az a valójában aprócska dolog, hogy az elsüllyesztett szobrok már nem a mieink többé. Mihelyst lemerítettük őket, a tengerhez tartoznak. Ahogy az új zátony kialakul, szó szerint egy új világ fejlődése indul el. Egy olyan világé, amely állandó meglepetésekkel szolgál. Talán közhelyként hat, de semmi emberkéz-alkotta nem fogható ahhoz, amire a természet képes.
Sponges look like veins across the faces. Staghorn coral morphs the form. Fireworms scrawl white lines as they feed. Tunicates explode from the faces. Sea urchins crawl across the bodies feeding at night. Coralline algae applies a kind of purple paint. The deepest red I've ever seen in my life lives underwater. Gorgonian fans oscillate with the waves. Purple sponges breathe water like air. And grey angelfish glide silently overhead.
Szivacsok, mint erek az arcokon. Az agancskorall finoman kiigazítja a formát. A nyilazóférgek fehér vonalakat hagynak, ahogy táplálkoznak. Zsákállatok törnek elő az arcokból. A testeken tengeri sünök kúsznak keresztül-kasul éji falatozásuk közben. Befestik őket egyfajta bíbor színre a korallmoszatok. A legmélyebb vörös, amit valaha is láttam, a tenger mélyén van. Szarukorall legyezők rezegnek együtt a hullámokkal. Bíbor szivacsok úgy szívják be a vizet, mintha lélegeznének. Szürke császárhal siklik el csendben felettük.
And the amazing response we've had to these works tells me that we've managed to plug into something really primal, because it seems that these images translate across the world, and that's made me focus on my responsibility as an artist and about what I'm trying to achieve. I'm standing here today on this boat in the middle of the ocean, and this couldn't be a better place to talk about the really, really important effect of my work. Because as we all know, our reefs are dying, and our oceans are in trouble.
Az alkotások elképesztő hatása azt mondja számomra, hogy valami nagyon alapvetőbe voltunk képesek belenyúlni: úgy tűnik, ezek a figurák világok között közvetítenek. Művészként ezért központi kérdés számomra a saját felelősségem, és hogy mi a célom mindezzel. Itt állok most ebben a csónakban az óceán közepén, s mi sem alkalmasabb hely ennél arra, hogy a munkám egy valóban fontos eredményéről beszéljek. Mert tudjuk mindannyian, hogy haldokolnak a zátonyok, bajban van az óceán.
So here's the thing: the most used, searched and shared image of all my work thus far is this. And I think this is for a reason, or at least I hope it is. What I really hope is that people are beginning to understand that when we think of the environment and the destruction of nature, that we need to start thinking about our oceans, too.
Itt van ez az izé: az a munkám, amire az összes közül messze a legtöbbször kerestek rá, amit a legtöbbször osztottak meg, használtak fel. Ennek szerintem egyetlen oka van, legalábbis azt remélem. Azt remélem, hogy az emberek kezdik megérteni, hogy amikor a környezetre gondolunk, és a természet pusztulására, ideje az óceánjainkra is gondolnunk.
Since building these sites, we've seen some phenomenal and unexpected results. Besides creating over 800 square meters of new habitats and living reef, visitors to the marine park in Cancun now divide half their time between the museum and the natural reefs, providing significant rest for natural, overstressed areas. Visitors to "Ocean Atlas" in the Bahamas highlighted a leak from a nearby oil refinery. The subsequent international media forced the local government to pledge 10 million dollars in coastal cleanups. The sculpture park in Grenada was instrumental in the government designating a spot -- a marine-protected area. Entrance fees to the park now help fund park rangers to manage tourism and fishing quotas. The site was actually listed as a "Wonder of the World" by National Geographic.
E látványosságok megépítése óta láttunk néhány elképesztő és váratlan eredményt. Mindamellett, hogy 800 m²-nél nagyobb élőhelyeket és zátonyt hoztunk létre, elértük, hogy a cancuni tengeri park látogatói idejüket felerészben megosztják a múzeum és a természetes zátonyok között, jelentősen tehermentesítve a túlterhelt területeket. A bahamai Óceáni Atlasz látogatói ráirányították a figyelmet egy közeli finomító olajszivárgására. Következmény: a nemzetközi média kikövetelte a helyi kormánytól, hogy ígérjen 10 millió dollárt a partvidék megtisztítására. A grenadai szoborpark hozzájárult ahhoz, hogy a kormány kijelöljön egy helyszínt, egy védett tengeri területet. A park belépődíjaiból fizetik a turizmusra és a halászatra figyelő őröket. A látványosságot a National Geographic a világ egyik csodájaként említi.
So why are we all here today in this room? What do we all have in common? I think we all share a fear that we don't protect our oceans enough. And one way of thinking about this is that we don't regard our oceans as sacred, and we should. When we see incredible places -- like the Himalayas or the La Sagrada Família, or the Mona Lisa, even -- when we see these incredible places and things, we understand their importance. We call them sacred, and we do our best to cherish them, to protect them and to keep them safe. But in order to do that, we are the ones that have to assign that value; otherwise, it will be desecrated by someone who doesn't understand that value.
Szóval, miért is vagyunk ma itt mindannyian, ebben a teremben? Mi a közös bennünk? Szerintem mindannyiunkban közös a félelem, hogy nem vigyázunk eléggé óceánjainkra. Az egyik dolog, amin elgondolkodhatunk, hogy nem valami megszentelt helynek tekintjük az óceánokat, pedig annak kéne. Ha látjuk ezeket a hihetetlen helyeket, mint a Himaláját, a Sagrada Famíliát, vagy akár a Mona Lisát, ha látjuk ezeket a hihetetlen dolgokat, akkor felfogjuk jelentőségüket. Megszenteltnek nevezzük őket, és megteszünk mindent, hogy megóvjuk, megvédjük és biztonságban tudjuk. De ebben a mi feladatunk, hogy értéket tulajdonítsunk nekik, máskülönben megszentségteleníti őket valaki, aki nem ismeri fel bennük az értéket.
So I want to finish up tonight by talking about sacred things. When we were naming the site in Cancun, we named it a museum for a very important and simple reason: museums are places of preservation, of conservation and of education. They're places where we keep objects of great value to us, where we simply treasure them for them being themselves. If someone was to throw an egg at the Sistine Chapel, we'd all go crazy. If someone wanted to build a seven-star hotel at the bottom of the Grand Canyon, then we would laugh them out of Arizona. Yet every day we dredge, pollute and overfish our oceans. And I think it's easier for us to do that, because when we see the ocean, we don't see the havoc we're wreaking. Because for most people, the ocean is like this. And it's really hard to think of something that's just so plain and so enormous, as fragile. It's simply too massive, too vast, too endless. And what do you see here? I think most people actually look past to the horizon. So I think there's a real danger that we never really see the sea, and if we don't really see it, if it doesn't have its own iconography, if we miss its majesty, then there's a big danger that we take it for granted.
A megszentelt dolgokkal fejezem be az előadásom. Amikor elneveztük ezt a cancuni látványosságot, múzeumnak neveztük, egy nagyon fontos és egyszerű oknál fogva: a múzeum a megőrzés, konzerválás és a nevelés helyszíne. Az a hely, ahol a számunkra különösen értékes tárgyakat tartjuk, ahol egyszerűen önmagukért értékeljük őket. Ha valaki egy tojást dobna a Sixtus-kápolnára, mindannyian elképednénk. Ha valaki egy hétcsillagos szállodát akarna építeni a Grand Canyon mélyén, akkor kiüldöznénk Arizonából. Mégis, nap mint nap kiraboljuk, szennyezzük, túlhalásszuk óceánjainkat. Szerintem azért könnyebb ezt megtennünk, mert ha az óceánt nézzük, nem látjuk a rombolást, amit előidézünk. Mert a legtöbb ember számára az óceán ilyen. Nehéz elképzelni, hogy ami ilyen sima és óriási, sérülékeny legyen. Túl nagy a tömege, a kiterjedése; túlságosan végeláthatatlan. És mit látunk itt? A többség számára elvesznek a részletek. Ez az igazi veszély, hogy igazából sosem a tengert nézzük, nem látjuk, amit látnunk kéne. Ha nincs saját képi világa, ha nem vesszük észre fenségét, megvan a veszélye, hogy nem fordítunk rá elég figyelmet.
Cancun is famous for spring break, tequila and foam parties. And its waters are where frat boys can ride around on Jet Skis and banana boats. But because of our work there, there's now a little corner of Cancun that is simply precious for being itself. And we don't want to stop in Grenada, in Cancun or the Bahamas. Just last month, I installed these Four Horsemen of the Apocalypse in the Thames River, in central London, right in front of the Houses of Parliament, putting a stark message about climate change in front of the people that have the power to help change things.
Cancun a tavaszi vigasságokról, a tequiláról és a habpartikról nevezetes. Vizei az egyetemista aranyifjúság játéktere, a jet skik, a banáncsónakok hasítják a hullámokat. De munkánknak köszönhetően Cancun egyik csücske egyszerűen csak az, ami. Nem állunk meg Grenadában, Cancunban vagy a Bahamákon. Épp a múlt hónapban állítottam fel az "Apokalipszis négy lovasá"-t a Temzén, London központjában, rögtön a Parlament épülete előtt, erős üzenetként a klímaváltozásról, egyenest azoknak a képébe, akiknek hatalmukban áll segíteni, hogy legyen változás.
Because for me, this is just the beginning of the mission. We want to team up with other inventors, creators, philanthropists, educators, biologists, to see better futures for our oceans. And we want to see beyond sculpture, beyond art, even.
Mert számomra ez csak kezdete a küldetésnek. Őssze akarunk fogni más újítókkal, alkotókkal, filantrópokkal, nevelőkkel, biológusokkal, hogy jobb jövőt reméljünk az óceánnak. Tovább akarunk látni a szobroknál, sőt, a művészetnél is.
Say you're a 14-year-old kid from the city, and you've never seen the ocean. And instead of getting taken to the natural history museum or an aquarium, you get taken out to the ocean, to an underwater Noah's Ark, which you can access through a dry-glass viewing tunnel, where you can see all the wildlife of the land be colonized by the wildlife of the ocean. Clearly, it would blow your mind.
Tegyük fel, hogy egy 14 éves városi gyerek még sosem látta az óceánt. Nem a természettudományi múzeumba viszik el, vagy az akváriumba, hanem kiviszik az óceánra, egy vízalatti Noé-bárkához, ami egy üvegalagúton keresztül érhető el, száraz lábbal, és ott láthatja a táj egész élővilágát, ahogy az óceán élővilága benépesítette. Minden bizonnyal mellbevágó lesz.
So let's think big and let's think deep. Who knows where our imagination and willpower can lead us? I hope that by bringing our art into the ocean, that not only do we take advantage of amazing creativity and visual impact of the setting, but that we are also giving something back, and by encouraging new environments to thrive, and in some way opening up a new -- or maybe it's a really old way of seeing the seas: as delicate, precious places, worthy of our protection.
Gondoljunk egy nagyot és merészet. Ki tudja, hogy hová vezet képzelőerőnk és akaratunk? Talán azzal, hogy a művészetet elvisszük az óceán mélyére, nemcsak a környezet kreativitását és látványát használjuk ki, de vissza is adunk valamit azzal, hogy fejlődésre buzdítjuk az új környezetet, és nyitunk egy új, de lehet, hogy igazából régi látásmód felé, hogy a tengereket törékeny, értékes helyként lássuk, amely védelmünkre érdemes.
Our oceans are sacred.
Óceánjaink megszentelt helyek.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)