I grew up on a small farm in Missouri. We lived on less than a dollar a day for about 15 years. I got a scholarship, went to university, studied international agriculture, studied anthropology, and decided I was going to give back. I was going to work with small farmers. I was going to help alleviate poverty. I was going to work on international development, and then I took a turn and ended up here. Now, if you get a Ph.D., and you decide not to teach, you don't always end up in a place like this. It's a choice. You might end up driving a taxicab. You could be in New York. What I found was, I started working with refugees and famine victims -- small farmers, all, or nearly all -- who had been dispossessed and displaced. Now, what I'd been trained to do was methodological research on such people. So I did it: I found out how many women had been raped en route to these camps. I found out how many people had been put in jail, how many family members had been killed. I assessed how long they were going to stay and how much it would take to feed them. And I got really good at predicting how many body bags you would need for the people who were going to die in these camps.
Egy kis missouri farmon nőttem fel. Kevesebb mint napi egy dollárból éltünk mintegy 15 éven át. Ösztöndíjat kaptam, egyetemre mentem, nemzetközi mezőgazdaságot és antropológiát tanultam, és úgy döntöttem, viszonozni fogom. Úgy volt, hogy kistermelőkkel fogok dolgozni, segítek majd a szegénység enyhítésében, nemzetközi fejlesztéseken dolgozok majd, de végül másképpen történt, és itt kötöttem ki. Nos, ha PhD-t szerzünk, és nem megyünk el tanítani, nem feltétlen ilyen helyen kötünk ki. Választás kérdése. Talán taxisofőrként helyezkedünk el. Lehet, hogy New Yorkban kötünk ki. Amire ráleltem, az a menekültekkel és az éhínség áldozataival való munka volt. Közülük mindenki, vagy szinte mindenki kistermelő volt, akit kisemmiztek vagy kilakoltattak. Engem arra képeztek, hogy módszertani kutatást végezzek az ilyen embereken. Hát így tettem. Megtudtam, hány nőt erőszakoltak meg az ezekbe a táborokba vezető úton. Megtudtam, hány embert börtönöztek be, hány családtagjukat ölték meg. Felmértem, meddig maradnak majd, és mibe kerül majd az élelmezésük. Jól meg tudtam jósolni, mennyi hullazsákra lesz szükség az ilyen táborokban elhalálozó embereknek.
Now this is God's work, but it's not my work. It's not the work I set out to do. So I was at a Grateful Dead benefit concert on the rainforests in 1988. I met a guy -- the guy on the left. His name was Ben. He said, "What can I do to save the rainforests?" I said, "Well, Ben, what do you do?" "I make ice cream." So I said, "Well, you've got to make a rainforest ice cream. And you've got to use nuts from the rainforests to show that forests are worth more as forests than they are as pasture." He said, "Okay." Within a year, Rainforest Crunch was on the shelves. It was a great success. We did our first million-dollars-worth of trade by buying on 30 days and selling on 21. That gets your adrenaline going. Then we had a four and a half million-dollar line of credit because we were credit-worthy at that point. We had 15 to 20, maybe 22 percent of the global Brazil-nut market. We paid two to three times more than anybody else. Everybody else raised their prices to the gatherers of Brazil nuts because we would buy it otherwise. A great success. 50 companies signed up, 200 products came out, generated 100 million in sales. It failed. Why did it fail? Because the people who were gathering Brazil nuts weren't the same people who were cutting the forests. And the people who made money from Brazil nuts were not the people who made money from cutting the forests. We were attacking the wrong driver. We needed to be working on beef. We needed to be working on lumber. We needed to be working on soy -- things that we were not focused on.
Ez Isten munkája, nem az enyém. Nem ezt a munkát tűztem ki magam elé. Esőerdőkért rendezett Grateful Dead jótékonysági koncerten voltam 1988-ban. Megismertem valakit. A bal oldali fickót. Bennek hívták. Azt kérdezte, hogyan menthetné meg az esőerdőket? Megkérdeztem, mit csinál. "Fagylaltot készítek." Így azt mondtam: "Esőerdő-fagyit kell csinálj. Az esőerdők mogyoróját kell használnod, hogy rávilágíts: az erdők többet érnek erdőként, mint legelőként." "Rendben" – felelte. Egy éven belül a polcokra került a Rainforest Crunch. Nagy sikert aratott. Megvolt az első dollármilliós forgalmunk, azzal, hogy 30 napra vásároltunk, és 21-re árultunk. Ez adrenalinlöketet ad. Ez után 4,5 milliós hitelkeretünk volt, mert ekkorra már hitelképesek voltunk. A miénk volt a világ paradió-piacának 15-20, talán 22%-a. Másnál két-háromszor annyit fizettünk. Mindenki más megemelte a paradiót gyűjtőknek fizetett árat, máskülönben mi vettük volna meg mindet. Nagy siker volt. 50 vállalat volt benne, 200 termék jött létre, 100 milliós árbevételt termelt. De elbukott. Miért bukott el? Mert a paradiót gyűjtők nem ugyanazok voltak, akik az erdőt irtották. És a paradión mások kerestek, mint az erdőirtáson. Rossz tényezőkre koncentráltunk. Marhahússal kellett volna foglalkozzunk. Fával kellett volna foglalkozzunk. Szójával kellett volna foglalkozzunk. Olyan dolgokkal, amelyekkel nem foglalkoztunk.
So let's go back to Sudan. I often talk to refugees: "Why was it that the West didn't realize that famines are caused by policies and politics, not by weather?" And this farmer said to me, one day, something that was very profound. He said, "You can't wake a person who's pretending to sleep."
Térjünk hát vissza Szudánba. Gyakran beszélek menekültekkel: "Miért nem vette észre a Nyugat, hogy éhínséget szakpolitikák és politika, nem pedig az időjárás okozza?" Az egyik gazda egy nap valami igazán mélyrehatót mondott nekem: "Nem ébresztheted fel azt, aki színleli az alvást."
(Laughter)
(Nevetés)
Okay. Fast forward. We live on a planet. There's just one of them. We've got to wake up to the fact that we don't have any more and that this is a finite planet. We know the limits of the resources we have. We may be able to use them differently. We may have some innovative, new ideas. But in general, this is what we've got. There's no more of it. There's a basic equation that we can't get away from. Population times consumption has got to have some kind of relationship to the planet, and right now, it's a simple "not equal." Our work shows that we're living at about 1.3 planets. Since 1990, we crossed the line of being in a sustainable relationship to the planet. Now we're at 1.3. If we were farmers, we'd be eating our seed. For bankers, we'd be living off the principal, not the interest. This is where we stand today. A lot of people like to point to some place else as the cause of the problem. It's always population growth. Population growth's important, but it's also about how much each person consumes. So when the average American consumes 43 times as much as the average African, we've got to think that consumption is an issue. It's not just about population, and it's not just about them; it's about us. But it's not just about people; it's about lifestyles. There's very good evidence -- again, we don't necessarily have a peer-reviewed methodology that's bulletproof yet -- but there's very good evidence that the average cat in Europe has a larger environmental footprint in its lifetime than the average African. You think that's not an issue going forward? You think that's not a question as to how we should be using the Earth's resources?
Rendben. Ugorjunk előre. Egy bolygón élünk, amiből csak egy van. Rá kell végre ébrednünk, hogy nincs más, és ez a bolygó véges. Ismerjük a rendelkezésünkre álló források határait. Tán képesek leszünk máshogy használni őket. Tán van néhány új, innovatív ötletünk. De általánosságban szólva ennyink van. Semmi több. Van egy alapvető egyenlet, amelytől nem tágíthatunk. A népesség és a fogyasztás szorzatának meg kell felelnie a bolygónknak, de jelenleg nincsenek egyensúlyban. A munkánk azt mutatja, hogy kb. 1,3 bolygón élünk. 1990 óta átléptük azt a határt, amely a Földdel még fenntartható kapcsolatot jelöli. Most 1,3 bolygónál járunk. Ha gazdák lennénk, a magvainkat ennénk. Bankárként a tőkéből, és nem a kamatból élnénk. Ez a mai helyzet. Sok ember inkább másfelé mutogat bűnbakot keresve. Mindig a népesség növekedését. A népességnövekedés fontos, de az is fontos, hogy az egyes személy mennyit fogyaszt. Mikor az átlag amerikai 43-szor annyit fogyaszt, mint az átlag afrikai, be kell lássuk, hogy a fogyasztás kérdése tényleg fontos. Ez nem csak a népességről szól, és nem csak róluk, hanem rólunk. De nemcsak emberekről, hanem életmódjukról is. Erős bizonyítékunk van rá – még ha nincsen is szakértők által felülvizsgált, kikezdhetetlen módszertanunk –, de erős bizonyítékunk van rá, hogy az átlagos európai macska az élete során nagyobb ökológiai lábnyomot hagy maga után, mint az átlagos afrikai ember. Úgy gondolják, ez nem növekvő probléma? Azt gondolják, nem komoly kérdés, hogyan használjuk fel a Föld nyújtotta forrásokat?
Let's go back and visit our equation. In 2000, we had six billion people on the planet. They were consuming what they were consuming -- let's say one unit of consumption each. We have six billion units of consumption. By 2050, we're going to have nine billion people -- all the scientists agree. They're all going to consume twice as much as they currently do -- scientists, again, agree -- because income is going to grow in developing countries five times what it is today -- on global average, about [2.9]. So we're going to have 18 billion units of consumption. Who have you heard talking lately that's said we have to triple production of goods and services? But that's what the math says. We're not going to be able to do that. We can get productivity up. We can get efficiency up. But we've also got to get consumption down. We need to use less to make more. And then we need to use less again. And then we need to consume less. All of those things are part of that equation.
Tekintsünk csak vissza az egyenletünkre! 2000-ben a Földön hatmilliárd ember élt. Azt fogyasztották, amit fogyasztottak, nevezzük fejenként egységnyi fogyasztásnak. Ez hatmilliárd egységnyi fogyasztás. 2050-re már 9 milliárdan leszünk – ebben minden tudós egyetért. Összesen kétszer annyit fognak fogyasztani, mint most, a tudósok ebben is egyetértenek, hiszen a fejlődő országok bevétele a jelenlegi ötszörösére fog nőni, a Földön átlagban 1,9-szeresére. Tehát 18 milliárd egységnyi fogyasztásunk lesz. Hallották valakitől manapság azt, hogy meg kell triplázni a szolgáltatásokat és a termelést? De a matek ezt mondja. Nem leszünk képesek rá. Növelhetjük a termelékenységet. Növelhetjük a hatékonyságot. De a fogyasztást is csökkentenünk kell. Kevesebbet kell használjunk a több termék előállításához, majd még kevesebbet kell használjunk. És még kevesebbet kell fogyasztanunk. Ez mind része a korábbi egyenletnek.
But it basically raises a fundamental question: should consumers have a choice about sustainability, about sustainable products? Should you be able to buy a product that's sustainable sitting next to one that isn't, or should all the products on the shelf be sustainable? If they should all be sustainable on a finite planet, how do you make that happen? The average consumer takes 1.8 seconds in the U.S. Okay, so let's be generous. Let's say it's 3.5 seconds in Europe. How do you evaluate all the scientific data around a product, the data that's changing on a weekly, if not a daily, basis? How do you get informed? You don't. Here's a little question. From a greenhouse gas perspective, is lamb produced in the U.K. better than lamb produced in New Zealand, frozen and shipped to the U.K.? Is a bad feeder lot operation for beef better or worse than a bad grazing operation for beef? Do organic potatoes actually have fewer toxic chemicals used to produce them than conventional potatoes? In every single case, the answer is "it depends." It depends on who produced it and how, in every single instance. And there are many others. How is a consumer going to walk through this minefield? They're not. They may have a lot of opinions about it, but they're not going to be terribly informed.
De felvet egy alapvető kérdést: választhassanak-e a fogyasztók a fenntarthatóságot és a fenntartható termékeket illetően? Inkább fenntartható terméket vegyük meg a nem fenntarthatók mellől, vagy a polcon minden terméknek fenntarthatónak kell lennie? Ha véges forrású bolygónkon mindnek olyannak kell lennie, ez hogyan valósítható meg? Az átlagos amerikai fogyasztó 1,8 másodperc alatt dönt. Jó, legyünk nagylelkűek. Európában ez mondjuk 3,5 másodperc. Hogyan értékeljük egy termék tudományos adatait, ha az adatok hetente, sőt naponta változnak? Hogyan informálódhatunk? Sehogy. Egy kérdés. Az üvegházhatású gázok szempontjából az Egyesült Királyság bárányai jobbak, mint az új-zélandiak, melyeket lefagyasztva szállítanak az Egyesült Királyságba? A marhahizlaló telep rossz működtetése jobb vagy rosszabb, mint a rossz legeltetés? A bioburgonyát valóban kevesebb mérgező anyag felhasználásával termesztik, mint a hagyományos burgonyát? Minden egyes esetben a válasz az, hogy "attól függ". Minden egyes esetben attól függ, ki és hogyan termesztette. És még sok dologtól. Hogyan megy majd át a fogyasztó ezen az aknamezőn? Sehogy. Biztosan sokféle véleményük lesz róla, de nem lesznek túlinformálva.
Sustainability has got to be a pre-competitive issue. It's got to be something we all care about. And we need collusion. We need groups to work together that never have. We need Cargill to work with Bunge. We need Coke to work with Pepsi. We need Oxford to work with Cambridge. We need Greenpeace to work with WWF. Everybody's got to work together -- China and the U.S. We need to begin to manage this planet as if our life depended on it, because it does, it fundamentally does. But we can't do everything. Even if we get everybody working on it, we've got to be strategic. We need to focus on the where, the what and the who. So, the where: We've identified 35 places globally that we need to work. These are the places that are the richest in biodiversity and the most important from an ecosystem function point-of-view. We have to work in these places. We have to save these places if we want a chance in hell of preserving biodiversity as we know it. We looked at the threats to these places. These are the 15 commodities that fundamentally pose the biggest threats to these places because of deforestation, soil loss, water use, pesticide use, over-fishing, etc.
A fenntarthatóságnak a piaci versenyt megelőző kérdésnek kell lennie. Ezzel mindannyiunknak foglalkoznunk kell. És egyezségre van szükségünk. Olyan csoportoknak kell együttműködniük, amelyek eddig ezt nem tették. A Cargillnak a Bungeval kell együttműködnie. A Coke-nak a Pepsivel. Az Oxfordnak a Cambridge-dzsel. A Greenpeace-nek a WWF-fel. Mindenkinek együtt kell dolgoznia – Kínának és az USA-nak is. El kell kezdjük úgy irányítani e bolygót, mintha az életünk függne tőle, mert tőle függ, alapvetően tőle. De mindent nem tehetünk meg. Még ha sikerül is mindenkit bevonnunk, valamilyen stratégiát kell alkalmazzunk. Koncentrálnunk kell arra, hogy hol, mit és ki. Hol tehát? A Földön 35 helyet azonosítottunk, amin dolgoznunk kell. E helyeken a leggazdagabb az élővilág, és ezek a legfontosabbak az ökorendszer működése szempontjából. E helyeken kell dolgozzunk. Meg kell mentenünk őket, ha csak egy csöpp esélyt is akarunk arra, hogy megőrizzük a jelenleg ismert biológiai sokféleséget. Megnéztük az e helyeket fenyegető veszélyeket. Ez a 15 tényező jelenti alapvetően a legnagyobb veszélyt ezekre a helyekre: az erdőirtás, a talajerózió, a víz- és növényvédőszer-használat, a túlhalászat stb. miatt.
So we've got 35 places, we've got 15 priority commodities, who do we work with to change the way those commodities are produced? Are we going to work with 6.9 billion consumers? Let's see, that's about 7,000 languages, 350 major languages -- a lot of work there. I don't see anybody actually being able to do that very effectively. Are we going to work with 1.5 billion producers? Again, a daunting task. There must be a better way. 300 to 500 companies control 70 percent or more of the trade of each of the 15 commodities that we've identified as the most significant. If we work with those, if we change those companies and the way they do business, then the rest will happen automatically. So, we went through our 15 commodities. This is nine of them. We lined them up side-by-side, and we put the names of the companies that work on each of those. And if you go through the first 25 or 30 names of each of the commodities, what you begin to see is, gosh, there's Cargill here, there's Cargill there, there's Cargill everywhere. In fact, these names start coming up over and over again. So we did the analysis again a slightly different way. We said: if we take the top hundred companies, what percentage of all 15 commodities do they touch, buy or sell? And what we found is it's 25 percent. So 100 companies control 25 percent of the trade of all 15 of the most significant commodities on the planet. We can get our arms around a hundred companies. A hundred companies, we can work with.
Van tehát 35 helyünk, 15 kiemelt tényezőnk. Kivel dolgozzunk együtt, hogy e tevékenységeken változtassunk? 6.9 milliárd fogyasztóval fogunk dolgozni? Nézzük. Az kb. 7 000 nyelv, 350 nagyobb nyelv – sok munkával jár. Tényleg nem látom, hogy bárki igazán hatékonyan meg tudná ezt csinálni. A 1,5 milliárd termelővel fogunk dolgozni? Ez is rémisztő feladat. Jobb megoldásnak is kell lennie. 300-500 vállalat legalább 70%-át irányítja a 15 tényező kereskedelmi forgalmának, amelyeket az imént a legjelentősebbeknek neveztünk meg. Ha velük dolgozunk, ha megváltoztatjuk e vállalatokat, és azt, ahogy üzletelnek, a többi már automatikusan fog menni. Végigmentünk tehát a 15 tényezőn. Itt van közülük kilenc. Felsorakoztattuk őket, alájuk írva azon vállalatok nevét, amelyek ezekkel dolgoznak. Ha végigolvassák az első 25-30 nevet minden tényezőnél, észreveszik, hogy – egek! – itt Cargill, ott Cargill, a Cargill mindenhol ott van. Valójában a nevek újra és újra feltűnnek. Így kissé másképp végeztük az elemzést. Azt kérdeztük: az első 100 vállalat a 15 tényező hány százalékával dolgozik, mennyit vesz vagy árul? Azt találtuk, hogy 25%-át. Tehát 100 vállalat irányítja a 25%-át bolygónk 15 legjelentősebb tényezőjével való kereskedelemnek. 100 vállalatot felkarolhatunk. 100 vállalattal már tudunk dolgozni.
Why is 25 percent important? Because if these companies demand sustainable products, they'll pull 40 to 50 percent of production. Companies can push producers faster than consumers can. By companies asking for this, we can leverage production so much faster than by waiting for consumers to do it. After 40 years, the global organic movement has achieved 0.7 of one percent of global food. We can't wait that long. We don't have that kind of time. We need change that's going to accelerate. Even working with individual companies is not probably going to get us there. We need to begin to work with industries. So we've started roundtables where we bring together the entire value chain, from producers all the way to the retailers and brands. We bring in civil society, we bring in NGOs, we bring in researchers and scientists to have an informed discussion -- sometimes a battle royale -- to figure out what are the key impacts of these products, what is a global benchmark, what's an acceptable impact, and design standards around that. It's not all fun and games.
Miért fontos a 25%? Mert ha ezek a vállalatok fenntartható termékeket követelnek, a termelés 40-50%-át magukkal húzzák majd. A vállalatok a termelőkre gyorsabban hatnak, mint a vásárlók. Ha ezt a vállalatok kérik, sokkal gyorsabban befolyásolhatjuk a termelést, mint ha kivárnánk, hogy ezt a fogyasztók tegyék. 40 év elteltével a globális biomozgalom elérte a Föld élelmiszerkészletének 0,7%-át. Nem várhatunk ennyit. Nincs rá időnk. Gyorsabb változásra van szükségünk. Még az egyes vállalatokkal dolgozva sem juthatunk el odáig. El kell kezdjünk iparágakkal dolgozni. Így az értéklánc minden tagját összehozó kerekasztal-beszélgetésekbe kezdtünk, a termelőktől egészen a kereskedőkig és a márkákig. Bevonjuk a civil társadalmat, a civil szervezeteket, kutatókat és tudósokat, hogy információk birtokában vitassuk meg – néha mindenki mindenki ellen csatázva – hogy mi a kulcshatásuk e termékeknek, hogy mi a globális mérce, milyen hatás az elfogadható, és hogy hozzunk létre rájuk előírásokat. Ez nem csak játék és szórakozás.
In salmon aquaculture, we kicked off a roundtable almost six years ago. Eight entities came to the table. We eventually got, I think, 60 percent of global production at the table and 25 percent of demand at the table. Three of the original eight entities were suing each other. And yet, next week, we launch globally verified, vetted and certified standards for salmon aquaculture. It can happen.
A lazac-akvakultúráról tartottunk kerekasztalt majdnem hat éve. Nyolc szervezet volt jelen. Végül, azt hiszem, a teljes termelés 60%-a s a kereslet 25%-a ott volt az asztalnál. Az eredeti nyolc szervezet közül három pereskedett egymással. Mégis, a rákövetkező héten bevezettük a lazac-akvakultúra globálisan hitelesített, ellenőrzött és tanúsított előírásait. Sikerülhet.
(Applause)
(Taps)
So what brings the different entities to the table? It's risk and demand. For the big companies, it's reputational risk, but more importantly, they don't care what the price of commodities is. If they don't have commodities, they don't have a business. They care about availability, so the big risk for them is not having product at all. For the producers, if a buyer wants to buy something produced a certain way, that's what brings them to the table. So it's the demand that brings them to the table. The good news is we identified a hundred companies two years ago. In the last 18 months, we've signed agreements with 40 of those hundred companies to begin to work with them on their supply chain. And in the next 18 months, we will have signed up to work with another 40, and we think we'll get those signed as well. Now what we're doing is bringing the CEOs of these 80 companies together to help twist the arms of the final 20, to bring them to the table, because they don't like NGOs, they've never worked with NGOs, they're concerned about this, they're concerned about that, but we all need to be in this together. So we're pulling out all the stops. We're using whatever leverage we have to bring them to the table.
Tehát mi hozza a különböző szervezeteket egy asztalhoz? A kockázat és a kereslet. A nagyvállalatok hírneve forog kockán, és ami még fontosabb, nem érdekli őket a termékek ára. Ha nincsenek termékeik, nincs üzlet. Az elérhetőség érdekli őket, így az, hogy egyáltalán nincs termékük, nagy kockázat. Ez az, ami – ha a vevő egy bizonyos módon termelt árut akar vásárolni – asztalhoz hozza a termelőket. Tehát a kereslet vonzza oda őket. A jó hír az, hogy két éve választottuk ki a 100 vállalatot. Az elmúlt 18 hónapban 40-nel írtunk alá megállapodást közülük, hogy ellátási láncukon együtt dolgozzunk. A következő 18 hónapra további 40-nel tervezünk együttműködésre lépni, és úgy gondoljuk, sikerrel járunk majd. Összehozzuk a 80 vállalat ügyvezető igazgatóit, hogy meggyőzzük a maradék huszat, üljenek oda az asztalhoz, mert ők nem szeretik a civileket, sohasem dolgoztak velük, ezért-azért aggódnak, de ebben együtt kell legyünk mindannyian. Minden követ megmozgatunk. Minden befolyásunkat felhasználjuk, hogy asztalhoz ültessük őket.
One company we're working with that's begun -- in baby steps, perhaps -- but has begun this journey on sustainability is Cargill. They've funded research that shows that we can double global palm oil production without cutting a single tree in the next 20 years, and do it all in Borneo alone by planting on land that's already degraded. The study shows that the highest net present value for palm oil is on land that's been degraded. They're also undertaking a study to look at all of their supplies of palm oil to see if they could be certified and what they would need to change in order to become third-party certified under a credible certification program. Why is Cargill important? Because Cargill has 20 to 25 percent of global palm oil. If Cargill makes a decision, the entire palm oil industry moves, or at least 40 or 50 percent of it. That's not insignificant. More importantly, Cargill and one other company ship 50 percent of the palm oil that goes to China. We don't have to change the way a single Chinese company works if we get Cargill to only send sustainable palm oil to China. It's a pre-competitive issue. All the palm oil going there is good. Buy it.
Az egyik vállalat, amellyel dolgozunk, s pár – bár apró – lépéssel elindult a fenntarthatóság útján: a Cargill. Kutatásokat finanszíroztak, melyek kimutatták, hogy megduplázhatjuk a pálmaolaj-termelést akár egyetlen fa kivágása nélkül is az elkövetkezendő 20 évben, és mindezt csak Borneóban már lepusztult földterületeket beültetve. A kutatás kimutatja, hogy a legnagyobb jelenértéke a pálmaolajnak ott van, ahol a talaj már lepusztult. Kutatás tárgyává tették teljes pálmaolaj-készletüket is, hogy megnézzék, minősíthetik-e, és mit kell megváltoztatniuk, hogy harmadik fél minősíthesse elfogadott minősítési program alapján. Miért fontos a Cargill? Mert magáénak tudhatja a Föld pálmaolajának 20-25%-át. Ha a Cargill valamilyen döntést hoz, az kihat az egész pálmaolaj-iparra, de legalábbis a 40-50%-ára. Ez nem elhanyagolható. Ennél is fontosabb, hogy a Cargill és egy másik cég szállítja a Kínába érkező pálmaolaj 50%-át. Nem kell megváltoztatnunk egyetlen kínai vállalat működését sem, ha elérjük, hogy Kínába csak fenntartható pálmaolajat szállítson a Cargill. Ez a piaci versenyt megelőző kérdés. Minden odaszállított pálmaolaj jó. Vegyék meg.
Mars is also on a similar journey. Now most people understand that Mars is a chocolate company, but Mars has made sustainability pledges to buy only certified product for all of its seafood. It turns out Mars buys more seafood than Walmart because of pet food. But they're doing some really interesting things around chocolate, and it all comes from the fact that Mars wants to be in business in the future. And what they see is that they need to improve chocolate production. On any given plantation, 20 percent of the trees produce 80 percent of the crop, so Mars is looking at the genome, they're sequencing the genome of the cocoa plant. They're doing it with IBM and the USDA, and they're putting it in the public domain because they want everybody to have access to this data, because they want everybody to help them make cocoa more productive and more sustainable. What they've realized is that if they can identify the traits on productivity and drought tolerance, they can produce 320 percent as much cocoa on 40 percent of the land. The rest of the land can be used for something else. It's more with less and less again. That's what the future has got to be, and putting it in the public domain is smart. They don't want to be an I.P. company; they want to be a chocolate company, but they want to be a chocolate company forever.
A Mars is hasonló úton jár. Mára már a legtöbben tudják, hogy a Mars csokoládét gyárt, de a Mars fenntarthatósági fogadalmat tett, hogy csak minősített terméket vesznek a tenger gyümölcseihez. Kiderült, hogy a Mars a Walmartnál több tenger gyümölcseit vesz a kisállattápok miatt. De igen érdekes dolgokat tesznek a csokoládéval is, annak köszönhetően, hogy a Mars a jövőben is működni szeretne. Átlátják, hogy fejleszteniük kell a csokoládétermelésüket. Bármely ültetvényen a fák 20%-a hozza a termés 80%-át, ezért a Mars a génállományt vizsgálja, a kakaó génállományát szekvenálja. Az IBM-mel és az USDA-val együttműködve, és közkinccsé teszik, mert azt szeretnék, ha az adatokhoz mindenki hozzáférne, mert azt akarják, hogy mindenki segítse őket a kakaó termékenyebbé és fenntarthatóbbá tételében. Felfedezték, hogy ha kimutatják a termékenységgel és a szárazságtűréssel kapcsolatos sajátosságokat, a jelenleginél 320%-kal több kakaót termelhetnek a földterület 40%-án. A terület többi részét másként hasznosíthatják. Ismét többet egyre kevesebbel. A jövőnek erre kell tartania, és ezt közkinccsé tenni okos dolog. Nem szellemi tulajdon cég akarnak lenni, hanem csokoládévállalat, de az mindörökké.
Now, the price of food, many people complain about, but in fact, the price of food is going down, and that's odd because in fact, consumers are not paying for the true cost of food. If you take a look just at water, what we see is that, with four very common products, you look at how much a farmer produced to make those products, and then you look at how much water input was put into them, and then you look at what the farmer was paid. If you divide the amount of water into what the farmer was paid, the farmer didn't receive enough money to pay a decent price for water in any of those commodities. That is an externality by definition. This is the subsidy from nature. Coca-Cola, they've worked a lot on water, but right now, they're entering into 17-year contracts with growers in Turkey to sell juice into Europe, and they're doing that because they want to have a product that's closer to the European market. But they're not just buying the juice; they're also buying the carbon in the trees to offset the shipment costs associated with carbon to get the product into Europe. There's carbon that's being bought with sugar, with coffee, with beef. This is called bundling. It's bringing those externalities back into the price of the commodity.
Az élelmiszerárakra sokan panaszkodnak, noha az élelmiszerárak csökkennek, ami furcsa, mert valójában a vásárlók nem fizetik meg az élelmiszer igazi árát. Ha csak pl. a vizet vizsgáljuk, ezt látjuk négy igazán hétköznapi terméknél: ennyit termelt a gazda, ennyi vizet használt hozzá, ennyi pénzt kapott érte. Ha a vízmennyiséget elosztjuk a gazda bevételével, kiderül: nem kapott elég pénzt ahhoz, hogy tisztes árat fizessen a vízért bármely termék esetén. Ez az externália, harmadik felet érő külső hatás. Ez a természet segítsége. A Coca-Cola sok vízzel dolgozott, de most 17 éves szerződéseket kötnek török termelőkkel, hogy Európában áruljanak gyümölcslevet, mert olyan terméket akarnak, amely közelebb áll az európai piachoz. De nemcsak a gyümölcslevet veszik meg, hanem a fákban található szenet is, hogy ellensúlyozzák a szállítás szénköltségét, melyet a termék Európába hozatala termel. Szenet vesznek a cukorral, a kávéval, a marhahússal. Ezt kapcsolásnak nevezik. Ez az externáliák visszaforgatása a termék árába.
We need to take what we've learned in private, voluntary standards of what the best producers in the world are doing and use that to inform government regulation, so we can shift the entire performance curve. We can't just focus on identifying the best; we've got to move the rest.
A legjobb termelők önkéntes előírásokat illető gyakorlatából tanultakat meg kell fogadnunk, és a hatósági szabályozást javítanunk kell vele, hogy az egész teljesítménygörbét módosítsuk. Nem foglalkozhatunk csak a legjobbakkal, a többieket is mozgásba kell hozzuk.
The issue isn't what to think, it's how to think. These companies have begun to think differently. They're on a journey; there's no turning back. We're all on that same journey with them. We have to really begin to change the way we think about everything. Whatever was sustainable on a planet of six billion is not going to be sustainable on a planet with nine.
A kérdés nem az, mit gondolnak, hanem hogy miként gondolják. E cégek másképpen kezdtek gondolkodni. Olyan úton járnak, ahonnan nincs visszatérés. Mi is ezen az úton járunk velük. El kell kezdjük megváltoztatni azt, ahogy mindenről gondolkodunk. Bármi volt is az, ami hatmilliárdos bolygónkon fönntartható volt, az a kilencmilliárdoson már nem lesz az.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)