There are three words that explain why I am here. They are "Amy Krouse Rosenthal."
Három szó világít rá, miért vagyok most itt. "Amy Krouse Rosenthal."
At the end of Amy's life, hyped up on morphine and home in hospice, the "New York Times" published an article she wrote for the "Modern Love" column on March 3, 2017. It was read worldwide by over five million people. The piece was unbearably sad, ironically funny and brutally honest. While it was certainly about our life together, the focus of the piece was me. It was called, "You May Want to Marry My Husband." It was a creative play on a personal ad for me. Amy quite literally left an empty space for me to fill with another love story.
Amy élete utolsó szakaszát hospice-gondozásban töltötte otthon, és morfiumon élt. 2017. március harmadikán a New York Times közölte egy cikkét, a Modern szerelem rovatban. Több mint ötmillióan olvasták a világ minden táján. Gyötrelmesen szomorú írás volt, kicsit gunyorosan vicces, és brutálisan őszinte. Bár kétségtelenül közös életünkről szólt, én álltam a középpontjában. A címe az volt: "Lehet, hogy hozzá akarsz menni a férjemhez." Leleményes ötlet volt, személyes reklám nekem. Amy szó szerint űrt hagyott maga után, azért, hogy betölthessem egy új szerelmi történettel.
Amy was my wife for half my life. She was my partner in raising three wonderful, now grown children, and really, she was my girl, you know? We had so much in common. We loved the same art, the same documentaries, the same music. Music was a huge part of our life together. And we shared the same values. We were in love, and our love grew stronger up until her last day. Amy was a prolific author. In addition to two groundbreaking memoirs, she published over 30 children's books. Posthumously, the book she wrote with our daughter Paris, called "Dear Girl," reached the number one position on the "New York Times" bestseller list. She was a self-described tiny filmmaker. She was 5'1" and her films were not that long.
Életem felében ő volt a feleségem. Társam volt három, ma már felnőtt, csodálatos gyermekünk felnevelésében, és tényleg ő volt a csajom, értik? Annyi sok közös volt bennünk. Ugyanazt a művészetet szerettük, ugyanazokat a dokumentumfilmeket, ugyanazt a zenét. A zene hatalmas szerepet játszott közös életünkben. Közös volt az értékrendünk. Szerelmesek voltunk, és szerelmünk egyre erősödött élete utolsó napjáig. Amy termékeny író volt. Két formabontó emlékiratán kívül több mint harminc gyerekkönyve jelent meg. Halála után adták ki azt a könyvet, amit lányunkkal, Parissal együtt írt: a Dear girlt [Kedves lány]. Ez felkerült a New York Times bestseller-listájának első helyére. "Picike filmesnek" tartotta magát. 154 cm magas volt, vagyis alig 5 láb – a filmjei ennél is rövidebbek voltak.
(Laughter)
(Nevetés)
Her films exemplified her natural ability to gather people together. She was also a terrific public speaker, talking with children and adults of all ages all over the world.
Filmjeiben megnyilvánul az a képessége, ahogy össze tudta gyűjteni az embereket. Félelmetes előadó is volt, mindenféle korú gyerekekkel és felnőttekkel beszélgetett a világ minden táján.
Now, my story of grief is only unique in the sense of it being rather public. However, the grieving process itself was not my story alone. Amy gave me permission to move forward, and I'm so grateful for that. Now, just a little over a year into my new life, I've learned a few things. I'm here to share with you part of the process of moving forward through and with grief. But before I do that, I think it would be important to talk a little bit about the end of life, because it forms how I have been emotionally since then. Death is such a taboo subject, right?
Gyásztörténetem csak annyiban más, hogy nyilvánosság elé tárom. Gyászfeldolgozásom ugyanakkor nem egyedül az én történetem. Amy felhatalmazott rá, hogy továbblépjek, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. Alig több mint egy éve élem új életemet, megtanultam pár dolgot. Azért jöttem ma ide, hogy meséljek önöknek gyászom folyamatának egy részéről. De mielőtt belekezdenék, úgy gondolom, fontos lenne pár szót szólni az élet végéről, mert ez meghatározza, hogyan formálódtam azóta érzelmileg. A halál tabutéma, igaz?
Amy ate her last meal on January 9, 2017. She somehow lived an additional two months without solid food. Her doctors told us we could do hospice at home or in the hospital. They did not tell us that Amy would shrink to half her body weight, that she would never lay with her husband again, and that walking upstairs to our bedroom would soon feel like running a marathon. Home hospice does have an aura of being a beautiful environment to die in. How great that you don't have the sounds of machines beeping and going on and off all the time, no disruptions for mandatory drug administration, home with your family to die.
Amy 2017. január 9-én evett utoljára. Szilárd étel nélkül valahogy még két hónapig élt. Orvosai azt mondták: vagy otthon, vagy kórházban intézzünk hospice-ellátást. Azt nem mondták, hogy Amy testsúlya felére fog zsugorodni, hogy soha többé nem fekhet a férje mellé, és hogy hamarosan maratoni futásnak érzi a hálószobáig megtett pár métert. Az otthoni hospice gyönyörű környezetet nyújt a meghaláshoz. Annyira jó, hogy nem zúgnak körülöttünk gépek, nincs ki-bekapcsolgatás egyfolytában, nem zaklat senki a kötelező gyógyszeradagolásokkal, otthon, családi körben lehet meghalni.
We did our best to make those weeks as meaningful as we could. We talked often about death. Everybody knows it's going to happen to them, like, for sure, but being able to talk openly about it was liberating. We talked about subjects like parenting. I asked Amy how I could be the best parent possible to our children in her absence. In those conversations, she gave me confidence by stressing what a great relationship I had with each one of them, and that I can do it. I know there will be many times where I wish she and I can make decisions together. We were always so in sync. May I be so audacious as to suggest that you have these conversations now, when healthy. Please don't wait.
Mindent megtettünk, hogy igazán tartalmas legyen az a néhány hét. Gyakran beszéltünk a halálról. Persze mindenki tudja, hogy egyszer vele is megtörténik, de felszabadító érzés volt, hogy nyíltan beszélhettünk róla. Beszélgettünk például a nevelésről is. Megkérdeztem Amyt, hogyan lehetnék a legjobb szülő, ha ő már nem lesz velünk. Beszélgetéseink során megerősítette, mennyire bízik bennem, hangsúlyozta, milyen jó a kapcsolatom mindegyik gyerekünkkel, és hogy képes leszek rá. Tudom, nagyon sokszor előfordul majd, hogy arra fogok vágyni: bárcsak együtt dönthetnénk. Mindig annyira szinkronban voltunk. Hadd legyek olyan vakmerő, hogy azt javaslom önöknek: folytassák le ezeket a beszélgetéseket addig, amíg egészségesek. Ne várjanak, kérem.
As part of our hospice experience, we organized groups of visitors. How brave of Amy to receive them, even as she began her physical decline. We had a Krouse night, her parents and three siblings. Friends and family were next. Each told beautiful stories of Amy and of us. Amy made an immense impact on her loyal friends.
Hospice-tapasztalataink részeként látogatói csoportokat szerveztünk. Amy annyira hősiesen fogadta őket, akkor is, mikor már egyre rosszabbul volt. Rendeztünk egy Krouse-estet a szüleivel és három testvérével. Aztán jöttek a barátok és a rokonok. Mindenki csodás történeteket mesélt Amyről és kettőnkről. Amy mérhetetlen hatást tett hűséges barátaira.
But home hospice is not so beautiful for the surviving family members. I want to get a little personal here and tell you that to this date, I have memories of those final weeks that haunt me. I remember walking backwards to the bathroom, assisting Amy with each step. I felt so strong. I'm not such a big guy, but my arms looked and felt so healthy compared to Amy's frail body. And that body failed in our house. On March 13 of last year, my wife died of ovarian cancer in our bed. I carried her lifeless body down our stairs, through our dining room and our living room to a waiting gurney to have her body cremated. I will never get that image out of my head. If you know someone who has been through the hospice experience, acknowledge that. Just say you heard this guy Jason talk about how tough it must be to have those memories and that you're there if they ever want to talk about it. They may not want to talk, but it's nice to connect with someone living each day with those lasting images. I know this sounds unbelievable, but I've never been asked that question.
De a házi hospice nem igazán szép a túlélő családtagoknak. Szeretnék önökkel megosztani egy kis személyes emléket, hadd mondjam el, hogy máig kísért az utolsó hetek emléke. Emlékszem, ahogy mentünk a fürdőszobába, ahogy támogattam Amyt lépésről lépésre. Olyan erősnek éreztem magam. Nem vagyok valami nagydarab fickó, de Amy törékeny teste mellett erősnek tűnt a karom, és annak is éreztem. És az a test az otthonunkban omlott össze. Tavaly március 13-án az ágyunkban halt meg a feleségem, petefészekrákban. Levittem élettelen testét a lépcsőn, végig az ebédlőn, végig a nappalin, ott várta őt egy hordágy, hogy elvihessék a krematóriumba. Azt a képet soha nem fogom elfelejteni. Ha ismernek bárkit, aki már megtapasztalta a hospice-t, az tudja, miről beszélek. Mondjuk, meghallgatták ezt a Jason nevű fickót, aki elmondja, milyen nehéz ilyen emlékekkel együtt élni, és meghallgatnak másokat is, ha akarnak erről beszélni. Lehet, hogy nem akarnak, de jó érzés kapcsolatot teremteni azokkal, akikben ugyanilyen emlékek élnek. Tudom, hihetetlennek hangzik, de ezt soha senki nem kérdezte meg tőlem.
Amy's essay caused me to experience grief in a public way. Many of the readers who reached out to me wrote beautiful words of reflection. The scope of Amy's impact was deeper and richer than even us and her family knew. Some of the responses I received helped me with the intense grieving process because of their humor, like this email I received from a woman reader who read the article, declaring, "I will marry you when you are ready --
Amy esszéje miatt nyilvánosan kellett átélnem a gyászt. Sok olvasó felkeresett engem, és gyönyörű szavakkal fejezték ki gondolataikat. Amy hatása mélyebb és gazdagabb lett, mint azt mi és a családja gondoltuk volna. Kaptam olyan olvasói leveleket, amik humorral segítettek intenzív gyászmunkámban, mint például az alábbi, amit egy hölgytől kaptam, aki a cikk elolvasása után kijelentette: "Magához megyek, amint készen áll, –
(Laughter)
(Nevetés)
"provided you permanently stop drinking. No other conditions. I promise to outlive you. Thank you very much."
feltéve, hogy abbahagyja az ivást. Más feltételem nincs. Ígérem, túlélem önt. Köszönettel."
Now, I do like a good tequila, but that really is not my issue. Yet how could I say no to that proposal?
Tény, hogy szeretem a jó tequilát, de az iváshoz igazán semmi közöm. Mégis hogyan mondhatnék nemet egy ilyen ajánlatra?
(Laughter)
(Nevetés)
I laughed through the tears when I read this note from a family friend: "I remember Shabbat dinners at your home and Amy teaching me how to make cornbread croutons. Only Amy could find creativity in croutons."
Könnyekkel a szememben nevettem, egy családi barátunk sorait olvasva: "Emlékszem a sabbat vacsorákra nálatok: ahogy Amy tanította, hogyan készítsünk csipetkét. Egyedül Amy szerint kreatív móka a csipetkegyúrás."
(Laughter)
(Nevetés)
On July 27, just a few months after Amy's death, my dad died of complications related to a decades-long battle with Parkinson's disease. I had to wonder: How much can the human condition handle? What makes us capable of dealing with this intense loss and yet carry on? Was this a test? Why my family and my amazing children? Looking for answers, I regret to say, is a lifelong mission, but the key to my being able to persevere is Amy's expressed and very public edict that I must go on. Throughout this year, I have done just that. I have attempted to step out and seek the joy and the beauty that I know this life is capable of providing. But here's the reality: those family gatherings, attending weddings and events honoring Amy, as loving as they are, have all been very difficult to endure. People say I'm amazing. "How do you handle yourself that way during those times?" They say, "You do it with such grace." Well, guess what? I really am sad a lot of the time. I often feel like I'm kind of a mess, and I know these feelings apply to other surviving spouses, children, parents and other family members.
Alig néhány hónappal Amy halála után, július 27-én apám is meghalt a Parkinson-kórral vívott több évtizedes küzdelem komplikációinak következtében. Muszáj megkérdeznem: Mennyi terhet bír el az ember? Mi tesz képessé minket arra, hogy ezt a megrázó veszteséget kibírjuk, és tovább tudjunk élni? Ez valami próbatétel volt? Miért a családom, miért az elbűvölő gyermekeim? Sajnos, azt kell mondanom: a válaszkeresés élethosszig tartó feladat, de az ad erőt a folytatáshoz, hogy Amy kifejezetten és nyilvánosan úgy rendelkezett, hogy folytatnom kell. Egész évben ezt tettem. Igyekeztem kimozdulni, kerestem az örömet és szépséget, hisz tudom, ez élet ezeket is nyújtja. De az az igazság, hogy a családi összejöveteleket, esküvőket és az Amynek szervezett megemlékezéseket, bármilyen szeretetteljesek is voltak, rettenetesen nehéz volt kibírni. Mondják, hogy milyen nagyszerű vagyok. "Hogy tudtad úgy tartani magad azokban a nehéz időkben?" "Olyan méltóságteljesen teszed!" Mondjam, mi az igazság? Sokszor igenis szomorú vagyok. Gyakran érzem úgy, hogy minden összezavarodik, és tudom, hogy ugyanígy éreznek más özvegyek is, a túlélő gyerekek, szülők és minden családtag.
In Japanese Zen, there is a term "Shoji," which translates as "birth death." There is no separation between life and death other than a thin line that connects the two. Birth, or the joyous, wonderful, vital parts of life, and death, those things we want to get rid of, are said to be faced equally. In this new life that I find myself in, I am doing my best to embrace this concept as I move forward with grieving.
A japán zenben van egy kifejezés, a sódzsi. úgy fordíthatjuk: "élet és halál." Nem különül el az élet a haláltól, csak egy vékony szál köti össze őket. Egyformán szembe kell néznünk az élet örömteli, gyönyörű, eleven részével és a halállal, mindazzal, amitől meg akarunk szabadulni. Az új életemben, amibe kerültem, igyekszem teljes mértékben azonosulni ezzel az alapelvvel gyászom során.
In the early months following Amy's death, though, I was sure that the feeling of despair would be ever-present, that it would be all-consuming. Soon I was fortunate to receive some promising advice. Many members of the losing-a-spouse club reached out to me. One friend in particular who had also lost her life partner kept repeating, "Jason, you will find joy." I didn't even know what she was talking about. How was that possible? But because Amy gave me very public permission to also find happiness, I now have experienced joy from time to time. There it was, dancing the night away at an LCD Soundsystem concert, traveling with my brother and best friend or with a college buddy on a boys' trip to meet a group of great guys I never met before. From observing that my deck had sun beating down on it on a cold day, stepping out in it, laying there, the warmth consuming my body. The joy comes from my three stunning children. There was my son Justin, texting me a picture of himself with an older gentleman with a massive, strong forearm and the caption, "I just met Popeye," with a huge grin on his face.
Habár az Amy halála utáni első hónapokban biztos voltam benne, hogy kétségbeesésem soha nem fog elmúlni, hogy teljesen fel fog emészteni. Szerencsémre nemsokára kaptam pár ígéretes jó tanácsot. Sokan felkerestek az özvegyek klubja tagjai közül. Egyik barátnőm, aki szintén elvesztette a párját, azt hajtogatta: "Jason, rá fogsz találni az örömre." Fogalmam sem volt, miről beszél. Hogy lenne ez lehetséges? De mivel Amy nagy nyilvánosság előtt felhatalmazott arra is, hogy rátaláljak a boldogságra, ma már időnként tudok örülni is. Egyszer áttáncoltunk egy éjszakát egy LCD Soundsystem-koncerten. Pasis utazásra mentünk a bátyámmal, a legjobb barátommal vagy főiskolai haverommal, és remek fickókkal ismerkedtünk össze. Egyszer egy hideg napon észrevettem, hogy odasüt a nap a teraszra, kimentem és lefeküdtem, jóleső meleg járta át a testemet. Három elbűvölő gyermekem is annyi sok örömet okoz. Ott volt a fiam, Justin, átküldött egy képet magáról, egy idősebb úriemberrel pózolt, akinek vastag, izmos volt a karja, annyit írt: "Épp összefutottam Popey-jel", fülig ért a szája.
(Laughter)
(Nevetés)
There was his brother Miles, walking to the train for his first day of work after graduating college, who stopped and looked back at me and asked, "What am I forgetting?" I assured him right away, "You are 100 percent ready. You got this." And my daughter Paris, walking together through Battersea Park in London, the leaves piled high, the sun glistening in the early morning on our way to yoga.
Aztán az öccse, Miles, amikor már diplomásan az első munkanapján ment a vonathoz, megtorpant, visszanézett rám, és azt kérdezte: "Mit felejtek el?" Sietve megnyugtattam őt: "Tökéletesen készen állsz. Nyugi!" És a lányom, Paris, együtt sétáltunk át a londoni Battersea parkon, a lehullott levelek kupacokban álltak, a kora reggeli nap hunyorgó fényében jógázni mentünk.
I would add that beauty is also there to discover, and I mean beauty of the wabi-sabi variety but beauty nonetheless. On the one hand, when I see something in this category, I want to say, "Amy, did you see that? Did you hear that? It's too beautiful for you not to share with me." On the other hand, I now experience these moments in an entirely new way. There was the beauty I found in music, like the moment in the newest Manchester Orchestra album, when the song "The Alien" seamlessly transitions into "The Sunshine," or the haunting beauty of Luke Sital-Singh's "Killing Me," whose chorus reads, "And it's killing me that you're not here with me. I'm living happily, but I'm feeling guilty." There is beauty in the simple moments that life has to offer, a way of seeing that world that was so much a part of Amy's DNA, like on my morning commute, looking at the sun reflecting off of Lake Michigan, or stopping and truly seeing how the light shines at different times of the day in the house we built together; even after a Chicago storm, noticing the fresh buildup of snow throughout the neighborhood; or peeking into my daughter's room as she's practicing the bass guitar.
Hadd tegyem hozzá: ott a szépség, csak észre kell venni, úgy értem: mulandó, vabi-szabi szépség, de akkor is, mégis szépség. Egyrészt, mikor észreveszek valami ilyet, szeretném feltenni a kérdést: "Amy, láttad? Hallottad ezt? Túl szép ahhoz, hogy ne oszd meg velem!" Másrészt ma már teljesen másképp élem át ezeket a pillanatokat. Volt olyan szépség, amit a zenében találtam meg, mint az a pillanat a legújabb Manchester Orchestra albumon, amikor a "The Alien" című szám finoman átúszik a "The Sunshine"-ba, vagy Luke Sital-Singh-től a "Killing Me" elbűvölő szépsége, amikor a kórus előadja: "És megöl engem, hogy nem vagy itt velem. Boldogan élek, de bűntudat gyötör." Az élet egyszerű pillanatai is szépséget kínálnak, és úgy nézek a világra, ami egykor Amy DNS-ének része volt, hogy például a reggeli indulásaimkor nézem a Michigan-tóban tükröződő napfényt, vagy megállok, és csak arra figyelek: hogyan változik a fény a különböző napszakokban a házban, amit együtt építettünk; még egy chicagói vihar után is, figyeltem, ahogy lerakódik a hó az egész környéken; vagy bekukucskálok a lányom szobájába, miközben basszusgitáron gyakorol.
Listen, I want to make it clear that I'm a very fortunate person. I have the most amazing family that loves and supports me. I have the resources for personal growth during my time of grief. But whether it's a divorce, losing a job you worked so hard at or having a family member die suddenly or of a slow-moving and painful death, I would like to offer you what I was given: a blank of sheet of paper. What will you do with your intentional empty space, with your fresh start?
Szeretném megértetni önökkel, hogy mennyire szerencsés vagyok. Csodálatos családom van, szeretnek és támogatnak. Gyászom során megvan minden erőforrásom ahhoz, hogy tovább fejlődjek. De akár válás, akár olyan munkahely elvesztése, ahol keményen dolgoztunk, vagy ha meghal egy családtagunk, akár hirtelen, akár lassú, gyötrelmes haldoklás után, mindenképp hadd ajánljam önöknek azt, amit én is kaptam: egy üres papírlapot. Mihez kezdenek azzal az ürességgel, amit akaratlanul megkaptak, most, hogy elölről kell kezdeni?
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)