Hello. My name is Jarrett Krosoczka, and I write and illustrate books for children for a living. So I use my imagination as my full-time job. But well before my imagination was my vocation, my imagination saved my life.
Helló! Jarrett Krosoczka vagyok, gyerekkönyvek írásából és illusztrálásából élek. Főállásban a képzeletemet használom. Mielőtt a képzeletem a hivatásommá vált volna, megmentette az életemet.
When I was a kid, I loved to draw, and the most talented artist I knew was my mother, but my mother was addicted to heroin. And when your parent is a drug addict, it's kind of like Charlie Brown trying to kick the football, because as much as you want to love on that person, as much as you want to receive love from that person, every time you open your heart, you end up on your back. So throughout my childhood, my mother was incarcerated and I didn't have my father because I didn't even learn his first name until I was in the sixth grade. But I had my grandparents, my maternal grandparents Joseph and Shirley, who adopted me just before my third birthday and took me in as their own, after they had already raised five children. So two people who grew up in the Great Depression, there in the very, very early '80s took on a new kid. I was the Cousin Oliver of the sitcom of the Krosoczka family, the new kid who came out of nowhere.
Mikor gyerek voltam, imádtam rajzolni, és a legtehetségesebb művész, akit ismertem, az anyám, de az anyám heroinfüggő volt. Amikor egy szülő drogfüggő, az olyan, mintha Charlie Brown bele akarna rúgni egy focilabdába, mert minél inkább szeretünk valakit, annál inkább akarjuk, hogy az viszont szeressen bennünket. Minden alkalommal, mikor kitárjuk a szívünket, pofára esünk. Az anyám egész gyerekkorom alatt börtönben volt, és apám sem volt velem, még a keresztnevét sem tudtam 6. osztályos koromig. De ott voltak nekem a nagyszüleim, az anyai nagyszüleim, Joseph és Shirley, akik nem sokkal a harmadik születésnapom előtt fogadtak örökbe, és sajátjuknak tekintettek. Azután, hogy már öt gyereket felneveltek. Tehát két ember, aki a nagy gazdasági világválság idején nőtt fel, akkor a 80-as évek elején bevállalt még egy gyereket. A Krosoczka család helyzetkomédiájában én voltam Oliver unokatestvér, az új gyerek, aki megjelent a semmiből.
And I would like to say that life was totally easy with them. They each smoked two packs a day, each, nonfiltered, and by the time I was six, I could order a Southern Comfort Manhattan, dry with a twist, rocks on the side, the ice on the side so you could fit more liquor in the drink.
Szívesen mondanám, hogy az élet nagyon könnyű volt velük. Naponta két csomag cigarettát szívtak el, egyenként, füstszűrő nélkülit, és mire hat éves lettem, már tudtam rendelni egy Southern Comfort Manhattant, szárazon, citromhéjjal, extra jéggel. A jeget külön, hogy több alkohol férjen az italba.
But they loved the hell out of me. They loved me so much. And they supported my creative efforts, because my grandfather was a self-made man. He ran and worked in a factory. My grandmother was a homemaker. But here was this kid who loved Transformers and Snoopy and the Ninja Turtles, and the characters that I read about, I fell in love with, and they became my friends. So my best friends in life were the characters I read about in books.
De ők őrülten szerettek. Annyira szerettek. Támogatták az alkotói hajlamaimat, mivel a nagyapám is önmegvalósító figura volt. A saját maga vezetett gyárban dolgozott. A nagyanyám háztartásbeli volt. De itt volt ez a gyerek, aki imádta a Transformerst, Snoopyt és a Tini Nindzsa Teknőcöket. Beleszerettem a rajzfilmfigurákba, akikről olvastam, és a barátaimmá váltak. A legjobb barátaim azok a rajzfilmfigurák voltak, akiket a könyvekből ismertem.
I went to Gates Lane Elementary School in Worcester, Massachusetts, and I had wonderful teachers there, most notably in first grade Mrs. Alisch. And I just, I can just remember the love that she offered us as her students.
Worcester, Massachusettsben lévő Gates Lane Általános Iskolába jártam, ahol csodálatos tanáraim voltak, különösen Mrs. Alisch az 1. osztályban. Még mindig, még mindig emlékszem arra a szeretetre, amit diákként tőle kaptunk.
When I was in the third grade, a monumental event happened. An author visited our school, Jack Gantos. A published author of books came to talk to us about what he did for a living. And afterwards, we all went back to our classrooms and we drew our own renditions of his main character, Rotten Ralph. And suddenly the author appeared in our doorway, and I remember him sort of sauntering down the aisles, going from kid to kid looking at the desks, not saying a word. But he stopped next to my desk, and he tapped on my desk, and he said, "Nice cat." (Laughter) And he wandered away. Two words that made a colossal difference in my life.
Mikor 3. osztályos lettem, hatalmas dolog történt. Egy író, Jack Gantos ellátogatott az iskolánkba. Egy publikáló író eljött hozzánk, és beszélt arról, amivel foglalkozott. Azután mindannyian visszamentünk az osztályterembe, és lerajzoltuk a fő karaktert, Rosszcsont Ralphot, a saját interpretációnkban. Az író hirtelen megjelent az ajtónkban, emlékszem, ahogy ballagott a padsorok között, egyik gyerektől a másikig, ránézett a padokra, de nem szólt egy szót sem. Mellettem megállt, rákoppintott a padomra, és azt mondta: "Helyes macska." (Nevetés) Azzal tovább ballagott. Két szó, ami óriási hatással volt az életemre.
When I was in the third grade, I wrote a book for the first time, "The Owl Who Thought He Was The Best Flyer." (Laughter) We had to write our own Greek myth, our own creation story, so I wrote a story about an owl who challenged Hermes to a flying race, and the owl cheated, and Hermes, being a Greek god, grew angry and bitter, and turned the owl into a moon, so the owl had to live the rest of his life as a moon while he watched his family and friends play at night. Yeah. (Laughter)
3. osztályos koromban írtam először könyvet, "A bagoly, aki azt gondolta, a legjobban repül." (Nevetés) Meg kellett írnunk a saját görög mítoszunkat, a saját készítésű történetünket, így egy bagolyról írtam, aki repülőversenyre hívta Hermészt. A bagoly csalt, és Hermész, mint görög isten, irdatlan haragra gerjedt, és a baglyot holddá változtatta, így a bagolynak holdként kellett leélnie a hátralévő életét, míg éjszaka a családját és a barátait nézte játék közben. (Nevetés) Igen. (Nevetés)
My book had a title page. I was clearly worried about my intellectual property when I was eight. (Laughter) And it was a story that was told with words and pictures, exactly what I do now for a living, and I sometimes let the words have the stage on their own, and sometimes I allowed the pictures to work on their own to tell the story.
A könyvemnek címlapja is volt. 8 évesen nyilvánvalóan aggódtam a szellemi tulajdonom miatt. (Nevetés) Ez egy képekkel és szavakkal elmesélt történet volt, ugyanúgy, mint, amivel most is foglalkozom, néha engedem, hogy a szavak kerüljenek előtérbe, néha pedig hagyom, hogy a képek vigyék a maguk útján a történetet.
My favorite page is the "About the author" page. (Laughter) So I learned to write about myself in third person at a young age.
A kedvencem "A szerzőről" oldal. (Nevetés) Így már fiatal korban megtanultam, hogy harmadik személyben írjak magamról.
So I love that last sentence: "He liked making this book." And I liked making that book because I loved using my imagination, and that's what writing is. Writing is using your imagination on paper, and I do get so scared because I travel to so many schools now and that seems like such a foreign concept to kids, that writing would be using your imagination on paper, if they're allowed to even write now within the school hours. So I loved writing so much that I'd come home from school, and I would take out pieces of paper, and I would staple them together, and I would fill those blank pages with words and pictures just because I loved using my imagination.
Szeretem azt az utolsó mondatot: "Örömét lelte e könyv írásában." Szívesen írtam a könyvet, mert imádtam a képzeletemet használni, és az írás erről szól. Az írás az, amikor papírra veted a fantáziádat. Egészen megrémülök, mert mostanában sok iskolába ellátogatok, és úgy tűnik, hogy a gyerekeknek ismeretlen fogalom az, hogy papíron használják a képzeletüket, ha egyáltalán szabad nekik tanítási idő alatt rajzolni. Annyira szerettem írni, hogy, amikor csak hazaértem az iskolából, papírlapokat vettem elő, összefűztem őket, hogy teleírjam őket szavakkal, és telerajzoljam őket képekkel, csak azért, mert szerettem a képzeletemet használni.
And so these characters would become my friends. There was an egg, a tomato, a head of lettuce and a pumpkin, and they all lived in this refrigerator city, and in one of their adventures they went to a haunted house that was filled with so many dangers like an evil blender who tried to chop them up, an evil toaster who tried to kidnap the bread couple, and an evil microwave who tried to melt their friend who was a stick of butter. (Laughter) And I'd make my own comics too, and this was another way for me to tell stories, through words and through pictures.
Így váltak ezek a karakterek a barátaimmá. Volt egy tojás, egy paradicsom, egy fejes saláta és egy tök, ők mindannyian a Hűtőszekrényvárosban laktak. Egyik kalandjuk során egy kísértetházban jártak, ami tele volt veszélyekkel, mint egy gonosz turmixgép, aki megpróbálta felaprítani őket, egy gonosz kenyérpirító, aki megpróbálta elrabolni a kenyérpárt, és egy gonosz mikrohullámú sütő, aki megpróbálta felolvasztani a barátjukat, a darab vajat. (Nevetés) Saját képregényeket is készítettem, ez volt a másik módja annak, hogy történetek meséljek el szavak és képek segítségével.
Now when I was in sixth grade, the public funding all but eliminated the arts budgets in the Worcester public school system. I went from having art once a week to twice a month to once a month to not at all. And my grandfather, he was a wise man, and he saw that as a problem, because he knew that was, like, the one thing I had. I didn't play sports. I had art. So he walked into my room one evening, and he sat on the edge of my bed, and he said, "Jarrett, it's up to you, but if you'd like to, we'd like to send you to the classes at the Worcester Art Museum." And I was so thrilled. So from sixth through 12th grade, once, twice, sometimes three times a week, I would take classes at the art museum, and I was surrounded by other kids who loved to draw, other kids who shared a similar passion.
Mikor 6. osztályos voltam, a közfinanszírozás szinte teljesen megszüntette a worcesteri állami iskolarendszer művészeti költségvetését. Először hetente egyszer volt művészetórám, majd havonta kétszer, aztán egyszer, és végül teljesen megszűnt. A nagyapám, aki bölcs ember volt, ezt problémának tartotta, mert tudta, hogy az volt az egyetlen dolog, amit szerettem. Nem sportoltam. A művészet volt a nekem való. Egyik este besétált a szobámba, leült az ágyam szélére, és azt mondta: "Jarrett, ha te is szeretnéd, akkor beíratunk a Worcester Művészeti Múzeum óráira." Annyira izgatott voltam. Így a 6. osztálytól a 12-ig hetente egyszer, kétszer, néha háromszor a Művészeti Múzeumban vettem órákat, és olyan gyerekekkel voltam körülvéve, akik imádtak rajzolni, olyan gyerekekkel, akikkel közös volt a szenvedélyünk.
Now my publishing career began when I designed the cover for my eighth grade yearbook, and if you're wondering about the style of dress I put our mascot in, I was really into Bell Biv DeVoe and MC Hammer and Vanilla Ice at the time. (Laughter) And to this day, I still can do karaoke to "Ice, Ice Baby" without looking at the screen. Don't tempt me, because I will do it.
A kiadói karrierem akkor indult el, mikor megterveztem a nyolcadikos évkönyvem borítóját. Ha a ruha stílusán csodálkoznak, amibe a kabalánkat öltöztettem, abban az időben nagyon odavoltam Bell Biv DeVoe-ért, MC Hammerért és Vanilla Ice-ért. (Nevetés) A mai napig tudok karaokézni az "Ice, Ice Baby"-re anélkül, hogy a kivetítőre néznék. Ne kísértsenek, mert megteszem.
So I get shipped off to private school, K through eight, public schools, but for some reason my grandfather was upset that somebody at the local high school had been stabbed and killed, so he didn't want me to go there. He wanted me to go to a private school, and he gave me an option. You can go to Holy Name, which is coed, or St. John's, which is all boys. Very wise man, because he knew I would, I felt like I was making the decision on my own, and he knew I wouldn't choose St. John's, so I went to Holy Name High School, which was a tough transition because, like I said, I didn't play sports, and it was very focused on sports, but I took solace in Mr. Shilale's art room. And I just flourished here. I just couldn't wait to get to that classroom every day.
Magániskolába kerültem. Óvodától 8. osztályig, állami iskola, de valamilyen oknál fogva a nagyapám ideges lett, mert a helyi középiskolában leszúrtak valakit, aki meg is halt, és nem akarta, hogy oda járjak. Azt akarta, hogy magániskolába járjak, és választhattam. "Mehetsz a Holy Name-be, ami koedukált, vagy a St. John's-ba, ami fiúiskola." Nagyon bölcs ember, mert úgy éreztem, én hozom a döntést, de ő tudta, hogy nem fogom a St. John's-t választani. Így a Holy Name Középiskolába mentem, a váltás nehéz volt, mert ahogy már mondtam, nem sportoltam, és az iskola nagyon a sportokra koncentrált, de Mr. Shilale művészetóráin megnyugvást találtam. Kivirultam itt. Egyszerűen mindennap alig vártam , hogy beérjek az osztályterembe.
So how did I make friends? I drew funny pictures of my teachers -- (Laughter) -- and I passed them around. Well, in English class, in ninth grade, my friend John, who was sitting next to me, laughed a little bit too hard. Mr. Greenwood was not pleased. (Laughter) He instantly saw that I was the cause of the commotion, and for the first time in my life, I was sent to the hall, and I thought, "Oh no, I'm doomed. My grandfather's just going to kill me." And he came out to the hallway and he said, "Let me see the paper." And I thought, "Oh no. He thinks it's a note." And so I took this picture, and I handed it to him. And we sat in silence for that brief moment, and he said to me, "You're really talented." (Laughter) "You're really good. You know, the school newspaper needs a new cartoonist, and you should be the cartoonist. Just stop drawing in my class."
Hogy szereztem barátokat? Vicces képeket rajzoltam a tanáraimról, -- (Nevetés) -- és körbeadtam. Nos, 9. osztályban, angolórán, a barátom, John, aki mellettem ült, egy kicsit túlzásba vitte a nevetést. Mr. Greenwood nem örült. (Nevetés) (Nevetés) Rögtön észrevette, hogy én voltam a felfordulás okozója, és életemben először kiküldtek a folyosóra. Azt gondoltam: "Ó, ne, végem. A nagyapám meg fog ölni." Kijött a folyosóra, és azt mondta: "Hadd nézzem a papírt!" Azt gondoltam: "Jaj, ne! Biztos, azt gondolja, hogy levél." Fogtam ezt a képet, és odaadtam neki. Egy ideig csendben ültünk, majd azt mondta: "Nagyon tehetséges vagy." (Nevetés) "Nagyon jó vagy! Az iskolaújságnak szüksége van egy új karikaturistára, ennek neked kell lenned. Csak hagyd abba az óráimon való rajzolást!"
So my parents never found out about it. I didn't get in trouble. I was introduced to Mrs. Casey, who ran the school newspaper, and I was for three and a half years the cartoonist for my school paper, handling such heavy issues as, seniors are mean, freshmen are nerds, the prom bill is so expensive. I can't believe how much it costs to go to the prom. And I took the headmaster to task and then I also wrote an ongoing story about a boy named Wesley who was unlucky in love, and I just swore up and down that this wasn't about me, but all these years later it was totally me.
Így a szüleim sosem tudták meg. Nem kerültem bajba. Bemutattak Mrs. Casey-nek, aki az iskolaújságot vezette. Három és fél évig én voltam az iskolaújság karikaturistája, és olyan komoly témákkal foglalkoztam, mint a végzősök közönségesek, az elsősök stréberek, a szalagavató nagyon költséges. Nem is gondoltam volna, hogy egy szalagavató ennyibe kerül. Majd az igazgató lett a témám, azután pedig írtam egy folytatásos történetet egy Wesley nevű fiúról, akinek nem volt szerencséje a szerelemben, össze-vissza esküdöztem, hogy ez nem rólam szól. Pár évvel később azonban teljesen én voltam.
But it was so cool because I could write these stories, I could come up with these ideas, and they'd be published in the school paper, and people who I didn't know could read them. And I loved that thought, of being able to share my ideas through the printed page.
De annyira klassz volt, hogy megírhattam ezeket a történeteket, előjöhettem ezekkel a gondolatokkal, és megjelenhettek az iskolaújságban. Olyan emberek is olvashatták, akiket nem is ismertem. Szerettem azt a gondolatot, hogy megoszthatom az elképzeléseimet nyomtatott formában.
On my 14th birthday, my grandfather and my grandmother gave me the best birthday present ever: a drafting table that I have worked on ever since. Here I am, 20 years later, and I still work on this table every day. On the evening of my 14th birthday, I was given this table, and we had Chinese food. And this was my fortune: "You will be successful in your work." I taped it to the top left hand of my table, and as you can see, it's still there. Now I never really asked my grandparents for anything. Well, two things: Rusty, who was a great hamster and lived a great long life when I was in fourth grade. (Laughter) And a video camera. I just wanted a video camera. And after begging and pleading for Christmas, I got a second-hand video camera, and I instantly started making my own animations on my own, and all throughout high school I made my own animations. I convinced my 10th grade English teacher to allow me to do my book report on Stephen King's "Misery" as an animated short. (Laughter)
A 14. születésnapomra a nagyapám és a nagyanyám minden idők legjobb ajándékát adták: egy rajzasztalt, azóta is azon dolgozom. Itt vagyok, 20 évvel később, és még mindig ezen az asztalon dolgozom minden nap. A 14. szülinapom estéjén kaptam meg ezt az asztalt, és kínait ettünk. A jóslatot: "Sikeres leszel a munkádban." Az asztalom bal felső sarkába ragasztottam, és amint látják, még mindig ott van. Nem igazán kértem soha semmit a nagyszüleimtől. Nos, csak két dolgot: Rustyt, 4. osztályban, aki egy nagyszerű hörcsög volt, és szép hosszú életet élt. (Nevetés) És egy videokamerát. Csak egy videokamerát akartam. Kérés és könyörgés után karácsonyra kaptam egy használt videokamerát, és azonnal elkezdtem a saját rajzfilmjeimet készíteni. Egész középiskola alatt saját rajzfilmeket készítettem. 10. osztályban meggyőztem az angoltanáromat, hogy könyvismertetőt készíthessek Stephen King "Tortúra" című könyvéről, animációs rövidfilm formájában. (Nevetés)
And I kept making comics. I kept making comics, and at the Worcester Art Museum, I was given the greatest piece of advice by any educator I was ever given. Mark Lynch, he's an amazing teacher and he's still a dear friend of mine, and I was 14 or 15, and I walked into his comic book class halfway through the course, and I was so excited, I was beaming. I had this book that was how to draw comics in the Marvel way, and it taught me how to draw superheroes, how to draw a woman, how to draw muscles just the way they were supposed to be if I were to ever draw for X-Men or Spiderman. And all the color just drained from his face, and he looked at me, and he said, "Forget everything you learned." And I didn't understand. He said, "You have a great style. Celebrate your own style. Don't draw the way you're being told to draw. Draw the way you're drawing and keep at it, because you're really good."
Továbbra is készítettem képregényeket. Továbbra is készítettem képregényeket, és a Worcester Művészeti Múzeumban, a lehető legjobb tanácsot kaptam, amit egy pedagógustól valaha kaphattam. Mark Lynch csodálatos tanár, és most is nagyon jó barátom. 14-15 éves voltam, mikor besétáltam az óra közepén a képregény tanfolyamára, és annyira izgatott voltam, hogy majd kicsattantam. Volt egy könyvem, a "Hogyan rajzoljunk képregényt Marvel módra", innen tanultam meg, hogy rajzoljak szuperhőst, nőt, izmokat, úgy, ahogy ki kell nézniük, ha valamikor az X-Menhez vagy Pókemberhez kellene rajzolnom. Elsápadt, rám nézett és ezt mondta: "Felejts el mindent, amit eddig tanultál!" Nem értettem. A következőt mondta: "Nagyszerű stílusod van. Ünnepeld a saját stílusodat! Ne úgy rajzolj, ahogy mondják! Rajzolj továbbra is úgy, mint eddig, mert nagyon jól csinálod!"
Now when I was a teenager, I was angsty as any teenager was, but after 17 years of having a mother who was in and out of my life like a yo-yo and a father who was faceless, I was angry. And when I was 17, I met my father for the first time, upon which I learned I had a brother and sister I had never known about. And on the day I met my father for the first time, I was rejected from the Rhode Island School of Design, my one and only choice for college.
Tinédzser koromban, szorongó voltam, mint minden más tinédzser, de miután 17 évig az anyám hol megjelent az életemben, hol eltűnt, mint egy jojó, és egy arc nélküli apa, már dühös voltam. 17 évesen találkoztam először apámmal, akkor tudtam meg, hogy van egy fiú- és egy lánytestvérem, akik létezéséről addig nem is tudtam. Aznap találkoztam először az apámmal, amikor kiderült, hogy nem nyertem felvételt a Rhode Island Design Iskolába, az egyetlen főiskolára, amit választottam.
But it was around this time I went to Camp Sunshine to volunteer a week and working with the most amazing kids, kids with leukemia, and this kid Eric changed my life. Eric didn't live to see his sixth birthday, and Eric lives with me every day.
Akkoriban egy hétig önkénteskedtem a Camp Sunshine-nál, a legcsodálatosabb gyerekekkel dolgoztam, leukémiás gyerekekkel, és egy Eric nevű gyerek megváltoztatta az életemet. Eric nem élte meg a 6. születésnapját, de Eric velem van mindennap.
So after this experience, my art teacher, Mr. Shilale, he brought in these picture books, and I thought, "Picture books for kids!" and I started writing books for young readers when I was a senior in high school. Well, I eventually got to the Rhode Island School of Design. I transferred to RISD as a sophomore, and it was there that I took every course that I could on writing, and it was there that I wrote a story about a giant orange slug who wanted to be friends with this kid. The kid had no patience for him. And I sent this book out to a dozen publishers and it was rejected every single time, but I was also involved with the Hole in the Wall Gang Camp, an amazing camp for kids with all sorts of critical illnesses, and it's those kids at the camp that read my stories, and I read to them, and I saw that they responded to my work.
Ezután az élmény után a művészettan tanárom, Mr. Shilale, behozta ezeket a képeskönyveket, ekkor azt gondoltam: "Képeskönyv gyerekeknek!", és elkezdtem fiatal olvasóknak szóló könyveket írni, végzős koromban. Nos, végül bejutottam a Rhode Island Design Iskolába. Másodévesként kerültem a RIDI-be, és ott minden írással kapcsolatos kurzust felvettem, amit csak tudtam. Ott írtam is egy történetet egy óriás, narancssárga, meztelen csigáról, aki össze akart barátkozni ezzel a gyerekkel. A gyerek nem volt türelmes vele. Egy tucat kiadóhoz elküldtem ezt a könyvet, és minden egyes alkalommal elutasították. A Hole in the Wall Gang Camppel is kapcsolatba kerültem, ez egy csodálatos tábor olyan gyereknek, akik különböző, súlyos betegségekben szenvednek. Azok a táborban lévő gyerekek elolvasták a történeteimet, felolvastam nekik. Tőlük kaptam visszajelzéseket a munkámra.
I graduated from RISD. My grandparents were very proud, and I moved to Boston, and I set up shop. I set up a studio and I tried to get published. I would send out my books. I would send out hundreds of postcards to editors and art directors, but they would go unanswered. And my grandfather would call me every week, and he would say, "Jarrett, how's it going? Do you have a job yet?" Because he had just invested a significant amount of money in my college education. And I said, "Yes, I have a job. I write and illustrate children's books." And he said, "Well, who pays you for that?" And I said, "No one, no one, no one just yet. But I know it's going to happen."
Lediplomáztam a RIDI-n. A nagyszüleim nagyon büszkék voltak, Bostonba költöztem, és belevágtam egy üzletbe. Létrehoztam egy műtermet, és próbáltam kiadót találni. Szétküldtem a könyveimet. Százával küldtem szét képeslapokat szerkesztőknek és művészeti vezetőknek, de egyikre sem kaptam választ. A nagyapám minden héten felhívott, és megkérdezte: "Jarrett, mi újság? Van már munkád?" Mert jelentős összeget fektetett a főiskolai tanulmányaimba. Azt mondtam: "Igen, van munkám. Gyerekkönyveket írok, és illusztrálok." Erre ő ezt kérdezte: "És, ki fizet érte?" Azt válaszoltam: "Senki, senki, még senki. De tudom, hogy sikerülni fog."
Now, I used to work the weekends at the Hole in the Wall off-season programming to make some extra money as I was trying to get my feet off the ground, and this kid who was just this really hyper kid, I started calling him "Monkey Boy," and I went home and wrote a book called "Good Night, Monkey Boy." And I sent out one last batch of postcards. And I received an email from an editor at Random House with a subject line, "Nice work!" Exclamation point.
Akkor hétvégenként a Hole in the Wall idényen kívüli programtervezésében vettem részt, hogy keressek egy kis pénzt, és próbáltam talpra állni. Volt egy gyerek, aki nagyon hiperaktív volt, "majomfiúnak" kezdtem nevezni. Majd hazamentem, és írtam egy könyvet: "Jó éjt, Majomfiú" címmel. Még egy utolsó adag képeslapot szétküldtem. A Random House szerkesztőjétől kaptam egy emailt, aminek a tárgya az volt, hogy: "Szép munka!" Felkiáltójel.
"Dear Jarrett, I received your postcard. I liked your art, so I went to your website and I'm wondering if you ever tried writing any of your own stories, because I really like your art and it looks like there are some stories that go with them. Please let me know if you're ever in New York City." And this was from an editor at Random House Children's Books.
"Kedves Jarrett, megkaptam a képeslapját. Tetszett a műve, ezért ellátogattam a weboldalára, és azon tűnődtem, hogy próbálkozott-e már saját történetet írni. Igazán tetszik a műve, és úgy látszik, hogy történet is áll mögötte. Kérem, értesítsen, ha New Yorkban jár!" Ez a Random House Gyerekkönyvek egyik szerkesztőjétől jött.
So the next week I "happened" to be in New York. (Laughter) And I met with this editor, and I left New York for a contract for my first book, "Good Night, Monkey Boy," which was published on June 12, 2001.
A következő héten "éppen" New Yorkban jártam. (Nevetés) Találkoztam ezzel a szerkesztővel, és az első könyvem, a "Jó éjt, majomfiú" szerződésével hagytam el New Yorkot. 2001. június 12-én adták ki.
And my local paper celebrated the news. The local bookstore made a big deal of it. They sold out of all of their books. My friend described it as a wake, but happy, because everyone I ever knew was there in line to see me, but I wasn't dead. I was just signing books. My grandparents, they were in the middle of it. They were so happy. They couldn't have been more proud. Mrs. Alisch was there. Mr. Shilale was there. Mrs. Casey was there. Mrs. Alisch cut in front of the line and said, "I taught him how to read." (Laughter)
A helyi újságunk ünnepelte a hírt. A helyi könyvesbolt nagyot kaszált. Minden könyvet eladtak. A barátom ezt halotti tornak nevezte, de jó értelemben, mert mindenki, akit valaha ismertem sorban ott állt, hogy lásson, és nem voltam halott. Csak könyveket dedikáltam. A nagyszüleim mind ennek a középpontjába kerültek. Annyira boldogok voltak. Büszkébbek már nem is lehettek volna. Ott volt Mrs. Alisch. Ott volt Mr. Shilale. Ott volt Mrs. Casey. Mrs. Alisch előretolakodott a sorban, és azt mondta: "Én tanítottam meg olvasni!" (Nevetés)
And then something happened that changed my life. I got my first piece of significant fan mail, where this kid loved Monkey Boy so much that he wanted to have a Monkey Boy birthday cake. For a two-year-old, that is like a tattoo. (Laughter) You know? You only get one birthday per year. And for him, it's only his second. And I got this picture, and I thought, "This picture is going to live within his consciousness for his entire life. He will forever have this photo in his family photo albums."
Ezután olyan dolog történt, ami megváltoztatta az életemet. Megkaptam az első jelentős rajongói e-mailemet, egy gyerektől, aki annyira szerette a Majomfiút, hogy majomfiús születésnapi tortát akart. Egy 2 évesnek ez olyan, mint a tetoválás. (Nevetés) Nem? Csak egy születésnapunk van egy évben. És neki ez csak a második. Elém került egy fénykép, és azt gondoltam: "Ez a kép a tudatában fog élni egész életében. Mindig a családi fotóalbumában lesz ez a kép."
So that photo, since that moment, is framed in front of me while I've worked on all of my books.
Így az a fénykép, attól a pillanattól kezdve bekeretezve ott volt előttem, míg a többi könyvemet írtam.
I have 10 picture books out. "Punk Farm," "Baghead," "Ollie the Purple Elephant." I just finished the ninth book in the "Lunch Lady" series, which is a graphic novel series about a lunch lady who fights crime. I'm expecting the release of a chapter book called "Platypus Police Squad: The Frog Who Croaked." And I travel the country visiting countless schools, letting lots of kids know that they draw great cats.
10 képeskönyvet adtam ki. "Punk Farm", "Zacskófej", "Ollie, a lila elefánt". Éppen befejeztem a 9. könyvemet, a "Konyhás néni" sorozatot, ami egy képregény sorozat egy konyhás néniről, aki a bűnözés ellen harcol. Várhatóan kiadásra kerül egy gyermekkönyv "Kacsacsőrű rendőrosztag: A brekegő béka" címmel. Az országot járva számtalan iskolába ellátogatok, sok gyerekkel tudatom, hogy nagyszerű macskákat rajzolnak.
And I meet Bagheads. Lunch ladies treat me really well. And I got to see my name in lights because kids put my name in lights. Twice now, the "Lunch Lady" series has won the Children's Choice Book of the Year in the third or fourth grade category, and those winners were displayed on a jumbotron screen in Times Square. "Punk Farm" and "Lunch Lady" are in development to be movies, so I am a movie producer and I really do think, thanks to that video camera I was given in ninth grade. I've seen people have "Punk Farm" birthday parties, people have dressed up as "Punk Farm" for Halloween, a "Punk Farm" baby room, which makes me a little nervous for the child's well-being in the long term.
Találkoztam Zacskófejekkel. A konyhás nénik igazán jól bánnak velem. Ismert lett a nevem, a gyerekek tették azzá. Most már másodszorra, a "Konyhás néni" sorozat 3. vagy 4. kategóriában megnyerte a Children's Choice Book of the Yeart, és a győzteseket bemutatták egy kivetítőn a Times Square-en. A "Punk Farm" és a "Konyhás néni" megfilmesítése folyamatban van, így filmproducer is vagyok, és tényleg azt gondolom, hogy ez annak a videokamerának köszönhető, amit 9. osztályos koromban kaptam. Láttam már "Punk Farm" szülinapi bulikat, embereket "Punk Farm"-nak öltözve Halloweenkor, "Punk Farm" gyerekszobát, ami mondjuk egy kicsit aggaszt a gyerek hosszútávú jóléte miatt.
And I get the most amazing fan mail, and I get the most amazing projects, and the biggest moment for me came last Halloween. The doorbell rang and it was a trick-or-treater dressed as my character. It was so cool.
A legcsodálatosabb rajongói leveleket kapom, a legcsodálatosabb projekteket, és a legnagyobb dolog tavaly Halloweenkor történt. Megszólalt a csengő, és egy trick-or-treater volt az egyik karakteremnek öltözve. Ez annyira klassz volt.
Now my grandparents are no longer living, so to honor them, I started a scholarship at the Worcester Art Museum for kids who are in difficult situations but whose caretakers can't afford the classes. And it displayed the work from my first 10 years of publishing, and you know who was there to celebrate? Mrs. Alisch.
A nagyszüleim már nem élnek, így a tiszteletükre ösztöndíjat indítottam a Worcester Művészeti Múzeumban nehéz helyzetben lévő gyerekek számára, akiknek a gondviselői nem engedhetik meg maguknak az órákat. Az első 10 év kiadói munkámat mutatták be, és tudják ki jött el ünnepelni? Mrs. Alisch.
I said, "Mrs. Alisch, how are you?"
Azt kérdeztem: "Mrs. Alisch, hogy van?"
And she responded with, "I'm here." (Laughter)
Ő így válaszolt: "Itt vagyok." (Nevetés)
That's true. You are alive, and that's pretty good right now.
Ez igaz. Életben van, és ez nagyon jó hír.
So the biggest moment for me, though, my most important job now is I am a dad myself, and I have two beautiful daughters, and my goal is to surround them by inspiration, by the books that are in every single room of our house to the murals I painted in their rooms to the moments for creativity where you find, in quiet times, by making faces on the patio to letting her sit in the very desk that I've sat in for the past 20 years. Thank you. (Applause)
A legszebb pillanat számomra. A legfontosabb munkám most az, hogy apa vagyok, két gyönyörű lányom van. A célom, hogy körülvegyem őket inspirációval, a könyvekkel, amik a házunk minden szobájában ott vannak, a falfestményekkel, amiket a szobájukban festettem, a kreatív pillanatokkal, csendes időszakban, arcokat rajzolunk a teraszra, hagyom, hogy ahhoz a bizonyos asztalhoz odaüljenek, aminél az elmúlt 20 évben én ültem. Köszönöm. (Taps)