This is how war starts. One day you're living your ordinary life, you're planning to go to a party, you're taking your children to school, you're making a dentist appointment. The next thing, the telephones go out, the TVs go out, there's armed men on the street, there's roadblocks. Your life as you know it goes into suspended animation. It stops.
Így kezdődik egy háború. Az egyik nap még éled a megszokott életed, egy buliba tervezel menni, viszed a gyerekeidet az iskolába, időpontot foglalsz a fogorvosnál. Aztán, egyszercsak megszakadnak a telefonvonalak, elmegy a TV adás, fegyveres emberek vannak az utcán, útlezárások vannak. A megszokott életed egy felfüggesztett valósággá válik. Megáll.
I'm going to steal a story from a friend of mine, a Bosnian friend, about what happened to her, because I think it will illustrate for you exactly what it feels like. She was walking to work one day in April, 1992, in a miniskirt and high heels. She worked in a bank. She was a young mother. She was someone who liked to party. Great person. And suddenly she sees a tank ambling down the main road of Sarajevo knocking everything out of its path. She thinks she's dreaming, but she's not. And she runs as any of us would have done and takes cover, and she hides behind a trash bin, in her high heels and her miniskirt. And as she's hiding there, she's feeling ridiculous, but she's seeing this tank go by with soldiers and people all over the place and chaos and she thinks, "I feel like Alice in Wonderland going down the rabbit hole, down, down, down into chaos, and my life will never be the same again."
Most lopok egy történetet az egyik barátomtól, egy boszniai barátom történetét, mert szerintem illusztrálná Önöknek, hogy pontosan milyen érzés is ez. 1992 áprilisának egyik napján épp munkába sétált miniszoknyában és magassarkúban. Egy bankban dolgozott. Fiatal anya volt. Valaki aki szeretett bulizni. Egy nagyszerű ember. És hirtelen meglát egy tankot, amint Szarajevó főutcáján csordogál félresodorva mindent, ami az útjába akad. Azt gondolja, hogy csak álmodik, de nem. És elkezd futni, mint ahogy bármelyikünk tette volna, fedezékbe vonul, egy szeméttároló mögé bújik, a magassarkújában és a miniszoknyában. És mialatt ott bujkált nevetségesnek érzezte magát, de látja a tankot elhaladni a katonákkal, és mindenfelé emberek vannak, teljes a káosz, és azt gondolja, "Úgy érzem magam, mint Alíz Csodaországban, ahogy halad lefelé a nyúlüregben, lejjebb és lejjebb, le a káoszba, és az életem már sosem lesz a régi."
A few weeks later, my friend was in a crowd of people pushing with her infant son in her arms to give him to a stranger on a bus, which was one of the last buses leaving Sarajevo to take children out so they could be safe. And she remembers struggling with her mother to the front, crowds and crowds of people, "Take my child! Take my child!" and passing her son to someone through a window. And she didn't see him for years. The siege went on for three and a half years, and it was a siege without water, without power, without electricity, without heat, without food, in the middle of Europe, in the middle of the 20th century.
Néhány héttel később, a barátom egy tömegben volt, furakodott előre az újszülött kisfiával a karjaiban, hogy odaadja egy idegennek egy buszon, ami egyike volt a Szarajevót elhagyó utolsó buszoknak, hogy kivigyék a gyerekeket a városból, hogy biztonságban legyenek. És emlékszik, ahogy tolakodtak előre az anyjával, emberek tömkelegén keresztül, "Az én gyerekem vigyék! Az enyémet!" és átadta a fiát valakinek az ablakon át. Évekig nem látta viszont. Az ostrom három és fél évig tartott, víz nélkül, áram nélkül, elektromosság nélkül, fűtés nélkül, étel nélkül, Európa szívében a 20. század közepén.
I had the honor of being one of those reporters that lived through that siege, and I say I have the honor and the privilege of being there because it's taught me everything, not just about being a reporter, but about being a human being. I learned about compassion. I learned about ordinary people who could be heroes. I learned about sharing. I learned about camaraderie. Most of all, I learned about love. Even in the midst of terrible destruction and death and chaos, I learned how ordinary people could help their neighbors, share food, raise their children, drag someone who's being sniped at from the middle of the road even though you yourself were endangering your life, helping people get into taxis who were injured to try to take them to hospitals.
Az enyém volt a megtiszteltetés, hogy egyike lehettem azoknak a riportereknek, akik átélték ezt az ostromot, és azért mondom, hogy megtiszteltetés és kiváltság volt, hogy ott lehettem, mert ez mindent megtanított nekem, nem csak a riporteri, hanem az emberi létről is. Tanultam a könyörületről. Átlagos emberekről, akik hősökké váltak. Tanultam az osztozkodásról. Tanultam a bajtársiasságról. De leginkább a szeretetről. Még ez a borzalmas pusztítás, halál és káosz közepette is megtanultam, hogy az átlagemberek hogyan segítenek a szomszédjaikon, megosztják az ételüket, felnevelik a gyerekeiket, elvonszolnak az út közepéről valakit, akire éppen lőnek, akkor is, ha ezzel a saját elétüket veszélyeztették, sérülteket segítettek be taxikba, hogy megpróbálják kórházba juttatni őket.
I learned so much about myself. Martha Gellhorn, who's one of my heroes, once said, "You can only love one war. The rest is responsibility." I went on to cover many, many, many wars after that, so many that I lost count, but there was nothing like Sarajevo.
Nagyon sokat tanultam magamról. Martha Gellhorn, a hőseim egyike, egyszer azt mondta: "Csak egy háborút szerethetsz. A többi csak kötelesség." Ezután még sok-sok háborúból tudósítottam, olyan sokat, hogy már számolni se tudom, de egyik sem volt olyan, mint Szarajevó.
Last April, I went back to a very strange -- what I called a deranged high school reunion. What it was, was the 20th anniversary of the siege, the beginning of the siege of Sarajevo, and I don't like the word "anniversary," because it sounds like a party, and this was not a party. It was a very somber gathering of the reporters that worked there during the war, humanitarian aid workers, and of course the brave and courageous people of Sarajevo themselves. And the thing that struck me the most, that broke my heart, was walking down the main street of Sarajevo, where my friend Aida saw the tank coming 20 years ago, and in that road were more than 12,000 red chairs, empty, and every single one of them symbolized a person who had died during the siege, just in Sarajevo, not in all of Bosnia, and it stretched from one end of the city to a large part of it, and the saddest for me were the tiny little chairs for the children.
Múlt áprilisban visszatértem egy nagyon furcsa -- én őrült középiskolai osztálytalálkozónak hívtam. Ez valójában az ostrom 20. évfordulója volt, a szarajevói ostrom kezdetének, és nem szeretem az "évforduló" szót, mert úgy hangzik, mint egy buli, és ez nem egy buli volt. Ez egy elég komor összejövetele volt a riportereknek, akik ott dolgoztak a háború alatt, humanitárius segélymunkásokkal, és persze Szarajevó bátor és merész lakosaival együtt. Az a dolog, ami a legnagyobb hatással volt rám, ami összetörte a szívem, maga az volt, ahogy Szarajevó főutcáján sétáltam, ahol a barátom, Aida, látta közeledni a tankot 20 évvel ezelőtt, és ezen az utcán több mint 12.000 piros szék állt üresen, és minden egyes darab egy embert szimbolizált, aki meghalt az ostromban, csupán csak Szarajevóban, nem egész Boszniában, és a székek a város egyik végéből kiterjedtek annak nagy részére, de a legszomorúbbak számomra a pici kis székek voltak a gyerekek emlékére.
I now cover Syria, and I started reporting it because I believed that it needs to be done. I believe a story there has to be told. I see, again, a template of the war in Bosnia. And when I first arrived in Damascus, I saw this strange moment where people didn't seem to believe that war was going to descend, and it was exactly the same in Bosnia and nearly every other country I've seen where war comes. People don't want to believe it's coming, so they don't leave, they don't leave before they can. They don't get their money out. They stay because you want to stay in your home. And then war and chaos descend.
Most Szíriából tudósítok, és azért kezdtem el tudósítani, mert úgy hittem, szükség van rá. Úgy hiszem, itt egy történet elmesélésre vár. Ismét látom a boszniai háború sablonját. És amikor először megérkeztem Damaszkuszba, egy furcsa pillanatot láttam, ahol az emberek nem hitték el, hogy a háború eléri majd őket, mert ugyanez volt Boszniában is, és szinte minden más országban is, ahol háború közeleg. Az emberek nem akarják elhinni, hogy jön, és ezért nem távoznak, nem mennek el, amíg bírnának. Nem veszik ki a pénzüket. Ott maradnak, mert mindenki az otthonában akar maradni. És aztán a háború és a káosz utoléri őket.
Rwanda is a place that haunts me a lot. In 1994, I briefly left Sarajevo to go report the genocide in Rwanda. Between April and August, 1994, one million people were slaughtered. Now if those 12,000 chairs freaked me out with the sheer number, I want you just for a second to think of a million people. And to give you some example, I remember standing and looking down a road as far as I could see, at least a mile, and there were bodies piled twice my height of the dead. And that was just a small percentage of the dead. And there were mothers holding their children who had been caught in their last death throes.
Ruanda egy hely, ami sokat kísért. 1994-ben, röviden távoztam Szarajevóból, hogy tudósítsak a ruandai népirtásról. 1994 áprilisa és augusztusa között egymillió embert mészároltak le. Ha engem már ez a 12.000 szék így felkavart pusztán a mennyiségével, szeretném, hogy gondoljanak egymillió emberre, ha csak egy másodpercre is. És hogy egy példával szolgáljak, emlékszem, ahogy álltam egy úton és végignéztem rajta, ameddig csak bírtam, legalább egy mérföldig, és végig holttestek halomjait láttam, kétszer magasabban, mint én. És ez a halottak csak egy kis százaléka volt. Anyákat láttam, ahogy a gyerekeiket karolták, akik már a halálukon voltak.
So we learn a lot from war, and I mention Rwanda because it is one place, like South Africa, where nearly 20 years on, there is healing. Fifty-six percent of the parliamentarians are women, which is fantastic, and there's also within the national constitution now, you're actually not allowed to say Hutu or Tutsi. You're not allowed to identify anyone by ethnicity, which is, of course, what started the slaughter in the first place. And an aid worker friend of mine told me the most beautiful story, or I find it beautiful. There was a group of children, mixed Hutus and Tutsis, and a group of women who were adopting them, and they lined up and one was just given to the next. There was no kind of compensation for, you're a Tutsi, you're a Hutu, you might have killed my mother, you might have killed my father. They were just brought together in this kind of reconciliation, and I find this remarkable. So when people ask me how I continue to cover war, and why I continue to do it, this is why.
Szóval sokat tanulunk a háborúból, és azért említettem Ruandát, mert egy olyan hely, mint Dél-Afrika, ahol 20 évvel később gyógyulást tapasztalhatunk. Az országgyűlési képviselők 56%-a nő, ami fantasztikus, és ma már az ország alkotmánya tiltja a hutu és a tutsi megnevezések használatát. Tilos bárkit az etnikai hovatartozása alapján azonosítani, mert természetesen ez volt a mészárlás elsődleges oka. Egy segélymunkás barátom elmesélt egy gyönyörű történetet, legalábbis nekem az volt. Volt egy csoport gyerek, hutuk és tutsik keverve, és egy csoport asszony, akik majd örökbe fogadják őket, és a sorban álló gyerekeket egymás után adták a nőknek. Nem volt semmilyen kompenzálás, hogy te egy tutsi vagy, te egy hutu vagy, talán te ölted meg az anyám, talán te ölted meg az apám. Csak összehozta őket ez a fajta kibékülés, és szerintem ez csodálatos. így mikor megkérdeznek, hogy tudom folytatni a háborús tudósítását, és miért folytatom, hát ezért folytatom.
When I go back to Syria, next week in fact, what I see is incredibly heroic people, some of them fighting for democracy, for things we take for granted every single day. And that's pretty much why I do it.
Amikor visszatérek Szíriába, tulajdonképpen a jövő héten, amit látok, az egy sor hihetetlenül hősies ember, néhányuk a demokráciáért harcol, olyasmikért, amiket mi minden egyes nap biztosra veszünk. És nagyjából ezért csinálom.
In 2004, I had a little baby boy, and I call him my miracle child, because after seeing so much death and destruction and chaos and darkness in my life, this ray of hope was born. And I called him Luca, which means "The bringer of light," because he does bring light to my life. But I'm talking about him because when he was four months old, my foreign editor forced me to go back to Baghdad where I had been reporting all throughout the Saddam regime and during the fall of Baghdad and afterwards, and I remember getting on the plane in tears, crying to be separated from my son, and while I was there, a quite famous Iraqi politician who was a friend of mine said to me, "What are you doing here? Why aren't you home with Luca?" And I said, "Well, I have to see." It was 2004 which was the beginning of the incredibly bloody time in Iraq, "I have to see, I have to see what is happening here. I have to report it." And he said, "Go home, because if you miss his first tooth, if you miss his first step, you'll never forgive yourself. But there will always be another war."
2004-ben kisfiam született, és csodagyereknek tartom, mert miután ennyi halált, pusztítást, káoszt és sötétséget láttam életem során, megszületett ez a kis reménysugár. És Lucának neveztem el, ami azt jelenti "fényhozó", mivel tényleg fényt hoz az életembe. De most azért beszélek róla, mert amikor négy hónapos volt, a külföldi szerkesztőm visszaküldött Bagdadba, ahol a teljes Saddam-rezsim alatt tudósítottam, és Bagdad bukása közben és utána is, és emlékszem, ahogy könnyes szemmel felszállok a repülőre, sírok, mert el leszek választva a fiamtól, és mialatt ott voltam egy igazán híres iraki politikus, aki a barátom volt, azt mondta, "Mit keresel te itt? Miért nem vagy otthon Lucával?" Mire én, "Mert muszáj látnom." 2004 volt, a kezdete egy hihetetlenül véres időszaknak Irakban, "Muszáj látnom, muszáj látnom, hogy mi történik itt. Muszáj tudósítanom." És ő azt mondta, "Menj haza, mert ha lemaradsz az első fogáról, az első lépéséről, sosem fogod magadnak megbocsátani. De mindig lesz egy másik háború."
And there, sadly, will always be wars. And I am deluding myself if I think, as a journalist, as a reporter, as a writer, what I do can stop them. I can't. I'm not Kofi Annan. He can't stop a war. He tried to negotiate Syria and couldn't do it. I'm not a U.N. conflict resolution person. I'm not even a humanitarian aid doctor, and I can't tell you the times of how helpless I've felt to have people dying in front of me, and I couldn't save them. All I am is a witness. My role is to bring a voice to people who are voiceless. A colleague of mine described it as to shine a light in the darkest corners of the world. And that's what I try to do. I'm not always successful, and sometimes it's incredibly frustrating, because you feel like you're writing into a void, or you feel like no one cares. Who cares about Syria? Who cares about Bosnia? Who cares about the Congo, the Ivory Coast, Liberia, Sierra Leone, all of these strings of places that I will remember for the rest of my life? But my métier is to bear witness and that is the crux, the heart of the matter, for us reporters who do this. And all I can really do is hope, not to policymakers or politicians, because as much as I'd like to have faith that they read my words and do something, I don't delude myself.
És sajnos mindig lesznek háborúk. És becsapnám magam, ha azt hinném, hogy mint újságíró, riporter vagy író, az amit teszek, megállíthatja őket. Én nem bírom. Nem vagyok Kofi Annan. Ő nem tud megállítani egy háborút. Próbált tárgyalni Szíriáról, de nem sikerült neki. Nem vagyok egy ENSZ-es konfliktus kezelő. Még egy humanitárius segély orvos sem vagyok, és nem tudnám megmondani, hányszor álltam tehetetlenül, míg emberek haltak meg előttem, és nem tudtam őket megmenteni. Csupán egy tanú vagyok. Az a szerepem, hogy hangot adjak azoknak, akiknek nincsen. Egy munkatársam úgy írta le, hogy fényt hozunk a föld legsötétebb zugaiba. És ezt próbálom én is tenni. Nem mindig járok sikerrel, és néha roppant idegesítő tud lenni, mert úgy érzi az ember, hiába ír, vagy úgy érzi, senkit sem érdekel. Kit érdekel Szíria? Kit érdekel Bosznia? Kit érdekel Kongó, Elefántcsontpart, Libéria vagy Sierra Leone, ez a sor hely, melyet soha életemben nem fogok elfelejteni? De a hivatásom az, hogy tanúskodjak, és ez a lényeg, a dolog szíve, nekünk riportereknek, akik ezt csináljuk. És csupán csak annyit tehetek, hogy reménykedek, nem az államvezetésben vagy a politikusokban, mivel akármennyire is bízni szeretnék abban, hogy olvassák a szavaim és tesznek annak érdekében, nem csaphatom be magam.
But what I do hope is that if you remember anything I said or any of my stories tomorrow morning over breakfast, if you can remember the story of Sarajevo, or the story of Rwanda, then I've done my job.
Viszont remélem, hogy holnap miközben reggeliznek, emlékeznek majd arra, amit mondtam vagy a történeteim egyikére, és ha emlékeznek Szarajevó vagy Ruanda történetére, akkor elvégeztem a munkám.
Thank you very much.
Köszönöm szépen.
(Applause)
(Taps)