As someone who has spent his entire career trying to be invisible
Mivel egész karrierem során próbáltam láthatatlan maradni,
standing in front of an audience is a cross between an out-of-body experience and a deer caught in the headlights, so please forgive me for violating one of the TED commandments by relying on words on paper, and I only hope I'm not struck by lightning bolts before I'm done. I'd like to begin by talking about some of the ideas that motivated me to become a documentary photographer.
most, hogy itt állok a közönség előtt, olyan, mintha a testen kívüli élmény és reflektorfény keveréke lenne, így kérem bocsássák meg nekem, hogy megszegem a TED egyik irányelvét azzal, hogy papírról olvasom fel a szavaimat, és csak remélni tudom, hogy nem ér villámcsapás, mielőtt végzek. Azzal szeretném kezdeni, hogy megosztok pár dolgot, ami arra ösztönzött, hogy fotóriporter legyek.
I was a student in the '60s, a time of social upheaval and questioning, and on a personal level, an awakening sense of idealism. The war in Vietnam was raging; the Civil Rights Movement was under way; and pictures had a powerful influence on me. Our political and military leaders were telling us one thing, and photographers were telling us another. I believed the photographers, and so did millions of other Americans. Their images fueled resistance to the war and to racism. They not only recorded history; they helped change the course of history. Their pictures became part of our collective consciousness and, as consciousness evolved into a shared sense of conscience, change became not only possible, but inevitable.
A '60-as években diák voltam, a társadalmi felemelkedés, és a kétkedés korában, és személy szerint az ébredezö idealizmusban. Dúlt a vietnámi háború, formálódott a civiljogi mozgalom, és a képek óriási hatással voltak rám. A politikai és katonai vezetőink egy dolgot mondtak nekünk, a fotók készítői pedig valami egészen mást. Én a fotográfusoknak hittem, akárcsak amerikaiak milliói. Az ő képeik táplálták a háborúval és rasszizmussal szembeni ellenállást. Nem csak megörökítették a történelmet, hanem segítettek formálni azt. A képeik részévé váltak a közösség tudatának és, ahogyan ez a tudat egymással közös elmélkedéssé fejlődött, a változás nem csak lehetséges, de elkerülhetetlen is lett.
I saw that the free flow of information represented by journalism, specifically visual journalism, can bring into focus both the benefits and the cost of political policies. It can give credit to sound decision-making, adding momentum to success. In the face of poor political judgment or political inaction, it becomes a kind of intervention, assessing the damage and asking us to reassess our behavior. It puts a human face on issues which from afar can appear abstract or ideological or monumental in their global impact. What happens at ground level, far from the halls of power, happens to ordinary citizens one by one.
Azt láttam, hogy az információ áramlás, amit a sajtó jelent, különösen a vizuális újságírás, képes előtérbe helyezni a politikai ténykedés eredményeit és az árát is. Hitelesíthet döntéshozókat, és reflektorfénybe helyezheti a sikert. Hibás politikai intékzedés, vagy a politika tétlensége esetén, a közbelépés egyik formája, csökkentve a kár mértékét és figyelmeztet, hogy felülvizsgáljuk a viselkedésünket Emberi arcot rajzolt olyan dolgoknak, amik távolról elvont dolognak tűnnek, és monumentálisnak társadalmi hatásukban. Ami a mindennapokban történik, távol a hatalomtól, a hétköznapi emberek mindegyikével.
And I understood that documentary photography has the ability to interpret events from their point of view. It gives a voice to those who otherwise would not have a voice. And as a reaction, it stimulates public opinion and gives impetus to public debate, thereby preventing the interested parties from totally controlling the agenda, much as they would like to. Coming of age in those days made real the concept that the free flow of information is absolutely vital for a free and dynamic society to function properly. The press is certainly a business, and in order to survive it must be a successful business, but the right balance must be found between marketing considerations and journalistic responsibility.
Ekkor fogtam fel, hogy a dokumentarista fotográfia képes értelmezni az eseményeket, és a hétköznapi ember szemével megmutatni. Olyanokat képes megszólaltatni, akiknek másként nem lenne hangja. Reakcióként pedig stimulálja a közvéleményt és irányt adhat a nyilvános vitának, ezzel megakadályozva az érdekelt feleket a közbeszéd kedvük szerinti irányításában Ezekben az időkben nyilvánvalóvá vált az információ szabad áramlása létfontosságú egy szabad és dinamikus társadalom megfelelő működéséhez. A sajtó természetesen üzlet, és a túléléséhez sikeres üzletnek kell lennie, de a megfelelő egyensúlyt meg kell találni a marketing megfontolások és az újságírói felelősség között.
Society's problems can't be solved until they're identified. On a higher plane, the press is a service industry, and the service it provides is awareness. Every story does not have to sell something. There's also a time to give. That was a tradition I wanted to follow. Seeing the war created such incredibly high stakes for everyone involved and that visual journalism could actually become a factor in conflict resolution -- I wanted to be a photographer in order to be a war photographer. But I was driven by an inherent sense that a picture that revealed the true face of war would almost by definition be an anti-war photograph.
A társadalmi problémákat nem lehet megoldani látatlanban. Nagyobb léptékben a sajtó egy szolgáltató ágazat, és a szolgáltatás amit nyújt, az éberség. Nem kell minden sztorinak eladnia valamit. Van, amikor csak adni kell. Ezt a hagyományt akartam én követni. Látni a háborút, ami minden érintett számára óriási kockázatot jelentett és hogy a sajtófotó képes konfliktusokat megoldó tényezővé válni. Azért akartam fotóriporter lenni, hogy háborút fényképezhessek. De az a határozott hit vezértelt, hogy a háború igazi arcát felfedő fénykép nem lehet más, csak háború ellenes fénykép.
I'd like to take you on a visual journey through some of the events and issues I've been involved in over the past 25 years. In 1981, I went to Northern Ireland. 10 IRA prisoners were in the process of starving themselves to death in protest against conditions in jail. The reaction on the streets was violent confrontation. I saw that the front lines of contemporary wars are not on isolated battlefields, but right where people live. During the early '80s, I spent a lot of time in Central America, which was engulfed by civil wars that straddled the ideological divide of the Cold War.
Tartsanak velem egy vizuális utazásra néhány eseményre amikben érintett voltam az elmúlt 25 évben. 1981-ben Észak-Írországba mentem. 10 IRA fogoly tartott éhség sztrájkot a börtönben uralkodó állapotok elleni tiltakozásként. Erre válaszul kegyetlen összecsapások törtek ki az utcákon. Megjártam a kortárs háborúk frontjait és láttam, hogy nem elszigetelt harcmezőkön húzódnak, hanem ahol az emberek élnek. A '80-as évek elején sok időt töltöttem Közép-Amerikában, ahol polgárháborúk dúltak amik a Hidegháború megosztottsága mentén húzódtak.
In Guatemala, the central government -- controlled by a oligarchy of European decent -- was waging a scorched Earth campaign against an indigenous rebellion, and I saw an image that reflected the history of Latin America: conquest through a combination of the Bible and the sword. An anti-Sandinista guerrilla was mortally wounded as Commander Zero attacked a town in Southern Nicaragua. A destroyed tank belonging to Somoza's national guard was left as a monument in a park in Managua, and was transformed by the energy and spirit of a child. At the same time, a civil war was taking place in El Salvador, and again, the civilian population was caught up in the conflict.
Guatemalában a központi kormány -- amit európai oligarchák irányítottak -- felperzseltek mindent, hogy leverjék a felkelést, és láttam egy képet, ami Latin Amerika történetét tükrözte: hódítás a Biblia és a kard együttesével. Egy Sandista ellenes gerilla halálosan megsérült amikor Zéró parancsnok megtámadott egy várost Dél-Nicaraguában. A Somoza nemzeti gárda egy megsemmisült tankja hátramaradt emlékműként a Managua parkban, és egy gyerek energiája és vidámsága életre keltette. Ez idő alatt El Sarvadorban is polgárháború készülődött, és a civil lakosság ismét a konfliktus ütköző zónájában rekedt.
I've been covering the Palestinian-Israeli conflict since 1981. This is a moment from the beginning of the second intifada, in 2000, when it was still stones and Molotovs against an army. In 2001, the uprising escalated into an armed conflict, and one of the major incidents was the destruction of the Palestinian refugee camp in the West Bank town of Jenin. Without the political will to find common ground, the continual friction of tactic and counter-tactic only creates suspicion and hatred and vengeance, and perpetuates the cycle of violence.
1981-től tudósítok a palesztin-izraeli konfliktusról. Ez a 2000-es második intifada egyik kezdeti pillanata, ismét kövekkel és molotov koktéllal harcolnak egy hadsereg ellen. 2001-ben a felkelésből fegyveres konfliktus lett, és a legfőbb incidensek egyike a palesztin menekülttábor megsemmisítése volt a Nyugati parton, Jenin városában. Ha a politika világa nem képes közös nevezőt találni, akkor a folytonos támadó és ellentámadó taktikák csak gyanakvást, gyűlöletet és kegyetlenséget szülnek, állandósítva az erőszak körforgását.
In the '90s, after the breakup of the Soviet Union, Yugoslavia fractured along ethnic fault lines, and civil war broke out between Bosnia, Croatia and Serbia. This is a scene of house-to-house fighting in Mostar, neighbor against neighbor. A bedroom, the place where people share intimacy, where life itself is conceived, became a battlefield. A mosque in northern Bosnia was destroyed by Serbian artillery and was used as a makeshift morgue. Dead Serbian soldiers were collected after a battle and used as barter for the return of prisoners or Bosnian soldiers killed in action. This was once a park. The Bosnian soldier who guided me told me that all of his friends were there now.
A '90-es években a Szovjetunió felbomlását követően Jugoszlávia etnikai törésvonalak mentén feldarabolódott, és kitört a polgárháború a polgárháború Bosznia, Horvátország, és Szerbia között. Ez a házról-házra zajló harcok egyik jelenete Mostarnál, szomszédok harcolnak szomszédaik ellen. Egy hálószoba, ahol az emberek intim pillanataikat töltik, ahol az élet születik, maga is harctérré vált. A szerb tüzérség megsemmisített egy mecsetet Észak-Boszniában és harctéri hullaháznak használták. Összegyűjtötték a halott szerb katonákat a harcok után és elcserélték, hogy visszakapják foglyaikat vagy harcban megölt bosnyák katonákra. Ez itt valaha park volt. A bosnyák katona, aki a vezetőm volt azt mondta, hogy már minden barátja itt nyugszik.
At the same time in South Africa, after Nelson Mandela had been released from prison, the black population commenced the final phase of liberation from apartheid. One of the things I had to learn as a journalist was what to do with my anger. I had to use it, channel its energy, turn it into something that would clarify my vision, instead of clouding it. In Transkei, I witnessed a rite of passage into manhood, of the Xhosa tribe. Teenage boys lived in isolation, their bodies covered with white clay. After several weeks, they washed off the white and took on the full responsibilities of men. It was a very old ritual that seemed symbolic of the political struggle that was changing the face of South Africa.
Ez idő alatt Dél-Afrikában, Nelson Mandela börtönből való kiszabadulása után, a fekete népesség tovább lépett az apartheid alóli felszabadulás felé. Az egyik dolog, amit újságíróként meg kellett tanulnom hogy mit tegyek a dühömmel. Az energiáját arra kellett fordítanom, hogy segítse a tisztánlátásom, ahelyett hogy elhomályosítaná. Transkei-ben a férfivá válási szertartás szemtanúja voltam a Xhosa törzsnél. Tinzenéves fiúk éltek elszigetelten, a testüket fehér agyag borította. néhány hét után lemosták a fehér agyagot és teljes jogú férfiakká váltak. Ez a nagyon régi hagyomány szimbolikusnak tűnt a Dél-Afrikát átalakító politikai küzdelmek közepette.
Children in Soweto playing on a trampoline. Elsewhere in Africa there was famine. In Somalia, the central government collapsed and clan warfare broke out. Farmers were driven off their land, and crops and livestock were destroyed or stolen. Starvation was being used as a weapon of mass destruction -- primitive but extremely effective. Hundreds of thousands of people were exterminated, slowly and painfully. The international community responded with massive humanitarian relief, and hundreds of thousands of more lives were saved. American troops were sent to protect the relief shipments, but they were eventually drawn into the conflict, and after the tragic battle in Mogadishu, they were withdrawn. In southern Sudan, another civil war saw similar use of starvation as a means of genocide.
Sowetoi gyerekek játszanak a trambulinon. Afrikában máshol éhség pusztított. Szomália központi kormányzata összeomlott és törzsi háború robbant ki. A földműveseket elkergették a földjeikről, a terményeket és a jószágokat ellopták, vagy elpusztították. A nélkülözés a tömegpusztítás fegyvere lett -- primitív, de rendkívül hatásos. Emberek százezreit mészárolták le, lassan és nagyon fájdalmasan. A nemzetközi közösség hatalmas segély akcióval válaszolt, életek százezreit megmentve. Amerikai csapatokat küldtek a segélyszállítmányok védelmére, de belecsöppentek a helyi konfliktusba, Mogadishu tragikus ütközete után pedig kivonták őket. Dél-Szudánban egy másik polgárháborúban pusztított a nélkülözés a fajirtás eszközeként.
Again, international NGOs, united under the umbrella of the U.N., staged a massive relief operation and thousands of lives were saved. I'm a witness, and I want my testimony to be honest and uncensored. I also want it to be powerful and eloquent, and to do as much justice as possible to the experience of the people I'm photographing. This man was in an NGO feeding center, being helped as much as he could be helped. He literally had nothing. He was a virtual skeleton, yet he could still summon the courage and the will to move. He had not given up, and if he didn't give up, how could anyone in the outside world ever dream of losing hope? In 1994, after three months of covering the South African election, I saw the inauguration of Nelson Mandela, and it was the most uplifting thing I've ever seen. It exemplified the best that humanity has to offer. The next day I left for Rwanda, and it was like taking the express elevator to hell.
A segélyszervezetek ismét az ENSZ ernyője alatt egyesültek, újabb komoly segély akcióba kezdtek életek ezreit megmentve. Szemtanú vagyok, a vallomásom őszinte és cenzúrázatlan kell, hogy legyen. Az a célom, hogy erőteljes és beszédes legyen, és amennyire csak lehet, igazságos legyen azokkal az emberekkel, akiket fotózok. Ez a férfi egy élelmezési segély központban volt, segítettek neki, amennyit tudtak. Szinte semmije sem volt. Már szinte csak egy csontváz volt, de így is összeszedte minden akaraterejét, hogy mozogni tudjon. Nem adta fel a küzdelmet, és ha ő nem tette, hogyan veszíthetné el bárki más a világban a reményt? 1994-ben, három hónapig tudósítottam a Dél-Afrikában zajló választásokról, majd láthattam Nelson Mandela beiktatását, és ez volt a legfelemelőbb, amit valaha láttam. Megmutatta mind azt a jóságot, amire az emberiség képes. Másnap indultam Ruandába, olyan volt, mintha gyorslifttel száguldottam volna a pokolba.
This man had just been liberated from a Hutu death camp. He allowed me to photograph him for quite a long time, and he even turned his face toward the light, as if he wanted me to see him better. I think he knew what the scars on his face would say to the rest of the world. This time, maybe confused or discouraged by the military disaster in Somalia, the international community remained silent, and somewhere around 800,000 people were slaughtered by their own countrymen -- sometimes their own neighbors -- using farm implements as weapons.
Ez a férfi egy Hutu haláltáborból szabadult. Elég sokáig hagyta, hogy fényképezzem őt, még a fény felé is fordította az arcát, mintha azt szeretné, hogy jobban lássam. Azt hiszem, tudta, hogy mit mesélnek a sebei a világ más részein élő embereknek. Ezúttal a nemzetközi közösség némán hallgatott talán a szomáliai katonai katasztrófa miatt bátortalanodtak el, és közben mintegy 800 ezer embert mészároltak le a saját honfitársaik -- gyakran a szomszédaik -- földműves szerszámokkal felfegyverkezve.
Perhaps because a lesson had been learned by the weak response to the war in Bosnia and the failure in Rwanda, when Serbia attacked Kosovo, international action was taken much more decisively. NATO forces went in, and the Serbian army withdrew. Ethnic Albanians had been murdered, their farms destroyed and a huge number of people forcibly deported. They were received in refugee camps set up by NGOs in Albania and Macedonia. The imprint of a man who had been burned inside his own home. The image reminded me of a cave painting, and echoed how primitive we still are in so many ways.
Talán mert tanultak belőle, hogy gyengén válaszoltak Boszniában és kudarcot vallottak Ruandában, mikor Szerbia megtámadta Koszovót sokkal határozottabb volt a nemzetközi lépés. NATO csapatok vonultak be, és a szerbek visszavonultak. Az albán kisebbséget megölték, a földjeiket megsemmisítették, és rengeteg embert erőszakkal kitelepítettek. Menekült táborokban fogadták őket az Albániában és Macedóniában üzemelő segélyszervezetek. Egy a saját házában elégetett ember üszkös maradványai. A látvány egy barlangrajzra emlékeztetett, és azt visszhangozta, hogy még mindig milyen primitívek vagyunk.
Between 1995 and '96, I covered the first two wars in Chechnya from inside Grozny. This is a Chechen rebel on the front line against the Russian army. The Russians bombarded Grozny constantly for weeks, killing mainly the civilians who were still trapped inside. I found a boy from the local orphanage wandering around the front line. My work has evolved from being concerned mainly with war to a focus on critical social issues as well. After the fall of Ceausescu, I went to Romania and discovered a kind of gulag of children, where thousands of orphans were being kept in medieval conditions. Ceausescu had imposed a quota on the number of children to be produced by each family, thereby making women's bodies an instrument of state economic policy. Children who couldn't be supported by their families were raised in government orphanages. Children with birth defects were labeled incurables, and confined for life to inhuman conditions.
'95 és '96 között az első két csecsen háborút Grozny-ból tudósítottam. Ez egy csecsen lázadó a fronton, szemben az orosz hadsereggel. Az oroszok hetekig bombázták folyamatosan Grozny-t, főleg a városban rekedt civileket ölték meg. Egy közeli árvaházban lakó fiúra bukkantam aki a fronton sétálgatott. A munkám már nem csak a háborúról kellett, hogy szóljon hanem a különös társadalmi hatásokról is. Ceausescu bukása után Romániába mentem és egy gyerek munkatáborra bukkantam, ahol árva gyerekek ezreit tartották középkori körülmények között. Ceausescu kvótát állított fel hogy az egyes családokban hány gyereknek kell születnie, ezzel a nők testét az államgazdaság eszközévé téve. A gyerekek, akiket a családjaik nem tudtak eltartani az állami árvaházakban nevelkedtek fel. A rendellenességgel születőket gyógyíthatatlannak jelölték és egy életre embertelen körülmények közé zárták
As reports began to surface, again international aid went in. Going deeper into the legacy of the Eastern European regimes, I worked for several months on a story about the effects of industrial pollution, where there had been no regard for the environment or the health of either workers or the general population. An aluminum factory in Czechoslovakia was filled with carcinogenic smoke and dust, and four out of five workers came down with cancer.
Mikor a hírek elkezdtek kiszivárogni, ismét jött a nemzetközi segítség. Egyre méllyebbre ásva magam a Kelet-Európai rezsimek hagyatékában, több hónapig dolgoztam egy történeten az ipari szennyezés hatásairól, ahol semmilyen figyelmet nem szenteltek a környezet vagy akár a munkások, akár a polgári lakosság egészségére. Egy cseszlovák alumínium üzemet elöntött a mérgező por és füst, négy vagy öt munkás rákos lett emiatt.
After the fall of Suharto in Indonesia, I began to explore conditions of poverty in a country that was on its way towards modernization. I spent a good deal of time with a man who lived with his family on a railway embankment and had lost an arm and a leg in a train accident. When the story was published, unsolicited donations poured in. A trust fund was established, and the family now lives in a house in the countryside and all their basic necessities are taken care of. It was a story that wasn't trying to sell anything. Journalism had provided a channel for people's natural sense of generosity, and the readers responded. I met a band of homeless children who'd come to Jakarta from the countryside, and ended up living in a train station. By the age of 12 or 14, they'd become beggars and drug addicts. The rural poor had become the urban poor, and in the process, they'd become invisible.
Az indonéz Suharto bukása után, elkezdtem a szegénység formáit kutatni egy modernizálás felé haladó országban. Elég sok időt töltöttem egy férfival aki a családjával együtt egy vasúti töltésen élt az egyik kezét és egy lábát elvesztette egy balesetben. Amikor a sztorit publikálták, váratlanul adományok érkeztek. Még alapítványt is alapítottak, és a család ma egy házban él vidéken és minden alapvető szükségletük megvan. Ez egy olyan történet volt, ami nem akart semmit eladni. A sajtó csatornát biztosított az emberek természetes segítőkészsége számára, és az olvasók reagáltak. Találkoztam egy csapat hontalan kölyökkel, akik vidékről jöttek Jakartába, és egy vasút állomáson éltek. 12-14 éves korukra koldusok és kábítószerfüggők lettek. A vidéki szegényből városi szegény lett, és a folyamatban láthatatlanná váltak.
These heroin addicts in detox in Pakistan reminded me of figures in a play by Beckett: isolated, waiting in the dark, but drawn to the light. Agent Orange was a defoliant used during the Vietnam War to deny cover to the Vietcong and the North Vietnamese army. The active ingredient was dioxin, an extremely toxic chemical that was sprayed in vast quantities, and whose effects passed through the genes to the next generation. In 2000, I began documenting global health issues, concentrating first on AIDS in Africa. I tried to tell the story through the work of caregivers. I thought it was important to emphasize that people were being helped, whether by international NGOs or by local grassroots organizations.
Ezek a heroin függők egy pakisztáni elvonóban egy Beckett figurára emlékeztettek: elszigetelve, várnak a sötétben, de vonzza őket a fény. A narancsszínű ágens a Vietnámi háborúban bevetett növényirtó szer hogy felszámolja a Vietcong és az Észak Vietnámi hadsereg álcáját. Az aktív összetevő dioxin volt, egy rendkívül halálos méreg nagy mennyiségben szórták szét, és a hatása generációkon keresztül öröklődött. 2000-ben kezdtem a globális egészségügyet dokumentálni, az afrikai AIDS fertőzéssel kezdve. A gondviselők munkáján keresztül akartam a történetet elmesélni. Úgy gondoltam, fontos hangsúlyozni azt, hogy segítenek nekik, akár helyi szervezetek, akár a nemzetközi segélyszervezetek.
So many children have been orphaned by the epidemic that grandmothers have taken the place of parents, and a lot of children had been born with HIV. A hospital in Zambia. I began documenting the close connection between HIV/AIDS and tuberculosis. This is an MSF hospital in Cambodia. My pictures can play a supporting role to the work of NGOs by shedding light on the critical social problems they're trying to deal with. I went to Congo with MSF, and contributed to a book and an exhibition that focused attention on a forgotten war in which millions of people have died, and exposure to disease without treatment is used as a weapon. A malnourished child being measured as part of the supplemental feeding program.
A kór olyan sok gyermeket tett árvákká hogy a nagyszülők vették át a szülők szerepét, és egy csomó gyerek születik HIV fertőzéssel. Egy kórház Zambiában. Elkezdtem dokumentálni a szoros kapcsolatot HIV/AIDS és tüdőbaj fertőzés között. Ez egy MSF kórház Kambodzsában. A képeim segítenek a segélyszervezeteknek fényt deríteni azokra a társadalmi problémákra, amikkel küzdeni kénytelenek. Az MSF segítségével mentem Kongóba, később könyv és egy kiállítás is lett belőle ami felhívta a figyelmet egy feledésbe merült háborúra amiben milliók haltak meg, és a gyógymód nélküli fertőzést fegyverként használják. Alultáplált gyereket mérnek a táplálási segélyprogram keretében.
In the fall of 2004 I went to Darfur. This time I was on assignment for a magazine, but again worked closely with MSF. The international community still hasn't found a way to create the pressure necessary to stop this genocide. An MSF hospital in a camp for displaced people. I've been working on a long project on crime and punishment in America. This is a scene from New Orleans. A prisoner on a chain gang in Alabama was punished by being handcuffed to a post in the midday sun. This experience raised a lot of questions, among them questions about race and equality and for whom in our country opportunities and options are available. In the yard of a chain gang in Alabama.
2004 őszén Darfurba mentem. Ezúttal egy magazin megbízásából mentem, de megint az MSF-el dolgoztam együtt. A nemzetközi közösség még mindig nem talált módot kellő nyomással megakadályozni a tömegírtást. Egy MSF kórház a földönfutók számára. Egy hosszú projekten dolgoztam az amerikai bűn és bűnhődésről. Hétköznapok New Orleansben. Egy magát kiláncoló foglyot Alabamában azzal büntettek, hogy kiláncolták egy póznához a tűző napra. Ez a gyakorlat rengeteg kérdést vetett fel, köztük faji és egyenlőségi kérdéseket is és hogy kinek vannak lehetőségeik és választásuk. Kiláncolt foglyok Alabamában.
I didn't see either of the planes hit, and when I glanced out my window, I saw the first tower burning, and I thought it might have been an accident. A few minutes later when I looked again and saw the second tower burning, I knew we were at war. In the midst of the wreckage at Ground Zero, I had a realization. I'd been photographing in the Islamic world since 1981 -- not only in the Middle East, but also in Africa, Asia and Europe. At the time I was photographing in these different places, I thought I was covering separate stories, but on 9/11 history crystallized, and I understood I'd actually been covering a single story for more than 20 years, and the attack on New York was its latest manifestation.
Nem láttam egyik gép ütközését sem. Mikor kinéztem az ablakomon, az első tornyot láttam lángolni, és arra gondoltam, hogy baleset lehet. Pár perccel később pedig láttam a másik torony lángjait. Tudtam, hogy hadban állunk. Ground Zero romjai közt jöttem rá. 1981 óta fényképezem az iszlám világot -- nem csak a Közel-Keleten, de Afrikában, Ázsiában és Európában is. Mikor ezeken a helyeken fényképeztem, azt hittem, hogy mind különáló történetek. Szeptember 11-én kikristályosodott a történet és megértettem valójában ugyanazt a történetet fényképezem több mint 20 éve, a New York elleni támadás volt a legfrissebb eseménye.
The central commercial district of Kabul, Afghanistan at the end of the civil war, shortly before the city fell to the Taliban. Land mine victims being helped at the Red Cross rehab center being run by Alberto Cairo. A boy who lost a leg to a leftover mine. I'd witnessed immense suffering in the Islamic world from political oppression, civil war, foreign invasions, poverty, famine. I understood that in its suffering, the Islamic world had been crying out. Why weren't we listening? A Taliban fighter shot during a battle as the Northern Alliance entered the city of Kunduz. When war with Iraq was imminent, I realized the American troops would be very well covered, so I decided to cover the invasion from inside Baghdad. A marketplace was hit by a mortar shell that killed several members of a single family. A day after American forces entered Baghdad, a company of Marines began rounding up bank robbers and were cheered on by the crowds -- a hopeful moment that was short lived.
Kabul központi kereskedelmi kerülete Afganisztánban a polgárháború végén, röviddel azelőtt, hogy a város Tálib kézre került. Taposó aknák áldozatait ápolják a Vöröskereszt Alberto Cairo által működtetett rehabilitációs központjában. Egy magára hagyott akna áldozatává vált fiú. Óriási szenvedéseket láttam az iszlám világban politikai elnyomástól, polgárháborútól, megszállástól, szegénységől, éhségtől. Megértettem, hogy szenvedésében az iszlám világ segítségért kiáltott. Miért nem figyeltünk rájuk? Tálib harcos, akit harc közben lelőttek mikor az Északi Szövetség bevonult Kunduz városába. Mikor küszöbön állt az iraki háború, tudtam, hogy az amerikai csapatokról sok kép készül, ezért én inkább Bagdadból fényképeztem az inváziót. Tüzérségi találat ért egy piacot ami egy család több tagját is megölte. Mikor az Amerikai erők bevonultak Bagdadba, egy csapat tengerészgyalogos bankrablókat keresett és a tömeg ünnepelte őket -- rövid életű reményteli pillanat volt.
For the first time in years, Shi'ites were allowed to make the pilgrimage to Karbala to observe Ashura, and I was amazed by the sheer number of people and how fervently they practiced their religion. A group of men march through the streets cutting themselves with knives. It was obvious that the Shi'ites were a force to be reckoned with, and we would do well to understand them and learn how to deal with them. Last year I spent several months documenting our wounded troops, from the battlefield in Iraq all the way home.
Évek óta első alkalommal, A Shi'itáknak engedélyezték a zarándoklatot Karbalába, hogy részt vegyenek az Ashurán, csodálkoztam a résztvevők számán és hogy milyen hevesen gyakorolták a vallásukat. Egy csapat férfi halad az utcán késekkel vagdosva magát. Nyilvánvaló volt, hogy a Shi'itákkal számolni kell, és meg kéne értenünk őket, és megtanulni bánni velük. Tavaly több hónapig fotóztam a sérült csapatainkat, az iraki harcmezőktől egészen hazáig.
This is a helicopter medic giving CPR to a soldier who had been shot in the head. Military medicine has become so efficient that the percentage of troops who survive after being wounded is much higher in this war than in any other war in our history. The signature weapon of the war is the IED, and the signature wound is severe leg damage. After enduring extreme pain and trauma, the wounded face a grueling physical and psychological struggle in rehab. The spirit they displayed was absolutely remarkable. I tried to imagine myself in their place, and I was totally humbled by their courage and determination in the face of such catastrophic loss. Good people had been put in a very bad situation for questionable results. One day in rehab someone, started talking about surfing and all these guys who'd never surfed before said, "Hey, let's go." And they went surfing.
Itt egy szanitéc nyújt elsősegélyt egy katonának, akit fejbe lőttek. A katonai egészségügy olyan eredményes, hogy a sebesült katonák túlélési aránya sokkal nagyobb, mint a történelem bármely más háborújában. A háború jellemző fegyvere a házi készítésű bomba, és a jellemző sebesülés többnyire a lábsérülés. Rendkívüli fájdalom és trauma után, a sérültek fárasztó fizikai terhelésen és pszichológiai erőpróbán esnek át a rehabilitáció során. Az elszántságuk bámulatra méltó. Megpróbáltam a helyükbe képzelni magamat, és csodáltam a bátorságukat és elszántságukat egy ilyen a katasztrofális veszteség után. Remek emberek kerültek szörnyű helyzetbe, megkérdőjelezhető eredményekért. Egy nap a rehabilitáló központban valaki szörfözésről beszélt és a srácok, akik soha nem szörföztek, mind azt mondták "Hé menjünk!" És elmentek szörfözni.
Photographers go to the extreme edges of human experience to show people what's going on. Sometimes they put their lives on the line, because they believe your opinions and your influence matter. They aim their pictures at your best instincts, generosity, a sense of right and wrong, the ability and the willingness to identify with others, the refusal to accept the unacceptable. My TED wish: there's a vital story that needs to be told, and I wish for TED to help me gain access to it and then to help me come up with innovative and exciting ways to use news photography in the digital era. Thank you very much.
A fotósok elmennek az emberi tapasztalatok határáig hogy megmutassák az embereknek mi történik. Néha az életüket is kockára teszik, mert úgy gondolják, hogy az önök véleménye és befolyása számít. A képeik az önök ösztöneit, és nagyvonalúságát, és igazságérzetét célozzák, a másokkal való azonosulás képességét és szándékát, az elfogadhatatlan dolgok elutasítását. Az én TED kérésem: elmondani egy nagyon fontos történetet, és azt kérem a TED-től, hogy segítsen nekem hozzáférni aztán pedig érdekes, újszerű módot találni a digitális kor sajtófotójának segítségével. Nagyon szépen köszönöm.
(Applause)
(Taps)