Throughout my career, I've been fortunate enough to work with many of the great international architects, documenting their work and observing how their designs have the capacity to influence the cities in which they sit. I think of new cities like Dubai or ancient cities like Rome with Zaha Hadid's incredible MAXXI museum, or like right here in New York with the High Line, a city which has been so much influenced by the development of this.
Pályafutásom alatt szerencsém volt együtt dolgozni számos kiváló nemzetközi építésszel, dokumentálni a munkájukat és megfigyelni, hogyan képesek terveikkel befolyásolni a városokat, ahol munkálkodnak. Új városokra gondolok, mint Dubai, vagy régi városokra, mint Róma, Zaha Hadid elképesztő MAXXI múzeumával, vagy a High Line park itt New York-ban, melyre akkora hatással volt ez a fejlesztés.
But what I find really fascinating is what happens when architects and planners leave and these places become appropriated by people, like here in Chandigarh, India, the city which has been completely designed by the architect Le Corbusier. Now 60 years later, the city has been taken over by people in very different ways from whatever perhaps intended for, like here, where you have the people sitting in the windows of the assembly hall. But over the course of several years, I've been documenting Rem Koolhaas's CCTV building in Beijing and the olympic stadium in the same city by the architects Herzog and de Meuron. At these large-scale construction sites in China, you see a sort of makeshift camp where workers live during the entire building process. As the length of the construction takes years, workers end up forming a rather rough-and-ready informal city, making for quite a juxtaposition against the sophisticated structures that they're building.
De amit igazán lenyűgözőnek találok, az az, amikor a tervezők és építészek távozása után ezeket a tereket birtokba veszik az emberek, ahogy itt, az indiai Chandigarh-ban történt, a városban, mely a semmiből épült, Le Corbusier tervei alapján. 60 évvel később a várost elfoglalták az emberek, egészen más módon használva azt, mint ahogy a tervezők elképzelték -- ahogy például itt is, ahol az emberek a tanácsterem ablakában ülnek. Több éven keresztül dokumentáltam Rem Koolaas CCTV épületét Pekingben, és az olimpiai stadiont ugyanott, Herzog és De Meuron tervezők művét. Ezeken a hatalmas kínai építkezéseken egyfajta rögtönzött tábort láthatunk, ahol a munkások laknak az építkezés ideje alatt. Mivel az építkezés évekig eltart, a munkások körül egy szedett-vedett informális város jött létre, mely erős kontrasztban van a kifinomult épületekkel, melyeket építenek.
Over the past seven years, I've been following my fascination with the built environment, and for those of you who know me, you would say that this obsession has led me to live out of a suitcase 365 days a year. Being constantly on the move means that sometimes I am able to catch life's most unpredictable moments, like here in New York the day after the Sandy storm hit the city.
Az elmúlt hét évben követtem az épített környezet iránti csodálatomat, és akik ismernek, azok tanúsíthatják, hogy ez a szenvedély oda vezetett, hogy az év 365 napjában bőröndből élek. Mivel folyton úton vagyok, néha képes vagyok elkapni az élet váratlan pillanatait, ahogy itt, New York-ban is, egy nappal azután, hogy a Sandy hurrikán elérte a várost.
Just over three years ago, I was for the first time in Caracas, Venezuela, and while flying over the city, I was just amazed by the extent to which the slums reach into every corner of the city, a place where nearly 70 percent of the population lives in slums, draped literally all over the mountains. During a conversation with local architects Urban-Think Tank, I learned about the Torre David, a 45-story office building which sits right in the center of Caracas. The building was under construction until the collapse of the Venezuelan economy and the death of the developer in the early '90s. About eight years ago, people started moving into the abandoned tower and began to build their homes right in between every column of this unfinished tower. There's only one little entrance to the entire building, and the 3,000 residents come in and out through that single door. Together, the inhabitants created public spaces and designed them to feel more like a home and less like an unfinished tower. In the lobby, they painted the walls and planted trees. They also made a basketball court. But when you look up closely, you see massive holes where elevators and services would have run through.
Három évvel ezelőtt, először jártam a venezuelai Caracasban, és a város fölött repülve elképedtem azon, hogy a nyomornegyedek a város minden szegletébe elérnek: a lakosság 70%-a él itt nyomornegyedekben, melyek szó szerint beterítik itt az összes hegyet. Az Urban Think Tank helyi építészeivel beszélgetve került szóba a Torre David torony, ez a 45 emeletes irodaépület, Caracas kellős közepén. Még tartott az építkezés, amikor a venezuelai gazdaság összeomlott, és meghalt a befektető is a kilencvenes évek elején. Kb. 8 évvel ezelőtt az emberek elkezdtek beköltözni az elhagyott toronyba, és elkezdték felépíteni az otthonaikat a befejezetlen épület oszlopai között. Csak egyetlen kis bejárata van az egész épületnek, és a 3000 lakos ezen az ajtón keresztül jár ki és be. A lakók közösségi tereket is létrehoztak, olyan kialakítással, hogy otthon érezzék magukat, ne pedig úgy, mint egy befejezetlen toronyban. Az előtérben lefestették a falakat, és fákat ültettek. Még kosárlabdapályát is építettek. Ha jobban megfigyeljük, hatalmas nyílásokat látunk, melyeket lifteknek és közművezetékeknek szántak.
Within the tower, people have come up with all sorts of solutions in response to the various needs which arise from living in an unfinished tower. With no elevators, the tower is like a 45-story walkup. Designed in very specific ways by this group of people who haven't had any education in architecture or design. And with each inhabitant finding their own unique way of coming by, this tower becomes like a living city, a place which is alive with micro-economies and small businesses. The inventive inhabitants, for instance, find opportunities in the most unexpected cases, like the adjacent parking garage, which has been reclaimed as a taxi route to shuttle the inhabitants up through the ramps in order to shorten the hike up to the apartments.
A toronyban élő emberek mindenféle megoldást kitaláltak a különböző nehézségek áthidalására, amelyek abból eredtek, hogy egy befejezetlen toronyban élnek. Liftek híján 45 emeletnyit kell gyalogolni. Nagyon egyedi megoldások születtek, olyan emberek által, akik sem építészetet, sem tervezést nem tanultak életükben. Azzal, hogy mindegyik lakó a saját egyedi megoldását keresi, a torony egy élő várossá változott, egy hellyé, ahol virágzik a mikrogazdaság és a kisvállalkozás. A találékony lakók a legváratlanabb lehetőséget is kihasználják, mint például a szomszédos parkolóház, amely ma taxiútként szolgál, hogy a rámpákon kocsival vigyék fel a lakókat, lerövidítve a "hegymászást" fel, a lakásokig.
A walk through the tower reveals how residents have figured out how to create walls, how to make an air flow, how to create transparency, circulation throughout the tower, essentially creating a home that's completely adapted to the conditions of the site. When a new inhabitant moves into the tower, they already have a roof over their head, so they just typically mark their space with a few curtains or sheets. Slowly, from found materials, walls rise, and people create a space out of any found objects or materials.
Ha végigsétálunk a tornyon, láthatjuk, hogy a lakók hogyan oldották meg a válaszfalak kialakítását, a légáramoltatást, a terek bevilágítását és a közlekedést a toronyban, alapvetően egy olyan otthont teremtve, amely teljesen alkalmazkodik a hely sajátosságaihoz. Amikor új lakók költöznek a toronyba, már van tető a fejük felett, így általában csak kijelölik a területüket néhány lepedővel és függönnyel. Lassan falak emelkednek a talált anyagokból, és a beköltözöttek már létre is hoztak egy saját teret a limlomokból.
It's remarkable to see the design decisions that they're making, like when everything is made out of red bricks, some residents will cover that red brick with another layer of red brick-patterned wallpaper just to make it a kind of clean finish.
Érdemes megfigyelni a designdöntéseket, melyeket hoznak. Itt például minden vörös téglából épült, ám egyes lakók a vörös téglát egy réteg vörös tégla mintázatú tapétával fedik le, hogy befejezettebbnek tűnjön a dolog.
The inhabitants literally built up these homes with their own hands, and this labor of love instills a great sense of pride in many families living in this tower. They typically make the best out of their conditions, and try to make their spaces look nice and homey, or at least up until as far as they can reach. Throughout the tower, you come across all kinds of services, like the barber, small factories, and every floor has a little grocery store or shop. And you even find a church. And on the 30th floor, there is a gym where all the weights and barbells are made out of the leftover pulleys from the elevators which were never installed. From the outside, behind this always-changing facade, you see how the fixed concrete beams provide a framework for the inhabitants to create their homes in an organic, intuitive way that responds directly to their needs.
A lakók szó szerint a saját kezükkel építették ezeket az otthonokat, szívvel-lélekkel, ami büszkeséggel tölti el a toronyban élő családokat. Igyekeznek a legtöbbet kihozni a lehetőségeikből, próbálják széppé és otthonossá tenni a lakótereket, legalábbis addig a magasságig, ameddig felérnek. A toronyban mindenféle szolgáltatás megtalálható, például borbély, kis üzemek, és minden szinten van egy kis zöldséges vagy bolt is. És még templomot is találni. És a 30. emeleten van egy konditerem, ahol minden súlyzó és eszköz hátrahagyott alkatrészekből készült, a liftekből, amiket sosem szereltek be. Kívülről, a folyton változó homlokzat mögött, látható, hogy a rögzített betongerendák vázszerkezetként szolgálnak a lakóknak, hogy létrehozzák otthonaikat -- organikus, ösztönös módon, közvetlen válaszként szükségleteikre.
Let's go now to Africa, to Nigeria, to a community called Makoko, a slum where 150,000 people live just meters above the Lagos Lagoon. While it may appear to be a completely chaotic place, when you see it from above, there seems to be a whole grid of waterways and canals connecting each and every home. From the main dock, people board long wooden canoes which carry them out to their various homes and shops located in the expansive area. When out on the water, it's clear that life has been completely adapted to this very specific way of living. Even the canoes become variety stores where ladies paddle from house to house, selling anything from toothpaste to fresh fruits. Behind every window and door frame, you'll see a small child peering back at you, and while Makoko seems to be packed with people, what's more shocking is actually the amount of children pouring out of every building. The population growth in Nigeria, and especially in these areas like Makoko, are painful reminders of how out of control things really are.
Most pedig menjünk Afrikába, Nigériába, a Makoko közösségbe, ebbe a nyomornegyedbe, ahol 150 ezren élnek alig néhány méterrel a Lagos lagúna felett. Közelről teljesen kaotikus helynek tűnik, ám a magasból nézve csatornák és vízi utak hálózata tárul fel. mely minden egyes építményt összeköt. A kikötőben az emberek hosszú, fa kenukba szállnak, melyek elviszik őket otthonaikba és az üzletekbe ezen a kiterjedt területen. Amikor a vízen vagyunk, nyilvánvaló, hogy az élet teljesen alkalmazkodott ehhez a nagyon különleges életmódhoz. Még maguk a kenuk is vegyesboltokká válnak, asszonyok eveznek házról házra, mindenfélét árulva a fogkrémtől a friss gyümölcsig. Minden ablakból és ajtóból apró gyerekek néznek vissza rád, és miközben Makoko láthatólag tömve van emberekkel, ami igazán meglepő, az a tömérdek gyerek, ami kiözönlik minden épületből. A népesség növekedése Nigériában, különösen az olyan helyeken, mint Makoko, fájdalmas emlékeztető arra, hogy mennyire elfajult a helyzet.
In Makoko, very few systems and infrastructures exist. Electricity is rigged and freshest water comes from self-built wells throughout the area. This entire economic model is designed to meet a specific way of living on the water, so fishing and boat-making are common professions. You'll have a set of entrepreneurs who have set up businesses throughout the area, like barbershops, CD and DVD stores, movie theaters, tailors, everything is there. There is even a photo studio where you see the sort of aspiration to live in a real house or to be associated with a faraway place, like that hotel in Sweden.
Makokóban nagyon kevés rendszer és infrastruktúra létezik. Az elektromosság barkácsolt és a friss víz saját építésű kutakból jön az egész régióban. A teljes gazdasági modell egy sajátos életformára épül -- a vízire --, így a halászat és hajóépítés gyakori foglalkozások. Vállalkozók egy csoportja üzleteket nyitott az egész környéken, borbélyüzleteket, CD és DVD boltokat, mozikat, szabóműhelyeket -- van itt minden. Még egy fotóstúdió is van, ahol észlelhető egyfajta vágyakozás, hogy egy igazi házban éljenek vagy távoli helyekre menjenek, mint ez a svéd hotel.
On this particular evening, I came across this live band dressed to the T in their coordinating outfits. They were floating through the canals in a large canoe with a fitted-out generator for all of the community to enjoy.
Egyik este találtam egy zenekart, teljesen kiöltözve, összeillő szerelésben. Végigsiklottak a csatornákon, egy nagy kenuban, egy megbütykölt generátorral, az egész közösség örömére.
By nightfall, the area becomes almost pitch black, save for a small lightbulb or a fire.
Estére a terület szinte teljesen koromsötétté válik, egy-egy villanykörtét vagy tüzet leszámítva.
What originally brought me to Makoko was this project from a friend of mine, Kunlé Adeyemi, who recently finished building this three-story floating school for the kids in Makoko. With this entire village existing on the water, public space is very limited, so now that the school is finished, the ground floor is a playground for the kids, but when classes are out, the platform is just like a town square, where the fishermen mend their nets and floating shopkeepers dock their boats.
Ami eredetileg Makokóba hozott, az egy barátom, Kunlé Adeyemi, projektje volt, aki nemrég építette meg ezt a háromemeletes úszó iskolát a makokói gyermekek számára. Mivel az egész falu a vízre épült, nagyon kevés a közösségi tér, és most, hogy megépült az iskola, az alsó szint játszótérként szolgál a gyerekeknek, de amikor nincs tanítás, olyan, akár egy főtér, ahol halászok javítják hálóikat, és úszó árusok kötik ki hajóikat.
Another place I'd like to share with you is the Zabbaleen in Cairo. They're descendants of farmers who began migrating from the upper Egypt in the '40s, and today they make their living by collecting and recycling waste from homes from all over Cairo. For years, the Zabbaleen would live in makeshift villages where they would move around trying to avoid the local authorities, but in the early 1980s, they settled on the Mokattam rocks just at the eastern edge of the city. Today, they live in this area, approximately 50,000 to 70,000 people, who live in this community of self-built multi-story houses where up to three generations live in one structure. While these apartments that they built for themselves appear to lack any planning or formal grid, each family specializing in a certain form of recycling means that the ground floor of each apartment is reserved for garbage-related activities and the upper floor is dedicated to living space. I find it incredible to see how these piles and piles of garbage are invisible to the people who live there, like this very distinguished man who is posing while all this garbage is sort of streaming out behind him, or like these two young men who are sitting and chatting amongst these tons of garbage. While to most of us, living amongst these piles and piles of garbage may seem totally uninhabitable, to those in the Zabbaleen, this is just a different type of normal. In all these places I've talked about today, what I do find fascinating is that there's really no such thing as normal, and it proves that people are able to adapt to any kind of situation. Throughout the day, it's quite common to come across a small party taking place in the streets, just like this engagement party. In this tradition, the bride-to-be displays all of their belongings, which they soon bring to their new husband. A gathering like this one offers such a juxtaposition where all the new stuff is displayed and all the garbage is used as props to display all their new home accessories. Like Makoko and the Torre David, throughout the Zabbaleen you'll find all the same facilities as in any typical neighborhood. There are the retail shops, the cafes and the restaurants, and the community is this community of Coptic Christians, so you'll also find a church, along with the scores of religious iconographies throughout the area, and also all the everyday services like the electronic repair shops, the barbers, everything.
Egy másik hely, amit szeretnék megmutatni, az a zabbalinoké Kairóban. A zabbalinok földművesek leszármazottai, akik Felső-Egyiptomból vándoroltak ide a 40-es években, és ma abból élnek, hogy háztartási szemetet gyűjtenek és hasznosítanak újra Kairó minden részéből. A zabbalinok rögtönzött falvakban laktak éveken át, és folyton továbbköltöztek, hogy elkerüljék a hatóságokat, de a 80-as évek elején letelepedtek a Mokattam-fennsík szikláinál, a város keleti szélén. Ma ezen a területen kb. 50-70 ezer ember él ilyen saját építésű többemeletes házakban, és akár három generáció is élhet egy építményben. Míg ezek a saját építésű házak látszólag nélkülöznek bármilyen tervezést vagy elrendezést, minden család egy meghatározott újrahasznosításra specializálódik, így minden épület alsó szintje a szeméthez kapcsolódó tevékenységeknek van fenntartva, a felső szint pedig lakóhelyként szolgál. Elképesztő, hogy a szeméthalmok láthatatlanok az ott élők számára. Pl. itt pózol ez a tiszteletreméltó úriember, miközben szinte ömlik kifelé mögötte a szemét. Vagy ez a két fiatalember, akik a szeméthegyek közt ülnek és beszélgetnek. Míg legtöbbünk számára szemétkupacok közt élni teljesen lehetetlennek tűnik, a zabbalinok számára ez csak a normális egy másik fajtája. Mindegyik helyen, amelyről ma beszéltem, azt találom igazán lenyűgözőnek, hogy látszik, nincs is olyan, hogy normális, és kiderül, hogy az emberek képesek alkalmazkodni bármilyen szituációhoz. Napközben gyakran látni kisebb bulikat az utcákon, mint ez az eljegyzési ünnepség is. A hagyományok szerint a menyasszony bemutatja minden ingóságát, amit nemsokára átad az új férjnek. Egy ilyen összejövetel tele van kontraszttal: bemutatják az összes új cuccot, és a szemét arra szolgál, hogy a háttért adja az új háztartási eszközökhöz. Ahogy Makokóban és a Torre Davidban, itt is ugyanazokat a szolgáltatásokat találjuk, mint bármilyen más tipikus városrészben. Vannak üzletek, kávézók, éttermek, és -- mivel a közösség kopt keresztény -- templomot is találunk, továbbá rengeteg vallálos ikonográfiát az egész területen, és mindennapi szolgáltatásokat, mint elektronikai műszerész, borbély, meg minden.
Visiting the homes of the Zabbaleen is also full of surprises. While from the outside, these homes look like any other informal structure in the city, when you step inside, you are met with all manner of design decisions and interior decoration. Despite having limited access to space and money, the homes in the area are designed with care and detail. Every apartment is unique, and this individuality tells a story about each family's circumstances and values. Many of these people take their homes and interior spaces very seriously, putting a lot of work and care into the details. The shared spaces are also treated in the same manner, where walls are decorated in faux marble patterns.
A zabbalinok otthonai tele vannak meglepetéssel. Míg kívülről úgy néznek ki, mint bármelyik másik nemhivatalos építmény a városban, ám ha belépünk, a legváltozatosabb designdöntésekkel és belső dekorációkkal találkozunk. Annak ellenére, hogy szűkében vannak a pénznek és a helynek, a negyed otthonait aprólékos gonddal tervezték meg. Minden lakás egyedi, és ez az egyediség sokat elmond egy-egy család helyzetéről és értékeiről. Többnyire igen komolyan veszik otthonaikat és a belső tereket, és sok munkát és törődést fordítanak a részletekre. Ugyanígy van ez a közösségi terekkel is, ahol a falakat műmárvány mintázattal borítják.
But despite this elaborate decor, sometimes these apartments are used in very unexpected ways, like this home which caught my attention while all the mud and the grass was literally seeping out under the front door. When I was let in, it appeared that this fifth-floor apartment was being transformed into a complete animal farm, where six or seven cows stood grazing in what otherwise would be the living room. But then in the apartment across the hall from this cow shed lives a newly married couple in what locals describe as one of the nicest apartments in the area.
A gondos díszítés ellenére ezeket a lakásokat néha meglepő módon használják, mint ezt is, ahol rögtön feltűnt nekem, hogy sár és fűszálak keveréke szivárog kifelé az ajtó alatt. Amikor beengedtek, kiderült, hogy ezt az ötödik emeleti lakást komplett állatfarmmá alakították át, és 6-7 tehén legelt ott, ahol normálisan a nappali lenne. Ugyanakkor a tehénistállóval szembeni lakásban egy ifjú házaspár lakott egy olyan helyen, amit a környékbeliek az egyik legszebb lakásnak tartanak a negyedben.
The attention to this detail astonished me, and as the owner of the home so proudly led me around this apartment, from floor to ceiling, every part was decorated. But if it weren't for the strangely familiar stomach-churning odor that constantly passes through the apartment, it would be easy to forget that you are standing next to a cow shed and on top of a landfill. What moved me the most was that despite these seemingly inhospitable conditions, I was welcomed with open arms into a home that was made with love, care, and unreserved passion.
A részletekre fordított figyelem teljesen lenyűgözött, és ahogy a tulaj büszkén körbevezetett a lakásban, láttam, hogy a padlótól a plafonig minden rész ki volt díszítve. Ha nem lett volna az a furcsán ismerős gyomorforgató szag, mely folytonosan átlengte a lakást, fel sem tűnt volna, hogy egy tehénistálló mellett áll az ember, egy szemétlerakó tetején. Az érintett meg leginkább, hogy a számomra lakhatatlannak tűnő körülmények dacára tárt karokkal fogadtak egy olyan otthonban, melyet szeretettel, gondoskodással és fékezetlen szenvedéllyel alakítottak ki.
Let's move across the map to China, to an area called Shanxi, Henan and Gansu. In a region famous for the soft, porous Loess Plateau soil, there lived until recently an estimated 40 million people in these houses underground. These dwellings are called the yaodongs. Through this architecture by subtraction, these yaodongs are built literally inside of the soil. In these villages, you see an entirely altered landscape, and hidden behind these mounds of dirt are these square, rectangular houses which sit seven meters below the ground. When I asked people why they were digging their houses from the ground, they simply replied that they are poor wheat and apple farmers who didn't have the money to buy materials, and this digging out was their most logical form of living.
Szeljük át most a térképet Kínába, a Shanxi, Henan és Gansu tartományok vidékére. Ebben a régióban, mely porózus lösztalajáról híres, nemrégen még cirka 40 millió ember élt föld alatti házakban. Ezeket a házakat yaodongnak hívják. Afféle "építészeti kivonás" eredményeképp, ezek a yaodongok szó szerint a földben épülnek. Ezekben a falvakban egy teljesen átalakított tájat látunk, ahol a földkupacok között szögletes, négyzet alakú házak rejtőznek, melyek hét méterrel vannak a talajszint alatt. Amikor megkérdeztem az embereket, hogy miért a földbe ássák a házakat, azt válaszolták, hogy szegény búza- és almatermelők, nincs pénzük építőanyagokra, így hát a földbe ásás a leglogikusabb életforma számukra.
From Makoko to Zabbaleen, these communities have approached the tasks of planning, design and management of their communities and neighborhoods in ways that respond specifically to their environment and circumstances. Created by these very people who live, work and play in these particular spaces, these neighborhoods are intuitively designed to make the most of their circumstances. In most of these places, the government is completely absent, leaving inhabitants with no choice but to reappropriate found materials, and while these communities are highly disadvantaged, they do present examples of brilliant forms of ingenuity, and prove that indeed we have the ability to adapt to all manner of circumstances. What makes places like the Torre David particularly remarkable is this sort of skeleton framework where people can have a foundation where they can tap into. Now imagine what these already ingenious communities could create themselves, and how highly particular their solutions would be, if they were given the basic infrastructures that they could tap into.
Ezek a közösségek -- a makokóiak, zabbalinok -- úgy közelítették meg településeik és negyedeik tervezését, designját és igazgatását, ahogy az a legjobban megfelel a környezetüknek és a körülményeknek. Olyan emberek munkája mindez, akik ezekben a konkrét terekben élnek, dolgoznak és játszanak. Ezeket a negyedeket ösztönösen alakították ki, a körülményekhez igazítva. A legtöbb ilyen helyen a kormány egyáltalán nincs jelen, így nem marad más választás, mint a talált anyagok újrahasznosítása. Hátrányos helyzetük ellenére, ezek a közösségek mégis példát mutatnak ragyogó találékonyságukkal, és bebizonyítják, hogy az ember igenis képes alkalmazkodni a legkülönbözőbb körülményekhez. A Torre Davidhoz hasonló helyek azért annyira figyelemreméltók, mert egyfajta vázként szolgálnak, melyben az emberek megtalálják azt alapot, amelyre építeni lehet. Képzeljük el most, hogy ezek az eleve találékony közösségek mit tudnának létrehozni -- és milyen egyedi megoldásokkal --, ha megkapnák az alapvető infrastruktúrát is hozzá, melyre rácsatlakozhatnának.
Today, you see these large residential development projects which offer cookie-cutter housing solutions to massive amounts of people. From China to Brazil, these projects attempt to provide as many houses as possible, but they're completely generic and simply do not work as an answer to the individual needs of the people.
Manapság olyan nagyszabású építkezési projekteket látni, amelyek egyforma lakhatási megoldásokat ajánlanak tömegnyi embernek. Kínától Brazíliáig, ezek a projektek megpróbálnak annyi házat építeni, amennyit csak lehet, ám ezek a házak teljesen egyformák, és egyszerűen nem felelnek meg az egyéni igényeknek.
I would like to end with a quote from a friend of mine and a source of inspiration, Zita Cobb, the founder of the wonderful Shorefast Foundation, based out of Fogo Island, Newfoundland. She says that "there's this plague of sameness which is killing the human joy," and I couldn't agree with her more.
Egy idézettel szeretném befejezni, egy barátomtól és inspirálómtól, Zita Cobbtól, aki a csodálatos Shorefast Foundationt alapította, melynek székhelye Fogo-szigetén található, Új-Fundlandban. Zita szerint: "Az egyformaság pestise megöli az emberi örömöt." Teljesen egyetértek vele.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)