A shabby man named Estragon, sits near a tree at dusk and struggles to remove his boot. He’s soon joined by his friend Vladimir, who reminds his anxious companion that they must wait here for someone called Godot. So begins a vexing cycle in which the two debate when Godot will come, why they’re waiting, and whether they’re even at the right tree.
Egy ágrólszakadt ember, Estragon, üldögél egy fa mellett a szürkületben, és próbálja levenni a bakancsát. Hamarosan csatlakozik barátja, Vladimir, aki emlékezteti aggódó társát, hogy itt kell várakozniuk valakire, akit Godot-nak hívnak. Így indul egy nyugtalanító körforgás, amelyben a két férfi azon vitázik, mikor érkezik meg Godot, miért várakoznak, és hogy egyáltalán a jó fánál vannak-e.
From here, Waiting for Godot only gets stranger - but it’s considered a play that changed the face of modern drama. Written by Samuel Beckett between 1949 and 1955, it offers a simple but stirring question - what should the characters do?
Ettől kezdve a Godot-ra várva csak még furább lesz – de ez az a darab, amelyről úgy gondolják, hogy megváltoztatta a modern dráma arculatát. Az 1949 és 1955 között Samuel Beckett által írt darab egy egyszerű, de felkavaró kérdést taglal: mit kellene tenniük a szereplőknek?
Estragon: Don’t let's do anything. It's safer.
Estragon: Ne csináljunk semmit! Az biztonságosabb.
Vladimir: Let’s wait and see what he says.
Vladimir: Várjunk, és meglátjuk, mit mond.
Estragon: Who?
Estragon: Ki?
Vladimir: Godot.
Valdimir: Godot.
Estragon: Good idea.
Estragon: Jó ötlet.
Such cryptic dialogue and circular reasoning are key features of the Theatre of the Absurd, a movement which emerged after the Second World War and found artists struggling to find meaning in devastation. The absurdists deconstructed plot, character and language to question their meaning and share their profound uncertainty on stage.
Az effajta rejtélyes párbeszédek és körkörös érvelések a fő jellemzői az abszurd színháznak, annak az irányzatnak, amely a II. világháború után emelkedett ki, és amely rátalált azokra a művészekre, akik az értelem megtalálásával küszködtek a pusztulásban. Az abszurdisták lecsupaszították a cselekményt, a karaktert és a nyelvet, hogy megkérdőjelezzék azok jelentését, és megosszák mélységes bizonytalanságukat a színpadon.
While this may sound grim, the absurd blends its hopelessness with humor. This is reflected in Beckett’s unique approach to genre in Waiting for Godot, which he branded “a tragicomedy in two acts." Tragically, the characters are locked in an existential conundrum: they wait in vain for an unknown figure to give them a sense of purpose, but their only sense of purpose comes from the act of waiting, While they wait, they sink into boredom, express religious dread and contemplate suicide.
Lehet, hogy ez nyomasztónak hangzik, de az abszurd a reménytelenséget humorral ötvözi. Ez tükröződik Beckett egyedi hozzáállásában a műfajhoz a Godot-ra várva darabban, amelyet úgy minősített: "tragikomédia két felvonásban". A tragédia nézőpontjából a szereplők be vannak zárva egy egzisztenciális rejtélybe: hiába várakoznak egy ismeretlen figurára, aki célt adna nekik, valójában az egyetlen céljuk a várakozás tényéből ered. Mialatt várakoznak, unalomba süllyednek, kifejezik vallásos félelmeiket, és az öngyilkosságon tűnődnek.
But comically, there is a jagged humor to their predicament, which comes across in their language and movements. Their interactions are filled with bizarre wordplay, repetition and double entendres, as well as physical clowning, singing and dancing, and frantically swapping their hats. It’s often unclear whether the audience is supposed to laugh or cry - or whether Beckett saw any difference between the two.
De a komédia szemszögéből van egy kicsorbult humora helyzetüknek, amely a nyelvezetükön és a mozgásukon keresztül jön át. Interakcióik bizarr szójátékokkal, ismétlődésekkel és kétértelműségekkel vannak tűzdelve, valamint bohóckodással, énekléssel és tánccal, és őrülten cserélgetik kalapjaikat. Gyakran nem világos, hogy a közönségnek sírnia vagy nevetnie kéne – vagy egyáltalán Beckett látott-e különbséget a kettő között.
Born in Dublin, Beckett studied English, French and Italian before moving to Paris, where he spent most of his life writing theatre, poetry and prose. While Beckett had a lifelong love of language, he also made space for silence by incorporating gaps, pauses and moments of emptiness into his work. This was a key feature of his trademark uneven tempo and black humor, which became popular throughout the Theatre of the Absurd. He also cultivated a mysterious persona, and refused to confirm or deny any speculations about the meaning of his work. This kept audiences guessing, increasing their fascination with his surreal worlds and enigmatic characters.
Beckett Dublinban született, angolt, franciát és olaszt tanult, mielőtt Párizsba költözött, ahol élete nagy részét töltötte színművek, versek és prózák írásával. Bár Beckett örök szerelemben volt a nyelvvel, azért a csendnek is adott helyet: munkái szerves részévé tette a hézagokat, a szüneteket és az üresség pillanatait. Ezáltal névjegye legfőbb jellemzői az egyenetlen tempó és a fekete humor, amely aztán az abszurd színház körében népszerűvé vált, valamint kialakított egy titokzatos személyiséget, és elutasította, hogy tagadja vagy megerősítse a munkáival kapcsolatos feltevéseket. A nézőt találgatásokra készteti, szürreális világával és talányos szereplőivel, így fokozva érdeklődésüket.
The lack of any clear meaning makes Godot endlessly open to interpretation. Critics have offered countless readings of the play, resulting in a cycle of ambiguity and speculation that mirrors the plot of the drama itself. It's been read as an allegory of the Cold War, the French Resistance, and Britain’s colonization of Ireland.
Az egyértelmű jelentés hiánya Godot-t mindig nyitott értelmezés tárgyává teszi. A kritikusok számtalan olvasatát nyújtották már a darabnak, a kétértelműség és spekuláció körében mozogva, amely végtére is magát a dráma cselekményét tükrözi. Értelmezték már a hidegháború, a francia ellenállás és Írország brit gyarmatosításának allegóriájaként.
The dynamic of the two protagonists has also sparked intense debate. They’ve been read as survivors of the apocalypse, an aging couple, two impotent friends, and even as personifications of Freud’s ego and id. Famously, Beckett said the only thing he could be sure of was that Vladimir and Estragon were "wearing bowler hats." Like the critical speculation and maddening plot, their language often goes in circles as the two bicker and banter, lose their train of thought, and pick up right where they left off:
A két főhős dinamikája ugyancsak heves vitákat lobbantott ki. Értelmezik őket egy apokalipszis túlélőiként, egy idősödő házaspárként, két tehetetlen barátként, de még a freudi én és ösztön-én megszemélyesítéseként is. Beckett híres mondása szerint csak egy dologról biztos Vladimirral és Estragonnal kapcsolatban, és ez az, hogy: "keménykalapot viselnek". Mint az értelmezési találgatások és az őrjítő cselekmény, a beszédük ugyanazokat a köröket írják le, amint civódnak és tréfálkoznak, elveszítik a fonalat, és aztán felveszik ugyanott, ahol elveszítették.
Vladimir: We could start all over again perhaps
Vladimir: Kezdhetnénk talán az egészet elölről.
Estragon: That should be easy
Estragon: Az lehet, hogy könnyű lenne.
Vladimir: It’s the start that’s difficult
Vladimir: A kezdet az, ami nehéz.
Estragon: You can start from anything
Estragon: Kezdheted akárhonnan.
Vladimir: Yes, but you have to decide.
Vladimir: Igen, de el kell döntened.
Beckett reminds us that just like our daily lives, the world onstage doesn’t always make sense. It can explore both reality and illusion, the familiar and the strange. And although a tidy narrative still appeals, the best theatre keeps us thinking – and waiting.
Beckett arra emlékeztet bennünket, hogy akárcsak a mindennapi életünk, a színpadon megjelenített világnak sincs mindig értelme. Feltárhatja mind a valóságot, mind az illúziót, az ismerőst és az idegent is. És habár az egyértelmű elbeszélési mód még mindig vonzó a nézők számára, a legjobb színházak elgondolkodtatnak – és megváratnak.