When Dorothy was a little girl, she was fascinated by her goldfish. Her father explained to her that fish swim by quickly wagging their tails to propel themselves through the water. Without hesitation, little Dorothy responded, "Yes, Daddy, and fish swim backwards by wagging their heads."
Kislánykorában Dorothyt elbűvölték az aranyhalai. Apja elmagyarázta neki, hogy a halak gyors farokcsapkodással úsznak, így hajtják előre magukat a vízben. A kis Dorothy tétovázás nélkül rávágta: "Igen, papa, hátrafelé meg úgy úsznak, hogy a fejüket csóválják."
(Laughter)
(Nevetés)
In her mind, it was a fact as true as any other. Fish swim backwards by wagging their heads. She believed it.
Tudatában ez olyan igaz tény volt, mint bármi más. A halak hátrafelé fejcsóválással úsznak. Ezt hitte.
Our lives are full of fish swimming backwards. We make assumptions and faulty leaps of logic. We harbor bias. We know that we are right, and they are wrong. We fear the worst. We strive for unattainable perfection. We tell ourselves what we can and cannot do. In our minds, fish swim by in reverse frantically wagging their heads and we don't even notice them.
Életünk tele van hátrafelé úszó halakkal. Feltételezésekkel, logikai bakugrásokkal élünk. Elfogultak vagyunk. Tudjuk, hogy nekünk van igazunk, ők pedig tévednek. Tartunk a legrosszabbtól. Az elérhetetlen tökélyre törekszünk. Bebeszéljük, mit tudunk és nem tudunk megtenni. Tudatunkban a halak vad fejcsóválással úsznak hátrafelé. Ezeket még csak észre sem vesszük.
I'm going to tell you five facts about myself. One fact is not true. One: I graduated from Harvard at 19 with an honors degree in mathematics. Two: I currently run a construction company in Orlando. Three: I starred on a television sitcom. Four: I lost my sight to a rare genetic eye disease. Five: I served as a law clerk to two US Supreme Court justices. Which fact is not true? Actually, they're all true. Yeah. They're all true.
Öt állítást mondok magamról. Az egyik állítás nem igaz. 1. A Harvardon 19 évesen végeztem kitüntetéssel matematikusként. 2. Jelenleg építőipari cégem van Orlandóban. 3. Helyzetkomikusként fölléptem a tévében. 4. Egy ritka genetikai betegség következtében vesztettem el a látásom. 5. Az USA két legfelsőbb bírósági bírájánál dolgoztam mint segéderő. Melyik állítás nem igaz? Valójában mind igaz! Bizony, mind igaz.
(Applause)
(Taps)
At this point, most people really only care about the television show.
A legtöbben a tévé-show-ra gondolnak.
(Laughter)
(Nevetés)
I know this from experience. OK, so the show was NBC's "Saved by the Bell: The New Class." And I played Weasel Wyzell, who was the sort of dorky, nerdy character on the show, which made it a very major acting challenge for me as a 13-year-old boy.
Tapasztalatból tudom. Jó, a show az NBC-nél ment "Saved by the Bell: The New Class" címmel. Én voltam Weasel Wyzell, egy kissé bogaras, idétlen, stréber figura a darabban; ez eléggé próbára tette színészi képességeimet 13 éves koromban.
(Laughter)
(Nevetés)
Now, did you struggle with number four, my blindness? Why is that? We make assumptions about so-called disabilities. As a blind man, I confront others' incorrect assumptions about my abilities every day. My point today is not about my blindness, however. It's about my vision. Going blind taught me to live my life eyes wide open. It taught me to spot those backwards-swimming fish that our minds create. Going blind cast them into focus.
Kínlódtak a 4. ponttal, a vakságommal? Miért? Feltételezésekkel élünk az ún. fogyatékkal élőket illetően. Vak emberként nap mint nap találkozom a képességeimet illető hibás előfeltevésekkel. De a mai témám nem a vakságom. A látomásomról lesz szó. Megvakulásom arra tanított, hogy tágra nyitott szemmel éljek, arra, hogy észrevegyem az agyunk teremtette hátrafelé úszó halakat,. Megvakulásom a fókuszpontba helyezte őket.
What does it feel like to see? It's immediate and passive. You open your eyes and there's the world. Seeing is believing. Sight is truth. Right? Well, that's what I thought.
Mit jelent látni? Ez valami azonnali és passzív. Kinyitjuk a szemünket, és előttünk a világ. Látni annyi, mint hinni. A látvány az igazság. Így van? Én is azt hittem.
Then, from age 12 to 25, my retinas progressively deteriorated. My sight became an increasingly bizarre carnival funhouse hall of mirrors and illusions. The salesperson I was relieved to spot in a store was really a mannequin. Reaching down to wash my hands, I suddenly saw it was a urinal I was touching, not a sink, when my fingers felt its true shape. A friend described the photograph in my hand, and only then I could see the image depicted. Objects appeared, morphed and disappeared in my reality. It was difficult and exhausting to see. I pieced together fragmented, transitory images, consciously analyzed the clues, searched for some logic in my crumbling kaleidoscope, until I saw nothing at all.
Majd 12-15 éves korom között a recehártyám egyre romlott. Látásom egyre inkább az elvarázsolt kastély furcsa tükörtermére hasonlított. A boltban segítségül hívott eladóról kiderült, hogy az kirakati baba. Amikor kezet akartam mosni, hirtelen rájöttem, hogy a piszoárba nyúltam, nem a mosdóba, mert megtapintottam az alakját. Barátom elmondta, mi van a kezemben lévő fotón, és csak akkor láttam a képet. A tárgyak megjelentek, áttűntek és elillantak a valóságomban. Nehéz és kimerítő volt látni. Összeraktam a széttört és tünékeny képeket, tudatosan elemezve értelmüket, valamilyen logikát keresve összeomló kaleidoszkópomban, amíg már semmit sem láttam.
I learned that what we see is not universal truth. It is not objective reality. What we see is a unique, personal, virtual reality that is masterfully constructed by our brain.
Megtudtam, hogy amit látunk, nem az általános érvényű igazság. Nem az objektív valóság. Az egyedi, személyhez kötött virtuális valóságot látjuk, amelyet agyunk mesterien állít elő.
Let me explain with a bit of amateur neuroscience. Your visual cortex takes up about 30 percent of your brain. That's compared to approximately eight percent for touch and two to three percent for hearing. Every second, your eyes can send your visual cortex as many as two billion pieces of information. The rest of your body can send your brain only an additional billion. So sight is one third of your brain by volume and can claim about two thirds of your brain's processing resources. It's no surprise then that the illusion of sight is so compelling. But make no mistake about it: sight is an illusion.
Elmagyarázom ezt egy kis amatőr idegtudománnyal. A látókéreg agyunk kb. 30%-át foglalja el. Összevetésül: a tapintásé kb. 8%-át és a hallásé 2-3%-át. Szemünk másodpercenként 2 milliárd egységnyi információt küld az agykéregnek. Testünk maradék része csak egymilliárdnyit. Térfogatára nézve a látás agyunk harmadát teszi ki, és agyi földolgozó kapacitásunk kb. 2/3-át igényli. Ezért nem meglepő, hogy a látás illúziója ilyen lenyűgöző. Ne értsük félre: a látvány illúzió.
Here's where it gets interesting. To create the experience of sight, your brain references your conceptual understanding of the world, other knowledge, your memories, opinions, emotions, mental attention. All of these things and far more are linked in your brain to your sight. These linkages work both ways, and usually occur subconsciously. So for example, what you see impacts how you feel, and the way you feel can literally change what you see. Numerous studies demonstrate this. If you are asked to estimate the walking speed of a man in a video, for example, your answer will be different if you're told to think about cheetahs or turtles. A hill appears steeper if you've just exercised, and a landmark appears farther away if you're wearing a heavy backpack. We have arrived at a fundamental contradiction. What you see is a complex mental construction of your own making, but you experience it passively as a direct representation of the world around you. You create your own reality, and you believe it. I believed mine until it broke apart. The deterioration of my eyes shattered the illusion.
Innen válik a dolog érdekessé. A látás élményéhez az kell, hogy agyunk összekösse a világ fogalmi megértését tudásunkkal, emlékeinkkel, véleményünkkel, érzelmeinkkel és figyelmünkkel. Ezek a funkciók – és még mások is – agyunkban a látáshoz kötődnek. Ezek a kapcsolódások kétirányúak, és többnyire tudat alatt működnek. Például, amit látunk, befolyásolja, amit érzünk; és ahogy érzünk, megváltoztathatja, amit látunk. Ezt rengeteg tanulmány bizonyítja. Ha meg kell becsülnünk videón valaki lépteinek sebességét, válaszunk más-más lesz, ha azt mondják, gondoljunk egy gepárdra vagy teknősre. Egy domb meredekebbnek tűnik, ha épp most másztuk meg. Egy tereptárgy távolabbinak tűnik, ha nehéz hátizsákot cipelünk. Egy alapvető ellentmondásba ütköztünk. Amit látunk, az saját gyártású szellemi konstrukciónk, de passzívan érzékeljük, a bennünket körülvevő világ közvetlen képzeteként. Saját valóságunkat teremtjük meg, és hiszünk benne. Én hittem az enyémben, amíg szét nem tört. Szemem romlása szétzúzta az illúziómat.
You see, sight is just one way we shape our reality. We create our own realities in many other ways. Let's take fear as just one example. Your fears distort your reality. Under the warped logic of fear, anything is better than the uncertain. Fear fills the void at all costs, passing off what you dread for what you know, offering up the worst in place of the ambiguous, substituting assumption for reason. Psychologists have a great term for it: awfulizing.
A látás csupán egy mód a valóság formálására. Sok más módon is teremthetünk valóságot. Pl. a félelem útján. Félelmeink torzítják a valóságunkat. A félelem kificamodott logikája alapján bármi jobb a bizonytalanságnál. A félelem mindenáron kitölti az űrt, elhessentve, amitől rettegünk, és a kétértelmű helyébe fölkínálja a legrosszabbat, a föltevést indokkal helyettesítve. A pszichológusok pompás szót találtak rá: "rémeket látni".
(Laughter)
(Nevetés)
Right? Fear replaces the unknown with the awful. Now, fear is self-realizing. When you face the greatest need to look outside yourself and think critically, fear beats a retreat deep inside your mind, shrinking and distorting your view, drowning your capacity for critical thought with a flood of disruptive emotions. When you face a compelling opportunity to take action, fear lulls you into inaction, enticing you to passively watch its prophecies fulfill themselves.
Ugye, jó? A félelem az ismeretlent a rémessel helyettesíti. A félelem önmegvalósító. Ha nagy szükségünk van rá, hogy magunk köré nézve kritikusan gondolkozzunk, a félelem gyökeret ver az agyunk mélyén, beszűkíti és eltorzítja látásunkat, s belénk fojtja a kétkedő gondolkodás készségét romboló érzelmek révén. Amikor kivételes cselekvési lehetőségünk adódik, a félelem tétlenségbe taszít minket, s arra csábít, hogy tétlenül várjuk be az önbeteljesítő jóslatokat.
When I was diagnosed with my blinding disease, I knew blindness would ruin my life. Blindness was a death sentence for my independence. It was the end of achievement for me. Blindness meant I would live an unremarkable life, small and sad, and likely alone. I knew it. This was a fiction born of my fears, but I believed it. It was a lie, but it was my reality, just like those backwards-swimming fish in little Dorothy's mind. If I had not confronted the reality of my fear, I would have lived it. I am certain of that.
Amikor kiderült a vaksághoz vezető betegségem, tudtam, hogy a vakság tönkreteszi az életemet. A vakság a függetlenségem halálos ítélete volt. Véget vetett mindennek, amit elértem. A vakság azt jelentette, hogy szürke, kisszerű, szomorú és magányos életem lesz. Tudtam. Ezt a képzelgést félelmem szülte, de én elhittem. Hazugság volt, de az én valóságom, akárcsak a hátrafelé úszó halak a kis Dorothy tudatában. Ha nem szembesültem volna félelmem valóságával, úgy is éltem volna. Biztos vagyok benne.
So how do you live your life eyes wide open? It is a learned discipline. It can be taught. It can be practiced. I will summarize very briefly.
Hogy éljük életünket tágra nyílt szemmel? Ez tanult tantárgy. Oktatható, gyakorolható. Röviden összefoglalom.
Hold yourself accountable for every moment, every thought, every detail. See beyond your fears. Recognize your assumptions. Harness your internal strength. Silence your internal critic. Correct your misconceptions about luck and about success. Accept your strengths and your weaknesses, and understand the difference. Open your hearts to your bountiful blessings.
Viseljünk felelősséget minden pillanatunkért, minden gondolatunkért, minden részletért! Lássunk félelmeink mögé! Tudatosítsuk a vélekedéseinket! Tartsuk kordában belső erőnket! Fojtsuk el a bennünk élő kritikust! A szerencséről és sikerről szóló tévképzeteinket igazítsuk ki! Erősségeinket s gyengéinket fogadjuk el, és értsük meg az eltérést! Tárjuk ki szívünket az üdvözítő áldásra!
Your fears, your critics, your heroes, your villains -- they are your excuses, rationalizations, shortcuts, justifications, your surrender. They are fictions you perceive as reality. Choose to see through them. Choose to let them go. You are the creator of your reality. With that empowerment comes complete responsibility.
Félelmeink, gáncsoskodásaink, hőseink, gonosztevőink mind csak kifogások, magyarázkodások, kibúvók, önigazolások, lemondások. Képzelgések, amiket valóságnak érzékelünk. Lássunk át rajtuk! Hessegessük el őket! Mi vagyunk a valóságunk megteremtői. A felhatalmazással teljes felelősség jár.
I chose to step out of fear's tunnel into terrain uncharted and undefined. I chose to build there a blessed life. Far from alone, I share my beautiful life with Dorothy, my beautiful wife, with our triplets, whom we call the Tripskys, and with the latest addition to the family, sweet baby Clementine.
Döntöttem: kilépek a félelem alagútjából a szűz és bizonytalan terepre. Úgy döntöttem, hogy áldásos életet építek. Nem magányost. Gyönyörű életemet megosztom Dorothyval, csodaszép feleségemmel, hármas ikreinkkel, akiket Tripskyknek hívunk, és családunk új jövevényével, az édes kis Clementine-nal.
What do you fear? What lies do you tell yourself? How do you embellish your truth and write your own fictions? What reality are you creating for yourself?
Mitől félnek? Mit hazudnak maguknak? Hogyan lakkozzák az igazságot, és sorolják a képzelgéseiket? Milyen valóságot teremtenek maguknak?
In your career and personal life, in your relationships, and in your heart and soul, your backwards-swimming fish do you great harm. They exact a toll in missed opportunities and unrealized potential, and they engender insecurity and distrust where you seek fulfillment and connection. I urge you to search them out.
Pályafutásuknak, magánéletüknek, kapcsolataiknak, szívüknek-lelküknek, a hátrafelé úszó halak nagy kárt okoznak. Az elpuskázott lehetőségek és kihagyott helyzetek ezek áldozatai. Bizonytalanságot és gyanakvást idéznek elő, miközben önök beteljesülést és kötődést keresnek. Arra biztatom önöket, hogy kutassák föl ezeket.
Helen Keller said that the only thing worse than being blind is having sight but no vision. For me, going blind was a profound blessing, because blindness gave me vision. I hope you can see what I see.
Helen Keller mondta, hogy a vakságnál csak egy rosszabb van: ha valaki lát, de nincs látomása. Nekem a megvakulás folyamata mélyreható áldás volt, mert a vakság látomást adott. Remélem, látják azt, amit én látok.
Thank you.
Köszönöm.
(Applause)
(Taps)
Bruno Giussani: Isaac, before you leave the stage, just a question. This is an audience of entrepreneurs, of doers, of innovators. You are a CEO of a company down in Florida, and many are probably wondering, how is it to be a blind CEO? What kind of specific challenges do you have, and how do you overcome them?
Bruno Giussani: Isaac, mielőtt elmennél, csak egy kérdés. Hallgatóink cselekvő emberek, vállalkozók, újítók. Te egy floridai cég ügyvezetője vagy, és bizonyára sokan eltűnődnek azon, hogyan lehet valaki ügyvezető vak létére? Milyen különleges nehézségeket jelent ez, és hogyan leszel úrrá rajtuk?
Isaac Lidsky: Well, the biggest challenge became a blessing. I don't get visual feedback from people.
Isaac Lidsky: A legnagyobb nehézség áldássá vált. Nem kapok vizuális visszajelzést az emberektől.
(Laughter)
(Nevetés)
BG: What's that noise there? IL: Yeah. So, for example, in my leadership team meetings, I don't see facial expressions or gestures. I've learned to solicit a lot more verbal feedback. I basically force people to tell me what they think. And in this respect, it's become, like I said, a real blessing for me personally and for my company, because we communicate at a far deeper level, we avoid ambiguities, and most important, my team knows that what they think truly matters.
BG: Na, ez milyen hang? IL: Igen, igen. IL: Pl. vezetői értekezleteken nem látom az arckifejezéseket vagy a taglejtéseket. Megtanultam, hogy sokkal inkább a szóbeli visszajelzésre támaszkodjam. Arra késztetek mindenkit, hogy mondják el gondolataikat. E tekintetben, ahogy már mondtam, ez személyesen nekem és cégemnek is igazi áldás, mert sokkal alaposabban beszélgetünk, elkerüljük a félreértéseket, s ami a legfőbb: csapatom tudja, hogy amit gondolnak, jelentőséggel bír.
BG: Isaac, thank you for coming to TED. IL: Thank you, Bruno.
BG: Isaac, köszönjük, hogy eljöttél a TED-re.
(Applause)
IL: Köszönöm, Bruno.